Kezdjük el!
Idézek, sőt magamból is
Woody Allen szerint a túlvilágban nincs semmi jó, amennyiben ott nem lehet
zuhanyozni, vagy teát kortyolgatni. Nekem megadatott az idő, lehetőségem
volt eltűnődni azon, hogy felmérjem: halálom után kinek miért rázzam meg
kezét, kinek miért mondjak "köszönetet"? Párhuzamosságot véltem felfedezni
az adott személy közelében eltöltött időtartam és a "hálálkodó" gondolatok
sokasága között.
I'd rather be dead by now - Jobban jönne, ha már halott lennék...
Gondoljuk csak át... Milyen különös lenne arra ébredni egy reggelen, hogy az
embernek bilibe lóg a feje (W.A.).
Hát nem vicces? Horoszkópom kiemelkedő hónapot jósolt nekem, én pedig ritkán
éltem át ennyi szenvedést két nap leforgása alatt.
És akkor itt van ez a kettősség: szeretem, hogy klassz vagyok. Szeretem,
hogy alkotok. Finomat, szépet. Ellentmondás és ugyanakkor igaz is: életem az
összevillanó szempárok ütközetének láncolata, mégis elmondható, hogy ha nem
lenne rossz minden abban a formában, ahogyan előemésztetlenül kapom, én nem
lehetnék jó. Kicsit időzzünk még ezen gondolatom felett! Ha van valaki, aki
szemrehányást nem érdemel, hát én vagyok az.
Napról napra fáradozom a magam tökéletesítésén. Adok és adok. Minden válasz,
mit kapok, csonka. Nyomorék. Tartalomvesztett kínzás. Az emberek képtelenek
érzelmileg kifinomultan, lelkileg cizelláltan (H.G.) viselkedni.
Hihetetlen mélységű űr, hihetetlen mennyiségű kosz rakódott le bennem.
Kérdezz! Válaszom egy év. S ha valami hasonló mélyvölgy szeret magához, hát
jóval kevesebb.
Miután az ember már mindenen változtatott, már nem marad semmi. Talán csak
egyetlen dolog: ruhát váltani, és egy életet (Popul„r).
Semmi sem igazolódott be a jóslatokból. Kezd elkerülhetetlenné válni a
beolvasás a tükörgömb bűvölőjének.
Utolsó szenvedélyeim élem ki - ezekből sem maradt sok.
"Ezt majd ki kell ám fizetni!" - hallottam egy kacérkodó hangtól.
"Mit nekem?" - vetettem oda flegmán.
Leírhatatlan népszerűségnek örvendek. Megmér mindenki, meg, még
leplezetlenül is. Ha csak egy kicsit is hasonlítanék a pár évvel ezelőtti
énemre, magam lennék az ellenállhatatlan, a hős. Jelen pillanatban talán
csak a "jó választás" címszót érdemelhetném ki. S csillagom tényleg
letűnőben van.
Javuló minőség, növekvő mennyiség jellemző a jelenemre. És talán még egy
szó: kilátástalanság.
Mindennapi halálom
Becsuktam szemeim ismét és féltem. A világot láttam magam előtt. Lejtett.
Valami meghatározhatatlan szögben megnyílott és balra tolódott. Az idő
pergését képtelen voltam kirekeszteni a tudatalattimból és felismertem, hogy
félelmemnek legfőbb táplálékforrása is ő. Ha már most ennyi bosszúságot okoz
nekem, milyen lesz megöregedésem hajnalán találkozásunk? És miért kell
szenvedéseim hullámainak kitágulniuk? Fájna talán nekik az állandósulás, ha
megtanulnának együtt élni velem?
E pillanatban sorstársként vállalom fel a hideg halál indulatát. Merszem az
elegendő szintje alá esett, energiám megszűnőben. Mozdulatlanságomból a
lassanként felfutó, nyugodtan elnyúló hallucinációostromok billentenek majd
ki. Először az ujjaimat rántják majd görcsbe, mint ilyenkor általában, és
fojtogatóként vonszolnak ki a hidegre, hogy előbb rózsabokrokat tépjek ki a
kopár talajból, hová már gyökereik is csak unottan kapaszkodnak, majd
fokozatosan magam ellen fordítsanak, térdre kényszerítve szoríttassák ki
velem agyamból a szuszt.
Eskü
Kis ébrenlét kis élhetetlenség után. Bárcsak segítene valami
visszafordíthatatlan. Lenyűgöznék egy zuhatagot, tudom. Csábító lenne utolsó
magvam elhullajtása. Egy goromba szó heveredhetne nagyujjam elé,
megkaphatnám az elringató, szikár szertelenség riválisát. Valamikor nem
élhettem meg a beteljesülést, fogalmam sem képződhetett a hiányában létező
bolondságokról. A szabad világ mértékérendszerével nem számolhattam, nem
érthettem a kékség mámorát. Sokat dobtam a lefolyókba. Ereszkedtem társak
közé, elszívtam az adagom. Várok. Várakozásom türelmetlen. Gyere el te is,
mert esküdni fogok.
Aljasságok
Beígértem egy rekordot, nem maradhat el. Ki is fogok állni, tudom.
Egyszerűen ilyen vagyok. Kötekedő, kihívóan természetellenes a természetem.
Ha termeszhangya lennék, én húznám fel a legmagasabb falakat. Erőkifejtésem
mértéke előbb-utóbb elérné a végtelent. Ha most kérdeznél, így hangzana
válaszom: "Túlzottan alábecsültél, én az igazi túlélő vagyok!" - s
valószínűleg megkérdeznélek másnap: "Kitől hallottad ezt a nagyképű
mondatot?" Alvilágban élünk, aljasságokkal borítottan. Ha rangsort kellene
felállítanom, az erő csak második, az aljasság az első. Ezek nem az én
versenyszámaim. Előkelő helyre jó eséllyel az "Idétlen adakozó" versenyén
pályázhatnék csak. Most jut eszembe: fel sem mérték, mennyivel
rosszabbuljárnak majd nélkülem. Nem mondom ki többször, de igazán arról van
szó.
Földszeretet
Az álom mulandó, a sietség pedig feledékennyé tesz. Óh, hogy is tudnám
megbosszulni magamnak a tényt, hogy valódi visszaemlékezésekkel akár minden
jobban sikerülhetett volna? 20 Khz fölött tanyázik minden fülemnek kedves
hang, megcsendülésük minden esetben egy új világ létezésének elismerését
varrja nyakamba. Csúszékony köveken labilissá válik origóm, meginog
ragaszkodásom. A földgolyó tudja, hogy őt szeretem. Vonzalmunk kölcsönös.
Nagy tömege eperként vesz magához, becsapódtatok felületén, s azt sem bánja,
ha krátert képezek rajta. Ebben a determinált sorsban van valami, ami
tényleg kapóra jön: a véletlenszerűség, amivel az adott pillanat befolyásos
kapcsolatain keresztül ismerkedhetsz meg.
Logo
Volt egy műsor. A mindennapokról készült. Magam is szerepeltem néhány
snittben. Vonat után futó, copfos ifjúként ábrázoltak. Pénzért csináltam
akkor, s a jutalékot egy lánynak ajándékoztam. Táncoltam, ölelkeztem,
szeretkeztem... Mindezt egy kamera előtt. Önsajnálatom meghaladta
tehetségem. Szemétkuka mellől hurcoltak el végül, hogy egy gálaesten
ajándékozhassák nekem a XVIII. koronám. Dögöljek meg, ha van benne logika.
Elle
Bocsánat, én igazán nem is tudom, hogy kerülök ide. Semmi változatosság
nincsen közlendőimben. Együtt mészároljuk halomra és halmozzuk fel a
fókákat. Persze, mindig kevesebb van belőlük. Ebben az érdekvédelmi
közösségben egyszerűen elveszik a lényeg, a motiváltság egy irányba mutat: a
háborús bűnösök elsődleges leszármazottjainak elsődleges célja felé. Ez
pedig egyetlen mondatban megfogalmazható: a kötelesség érzete a gyors
megtollasodásra. Ráérezni, kötelezetté válni megszokott. Mindezt fel is
ismerni viszont nem. Ha valakit érdekelne, mellékelhetnék leíró táblázatot.
Pedig manapság az érdeklődés nem divat.
R.G.B.
Először még arra kellett volna a ruhaszárító kötél, hogy felfüggesszem
szabadságom, felborzoljam mások hátán a szőrt, feladjam az unalmamat,
lekössem magamat valami szilárdhoz, kötődni tudjak valakihez. És akkor
észrevettem a ruháscsipeszeket. Pár vöröset, egy zöldet, egy kéket, s rögtön
színesebbé vált a világ.
Majd
Vizenyős féreg, papucs, talp alá való voltál. Féltettél, félre tettél párat
az emlékekből. Polaroid kockák színeződtek el megfáradt sejtkollekciód
összhangulataitól. A munka oltárán áldoztad fel agyad. Senkinek sem tűnt
fel, hogy egyedül neked valóság minden esemény. Senki sem tudta, hogy nem te
voltál a gyermek, akik késztetést érzett megszületni. Senki sem gondolta,
hogy egyszer még szobrod lesz...