Huszti Róbert:
EGYEDÜL
Magányos vagyok. Egyhangúan telnek napjaim, sivár éjszakák, sivár
éjszakák után. Semmi változatosság, semmi ami az újdonság erejével
hatna rám. Unatkozom. Reggelente elnézem a nyugat felé vonuló
felhősávokat. Szépek. Merészen keverednek benne a felkelő nap vörös
sugarai, a radioaktivitás zöld villódzásaival. Nekem tetszik. Tetszik,
de nagyon unom már. Szívesebben néznék bármit, csak más legyen, mint
ami nap mint nap elém kerül. Roppant kráterek, üveges lávafolyások,
cserepessé égett föld mindenfele. Évek óta más sem recseg a talpam
alatt...
Legalább valami mozgást látnék. Valami élőlényt. Csak egy patkányt
legalább. Nincsenek illúzióim! A sunyi kis rágcsálók még időben
elhagyták a Földet, akár őseik a tengerjáró hajókat: ösztönösen
megérezték a közelgő katasztrófát. Itt-ott csenevész zuzmók javítják a
tájat sanyarú zöldjükkel. Végül is ez üdítőleg hat rám a sok vörös,
szürke, barna, fekete után. Sokszor kérdezem: Miért? Választ sohasem
kapok rá. Talán az emberiség a génjeiben hordozta a pusztulás csíráit?
Talán, ki tudja? Most már senki... Mi történt egyáltalán? Ki, mit,
mikor nyomott meg? Ki nyomta meg először? Kár ezen rágódni. A lét
valósága nem kis piros nyomógombokon múlik! Nem is egy emberen.
Sokkal, de sokkal több... Hm, hagyjuk ezt!
Talán Ádámként tetszelegve, egy Évával újrakezdhetnénk mindent...
De nem, ez képtelenség! Az emberiségnek vége, végleg! Ebből tanulnom
kell. Miért indítsak el egy újabb katasztrófába sodródó lavinát? Ezen
már sokat töprengtem... Mióta vagyok ilyen érzelgős? Valószínűleg
mindig ilyen voltam, nem tehetek róla... a konstruktőröm így
programozott.
Duna Televízió * DunaText * Y-akták
1997. március 5. - 1997. március 19.