Fordítsunk hátat!
Lord Byron: Gyönyörűn suhan el
Gyönyörűn suhan el, akár az éj
A felhőtlen, a csillagozó;
Sötét és ragyogás legjava
Egymásra lelnek szemei mélyén;
Akképpen engesztelve a gyengéd fényt
Mint a mennyek színe a nap cifraságát.
Egy árnnyal több, egy sugárral kevesebb,
Félig zúzott lett a névtelen kegyelet
Amely ében haján szalad hullámmal,
Vagy épp csak arcát könnyíti bájjal;
Hold gondolatok halkan mesélik el
Mily tiszta, mily kedves otthonuk.
Friedrich Wilhelm Nietzche: Egy fehér rózsa
A vörös rózsa szenvedély-csókot nyom
És a fehér lehelete szerelmet ad
Ó, a vörös rózsa akár egy sólyom
És a fehér egy igazi galamb
Charles Maurice de Talleyrand-Perigord: A jó kávé
Fekete, akár az ördög,
Olyan forró, mint a pokol,
Tiszta, akár egy angyal,
Édes, mint a szerelem
Lord Byron: Harold gyermek zarándoklata (részlet)
A Cybel tengert nézi, mit az óceán frissít,
Koronákat emelnek fölébe a büszke tornyok
A levegős távol méltóságtelien mozog,
Uralja a vizeket, s az összes erőket.
Az elkövetkezendő pár művem magyarázata az, hogy mások is írtak, írnak
Egy szigorúan tiltott szerelem
Oly romantikusnak hatott valami tilosat cselekedni
nemtörődöm módján roppantón ölelkezni
s közben hátulról szemlélni a nemet mondó hátakat
mintha az idő olyan értékké emelkedett volna
hogy nem adódott egyáltalán kivel megosztanunk
csak magunk voltunk, csak mi egymásnak
s rajtunk kívül a legbelülről fakadó bátorságunk
és csalódottá tett a felismerés, a veszett jelentőség
tudatosulása, mert nem változtatott tettlegességünk
nem gátolt másokat, levelek surrogásnak nem indultak
s megmaradt az oka is ragyogni a napnak.
Rómeónak és Júliának sikerült
Mit csinált a zárt ajtó mögött?
A túloldalon tartózkodva nem volt igazán lehetőségem
kikalkulálni, mikor az ajtó kinyílott a csodálkozó
szemek előtt, majd gyorsan ismételten visszacsukkant
Most itt vagyok
mennykövek zuhannak rám az égből álltomban
egészen kunkori már a hajam a fej eleje felé
s delejezett kétségeim közt mosolygok a lány felé
Elképzelem, hogy büszkeségét elválasztja
tőlem az esőfüggöny, a vastag ajtó
és egy áporodott emberi test
Az ajtó bizonyosan kattant
és én megvárom, míg újra kinyílik
Gyűlölettel szeretlek
Mily szörnyet teremtettél?
Mikor felkeltem ezen a reggelen
és végigmértem a helyet, ahová
szavaim intéztem, az alakodra leltem
A földön heverő sok-sok hagyaték
mind a nevedet súgta még
Mindenhová követ hát arcod
bárhová menekülnék is?
Mert nem akarlak mindenkor
néha egyedül maradnék inkább
Operát néztem, és csókokat hajítottam el
Talán még az érzéseimmel is találkoztam
Mosolyogtam azokra, kiket nem is ismerek
És tegnap talán még dalra is fakadtam
Tudom, nem kéne, hogy ezt tegyem most
De öldököl belül a kísértés
Bármit tennél is, el kell, hogy engedj
Mielőtt túl messzire mennék
Miért nem hagytad, hogy boldogtalan maradjak?
Hisz akkor még sokkal boldogabban éltem
Mint egykoron
Tizenhat hó tovahullott
Üveggé lett látásom
Feledékennyé lettek érzelmeim
Mik irányodba tapogatóztak
Talán nem is emlékszem
Mikor szólítottál
Ez most volt, éppen nemrég
Behoztalak a képbe
Mosolyod közelébe fókuszáltam
És megemlékeztem Rólad
A számodra áttetsző szerelmünkről
Az együtt megélt eltorzulásokról
És ugyanazt váltottad ki
Mint az a tizenhat hó együttesen
Néha különös a lét
Helyzetek képletszerű ismétlődése
Melyek sokadszor is felkészületlenül
Ijesztenek rád
Valójában nekem sosem tűnt fel
Mit veszítettem el, mikor feladtam a harcot
Ösvényeink keresztül mutattak
A kitűzött célon
És nem csak a lehetőség
De az a tizenhat is elmúlt végleg
Örülök talán távoztodnak
Újra látni nem is vágylak
Így hiszem, hiszen ha találkozunk
Hangulatom zuhanni kezd
A kacajod, szemeid élénk szöge
És minden belső rezgésed
Mind, mind bizonygatják ugyanis
Szerelmem el nem múlottságát
A valóság el nem feledtét
S képzeteim, kívánalmaim
Kényszereim
Ugyanolyanokká válnak
Mint egykoron
Add már a napszűkületet!
Drága, holdszerű teljesség
Tartja állandó távolát
Magában van s hidegen
Nesztelen és meztelen
Az élet nem lakhelye
Ím, még gyönyörű a látvány
De a közelkép jobban rámutat:
Száraz, mindinkább kegyetlen
Porhanyós és dög
Évektől tépázott, hurcoltatott
De mekkora a meteorok hatása rá?
Ez a harc lehet akár a végső?
Vesztett csatáktól horzsolt
Csend pörgette társaságban
Körbefordul-e még?
Szerelmesnek fél arca
Megihleti-e mámorát?
Reménytelenül szerelmes lesz
de nem jobban, mint én, magam
drágámnak szólít majd, s én hasonlóképp teszek vele
és szó sem esik majd hidakról, aljnövényzetről
szennyről, időjárásról, önkényuralmi számlákról
sőt, tulajdonképpen semmiről
hisz ő az ujját a számra téve ezt mondja majd:
"Igen, tudom."
Alacsonyra hajló arcáról visszaszúr majd nagy szemekkel
lágy kezei érdeseket csiklandoznak
átölelnek lassan, szorosabban, mint bármit azelőtt
s akkor azt mondom majd:
"Szorosabban!"
Mikor rosszra fordulnak a dolgok és én az ágy fokán
szédülök, ujjaim a hajakba vesznek, mielőtt ő a hátamra
kerül és megfagyaszt
Megsimítja vállaim
megigazítja nyakam csókjaival
és bizonytalanul tör fel ziháló lelkéből
"Nem a te hibád, nem tudhattad"
- hazugok lesznek a belülről felszakadó sóhajok is
amikről lehet, hogy nem veszek tudomást sem
egy bizonyos:
jobban érezném magam felcserélt szereposztással
Üzenetet küldök majd, amire megígéri, hogy válaszol
de aznap fáradt lesz éppen, és az ígérete
túl későn jut el hozzám, meglehet, hogy soha
és én mosolyogni fogok
mert ő nem ébred rá: már meg is adta a választ
abban a pillanatban, mikor nem mondott semmit
Nyugodt vizek lágy partjain pihen majd az arca
és az én fejem a naplemente szépsége tölti ki
amelyhez átkozón ragaszkodom, s közben
képtelennek ígérkezem levenni a szemem Róla
És az arc
reménytelenül szerelmes lesz
de nem jobban, mint én, magam.
Csakis a lényeget
Hagyj magunkra, mi körbekaptatjuk a világot
Ha velünk jönnél, csomagold a fogkeféd!
Mindössze erre volna szükséged - persze rajtam felül
"Megőrültél?" - kérdezték szemeid
Igaz, ők csak félreérthető kommunikációs eszközök
"Nem!" - adtam meg válaszom a szám segítségével
Hiszen úgy mégiscsak könnyebb!
Én. Minden szenvedéllyel és románccal szeretlek
- tiltakoztál -
Amilyet valaha is teremtettél, forrón, akár ezer nap
Melyek magukat váltják képlékennyé
S olvadottan csöppennek át az univerzumon
Kell-e még mást mondanom? Hagyj magunkra!
Nem mintha te lennél az utolsó
ember a földön
és mikor ezt kimondta, arra gondoltam
hogyha én lennék az utolsó ember a földön
akkor különben sem kellene
Amikor lányok érkeztek komplett hordákban
és a szájak egyre csak azt hajtogatták:
"Vedd el a számom!"
"Csak sorjában, kérem!" - figyelmeztettem
a sokaságot
dobolni kezdtek ujjaim
mialatt el akarták nyerni a figyelmemet
Ha én lennék az utolsó ember a földön
nem lenne rajtam ruha
nem zuhanyoznék
csak ücsörögnék meztelenségemben
- hisz nem volna ki elől burkolni testem -
izzadnék és élvezném
hogy ura vagyok a helyzetnek
Úgyhogy jobb is, ha lemondok Róla
Louienak
Péntek reggel
Már vagy fél napja vége
S nagy-nagy meglepetésre
Este van, és nem csak sötét
Ücsörgök ahelyett, hogy csörögnék
Mint a sok lógós a hét ezen szakaszában
Valamelyik kezem éppen elszaladt
És valami telefonkönyv után kutat
Hogy valamelyik pillanatban
Felhívhassak valakit, aki magával
Invitál
Mert ez ma Louie szülinapja
És tizenöt percet sem vett igénybe
Amikor éppen megérkeztem
És őt hiába kérdeztem
Nem tudta, hová lettek az évek
S azt sem, ha így folytatja
Ő hová lesz, és hogy hová lesz ő maga
Úgyhogy fel is kerekedtünk
És visszacsomagoltuk magunk
Abba az autóba, amiben még sosem ültünk
És az autópálya rossz oldalán
Jóvátettük sokak életének értelmét
És tizenöt órát sem vett igénybe
Amikor éppen felébredtem
Előbb-utóbb megleltem a fejem
Ha nem is éppen épen
És tizenöt évet sem vesz igénybe
Mire Louie ismét szabad lesz
És én tudom, hogy az autópályán
Ünnepeljük majd legközelebbi szülinapját