Sánta Csaba:
A TORINÓI HALOTTI LEPEL
Fénykép a lélekről
Két évvel ezelőtt kaptam miskolci barátaimtól egy fénymásolt képet.
Egy arc, amely mondani akar valamit - gondoltam rendszeresen, amikor
az Íróasztalom sarkába dobott papírlapra néztem. Mindig más volt, s
mindig kifejezően más. Naponta jutott a képre néhány percem, olykor
egy-egy "lopott" félórám is. Aztán a kép felkerült a falra... az
Íróasztalom sarkából az Íróasztalom fölé. Egy-egy pillantás ma is jut
a képre... Beszélgetünk.
Az Íróasztalom fölé helyezett fénymásolt kép eredete az a lepel, amely
dr. Yves Delage agnosztikus (idealista ismeretelméleti tan híve,
véleménye szerint az objektív világ teljes megismerésének elvi
korlátai vannak) tudós - a francia tudományos akadémia tagja -
meghökkentő állítása szerint az az anyagdarab, amely a szent torinói
lepel néven vált ismertté, Krisztus eredeti halotti leple. A 19.
század végén a Vatikán nyilatkozatban mondta ki, hogy egyetlen
relikvia sem tekinthető eredetinek. Az arc pedig változik: mindig
beszélni, kifejezni akar valamit - meglepve fizikus énemet is. Mit
mond?! Ki mondja?!
A torinói lepel egy 4,36 méter hosszú és 1,1 méter széles
halszálkamintásan szövött lenvászon kendő. Felszínén egy mezítelen,
szakállas emberi alak halvány, sárgásbarna lenyomata látható. Sötétebb
foltok - vérnyomok - is vannak a leplen. Ezek elhelyezkedése külön
jelzéssel bír: a fej, a csukló, a láb és a bordák tájékán. A feje
körül valamilyen koszorút viselt.
A leplet - amely a 15. századtól a savoyai hercegek tulajdonában volt
- egy ezüsttel keretezett ereklyetartóban, fahengerre göngyölítve a
torinói Szent János (Sainte Chapelle) székesegyház királyi
kápolnájában őrzik.
A lepel oldalait két 8,3 cm széles csík erősíti - az eredetihez
hasonló anyagból. Hátsó oldalát alátétanyag fedi. E két szegélycsíkon
és az alátéten kívül idegen elem még a lepel két szélén egymás mellett
elhelyezkedő, háromszögekre emlékeztető foltok. Az ok: 1532. december
3-a viharos éjjelén tűz keletkezett a franciaországi Chambréry
várkápolnájában, ahol akkor őrizték a leplet. A forróság
megolvasztotta a relikviatartót, s az olvadt ezüstcseppek több helyen
kiégették a leplet, hiába mártották azt rögtön vízbe. A lyukakat
"megfoltozták", az égésnyomokat és a vízfoltokat azóta is gondosan
figyelemmel kísérték, kísérik.
1578-ban a savoyai herceg udvartartásával és a lepellel együtt átkelt
az Alpokon és Piemont-ba telepedett le. A leplet ekkor helyezték mai
helyére, a torinói katedrálisba. (A II. világháborút ugyanitt, a
pincében töltötte.) 1983-ig Itália exkirálya, Savoya hercege, Umberto
rendelkezett a lepel felett. Ő adományozta a Vatikánra.
A lepel kezdetektől furának tetszett, ám az igazi meglepetéssel
1898-ban szolgált. Ekkor a torinói Secondo Pia ügyvéd, a fényképezés
hőskorának lelkes amatőr fotósa engedélyt kért és kapott a lepel
lefényképezésére.
A fényképezés végrehajtásához emelvényt építettek, hogy a technikailag
még kezdetleges és ugyanakkor terjedelmes gépet az oltár feletti
ereklyetartó magasságába helyezhessék el. A felvételt - a minél
nyugodtabb körülmények elérése érdekében - éjszaka készítették. A
leplet erős fényszórókkal világították meg a 20 perces (!) időtartamú
expozíció alatt. A lemezeket saját laboratóriumában Secondo Pia hívta
elő. A negatívon nem homályos körvonalak jelentek meg, hanem egy
tökéletesen kiformált emberalak. Maga a lepel volt a negatív: ha a
negatív lemezen pozitív kép jelenik meg, akkor a lefényképezett kép
csak negatív lehet.
Megdöbbentő a képmás anatómiai részletessége és valósághűsége. Tisztán
látszik a haj, a bajusz és a szakáll körvonala, a szemöldök, a
pofacsont, az orr és a száj, a mellkas, a karok, a has és a has alatt
egymásra helyezett kezek, a combok, a térdek és a lábszárak. A
hátoldalon is megtalálhatjuk a test felépítésének minden fontosabb
részletét a koponyától kezdve a vállakon, a háton, a derékon, a
tomporokon és a lábakon keresztül a pontosan kirajzolódó talpakig.
A képmás részletei nem egyforma "minőségűek": vannak elmosódott,
hiányos részek a tűzben elpusztult foltokon kívül is.
Yves Delage professzor ekkor határozta el, hogy szeretné megfejteni,
hogyan kerülhetett a lepelre a kép 500 évvel a fényképezés felfedezése
előtt.
Első próbálkozásként középkori festékanyagokkal kísérletezett, de arra
a következtetésre kellett jutnia, hogy a képet biztosan nem festették
az anyagra.
Ezután abból indult ki, hogy az anyag valakinek a temetési leple:
ilyen anyagot a 4. század előtt Palesztínában használtak erre a célra.
A rajta látható foltokat - e feltételezés szerint - az ebben az időben
általánosan használt temetési balzsam hagyta.
A leplen lévő jelek arra is utalnak - bárkit is temettek benne el -,
hogy kísértetiesen hasonló kínzásokon ment keresztül, és ugyanúgy halt
meg, mint Krisztus. Megkorbácsolták, keresztre feszítették,
töviskoronát tettek a fejére, oldalát lándzsával döfték keresztül...
Delage doktor azt a "meglepő" kijelentést tette, hogy az anyag
Krisztus halotti leple. E merész kijelentése mellé igyekezett azt is
hangsúlyozni, hogy következtetése nem vallásos állítás, sokkalta
inkább egy történeti tény azonosításának az eredménye. A római
katolikus többségű francia Akadémia visszautasította, betiltotta
Delage "eredményeit".
A lepel történetében 30 évnyi (el)hallgatási időszak következett.
1931-ben, a hercegi esküvő alkalmából tették csak ismét közszemlére a
szent leplet. Giuseppe Enrie hivatásos fényképész ekkor készített a
lepelről még jobb minőségű és még több részletet feltáró képeket. E
képek eljutottak az érdeklődő tudósokhoz, kutatókhoz és alapjai
lehettek az újabb tudományos kutatás megindulásának.
Pierre Barbet doktor, törvényszéki orvosszakértő 1932-ben orvosi
szempontból vizsgálta meg a képet. Több olyan felfedezést tett, ami az
eredet igazolására ugyan alkalmatlan, ám a hamisítás lehetőségét
kizárta.
Barbet doktor első észrevétele, hogy a szögek által okozott sebek a
csuklókon vannak és nem a tenyéren, ahogyan azt hagyományosan
ábrázolni szokták. E történeti tény felfedezése viszonylag friss volt,
s vélhetően középkori hamisítók sem tudhattak róla.
Ha egy szög keresztülhatol a csuklón, akkor egy olyan ideget kell
sértenie, amelynek sérülése azt okozza, hogy a hüvelykujj akaratlanul
visszahúzódik a tenyérbe. A leplen ennek nyoma szintén és egyértelműen
kivehető.
A lepel következő vizsgálatára 1969-ben került ismét sor. Michelle
Pellegrino torinói bíboros érsek ekkor egy 11 tagú bizottságot bízott
meg.
Az 1969-es vizsgálat céljáról és eredményeiről keveset lehet tudni. A
bizottság 1976- ban adott ugyan egy jelentést a munkájáról, ám e
jelentés tudományos értékkel nem bírt.
1973-ban már lett volna lehetőség a lepel korának hozzávetőlegesen
pontos meghatározására (Carbon-14 radioaktív eljárással). Umberto
exkirály engedélyezte a lepel vizsgálatát, bár e vizsgálat vélt
veszélyei miatt kérte, hogy ettől tekintsenek el. Hagyományos
módszerrel két professzor Max Frei svájci törvényszéki orvosszakértő
és Gilbert Raes anyagszakértő Belgium ghenti egyeteméről kezdett
kutatásokba.
Első megállapításuk szerint a kép teljesen felszíni, az anyagrostoknak
csak a legfelső rétegét érinti. Semmilyen festékanyag nem látszik, még
a mikroszkóp alatt sem. Lényegében megerősítették Delage doktor
korábbi állítását.
Frei professzor pollenanalízist végzett a leplen, s 48 különböző
virágport sikerült elkülönítenie. A lepel legtöbb virágporszemcséje
Franciaországból és Észak-Itáliából származott. Viszont hét pollen
olyan sót kedvelő virágtól eredt, amely általában a Holt-tenger
környékén és Palesztina más részein honos. Még ez sem bizonyíték, ám
már alapos tudományos gyanú!
Gilbert Raes professzor a lepel anyagát vizsgálta, szálminta-analízist
végzett. Az eredmény a lepel ókori, közép-keleti eredetét
bizonyította.
1974-ben újabb "forradalmi" eredmények születtek. Az USA légierejének
kutatói, John Jackson és Eric Jumper egy "VP 8"-nak nevezett
képanalizátorral "letapogatta" a lepel képét. A számítógép ezután
megrajzolta a leplen lévő alak élethű, háromdimenziós modelljét. Ez
az, ami gyakorlatilag lehetetlen! A "VP 8" csak valódi háromdimenziós
objektumokat tud reprodukálni, kétdimenziósakat - mint a fénykép -
nem... (!)
1977-től újabb kutatások kezdődtek. Az engedélyek megszerzése után
1978. október 8- án 36 tudós 72 új típusú műszerrel látott a lepel
kutatásához. Ray Rogers ismét kizárta a ráfestés lehetőségét. Sam
Pellicoli a kép eredeteként hírtelen, erős sugárzást igazolt. John
Heller doktor a lepel foltjairól mutatta ki, hogy azok vérfoltok. Apró
kristályokat talált a szálak között, melyek a sok éves átalakuláson
átment hemoglobin (vörös vérfesték) maradványai. Robert M. Haralick
professzor 1983-ban a leplen látható arc szemhéján eltört pénz alakú
mintázatot talált, Poncius Pilatus érmék lenyomatával.
1980. szeptemberében dr. Walter C. McCrone vegyész "cáfolta" az előbb
említett vizsgálatok "eredményeit". Bejelentette, hogy ő talált
festéknyomokat is...
Egyetlen közvetlen bizonyítékunk sem létezik. A leplen lévő jelek
pontos orvosi bizonyítékát adják annak, hogy ez egy halotti lepel, s
akié volt, azt keresztre feszítették. De hogyan került a
háromdimenziós negatív kép a lepelre?! Sugárzás hozta létre?
Rendben... Mi okozta - akkor! - a sugárzást? Megválaszolatlan
kérdések.
A képről az arc rám mered... ismét mondani szeretne valamit... lehet,
hogy bemutatkozni szeretne, feloldani lélek fényképének e nagy
titkát...
Duna Televízió * DunaText * Y-akták
1996. május 29. - 1996. június 12.