Karaty
Szemérmetlenül
Szúnyogom volt télvíz idején
Honnan jött, nem tudhatom
Lefeküdtem egy kimeneteltelen háborúban
Ellenségem nem volt, csak egy metronóm
Készen álltam a szigony elhajítására
Megfeneklett hajón szolgáltam fel vacsorát
Vízszintes vörös vált a legfőbb szerepemmé
Egy görög épület a tenger közepén
És akkor nevetni láttalak, inni a rakományt
Kerekded idomok közt védekeztél
Felüvöltöttek a hangok lapos hátsód közepén
Féltengelyed megszakadt, forogni kezdtél
Homogén profilod nem mutatott semmi újat
Szerényen leplezted a benned elfelejtett gondokat
Azonosítottad magad egy négyjegyűvel
Hiányoltad alólam a sebesség fogalmát
Pedig én hajtottam, igazán csikorgattan lécem
Az egykezű tükörkép megette boldogságom
Az a szemembe ütköző szemét szikra
Az a sárga indexbúra fény - kegyetlenül megtorolt
Elvette a maradék felépítettet, lerombolta mindenem
Le a magasra húzott homokváram
Nem segítette előbbrejutásom a zöld posztó
Az érdeklődés, a leleményességem felismerése
Kellet még valami, kellett egy kis szemérmesség
Beethoven
Játék a húrokkal -
Két hangrobbanás közt
A kietlenbe repített
Fergeteges szólóm
Leapacsoltam az első sort
Bezengettem egy THX rendszert
Illusztris fények varázslatában
Elmélyülten tanulni kezdtem
Valaki ékezetei vonták el a figyelmem
Precízen hozzáfogtak a székhez
220 Hz
Tambulin játéka csapódott a fülekbe
Elfojtotta a bánatot, elvarrta a jókedv útját
A legfőbb, az egyetlen befolyásolóként tevékenykedett
Levette lábáról a törökülésben várakozó tömegeket
Megdobbantott egy félmagas A hangot
Háj, pici
Ez az alaphang valami új a sok ismert közül
A felharmónikusok a mának veszejtik el szerepét
S a holnap, mi a múltat idézi fel, idővel
magasabbrendűvé lesz
Felértékeli önnön sajátosságainak
tévedhetetlenségét
Az elviseltségről ejt majd pár szót
A néma magány képtelenül jóvá tesz
Vonzóvá változtatja szakállad
És rákényszerít, hogy levelet írj
Annak, aki az egyetlen jó volt
Aki életben tartotta üres perceid
Aki kitöltötte bánatod, aki rajtad keresztül
végtelenítette a jövőt
Aki ebből az egészről semmit sem érthetett
Influenzia
Görkorcsolya vett magára
Valaki meglökött, akár egy tekegolyót
Bolondosan hunyorgott a félhomály
Egészen tanácstalanná tett
Mozaikokat tördeltem
Befordítottam egy túl hosszú sort
Behorpadt egy kanári feje
Mikor megtapostam sárga gallérját
Téged meg a víz köpött fel
Nem kellettél az örvénynek sem
Tompán a puffantál visszaülve helyedre
A legyőzhetetlen fénysugár élére
Elkerülhetetlen volt találkozónk
Mikor kiszabadítottam magam a szivárványból
Valami csokis fánkot öklendeztél vissza éppen
Át is nyúltam testeden egykedvűen
Erre elszaladsz, bevetetlenül hagyva a homokozót
Intesz még egyet az arénában, pedig meg sem sebesültem
Aztán nem tudni, melyik citromba bújtál
Megizzadtam, mire kicsavartam a rongyos héjakat
Fejemet alig tudtam félrekapni
Fehér kavicsok hintésébe kezdett a bőkezű
Remegő arcomon édeskés a mosoly
Búsongó kedvesem, egyszerre biccent fejével
Magához von, s kérdőre
Kíváncsi az általam bejárt útra