Minek tegezzelek?
Szevasz, nem ismersz meg? Nem is mersz köszönni? Nem csoda, hisz még sohasem
találkotunk.
Ezen alkotmányom úgy kezdődött, hogy az előző véget ért. Lazításképp le is
mentem a szomszédos non-stopba telefonkártyáért, s az ott lévő érdekes
hölgynek zavarodottan fel is tettem a kérdést: "Van névjegykártyád?" Hja,
kérem, van, akinek a világ áll, s van, akinek más.
Mint minden költözésemkor, most is szert tettem egy köteg új ismerősre,
azóta is ott van rajtuk. Tegnapelőtt volt egy kis időm, ezért beléptem
valami pártba. Most karma-jógázom, más szóval társadalmi munkát végzek.
Amit újabban élvezek, az a Balkezesség
Kristály krisna, sors kovácsa
Pillanatnyilag magadba pillantasz
Olyan görcsösen szorulsz a segítségre
Hogy nehéz onnan leválasztani
Mi is a véleményed a mindennel kapcsolatban?
Kiadtál sokakat, akár az én utamat
Kérlek, csak ott fordítsd el a tested
Ahol az fizikailag lehetséges
Ki árulta el, hogy nem két percre
Szedtelek össze, te szemérmes szerencsétlenség
Szegényesen személyeskedő, sivár Siva
Szent szakács, szank ara
Tudod, az én megelőző jellegem preventív
Semmivel sem tudok többet
Mint tenmagad, de ahogy ezt előadom
Ahogyan brillianciámat csillogtatom...
A szentimentalizmusról valami ilyesmi jut eszembe:
Szeretlek
Nem csupán azért, amik vagyunk
De azért is, ami én magam vagyok
Amikor csak együtt vagyunk
Szeretlek
Nem csupán azért, amik vagyunk
De azért is, amit magadból formáltál
Sőt, amit belőlem teremtettél
Szeretlek
Egy olyan részemért, amit te hozol elő
Meg még valami: én már az életben nem leszek
szerelmes. Sajnos. És hogy a halálban? A halál tudja.
Ezért kicsit olyan elveszetten érzek, akár egy Buborék
Tagadva a történelmet
Nem juthatott eszébe a múlt
Sem a sötét céltalansága
Csak az anyát idézhette fel
A halál gyötrelmes megéltét
A jelenhez karoló kizáró emlékeket
S tisztátalan sérelmeket
Mert az érzés az egyetlen
A fenyő-szolárium, a hintőpor
Február esője verte el az ablakot
Sziszegve lumbált az oxigén-adag
Levegődús volt a szemek látványa
Egybefoszlottan
Felfegyverezhetetlen érzelmeket
Szült a látvány
Mit elhatalmasított az átlátszó végtelen
Név- és szükségletmentesen
Istenverte időtől és történetektől
Tartózkodón
A 16.06-hoz ragaszkodva
Egyetlen jövőt irányozva elő
A lélegzetelállító nedvességalapanyag
Felkarolta a csúnya zöldet
Az erdőben, ahol elveszett
Pedig úgy örülnék, ha végre ilyenekeket írhatnék:
Árnyékba tettem testem
Gondtalan az ég felettem
Kezdek élni, lélegezni
Nem gátol meg ebben semmi
Talán mindössze annyi a baj, hogy
Nem lelem örömem semmiben
Bár ezzel elárultam: még keresem
Kossuth zajos is csak üzenget értünk...