Sánta Csaba:
BŰNBAK
Mi emberek két dologtól félünk igazán: az élet fájdalmaitól és a halál
"fájdalmaitól"... számunkra mind a kettő beláthatatlan... egyik sincs
irányításunk, befolyásunk birtokában. Próbálkozunk ugyan, de nem sok
sikerrel... Az élet fájdalmait valahol mindig a "BŰN"ök
eredményezik... A fájdalom még vészjelző, csengettek az utóvizsgára...
ahol folyton megbukunk, hiszen eddig mindig ott volt a végén a
halál... Az a halál, amit éppen befogadó kultúrkörünk értékeitől
függően elutasítunk, síratunk... esetleg vágyunk, kívánunk...
A Biblia János apostolnak közönséges első levele soraiban (3:4) a
következőket írja: "... a bűn pedig törvénytelenség". Pál apostolnak a
rómabeliekhez írt levele viszont azt tartalmazza (13:8): "Senkinek
semmivel ne tartozzatok, hanem csak azzal, hogy egymást szeressétek;
mert a ki szereti a felebarátját, a törvényt betöltötte". Tehát a
törvénytelenség - a Biblia mércéje szerint - a szeretetben való
"megcsalás", s mivel a törvénytelenség maga a bűn, így az egyetlen bűn
a szeretet hiánya... A bűnt aztán büntetés követi: "... a bűn pedig
teljességre jutván halált nemz" - található Jakab apostol levelében
(1:15).
A Biblia a bűn meghatározásán és következményeinek igencsak "kemény"
és "egyenes" közlésén túl a bűn forrásáról is beszél. A legtöbbünkben
talán rögtön fel is rémlik az ördög, és a Sátán gondolati fogalma. A
Bibliában az "ördög"nek fordított szó görög megfelelője a diabolosz,
aminek szó szerinti jelentése "vádló". A Sátán pedig egy héber szó és
"ellenség"et jelent.
Máté evangéliumában a "Hét példázat az Isten országáról" sorai között
találjuk a következő két idézetet (13:24, 25): "... Hasonlatos a
mennyek országa az emberhez, a ki az ő földjébe jó magot vetett.",
"eljőve az ő ellensége és konkolyt vete a búza közé, ...".
Érdemes egy picit tovább kutakodni, mert ezen idézetek szerint az
"ellenség" jött el "konkoly"t vetni, tehát ő testesíti meg a bűnt, a
"Sátánt", ugyanakkor nem az eljövő "ellenség" az, aki vádol, s ugye a
"vádló" is a bűn forrása, ő az ördög. Lám, lám... a bűn kettős
természete...
A Bibliában a bűn eredete egy konkrét személyhez köthető, egy
angyalfejedelemhez, aki eredendően Isten magasrendű teremtménye volt.
A képzőművészeti alkotások azt a népi elgondolást tükrözik, miszerint
az angyalok kisbabák, vagy szép nők. A Biblia szerint ugyanakkor az
angyalok nagy intelligenciájú és erejű teremtmények.
Biblia szerint eme angyalfejedelemnek semmi oka sem volt arra, hogy
Teremtőjével szembeforduljon. Lucifer semmivel sem volt kevésbé
tökéletes teremtmény, mint bárki más Isten művei közül, sőt Ezékiel
könyve a következőket írja róla (28:12): "... Te valá az arányosság
pecsétgyűrűje, teljes bölcsességgel, tökéletes szépségben.", Ésaiás
próféta pedig egyenesen a "... fényes csillag, hajnal fia ..."
elnevezéssel él (14:12). Minden bizonnyal Lucifer is így vélte a
dolgot, s miután úgy döntött, hogy senki sincs annyira szép, bölcs,
hatalmas és nagyszerű mint ő, úgy döntött, hogy ő lesz Isten...
Lucifer fellázadt teremtője ellen: "... te ezt mondád szívedben: Az
égbe megyek fel, az Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet ..." -
Ésaiás könyve (14:13). Lucifer volt az első angyal, aki fellázadt
Isten ellen, s ekkor kapta a Sátán nevet. Sok angyal követte őt a
lázadásban... ők a démonok, vagy másképpen a "bukott angyal"ok,
ellentétben a hű, a "szent angyal"okkal. A Sátán és követői ki lettek
űzve a Menyországból, s ezután létrehoztak egy másik "királyságot",
hogy Isten ellen "harcoljanak". "... a ti ellenségetek, az ördög, mint
ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit elnyeljen" - Péter I. levele
(4:8).
A Sátán harcol tehát Isten ellen, s eme eszmei-lelki küzdelem
következményeként minket, embereket (és világunkat) is elért(e) a
bűn... Mózes első könyvében (1:27) arról olvashatunk, hogy "Teremté
tehát az Isten az embert az ő képére ..." és a kígyó képében megjelenő
Sátán épp ezt használja ki Évának tett ígéretében (3:5): "... és
olyanok lésztek mint az Isten: jónak és gonosznak tudói". Nem ígér
többet a valóságnál: a különbség csupán abban volt, hogy Isten egy
folyamatos lelki fejlődésben "gondolkodott", a Sátán pedig az
egyszeri, "zsákmányszerű" megszerzés lehetőségére csábított. Ez egy
alattomos, "formai" csalás volt...
Végtére is, így vagy úgy, de a bűn létezik életünkben, kísérve és
kísértve mindig, mindenütt és mindenkit. S a "megoldás" is, mintha
"kódolva" lenne bennünk... Kultúrkörünktől függetlenül a bűnt
szeretnénk "ellökni" magunktól. Az ókori indiai bölcselet védikus
tanai az időt az egyén halálát meghaladónak tekintik, s a "megváltást"
abban keresik, hogy az élet(ek) bűnös "körforgásából" ki lehessen
szabadulni. Ekkor ugye a bűn marad, s az attól megszabadult egyén
távozik. A Biblia írásai viszont a bűn "kitaszítására", "kilökésére"
utalnak: a bűnbe esett ember elhagyja az Éden kertjét..., Jézus
felvállalva bűneinket "távozik"...
Megjelenik a BŰNBAK... Az ókori Izraelben volt szokás engesztelés
napját tartani. Jóm kipúr (jóm hakipúrim) az őszi nagy ünnepek része:
Tisri hónap 10-én (úgy szeptember-október tájékán) tartják. Az ókori
Izraelben e napon két kecskebak közül az egyiket Istennek ajánlották
és feláldozták... a másikra ráolvasták a nép bűneit és a pusztába
kergették... ez volt a bűnbak. Az emberiség a mai napig alkalmazza ezt
az eljárást: saját vétkeinkért mást teszünk felelőssé, legyen ő a
szenvedő személy... Kérdés persze, hogy ez valóban megváltás-e, vagy
bűneink hatványozása, a megváltás közös látomása és tévhite...
Ugorjunk most egy picit, s nézzük meg eme "bűnbak-megváltás"unk egy
lehetséges következményét... Az öngyilkos magatartás okai máig
tisztázatlanok. Az életösztön legyőzése... Képes lehet erre a félelem?
Az egyedüllét félelme...? Nem tudom.
Az öngyilkosságot, annak kísérleteit a pszichológusok ma vészjelzésnek
tartják. Annyira komolyan kell venni még az ez irányú gondolatok
jelentkezéseit is, hogy azok orvosi értelemben közvetlen életveszélyes
állapotot jelenítenek meg. Az egyén ilyenkor - olykor minden látszat
ellenére - teljes mértékben magára marad, baráti és családi
kapcsolatai megszűnnek (!) ...
Hiába "élnek" emberek körülötte, az ő életében már nem vesznek részt.
Egy idő után már érzelmi reakciókat sem mutat irántuk: nem igényli
őket és nem is minősíti... Így a korábbi agresszió befelé fordul. Már
nem a "másik" a hibás, már "nincs" másik, így bűnbak sem lehet "az"...
De a "bűnbak-megváltás" rítusának ősi módszere bennünk él, így előbb-
utóbb a magány eljut addig, hogy saját magát jelöli meg a személy a
bűn hordozójaként és igyekszik kitaszítani... Én-állapotaiból önálló
személyiségeket gyárt... így jön létre a disszociatív (széthasadt)
személyiség, s innen már csak egy lépés, hogy a másik személyiség
legyen a bűnbak...
A dolog fintora, hogy ekkor épp a létösztön fordul önmaga ellen... Az
egyén már nem tud másokat hibáztatni, így agressziója befelé fordul,
ám a létösztön igyekszik meggátolni annak pusztító voltát, az
agresszió erejét megosztja az egyes én-állapotok között... Ezzel
azonban "személyiség" rangjára emeli azokat, s megerősödésük után
immár becsapva a létösztönt és magát az egyént is, "egyikük"
idegenként éli meg a "másikat"... ráolvassa bűneit és a "pusztába
küldi"... Elpusztítva ezzel önmagát is. A baj, hogy ez egy rendkívül
megerősített állapot, amit kialakulása után nehéz, olykor lehetetlen
felszámolni...
Ha valaki annyira disszociálta (megosztotta) én-állapotait, hogy azok
immár számára "személyiségek", akkor egy öngyilkossági kísérlet után
hiába kapcsolják be (talán erőltetett és picit hazug módon is)
szociális kapcsolatait, attól még nem szűnik meg az a belső állapot,
hogy önmagát nem egy egységként élje meg... A baj itt van! A
későbbiekben ugyanis hiába tartják fenn emberi kapcsolatait, a többiek
mellett továbbra is ott lesznek önmaga "többi" való személyei is... Az
az állapot, hogy bármikor önmagát, önmaga egy másik személyiségnek
tűnő én-állapotát nevezze ki bűnbaknak... Ezért az öngyilkosság
kényszeresen visszatér!
A bűnbak képzésének egy másik módja, amikor az én a saját
tulajdonságait vetíti ki (pszichikai projekció) egy másik én-re. Az
ember például saját lelkiismeretét kívánja igazolni, amikor
"földöntúli" lényeket - minden bizonyíték vagy bármilyen tényleges ok
nélkül - agresszív jellemvonásokkal ruház föl, saját mintájára:
Állatkísérleteinket igazolandón az UFO-k eltérítenek és kísérleteznek
rajtunk, de a Föld állataival is - mint azt a csonkításos
állateltérítések leírásai tartalmazzák. Aztán a sci-fi visszatérő
epizódja, hogy az UFO-k megtámadják bolygónkat, vagy annak egy konkrét
városát... ahogyan mi tesszük egymással.
Természetesen állatokat nem ruházhatunk fel ilyen tulajdonságokkal,
hiszen ők tudatlanok, mi pedig a "teremtés koronái" intelligensek
vagyunk. Az isteni transzcendencia világába megint nem utalhatjuk a
kérdést, hiszen az azt jelentené, hogy mi is csupán kísérletek
vagyunk... Maradnak hát az embertől némileg intelligensebbnek tartott
"földöntúli" lények. Legyenek ők a bűnbakok... Ha azok, az nekünk még
nem fáj, ha pedig nem azok, akkor minden rendben, hiszen ők - a
nagyobb intelligencia birtokában - is azt teszik, amiért magunkat
hibáztatjuk... Ők csak tudják, hogy miért... (?!)
Duna Televízió * DunaText * Y-akták
1996. november 13. - 1996. november 27.