Sánta Csaba:
DRAGON SORS(ok)
filozófiai regény - első fejezet
Szeretettel Zsolt bátyám fennállásának
harmincadik évfordulójára!!!
Eger, 1997. december 9.
Lassan, amolyan méltóságteljes nyugalommal teltek a napok.
Pontosabban a dragonok... Hogy mi az a dragon? Egy időszámítás.
Valamikor 5012 körül vezették be utódaink itt a Földön. Egy dragon az
egyéni produktum mérőszáma. Mindenkinél más és más. Úgy szép az élet,
ha változatos. Egy világ, ahol egyéni az idő... Lám-lám, hová is
jutunk majd egyszer.
Amikor először hallottam a dragonról, nem akartam megérteni,
elfogadni meg pláne nem. Tiltakozott ellene a bensőm, tiltakozott
létem minden rezdülése. Miért ez a "Nem!"??? Kérdeztem folyton és
naphosszat csak meditálgattam fölötte.
Egy dragon az egyéni produktum mérőszáma. A dragon nem a fizikai
idő és nem is annak a mérése. A dragon az emberben való idő: a fizikai
idő megjelenése, kölcsönhatása és érzékelése az emberben, ott is az
egyénben. A dragon Te magad vagy. A dragon nem fizika és nem is
méréstechnika, de még csak nem is pszichológia vagy filozófia. A
dragon maga az élet.
Valamikor 5012 körül az emberiség felmérte isteni valóját és a
"visszatérés" mellett döntött.
A dragon létének, avagy mondjuk inkább úgy a lét dragonlétének
felismerése felszabadította az embert az idő rabságából. Az
egyidejűség megszűnt létezni, s megszűnése jelentette azt, hogy akár
minden egyidejűleg is létezhet.
Ez a mondat volt az, ami nagyon bántotta huszadik század végi
önérzetemet. Logikus volt, ha akartam volna, akár érthető is, ám
félelmetes is volt, s így ön-ön akaratomból nem csupán
elfogadhatatlan, de sokáig még érthetetlen is.
Az emberek 5012 körül nem tettek kevesebbet a dragon
elfogadásával, mint azt, hogy a kifelé való teremtést megfordították.
Befelé fordultak, befelé teremtettek.
Persze korábban több vallás és akár a pszichológia ezernyi ága is
próbált már ilyesmit, ám mindezek megtartani próbálták a nem létező
fizikai idő bilincseit, így igazi móksát nem voltak képesek teremteni.
Számukra a ▪megváltás▪ teljessége csupán vágy maradt. A vágy persze
azt is jelentette, hogy volt út, azon cél, s lehetett valamerre menni,
lehetett közösséget teremteni. És az egész belső ellentmondása ebben
volt. Megváltani akarták a Világot, s önmagukat, ám tevékenységükkel
utat, közösséget, Világot teremtettek, s jó erősen bele is láncolták
magukat.
A dragon mindannyiuk legbelsejében mindezen csak mosolygott,
tudta eljön még az idő az ő számára is. Ideje volt, hiszen számára az
idő már akkor sem létezett.
Azért valahol a dragon sem irigylésre méltó. Tudja eljön majd az
idő az ő számára is, igen ám, de amikor eljön az az idő, akkor az
éppen az idő ilyenképpen való megszűnése lesz.
A dragon mégis várt, mosolygott ott legbelül, ő nem félt, számára
az idő régebben - például mai időrabláncra vert valónk létében - sem
létezett. (És itt egy kicsit bajban voltam az idő ragozásával: talán
"létezik", talán - mint ahogyan írtam is - "létezett"... Nem tudom. A
dragon pedig csak mosolyog.)
A dragon valami olyasmi, mint amikor hajdanán megalakult az
állam. Ama változás térbeli volt, s térben értékelte át a társadalom
szerkezetét, az emberek kapcsolatainak lehetőségeit. Az állam területi
elven szerveződött, a korábbi időszak származási elvű összetartozási
kötelékeivel. A dragon létének felismerése egy ezzel analóg folyamatot
jelentett az időben. A dragon léte mellett elveszítik értelmeiket az
időbeli származási kötelékek.
A dragon egyéni, az egyén időbeli kiterjedtsége és eme kiterjedés
fejlődésének üteme. Félelmetes! A dragon nagy lehetőség, hiszen
szabadságot ad, valami olyan szintű szabadságot a fejlődésnek, amit ma
talán elképzelni sem tudnánk. Nem fenyeget semmi, nem akadályozhat
semmi. Szabad vagy.
Szabad vagy??? Nem! Mégsem vagy szabad, hiszen... És ez az,
amiért sokáig csak meditáltam és nem akartam megérteni a dragon
természetét - pontosabban vulkanikus erővel igyekeztem tiltakozni
ellene.
Igen, a félelmetes ez a "hiszen". A dragon léte esetén ugyanis
megszűnik a család, megszűnnek a barátok, megszűnik minden, maga a
korábbi ember is. A dragon csupán egyéni, egy befelé önmagában és
önmagába élő "társadalom".
A dragon létének felismerése és elfogadás esetén a külső fizikai
időkényszer megszűnik, ám rögtön egy belső kényszer váltja fel. A
felismerés előtt, a fizikai kényszer hatalma alatt téridőbe zárt
lények, emberek vettek körül. A felismerés után ők eltűnhetnek,
mindenkori környezeted a saját fejlődési kiterjedésed nagyságrendjébe
tartozó és itt is a fejlődési ütemeddel együtt haladó lények, emberek
"sokasága" lesz.
Az emberek 5012 körül sokat szenvedtek a választás terhe,
keresztje alatt. Elfogadják a létező dragont, s elveszítsék önmagukat
(környezetük létében létező önmagukat), avagy maradjanak a sosem
létezett fizikai idő kényszerében, de szeretteik között. A felismerés
és az elfogadás léte közötti szenvedés volt ez.
A szenvedést csak fokozta, hogy a dragon létező törvénye szerint
mindenki egyéni ideje szerint döntött. Emberek haltak meg, barátok és
családtagok. Ők a dragont választották, s más kiterjedésű és ütemű
létük új létidőbe parancsolta át személyes valójukat. A még ▪maradók▪
számára ez a "távozók" halálával volt egyenértékű.
Egyre többet beszéltek, gondolkodtak a dragonról. Rosszul tették.
Ismét a korábbi hibáik kútjába zuhantak: lett közös út, lett számos
dragon-vallás, egy közös világ belső kötődésekkel. A további
"haláleseteknél" már ezeknek a kötelékeknek is szakadniuk kellett...
Ám ekkor már a dragon nem volt megállítható, így szakadtak a
kötődések. A társadalomból időtlen egyének lettek, akikben a belső idő
kényszeres módon is fizikai időt vizionált, már csak emlék gyanánt
is... A fejlődés egyéni száguldozásai során az egyének számtalan
Istenné váltak, s lassan komplett világokat teremtettek önmagukban,
önmaguknak.
Amolyan ügyes kis társadalmakat, ki ilyet, ki olyat. Egyetlen
közös volt ezekben a belső világokban: sok-sok dragon eltelte után az
újdonsült Istenek mindegyike valósnak kezdte érezni saját agyrémeit,
miközben eme agyrémek csak szenvedtek és szenvedtek. Olykor
megértettek ezt-azt, volt eset amikor önálló létre is keltek, máskor
még társadalmat is építettek, itt-ott még civilizációformájú
akármikkel is előállottak. Előfordult, hogy egy-egy Isten agya
valamiféle atomrobbanás okán darabokra hullott, beterítve a határtalan
és üres semmi messzeségeit.
A sok-sok milliárd Istenség egyike-másika által megteremtett
világban eljutottak még a dragon felismeréséhez is. Ekkor már a dragon
is rettegett... Az Istenség valósan létező belső ideje ugye a dragon,
ám a belső teremtmények számára ez a valósan sosem létező külső
fizikai idő, amit épp megtagadni készülnek, hogy elfogadhassák saját
egyéni belső idejüket, a dragont.
A dragon elmúlása a dragonért.
A dragon ezen már nem mosolygott. A dragon félt és eme félelme
megváltoztatta az őt választó lényeket is. Az egyéni fejlődések
száguldozásai lassan megfékeződtek, a belső világok helyett egyre több
Istenség tekintett kifelé is. Emberek akartak lenni. Igen, de ekkor
meg a belső világok ítéltettek leépülésre pusztulásra, vagyis a
dragon...
A dragon csak rettegett. A dragonnak pusztulnia kell... Ez a
dragon törvénye. Megszületnie, hogy elpusztulhasson - és elpusztulnia,
hogy megszülethessen. Ilyen a dragon, ilyen az idő, ilyen az élet,
ilyenek vagyunk mi emberek is... Megszületünk, hogy elpusztulhassunk -
és elpusztulunk, hogy megszülethessünk. Lélekvándorlunk a dragon
törvénye szerint, megtagadva és elfogadva a dragont, ahogyan azt az
emberek 5012 körül is tették...
Ezt láttam én - értem meg lassan -, amikor nem akartam megérteni
az amúgy logikusnak tetsző dragon létét és az emberek döntését úgy
5012 körülről. A dragon mosolya csak menekülés!!! - ezt üzente a
kozmosz végtelenjének örök tüze a messze távolból.
Akkor reggel, amikor megértettem a dragon kettős logikáját, a
vonzásán és szépségén túli oldalait is, megváltozott a létem
értelme... És hitem szerint másoké is. Az idő hirtelen lefagyott.
Az idő olykor leszokott fagyni. Megdermed. Sokszor történik
ilyesmi, legtöbbször nem is figyelünk rá. Nem értjük, morgolódunk...
Azon a reggelen hírtelen megértettem.
Elmagyarázom, mire is gondolok, amikor azt mondom, hogy az idő
leszokott fagyni.
Példának okán, amikor a számítógépet vettük Debrecenben pár évvel
ezelőtt, akkor többször is lefagyott az idő.
Már a megszervezése a dolognak, az sem volt semmi, mert a Csaba -
akire most nem szeretnék külön is mutogatni - szinte időtlen
gyorsasággal szervezte össze a dolgokat. Kívülről úgy tűnt, s akkor
még belülről a Csabának is, hogy ennek természetes velejárója, hogy a
dologba bevonandó személyeknek lehet más elfoglaltsága, ami ugye
nehézségeket jelent. Lehet is persze, de nem ez történt. Nem ezért
volt nehéz elérni a bátyót, nem ez okozta, hogy majdnem mégsem tudott
jönni, s azt sem, hogy az Atesz is töprengett, mert előadása lett
volna éppen az egyetemen, amit aztán kénytelen derűvel mégis
elcserélt... A valós ok az idő lefagyása volt. A fizikai lét nem
tudott mit kezdeni a gondolattal, hogy mi lesz akkor, ha több lesz,
mint gondolat. Ha megvalósul, akkor az a holnap egy egész más holnap,
mint az a holnap, ha nem valósul meg.
Akarom mondani a probléma mindig az idő lefagyása.
Ha valami olyan történik, ami megváltoztatja a jövőt, akkor az
idő mindig lefagy... Ezt mi emberek mindig problémaként, gátakként
éljük meg. Ám az élet lényege a jövő újraformázása, tudatos lényeknél
talán tudatosan is, így az idő természetszerűleg folyton lefagy,
problémák sorát teremtvén meg.
Kis probléma, kis lefagyás - nagy probléma, nagy lefagyás.
Valahol ezért van az is, hogy a nagy emberek, akik nagymértékben és
hosszabb távon formálták az időt nehezen éltek.
Ez az oka, hogy a Biblia is nehézségről szól, az Ó részében
vándorolni kellett a kiválasztott népnek, a hazátlanság terhét vinni
és szenvedni, az Új részében pedig még Jézusnak is, az Isten fiának,
majdan részévé váló darabjának is istállótól a keresztig menetelni,
mondhatni díszlépésben... Hasonló sorban volt része az indiai árja
seregnek, s nekünk magyaroknak is. (Az idő ragozásával megint bajban
vagyok, India még mindig szenved, s mi magyarok is marjuk egymást,
növelve szenvedéseinket, formálva az időt tudatlanul is.)
Az idő újraformálásának az útja a szenvedés, a problémák
erőpróbája.
Ha gondban vagyok, akkor remek minden, mert akkor függ tőlem a
jövő. Ha problémáim vannak az remek, mert akkor épp sikerrel
fagyasztom szét az idő palackját...
Ezért van az, hogy akit ismersz a földi kultúrtörténetből, hogy
számított, akiket említenél, mint "nagy" nevet, az mind önző volt,
hisz formálta a jövőt, fagyasztott folyton rajta sok-sok repedést...
És szenvedett, mert a fagyasztott repedések problémáit is ő élte meg.
A dragon törvénye ez. Ha szenvedsz, ha problémáid vannak, akkor
számítasz csak a holnap tengerének vízén. Ha pihensz, ha nyugalom van,
ha jól érzed magad, az pediglen halálod perce vagyon.
Messze nem tudtam még erről semmit azon a hideg estén
Debrecenben. Megvettük a számítógépet, egy alkatrész még szét is
fagyott (pedig nem volt sem Windows, sem pedig idő), azt kicseréltük,
végül Atesz összerakta... Teleraktuk programmal. Kicsit többel is,
mint amennyit eredendően terveztünk. El is ment az idő rendesen. Aztán
összepakoltunk mindent és le a kocsihoz. Bepakolásztunk,
"elköszöntünk" és indultunk volna... Ám az idő lefagyott.
Akkor nem így neveztem. A guta akart megütni, s akkor még finom
is vagyok - persze ez mindhármunkra igaz volt. Először be akartuk
tolni a kocsit, de nem ment. Egyszerűen nem akart elindulni. Szegény
Atesz egy szál ingben, de hősiesen kitartott. A kocsi azonban nem
ment.
Ma már tudom, az idő fagyot szét és nem az a bizonyos szelep.
Egyszerűen nem létezett még a közvetlen jövő sem. Annyiban
megváltozott minden. Először meg kellett teremteni az időt... Ha a
kocsi elindul, akkor hamarabb lettünk volna a jövőben, mint ahogyan az
új fizikai idő megszületni és telni képes. Természetesen nem indult
el. Meg kellett várni, amíg a fizikai világ ideje előrehalad, a mi
változásainkhoz képes igazodni, s a mi időnk csak ekkor olvadhatott
ki, hogy ismét csatlakozhassunk a közös világhoz.
Közben vártunk. Idegeskedtünk és fáztunk. Pár óráig az Autó Klub
sem jött, s nem azért - mint azt akkor hittük -, mert
szervezetlenek... Ugyan! Egyszerűen nem engedte az idő, lefagyott.
Nagyobbat változtattunk rajta, mint azt a körülmények eredendően és
szokásos módon elvárták volna. Aztán a szerelő sem értett a kocsihoz,
s a műhelyben sem sokat. Utólag már értem, a dragon törvénye
teljesedett be akkor.
Reggelre persze elindultunk úgy három körül és öt után lehettünk
itthon Egerben. Ezt csak a rend kedvéért, ha valaki utána számolna,
hogy mekkora nagyságú fizikai idő alatt (ez az óránk által mért idő!)
dolgozható fel egy behatárolható (?) nagyságú lefagyást kiváltó
időtranszformáció.
Hasonlóan olykor szétfagy a számítógép. Sokan az operációs
rendszert szidják (javarészt és főképpen ugye a Windowst) és persze a
multimilliomos atyját, amit persze még rendben lévő is volna, hiszen a
Windows 95 és az emberi intelligencia semminemű kompatibilitásban nem
állanak... (Ma már örülök ennek, hiszen ez szenvedést okoz, vagyis
mindenképp megváltoztatja majd a jövőt, s mindenképp jobban, mint azt
ma várnánk.) A valós ok mégsem ez, a valós ok, hogy a számítógép
felgyorsította a világot, egyre többször születik általa és rajta a
jövőt megváltoztató gondolat, megvalósulandó érték. Ha a jövő nem
képes ezt követni, akkor lefagy. A régi jövő már nincs, az új még nem
alakult ki, legalábbis nem abban az ütemben, amilyen ütemet maga a
változás diktál...
Egyszerűen van olyan pillanat a fizikai létben, amikor az idő nem
létezik. Ekkor viszont nem tud működni egy időben szervezett gép és
működési struktúrája, így természetszerűleg szétfagy az idővel együtt.
Valahol ilyen lefagyás okozza saját impulzuslétem ütemének
ugrálásait is.
Érdekes volt szembesülni ezzel - s ez most biztosan nagyképű, de
legalább szenvedek majd érte egy kicsit. Eme reggelig nem értettem,
hogy miért van az, hogy olykor napok alatt hetek, hónapok munkái
mennek át a kezemen, néha talán ▪sokkal több▪ is, aztán hetekig,
hónapokig utána semmi... Pihennem kell! ▪Miért???▪ - kérdeztem
folyton. Aztán megértettem. Lefagy az idő! Megváltozik a jövő,
egyszerűen nincs következő másodperc... A fizikai lét van, de tudatos
döntés és cselekvés nem férhet bele, mert akkor a lét ideje megelőzné
a fizikai világ időbeli múlását.
Természettudományokat művelő emberkeként félek leírni a
következményt, bár legbelül jól tudom, hogy hamarosan mindezt
képletekbe is ▪verem▪, mert akaratom egyébiránt létező énemet vermeli
el... Szóval a fizikai következménye mindennek az, hogy ha létezik
időutazás - az időben előre - akkor annak a módja a következő kell,
hogy legyen: hozunk létre egy olyan változást, ami kellő mértékben
megváltoztatja ahhoz a jövőt, hogy az idő lefagyása bekövetkezzen,
majd a lefagyás megszűnése előtt alkossunk egy olyan másik kényszert,
ami kiragad eme lefagyásból. Ha ez sikerül - ma még elképzelni sem
tudom, hogy mi lehetne egy ilyen kiragadó erejű második hatás -, akkor
létünk ideje gyorsabban fog múlni a környezet fizikai idejénél -
vagyis időutazunk.
A dragon törvénye természetesen erre is érvényes lesz. Ez aztán
meg fogja változtatni az időt, ami rögvest azt jelenti, hogy
ténykedésünk eredményeként mindenidők eddigi legnagyobb
időszétfagyásával kell majd számolnunk.
Ama reggelen ezeken töprengtem, no meg azon, hogy hogyan
értesültem én arról, amit az emberek 5012 körül és azt követőn tesznek
(ismét ragozási gondban vagyok - talán "tettek")...
Felültem az ágyamban, hosszasan csak ültem. Nem akartam felkelni
- gondoltam akkor. Az idő lefagyott, s nem tudtam felkelni - gondolom
ma. Egyszerűen meditáltam. Törtem a fejem. Aztán abban maradtam
magammal, hogy nem várok 5012 körülig. A saját személyemre azonnali
hatállyal bevezettem a dragon időszámítását. A fizikai időt
megszűntnek nyilvánítottam, s egyéni, belső időmet húztam elő, csak
úgy a cilinderből.
Nem semmi. Talán ez is egy időutazás volt. Mindenesetre úgy
tetszik, hogy az idő aktuális szétfagyása alatt tettem valamit, aminek
minden létező és elképzelhető logika szerint szét kell fagyasztania az
időt - természetesen csak akkor, ha annak szétfagyasztása egyáltalában
lehetséges.
Saját ütemem szerint száguldón kezdtem kiteljesedni. Szemem előtt
világok tűntek fel, emberek és arcok. Barátok és ellenségek.
Családtagok és idegenek. Idegen családtagok és családias idegenek. Ám
az egész nem jelentett semmit. Nem volt cél, a hagyományos értelemben
nem volt, egyébként talán igen...
Nem számított a környezet, mert mulandó volt. Csak a tartalma
számított, hogy az adott pillanatban mit adhatunk egymásnak, csak a
tapasztalás, a megélt és megéltető ismeret. Habzsolva ittuk eme nektár
ízes cseppjeit. Amolyan tudásra vágyó, a hétköznapi világban csak
tévelygő emberkének még tetszett is, talán még és talán legfőképpen a
céltalanság is. A dragon törvénye szerint volt így, hiszen eme
céltalanság a ▪Hová?▪ céltalansága volt, de nem az abszolútum
céltalansága. Ez a céltalanság igenis cél volt, a ▪Miért?▪ célja.
Mindegy volt hová, de a miért már cseppet sem.
A "Miért?"ek halmozódtak. Egyre mélyebb szinten teremtettek
világokat bennem. Belső "társadalmam" építőkockái először életre
keltek, majd lassan eljutottak az öntudat legkülönbözőbb fokaira.
Lényeim egyre intelligensebbek lettek, műveltek tudományt,
művészeteket és vallást. Mindegyik megérne számtalan történetet is
talán, én most valamiért mégis az utóbbiról szólnék, a vallásról... (A
többit az elkövetkező évekre hagyom.)
Valamiért, írom ott felül. Igen, fura volt megélni lényeim
vívódásait, hozzám, a saját hitem szerint embernek sem tökéletes, ám
hitük szerint Istennek tartott lényhez. Az egyik világ, egyik lényének
úgy 5012 körül eszébe jutott, hogy meghív egy riportra a helyi
televízióba. Nem mondtam nemet. Tudtam ez egy fura szembesülés lesz,
mert válaszaim nekem sincsenek, csupán kérdések, melyektől szenvedek.
A hangom lesz ott, a gondolatom teremtő hangja - üzentem.
Rendben! - jött a válasz. És lassan eljött a jelenés napja is.
Hosszú néma perceket közvetített a televízió. Többek leheletében
éreztem számukra ez az utolsó percek sora. Meghallgatnak, ha mondok
még valamit, aztán jöjjön a dragon lét és persze a dragon idő...
A műsorvezető, az a pimasz kis lény végül elkezdte az adást.
- Eljött?
- Igen.
- Fizikai időben létezik vagy dragon idő szerint?
- Léteztem fizikai időben, de megtagadtam. Kiléptem egy napon és
a dragont választottam. De a kettő valahol egy. Akkor még nem tudtam
ezt, ma már igen.
A teremben és a tévékészülékek milliárdjai előtt nagy lett a
csend.
- Azt állítja, hogy a kettő ugyanaz, s volt amikor nem tudta?
- Igen.
- Hiszen Ön Isten. Akkor ez hogyan lehet???
- Én nem hiszem, hogy Isten lennék. Ezt Önök hiszik csak rólam.
Nem vagyok az.
- Akkor kicsoda???
- Csaba vagyok, egy egyszerű öntudattal bíró lény, olyan mint
Önök közül bárki.
A nézők megbotránkozva figyelték a hallottakat.
- Ismét kérdezem: a fizikai időben létezik vagy a dragon
időben???
- Tudják, a dragon törvénye a világ egyik alaptörvénye. Azt
hiszem a dragon valóság. Ám azt is hiszem, hogy a dragon - amin most
értsük az egyszerűség kedvéért az egyén szabad fejlődésének mind
tartalmi, mind pedig kitárulkozásbeli fejlődését, illetve ennek
korlátozás nélküli lehetőségét - nem sokat ér a szilárd fizikai időben
való lét kapcsolatai nélkül.
- Azt hiszi?
- Igen, azt hiszem. Nem hiszem, hogy bármiről is jogom lenne úgy
nyilatkozni, hogy azt tudom.
- És a Biblia, a Korán és a többi Szent Könyv??? Ezekben nem
hitte, ezekben tudta!!!
- Nem. Ezek nem tőlem valók. Ezeket Önök az én agyamban lelték,
ahol Önök is vannak, de ezeket én abban az "agy"ban leltem csupán,
amiben én is vagyok.
- Nem könnyíti meg a dolgunkat. Nem igazán értjük. Megmagyarázná?
- Önök most ott tartanak saját fejlődésükben, hogy elegük van a
fizikai időből, a korlátokból. Tudnak már valamit arról az időről,
annak szétfagyásairól, utaztak is már benne, olyan uncsi az egész.
Valami ujjat akarnak. Ismerik a dragont, s úgy döntöttek kipróbálják.
Változtatnak ezen, ha én azt mondom, hogy nem? Említette a Szent
Könyveket, azok változtattak Önökön?
- Most ki az, aki kérdez?
- Szóval úgyis mindegy, hogy mit mondok...
- Nem, dehogy. Folytassa kérem!
- Szóval, kipróbálják. Tudja bármelyikük, hogy mi fog aztán
történni?
- Fejlődni fogunk.
- Igen, de készüljenek fel arra, hogy ezzel egyidejűleg minden
érzelmi kapcsuk, minden most létező társas kapcsolatuk megszűnik
létezni. Száguldani fognak a fejlődés birodalmában, sziporkázni a
szeretetet és mohón falni az óhajtott ismereteket. Először, első
körben ezt. És aztán?
- Mire gondol?
- Aztán ezt fogják unni.
- Hogyan???
- Igen, unni fogják és olykor emlékezni az elhagyott lényekre,
akik nem számítottak, csak a kapcsolat velük... Aztán ezt is unni
fogják és valami fájni fog legbelül. Mégpedig az, hogy emlékezni
fognak a fizikai időre, arra a dragon előtti létre, amiben még az a
másik lény számított, s nem az egyéni fejlődésük.
- Ezt most állítja, avagy ezt is csak gondolja?!
- Gondolom. Befejezhetem?
- Parancsoljon.
- Ám ekkor már nem állítható meg a verkli. Ekkor már nem lesz meg
a külső fizikai idő. A dragonnal fogják pótolni. Elkezdenek befelé
teremteni egy világot. Annak is lesznek lényei, majd öntudatos
társadalmaik egész sora is. És mai felfogásuk szerint azok a lények
Önöket fogják Istenként tisztelni.
- Jól vagyunk?! Volt itt már érdekes show-műsor, de ilyen még
nem. Ne haragudjon, de meghívjuk a Teremtőt. Legnagyobb
meglepetésünkre elfogadja, majd mindezt megtetőzve eljön. Aztán arról
beszél, hogy Ő nem Isten, majd picit később arról, hogy mi azok
leszünk... Az minden bizonnyal velem együtt elhűlve figyelő nézők
helyett is kérdem, egész biztosan normális a mi Istenünk???
- Nem merném azt állítani, hogy én normális lennék, de hogy Isten
nem vagyok, azt ismételten leszögezném. Egyébként nekem személy
szerint is vannak emlékeim abból a világból, amiben a fizikai időm
idejében éltem. Voltam példának okán egy előadáson, ahol egy
embertársam arról beszélt, hogy Ő Istennel, Jézussal szokott
beszélgetni. Ez még rendben is volt, hiszen mások is szoktam. Ő
azonban arról is beszélt, hogy több égi atya van, mert egyébként miért
mondanánk, hogy a "Mi atyánk", ha nem arról lenne szó, hogy másnak is
van. Megborzongtam, s mondtam neki, hogy szerintem azért mondjuk, mert
nem csak az "én Atyám" és nem csak is az "ő Atyja", hanem a "mi közös
Atyánk". Erre valamit arról beszélt, hogy az ő ismeretei szerint
minden vallás, minden ezoterikus út arról regél, hogy többször
visszaszületünk, s vannak ugyan ezres eltérések magában a születések
számában, de ez őt úgysem érdekli, mert a lényeg, hogy többször, s ha
téved, akkor jöhet javítani. Ha eme egykori embertársam egyszer a
dragon idő útját választotta vagy választja majdan, s megélte, illetve
megéli az előbb vázolt utat, akkor biztosan létezik (vagy létezni fog)
nem normális Isten is. A magam részéről legalábbis ezt gondolom.
- Megfogtuk végre. Ha ő Isten lesz, akkor maga is az!
- Csak szeretne megfogni, mert szeretne Isten lenni Ön is. Hiheti
nyugodtan, hogy az lesz. De tudja, hogy mit gondolok erről?
- Nem tudom, de érdeklődve várjuk, hogy elmondja.
- Rendben. Azt hiszem, hogy minden gondolata ellenére, az eddigi
beszélgetésünk ellenére nem lesz Isten.
- Hogyan? Ne haragudjon, de össze, meg vissza zagyvál itt
mindent.
- Szerintem nincs sem fizikai idő, sem az a bizonyos dragon -
csupán az idő lefagyása létezik. Elhatározza, hogy a dragon időt
választja. Ez akkora szocio-pszichológiai változásokat jelent, hogy az
idő lefagy léte körül. Ezt éli meg dragonként. Aztán, amire kiolvad,
addigra a világ megváltozik annyira, hogy azt csak disszociálva lesz
képes befogni, elfogadni. Mindent kívülállóként él meg. De megéli! Ha
kellően megbolondul, akkor még azt is hiheti, hogy Isten lett, s a
világ és elemei az agyában születtek. Aztán egyszer lesz egy "tiszta"
perce, amikor felismeri pszichoid idő- és létgondolatait. Elhatározza
a változást, ami után persze szétfagy az idő. És a "kiolvadáskor" már
ismét egy fizikai idő részeseként telnek majd napjai. Ismét napok a
dragonok helyett!
- Rendben. Ez a második verziója. És ezek után állítja, hogy
normális?
A körzetben a televíziónézők milliárdjai végletekig feszült
meredtséggel figyelték a képernyőt. Az üres képernyőt... Kénytelenül
is nézték. A hang, a párbeszéd önmagában már elviselhetetlen,
többségük számára érthetetlen is volt. "A dragont választom!" -
erősödött az elhatározás meg lelkük mélyén. "Ezek itt csak
beszéljenek, amit akarnak... Szerintem Isten, szerinte nem, de mit
nekem Isten, ha szerintem..." - gondolták egyre többen.
- Nem állítom. Talán nem is vagyok az. De a verzióimról sem
állítom, hogy úgy vannak, egyszerűen elképzelhetőnek tartom őket. A
kettő nagy különbség... Ugye?
- Rendben. Most akkor ne vitassuk az Isteni voltát. Talán az,
talán nem. A következő kérdésem lenne: Említette, hogy elképzelhetőnek
tart nem egészen normális Isteneket is. Az érdekelne, hogy mi a
véleménye azokról, az Istenekről, akik azon Szent Könyvekben
találhatóak, amiket mi az Ön fejében találtunk, ahol ugye mi is
vagyunk, annak ellenére, hogy nem Ön teremtett minket, hiszen nem
Isten. Talán ők teremtettek. Ők normális Istenek?
- Igen, ez egy remek kérdés. Nem tudom.
- Elképzelhetőnek tartja, hogy ők sem normálisak?
- Igen. Elképzelhetőnek tartom.
- Ez egy őrült! - állapították meg a nézők szinte egyöntetűleg és
egyszerre, picit lemondóan legyintvén gondolataim felett.
- Megosztaná ezt velünk bővebben is?!
- Persze. Ott van példának okán a Biblia és benne a bűnre
csábítás és bűnbe esés esete. Kérem, az egy tragédia. Ott az Isten
tévedett, s azt hiszem komoly pszichoterápiára is szorulna eme
tévedése okán. Arra gondolok, hogy az Isten, befelé teremt. Ha befelé
teremtek, akkor teremthetek angyalokat, akik aztán megbuknak,
teremthetek emberi lényeket, akik aztán elcsábulnak. Egyet nem tudok
tenni, még Istenként sem, nem tudom elüldözni, mert nincs hová.
Bármely hely, melyben létezhet bennem lenne, az Istenben. Ha
elzavarom, akkor befelé zavarom el. Ha van pokol, akkor az az Istenben
van! Ha létezik az AntiKrisztus, akkor az az Isten része... Isten
elzavarta Lucifert és elzavarta az embert. Hová? Önmagába. Amíg ezt
nem veszi észre, addig megosztás lesz, addig dráma lesz. Isten drámája
és tragédiája, amiért mások szenvednek.
- Miért hagyja ezt, mint teremtmény? Miért nem szól vissza? Isten
szólt az emberhez, miért nem szóltak vissza? Lám mi például meghívtuk,
miért nem hívják ott is meg?
- Mi nem vagyunk ilyen bátrak. Meg ugye én - csak a rend kedvéért
ismétlem - nem vagyok Isten, a mi teremtőnk pedig az.
- Igen, egy kötözni való bolond.
- Ezt azért nem hiszem. Már csak azért sem, mert nem hagyta
magára a teremtményeit, szövetségeket teremt, s bukást halmozunk
bukásra, ám ő kitart mellettünk. Ez az Isten nem bolond, talán sérült
lelkileg, de én inkább úgy látom, hogy szégyelli azt, amit tett,
tudja, hogy ő rontott, de még nem képes bevallani, nyilvánosan
bevallani ezt. De már tudja, ez pedig megváltoztatja a jövőt, az idő
lefagy és akkor majd megszülethet a Szuper Szövetség...
- Ezt tudja, vagy gondolja?
- Elmélkedem. Hozzá kell tennem, hogy a tévedés matematikai
valószínűsége közel áll az egyhez. Ezt pedig kivételesen tudom, mert
amúgy, civilben természettudományt művelő emberke voltam.
- Mielőtt a nem létező dragont választotta, azt a nem létező
dragont, ami végül úgy nem fog létezni, hogy az idő lefagyásában
örökre teremti meg örök létét?
- Igen, ez a dragon törvénye.
- Jó rendben, értjük mi... úgy ketten abból a milliárdnyi
számtalanból, akik követik műsorunkat.
- Az jó, mert én például olykor már nem értem.
- Hát, akkor köszönjük a beszélgetést, azt hiszem történelmi
jelentőségű volt, s tudósaink biztosan éveket fognak vitatkozni
gondolatain. Reméljük lesz még alkalmunk folytatni. Bár most picit
zavarban vagyunk válaszaitól.
Mondani akartam még valamit búcsúzóul, ám az idő egyszerűen
szétfagyta magát. A lét tudatfoszlányai hirtelen megszűntek létezni...
Töprengeni próbáltam azon, hogy most mi lesz, a dragont
választják, avagy saját csapdájukba esnek ismét. Visszacsengtek az
utolsó szavak: "éveket" (!) "fognak vitatkozni"... Vagyis éveket és
nem dragonokat töltenek majd a megtagadni tervezett fizikai időben az
óhajtott és választani kívánt belső idő helyett. Nem tudhattam persze,
hogy ez mennyiben a közösség, a hallgató milliárdok döntése, véleménye
és mennyiben csupán önjelölt riporteremé. Már csak azért sem
tudhattam, mert beszélgetőtársam nem sokkal korábban említett valamit
arról, hogy csak ketten értenek... Ennek azért volt pozitív oldala,
mert ettől meg az futott át az agyamon, hogy talán ez a kettő a
bolond. Már csak azért is, hiszen ők hiszik, hogy tudnak valamit. Ha
kettő a milliárdokhoz az esély a nem teljesen ép elméjű Istenekre,
akkor ez egy egész biztató arány.
Zavarosak voltak saját érzelmeim a szerepemet illetően is.
"Öntudatos vagyok egyáltalán?" - meditálgattam. Az elején
számomra úgy tetszett, én döntök a párbeszéd elfogadása, a megjelenés
mellett. Ám most a végén másként éreztem. Az lett a meggyőződésem,
hogy mindebben - ebben is! - csak a dragon törvénye teljesedett be,
avagy ki...
Aztán arra gondoltam, hogy nem nagy gond, mert a dragon törvénye
szerint én magam (én magam is!) vagyok a dragon, így pediglen...
Ezt már nem tudtam végig gondolni, egy hang hasított át az
agyamon, megszakítva zavaros töprengésem.
- Te miért nem készítesz velem riportot?
- Hogyan??? Te ki vagy?
- Az vagyok, akiről fizikai időd embertársainak többsége azt
mondaná, hogy Isten. Mi tudjuk, hogy nem vagyok az. Én és Te! Mi
ketten! A két bolond a pár milliárdhoz, jó arány nem??? Bár, olykor Te
is Istenről beszélsz és sokszor velem is, de tudod, nem a lényegről.
Most beszéljünk a lényegről! Mehet a riport?
- Rendben. Szívesen beszélgetek Veled. Ám riportot nem tudok
készíteni, nekem nincs lehetőségem elérni "mindenkit" holmi
televízióval.
- Azt Te csak hiszed. Ami fontos, az elér majd hozzájuk. Már, ha
ők vannak és az nekik fontos.
- Jó. Szerinted mi a "lényeg"?
- A félreértések. Azt mondtam az előbb, csak Te továbbléptél
rajta, hogy "ha ők vannak és az nekik fontos". Akiket Te látsz, azok
számodra vannak, egyáltalában nem bizonyos, hogy önmaguk számára is
léteznek. Sőt, akik számodra léteznek, azok között bizonyosan vannak
olyanok, akik önmaguk számára nem léteznek.
- Hogyan lehet önmagam számára "nem létezni"?
- Sehogy. "Önmagad" számára nem lehet "nem létezned". Ám, ha
valaki számodra létező, az még nem biztos, hogy valósan is létező. A
környezeted nem fizikai. Nem csak fizikai! A fizikai idő kötöttségei
és a belső idő fejlődési szabadsága egyidőben létezik, én azt
mondanám, hogy a dragon az nem a fizikai és nem is a belső idő. A
fizikai világok kapcsolódásai az, amit én belső időnek neveznék. A
fizikai világhoz tartozik egy idő, egy másik fizikai valósághoz egy
másik idő tartozik. Ha a két fizikai valóság találkozik, akkor két idő
is találkozik.
- Idővihar?
- Az, egy "idővihar", amit én belső időnek nevezek. A dragon
ennek a görcsösségét mutatja. Nem jó szó a Ti "fejlettség"
kifejezésetek, s az ellentéte sem. Az "idővihar", a belső idő az, ami
az egyes fizikai világokban úgy jelenik meg, mint érzet, érzés. Ezt
hívjátok ti létnek, majd önmagatoknál tudatos létnek. Látom
összezavartalak, elmagyarázom. Egy fizikai világ számára a másik
fizikai világ nem létezik. A határfelületen valamilyen nem létező
dologtól, dologból zavarok érik. Keresi a hiba okát, persze önmagában,
és minden tudatosság nélkül, egyszerű természeti törvények szerint.
Nem leli! Mert nem önmagában van az ok. A keresés végtelenné válik. Ez
az a feszültség, ami kell egy önmagát fenntartani képes nyílt
rendszer, vagy mondjuk úgy az élet megalkotásához. Már csak az a
kérdés, hogy hány fizikai rendszer találkozik. Ha kellő számú, akkor
az "idővihar" sajátos módon fizikai rendszerként kezd majd viselkedni.
Előbb-utóbb találkozik egy másik ilyen fantom-rendszerrel, s
találkozásukkor, létrejön közöttük is egy "idővihar". Érted???
- Mi van a dragonnal? A többi még csak-csak, de az a
"görcsösség"...
- A fenti folyamatban van olyan pont, amikor a fizikai világok
találkozása már több egy egyszerű "időviharnál", ám még messze nem egy
fantom-rendszer. Ekkor "tudatos" a találkozási felület. És ennek a
"tudatosság"nak a törekvését jellemzi a dragon. Ha ez görcsös, ha
alakítani akar bármelyik fizikai rendszerén, ha nem megélni akar,
hanem teremteni, akkor alacsony az élő szervezet dragonszintje. Ha
semmi görcs, csak megélt az "idővihar", akkor nő a dragon szintje.
- Melyik a jó?
- Nincs jó és nincs rossz. A görcsösség a halálhoz vezetne
önmagában, hiszen szétesnének az összekapcsolódott rendszerek,
megszűnne az "idővihar" összetartó ereje. De a görcsmentesség is a
halálhoz vezet, összeolvaszt, s így szüntet meg. Egyik sem jó,
önmagában nem! Együtt kell őket alkalmazni... Csak így lehet fejlődni.
- Akkor mi, amikor a fizikai és a belső időnk között döntünk,
akkor mindenképp a halált választjuk? A belső időt rosszul értjük. Ez
a gond? A dragon nem a belső idő szabadságának a mértéke, hanem a
belső idő görcsös és görcsmentes állapotának az egyensúlyozó
képessége?
- Azt hiszem, érted.
- Mi van a félreértésekkel, amiket az elején "lényeg"ként
címkéztél?
- Jó. Az egyén mindig "idővihar". Azt is említettem, hogy olykor
nem is létezik a számodra létező akárki önmaga számára és azért nem,
mert nincs önmaga. A görcsösségnek van olyan foka, ami önmagán belül
hoz létre viharmentes helyeket, ezek is egyénnek tűnnek, de nem azok.
Így lehet, hogy önmaguk számára nem léteznek, hiszen eleve nincs
önmaguk... Még azonos szervezettség, azonos számú és milyenségű
fizikai rendszerek találkozásainál sem lehet a két "idővihar" azonos
állapotú. Ez egy színes világ. Itt minden létező, minden fantom,
minden tudattalan és minden tudatosság, s ez utóbbinak minden fogalmi
és logikai próbálkozása egyedi. Szélsőséges esetekben játszanak ugyan
társadalmasdit és ilyenkor erről megfeledkeznek, ez óhatatlanul
félreértéseket szül. És itt a lényeg a félreértésekben!
- Pontosítanál?!
- Igen. Azt hiszem, talán az "Isteni szint" érdekel, vagy hogy is
hívjátok Ti ezt... Egy ilyen folyamatot nagyon nehéz kezelni, hiszen
kezelni mindig a szélsőséges helyzetekben kell, vagyis mindig ezt a
valamiféle társadalmasdit. Ilyenkor egy Szent Könyv kell, mert
hipnotizál, mert egységesít, de félreértéseket is okoz.
- Milyen félreértéseket? Kérhetek egy példát?
- Ott a teremtés, ami a Te interjúdban is szóba került. Hogyan
értelmezik azt abban a korban, melyből Te éppen "kiléptél"? Valahogy
úgy, hogy dogma és kész, az Isten hat nap alatt teremtette a világot,
aztán megpihent. Na, ne! A dolog nem erről szólt, eredetileg nem! Ez a
görcsök oldásának a szimbóluma volt, a türelem jelképe. Annak
szuggesztiója, hogy még Isten számára is létezik fizikai idő, hogy ő
is lépésekben halad, "gondolkodik", ahogyan Ti is. Nem hagy magatokra,
lehet hogy most nehéz, de a dragon, az egyensúly működik. Ezt üzente.
És mi lett ebből, egy valós teremtésmítosz, a görcsösség
szolgálatában. Ez például egy félreértés... -sé alakult az évezredek
alatt.
- És mi van a "bűnbe esés" körül. Isten ott önmagába zavarta el
Lucifert és emberi teremtményeit is. Megbolondult? Megbolondultál?
- Dehogy. Ma egy másik félreértés okán valóban így tűnhet, de
nem. A lényeg, hogy itt az akart eredendően kifejeződni, hogy a Ti
Istenetek is hibázott és hibázhat. De nem akar vele rosszat, megosztja
veletek. Ha elrontana valamit, ha nem sikerülne a dragon egységét
fenntartania, s Ti is elkezdetek teremteni, akkor nem essetek hasonló
hibákba. Legyetek görcsmentesek! Oldódjatok! Meditáljatok! Lazuljatok
el! Javítsátok ki, amit a Ti Istenetek elszúrt! Dolgozzunk együtt! Ez
egy Szövetségi ajánlat volt, s az egyik fél komolyan is gondolta...
Szó nincs itt semmi őrületről, ellenkezőleg.
- A szenvedés példái?
- Amit erről gondolsz, az áll. Picit az érzelmi szimbólumok
tudománya akart ez lenni. Ha példákat említek, amik a dragon
természetéről szólnak. Arról, hogy a szenvedés útján megy a haladás
vonata. Mert ugye az időt le kell fagyasztani ahhoz, hogy a dragon
egyensúlyban legyen tartható. Ekkor van esélyem arra, hogy lesz aki
érzi majd, ha nem is érti pontosan a lényeget. Az idő lefagyásának
értése, a dragon értése. És elég csak érezni...
- Ha érzed, akkor az egyensúly része vagy, az élő dragon.
- Pontosan. De most megyek, ha többet mondok el, az görcsössé fog
tenni.
- Az eddigiek?
- Az rendben van, ez ahhoz kellett, hogy görcsmentessé tegyelek.
Hiszen évszázadokra lefagyott volna körülötted az idő...
- És így?
- Ugyan már!
És az idő lefagyott.
(folytatás jövőre)
***** ***** ***** ***** *****
Megjelent az Y-akták Internetes változatában:
http://www.agria.hu/y-aktak
1997. december 17-én