Bajzafi Ferenc:
EGY FALAT, EGY KORTY
Az űr legfeketébb, legüresebb térségeiből eszmélt. Semmi nem volt és
senki sem volt.
Lett.
Nem élt soha, mégis, mintha várta volna a halált, nem halt soha,
mégis, mintha sírt volna az életért. Érzékek számára nem létező volt,
társtalan és máris özvegy, csengett körülötte a végtelen űr, nem
létező füleivel máris hallott.
Öklömnyi volt, vagy még annál is kisebb, anyag és antianyag sűrítménye
és különvált egysége, mint maga az ős-Univerzum.
Fiatal volt, zsenge és ősöreg, készült nyújtózni, iszonyú
messzeségekből csillagok fénye őrködött, mint kiváltságosok tekintete
királyi csemeték születésénél. Ott, a zengő világmindenségben, mint
elpusztult kagylóból kiforduló igazgyöngy, megszületett Az! Hátára
fordult, lábait szemlélte, melyek millió fényévek távolában világokat
teremtettek és romboltak kapálózásukkal, millió évek teltek el, míg a
születés és pusztulás hangjai jelenné váltak számára, rég várt és
megható gőgicséléssé. "Az" felfedezte önmagát. Galaxisokon át
sziporkázott öröme.
Megszületett!
Megszületett s a lét fájó boldogsága naprendszereket remegtetett meg.
Az öntudattalan kapálózás már csak ezer évekig tartott és amikor
rájött, hogy létezik, egyszerre valósággá vált az űrben. Eszmélt. A
gyanútlan csillagködöket átfogó testét kezdte összehúzni, mint
szétszórt gondolatokat, úgy csoportosította maga mellé végtagjait.
Kialakuló valóságán, mint nem létezőn, akadálytalanul vándorolt át a
közeli csillagok fénye.
Pihent.
Egy csöppnyi, előbukkanó élet, egy iszonyú mutáns, ki önkezével söpri
le magáról a születés vérét és szétpillant a néki szánt világban,
máris ura volt ennek a világnak. Ura, mint királyi sarj, kinek fejére
még nem illik elveszejtett atyja koronája, kitől oly messze még az
értelem, mint törvényadta birodalmának határai. És hangszálakká
torzította a Tejút fénylő spirálkarját s a hangszálak azt rezegték
világgá: Aaaaaammmmaa! Maaaaa!
Az évszázadok üres visszhangjai lüktető érzeteket keltettek fejlődő
agyában és azt mondták Annak, hogy éhes.
Testét már néhány fényévnyire húzta össze, úgy hempergett a csillagok
fényében, mint egy láthatatlan, nem kívánt csoda. Meteor szelte arca
egy csecsemő örömével fordult a Vulcanus felé, keze kinyúlt s a
bolygót forraló csillag mellől kiemelte a tápláló gömböt s egyé
olvasztotta éledő erejével. A pusztuló csillag tehetetlen szemlélte,
de Az nem bántotta a csillagot. Tovahempergett a jóllakottság
érzésével és növekvő fogait tapogatva nyelvével éppen az Idővel
barátkozott.
Az Időt fedezte fel, mint színes kendőt, a játékot és még nem tudta,
mi lehet az. Mert Az már nem Az volt, hanem Ő. És Ő addig hempergett
jóllakottan, míg bele nem ütközött egy minden galaxisokon túli,
láthatatlan falba, mely puhán útját állta. Akkor Ő "felállt" és érezte
magában a Vulcanus finom, szétszórt nem létezését. És akkor
kivicsorította élesedő fogait, hogy leküzdje a bensejében felhorgadó
új, ösztönös hiányérzetet.
SZOMJAS lett.
Szemvillanása csak néhány évtizedig tartott. Szerteszökő szupernóvák
fényévé vált szemében a felismerés örömszikrája s mintha elmosolyodott
volna körülötte a megbocsátó végtelen. "Ő" most kinyújtózkodott,
behúzta élesedő fogait s a védtelen, biztos zsákmány reményében
szomjasan vetette magát a Föld hullámzó óceánjai felé.
Duna Televízió * DunaText * Y-akták
1996. szeptember 18. - 1996. október 2.