Sánta Csaba:
"PETŐFI SZIBÉRIÁJA"
Petőfi Sándor az 1823-as esztendő első napján született Kiskőrösön. A
Petrovics család a felvidéki Pusztafödémesről származik, ahol a 18.
században nemesi birtokuk, kúriájuk volt. A nemesi oklevelet 1781-ben
adományozta II. Lipót császár a családnak. Itt nevelkedett Petrovics
István (Petőfi Sándor édesapja) és két testvére: Kázmér és János. A
19. század elején a család szétszéledt: Kázmér Erdélybe ment, s nyoma
veszett. János a Vág folyó melletti Negyeden telepedett le. A
nyughatatlan természetű István először Aszódra, majd Kiskőrösre
költözött...
Petőfi Sándornak már messze nem volt nemesi élete. Aki olvasta
verseit, s ki az, ki nem... biztosan ösztönösen érezte a népies
egyszerűség, életszerűség és a szinte lángoló hazaszeretet irodalmi
megformálásaiban is előtörő szépséget, zsenialitást. Így a nyelv
birodalmában volt ő nemes igazán, korona nélkül is örök király. Ám az
élet kemény volt számára. 15 éves korától verselt. Apja elszegényedett
és megkeseredettségében nem igazán értékelte fiának irodalmi és
színészeti tevékenységét. Sándor sokszor nyomorgott, s valós élet-
halál harcot vívott. Álnéven statisztálkodott, majd katonának állt, és
megbetegedett.
A katonaság után (betegen is!) vándorszínésznek áll, majd
országgyűlési tudósítások másolásából próbál megélni. 1844 elején
nagyon beteg, s valóban nyomorog csupán Debrecenben. Ekkor összeírt
verseivel elindul Budapestre, hogy kiadót találjon. "Természetesen"
mindenki nemet mond!
Itt egy pici kitérőt teszek - bocsánat érte. A következő gondolat két
éve egy karácsonyi ünnepségen jutott eszembe Tápiószecsőn. Azon
töprengtem, hogy miért taposnak el az elején mindent, amiről később
kiderül, hogy fantasztikus. A műsor alatt jött a válasz: ITT Jézus is
istállóban kellett, hogy kezdje és Ő is csupán a keresztig
juthatott...
Petőfi nem adja föl, Vörösmartyhoz fordul segítségül, aki kiadatja
verseit. Ez a fordulat. 1844 nyarától már a Pesti Divatlap
segédszerkesztője, s lassan rendezheti életét. Azt az életet, amit
(reményeim szerint is) minden magyar ember ismer. Az utat, mely 1849.
július 31-ig vezetett. Az iskolában egykoron még azt tanultuk, hogy e
napon, 26 éves korában Erdélyben, Segesvár és Fehéregyháza környékén
elesett. 1985-ben már más járt köztudatban. A Kárpátontúli Ifjúság
számaiban arról írtak, hogy Petőfi Sándor sírját Szibériában,
Barguzinban megtalálták és kutatják. 1989-ben Morvai Ferenc is
expedíciót szervezett...
Petőfi erdélyi elestét Lengyel József székelykeresztúri orvos
jelentésével szokták alátámasztani: "Engem lovam a körön kívül
segített. Petőfi gyalog volt s a körben maradt. Egy dombra érve
visszanéztem, s Petőfit HITTEM felismerni. A helyet, hol láttam, e
pillanatban is annyira élénken KÉPZELEM, hogy rá tudnék mutatni, s
valahányszor mellette elmegyek, önkéntelenül felmerül előttem akkori
alakja, amint fedetlen fővel, széteresztett ingnyakkal, lengő
zubbonyával futni láttam. ... Ennyi, amit saját szememmel láttam.
Leírom azt is, amit aztán később felőle HALLOTTAM." - szóval
felismerni vélte(!) és "hallotta".
Ám egyéb gondok is vannak a szemtanukkal. Ott van példának okán a
szakáll... Amit hol "hegyes álszakál"ként, hol pedig "nagy fekete
körszakál"ként emlegetnek. Többen fölvetik, hogy július 22-től a
segesvári csata napjáig, július 31-ig ilyen dús szőrzet ki sem
nőhetett. A másik az öltözet. Tanúnként más változat, más szín...
Ugyanarról beszéltek? Valóban tudták, hogy kiről? Nem tévedtek a
személy kilétében is?!
Bözödi György, a szintén neves író és költő a történtekkel
kapcsolatban báró Heydte személyére is utal, aki udvarszékhelyi
császári biztos volt. Ő adta ki Petőfi halottá nyilvánítását.
Heydte azonban emlékirataiban a történtekről már így ír: "... mikor
Bem a fehéregyházi csata után menekült, magával vitte kocsiján
házi költőjét, Petőfi Sándort, aki az ő dicsőségét verselte meg.
Kocsijuk azonban a buni mocsárba süllyedt. Bemet az arra járó
honvédek kihúzták, Petőfi tovább vánszorgott és senki sem látta
többé."
Adorján Miklós erdélyi író a Magyar Polgár 1877. júniusi számában
arról számol be, hogy "Manasses Dániel" országszerte terjeszti a hírt,
miszerint a messzi Oroszországban találkozott Petőfivel. A mócsi
szolgabíró kihallgatta, s mindent publikált a sajtó...
"Manasses Dániel" így országos hírű lett. A hír elterjedésének
ellenére nem volt tiltakozás, egyetlen egykori szemtanú sem állott
elő, hogy tapasztalatának erejével vétózzon. Az ügy ott fordult meg,
hogy "Manasses" úr egy picit túlszínezte történetét, így kisebb
külpolitikai vihart kavart. Helfy Ignác interpellált az
Országgyűllésben, s lassan már Európa-szerte arról beszéltek, hogy
Oroszország lábbal tiporja a népjogot. Tisza Kálmán válaszában nem
sokat tudott mondani... A dolog vége egy leleplezés (vagy politikai
ráfogás?) lett, mely Gyarmaty Miklós kolozsvári alispán nevéhez
kötődik: "Manasses Dániel" Papp János! Papp János, aki írástudatlan, s
noha azt híreszteli, hogy belépett a cári seregbe, ott éveket
szolgált, ám mint "kiderült" a vezényszavakat sem ismeri...
Mindenesetre Petőfi neve és Oroszország más forrásokban is
összekapcsolódik. Geck svájci professzor Csitában járt, s a
következőkkel találkozott: "... egy munkás azzal ... állt elém, hogy a
Bajkál-tó északi részén, a Szelingir-Szilgir folyó mentén van egy
falu, amit 1850-ben elbocsátott honvéd hadifoglyok építettek meg.
Parancsnokuk valami Petrovics nevű őrnagy volt, aki a falut Kerezs-
Körösnek nevezte el."
Geck professzor szeretett volna a végére járni az ügynek, így
megkereste a falut és a vezetőjét. A vendéglátó tudott magyarul,
hiszen dédapja, Dragomán Sándor az erdélyi hadsereg strázsamestere és
Petőfi tolmácsa volt. Mint kiderült Petőfi nem csupán verseket írt, de
meg is nősült. Geck professzor látta Petőfi íróasztalát, s sírját is.
Ez utóbbin a következő felirat állt: "Alexander Stephanovics
Petrovics, honveg ernagi ..."
Ám egy másik forrás alapján Aboni Ernő a Magyarság hasábjain 1940.
augusztus 4-én arról ír, hogy "Petőfi - egy Oroszországból hazatért
hadifogoly szerint - Iliszunszkban nyugszik."
A hírek mindig egy létező személyről szóltak. Valakiről, akire például
Eliaszov professzor följegyzései szerint a Morokov testvérek ugyanúgy
emlékeztek (külseje, jellemvonásai, viselkedésmódja, időtöltése,
betegségei szerint is), ahogyan egykori felesége Szendrey Júlia is
leírta Őt. Volt aláírás, s a grafológus szerint döbbenetes az egyezés.
Mindezt, - az 1985-ben köztudatba került barguzini Petrovics-sír létét
- immár a Burját Köztársaságból, Ulan Udéből A. V. Tivanyekó, a
történelemtudományok kandidátusa is védte, s kutatását szorgalmazta.
Magyarországon ekkor (1985) a heves megyei Népújság szerkesztői
kutakodtak...
A Népújság munkatársai (PÉCSI ISTVÁN és ZAHEMSZKY LÁSZLÓ) szerettek
volna Tivanyenkóhoz hasonlóan tárgyilagosak lenni, s látni végre az
igazat. Csakhamar azonban azzal kellett találkozniuk, hogy léteznek
történészek, akik (jó magyar szokás szerint) íróasztaluk mellett
eldöntötték véleményüket és kész. A Petőfi-témát betiltották!
Akkoriban ez még szokás volt... A tisztes tájékoztatáshoz az is
társul, hogy azzal is találkoztak, hogy csatlakozni igyekeztek
hozzájuk olyan emberkék is, akiket nem a téma érdekelt, csupán az,
hogy általa talán híresek lehetnek. S bizony írtak is a témáról
cikkeket, ám nem a valót, inkább a szenzációt...
Azért persze a valónak is több arca van. Mert való az is, hogy egy
Barguzin környéki ember, Morokov bácsi egykori feljegyzéseiben
megemlékezik egy Petrovicsról. Ezen iratok szerint Petrovics politikai
száműzött volt, akit a 19. század negyvenes éveinek a végén
megerősített őrség szállított Barguzinba. Itt aztán megnősült, Anna
Kuznyecovával családot alapítottak, s lett gyermekük is. És való az
is, hogy az elbeszélés szerint Petrovics összebarátkozott Mihail
Karlovics Kjuhelbekkerrel, s a sírjuk egymás mellett található...
Azonban a helyi temetőt bejárva az derült ki, hogy Kjuhelbekker sírja
közelében nincs fejfás sír.
Végül találtak sírt, s a történetet is sikerült összeigazgatni... Azt
persze merészség lenne állítani, hogy ez az összeigazítás jobban
sikerült, mint Petőfi Sándor segesvári halálának hivatalos igazolása.
A folytatás egy sajtótájékoztatóval indult 1988. december 28-án, ahol
Morvai Ferenc bejelentette, ő saját pénzéből 7 millió forinttal
megfinanszírozza a sír kihantolását, a kutatások folytatását.
Megtörtént, ám azóta sem kíváncsiak a "hivatalos tudomány" képviselői
az "eredményekre"... Valahol igazuk is lenne, hiszen Petőfi a
szívünkben nem halt meg, örökre él tovább. De mi van, ha valósan élt
és ALKOTOTT?! Nekünk is...
Duna Televízió * DunaText * Y-akták
1997. május 14. - 1997. május 28.