Killya!
Otthon álldogált egyedül az előszobatükör előtt. Haja még csillogott a
nedvességtől. Csak állt mereven, bámult a saját szemébe. Lassan végigmérte
magát. Haját hónapok óta nem vágatta le - kissé hosszú volt -, de ez őt nem
zavarta. Homlokán most először találta mélynek a ráncait, pedig még fiatal
volt, alig 17 éves. Ismét a saját szemeibe meredt. Tekintete végtelenül
szomorúnak és életuntnak tűnhetett a kívülálló számára. Igazából kétszer
volt boldog életében. Végigmérte az arcát. Ápolatlan külső - gondolta. Már
régen nem borotválkozott. Azzal is mindig elvágta magát. Volt úgy, hogy a
bőrt is lenyúzta magáról - teli s tele volt sebekkel. Felemelte a bal karját
és befelé fordította. Nemrég behegedt, mély vágások látszottak rajta. Egy
percig nézte. Könnycseppek jelentek meg szemében, egy hatalmasat ordított,
és lesújtott a tükörre. Az darabokra hullott szét. Leborult a földre, és
véres karjával megtörölte szemeit. A szíve hevesen dobogott. Lassan elnyúlva
a földön, várt. Az a típus volt, aki mindig bízott és hitt a csodákban, de
az élete úgy alakult, hogy kiábrándult mindenkiből és mindenből. Az egyetlen
érték számára egy lány volt. Most is őrá gondolt. Nyitott szemekkel
ábrándozott. Nem látott mást, csak Őt. Valahányszor maga elé képzelte,
boldognak látta. A karból lassan csöpögött a vér; semmit sem érzett, csak Őt
látta. Saját élete már szinte semmit sem jelentett számára. Akkor lett volna
a legboldogabb, ha egyszer föláldozhatja Őérte. Úgy érezte, azért él, az a
feladata, hogy a lány boldogságáért mindent elkövessen. Lassan behunyta
szemeit - látta a lányt, amint rámosolyog, majd elfordul és elsiet. Meg
akart szólalni, kinyitotta a száját - de egy hang sem jött ki rajta. Ekkor
hirtelen szorongás fogta el, úgy érezte, most örökre elveszíti őt; jobb
kezével hirtelen a levegőbe kapott. Percekig maradt így. Nem vigyázott
eléggé rá? Most miért hagyja el? Lassan felült, s behúzódott a legközelebbi
sarokba. A bal karját hátrahagyva, élettelen fadarabként vonszolta maga
után... Ült felemelt fejjel. Lassan száradt a haja, hátán egy vízcsepp
szaladt végig. Hirtelen hideg futotta át testét, beleborzongott. A szíve
hevesen dobogott, szinte ki akart törni a testéből, ebből az ápolatlan,
születéstől fogva tartó undorító testből. Szeretett fájdalmat okozni
magának, szerette összevagdosni magát, ettől meg-könnyebbült. Megbüntette
magát, illetve a testet, amibe zárták, ügyetlenségeiért, s legtöbbet a
lánnyal szemben elkövetett ballépései miatt vezekelt. Hátravágta a fejét -
az nagyot koppant a falon. Érezte, hogy fáj, s ettől egy kicsit boldogabb
lett. Pedig hogy szerette ő azt a lányt. Mindig úgy érezte, hogy a lány csak
az övé lehet, hiszen ő képes arra, hogy büszkén kiszolgálja, ő az egyetlen,
akit igazán csak neki teremtettek. Soha senki nem is szerethetné nála
jobban, ez nem vitás... Elszorult a torka, becsukta a szemét, majd ismét
kinyitotta. Körülnézett, de csak elmosódott tárgyakat látott. Fölállt, s a
falnak támaszkodva elsétált a fürdőszobáig. A tükör helyét kereste, de csak
valami elmosódott formát látott. Hátranyúlt. Egy törülköző akadt a kezébe.
Megtörölte vele a tükröt, de a kép ugyanolyan homályos maradt. Jól
beidegződött mozdulattal megnyitotta a csapot, majd alátartotta két markát,
teletöltötte azokat vízzel, és az arcára borította. Már tisztán látott.
Fölemelte a törülközőt két kezével, s látta, hogy vérzik a karja. Piros! A
piros volt a kedvenc színe, piros virágokat vett a lány névnapjára is - óh,
annak a gyönyörű lánynak. A tükör előtt észrevett egy orvosságos üveget,
rajta halálfejjel. Egy pillanat alatt fogalmazódott meg benne a gondolat.
Kinyitotta, hirtelen a szájához emelte az üveget, s lenyelt néhány
tablettát. Megakadt a keze. Arra gondolt, hogy legalább egy búcsúlevelet
kellene írnia. Szinte futott a szobájába. Az asztalon már ott volt egy a
lánynak címzett boríték, és néhány üres lap. Maga elé húzott egy lapot,
megragadta a lúdtollat, a vérébe mártotta, és ezt írta: Kedves Ildikó.
Megtorpant. Kissé émelygett a gyomra. Most arra gondolt, hogy ki fogja
föladni a levelet, és egyáltalán el fogja-e olvasni a lány? A levélbe ennyit
írt: Szeretlek. Ledőlt az ágyra. Bevette a maradék tablettákat is. Becsukta
a szemét. Most végre megszabadítja a lányt ettől az undok, jelentéktelen
alaktól. Mindenkinek könnyebb lesz így. Lassan úgy érezte, emelkedik. Minden
fehérré vált körülötte. Most volt másodszor igazán boldog, először akkor,
amikor a lány kedvesen rámosolygott, s ő úgy érezte, egy kicsit talán
szereti őt...
23
23. napja várok. Naphosszat csak arra a pillanatra gondolok, hiszen nem volt
több az egész. Talán már el is feledtem. Mostanában mind messzebbre jutok.
Hiába, az idő... Nem is értem, hogyan is történhetett. Akkor és ott, úgy
ahogyan. Néha mintha ráébrednék, miért is adatott meg. De azok csak múló
pillanatok, s utánuk mindig egészen rosszul vagyok. Fáj, mert igazán nem
tudom, miért. Én voltam a szerencsés. Így kellett, hogy legyen. Igen, ha
felidézem, ismét közelinek érzem. Nem, nem tudok szabadulni. Folyton csak
kerget, eszelős játékot űz velem. Beleborzadok. Egyszerre szomjas, éhes,
elalélt és kimért vagyok. Bár úgy érzem, lassan, de biztosan távolodok,
mégis el-eljön néhanap. És amikor egyszerre ismét itt van... Halálra
rémít... Mintha örökké itt kellene, hogy maradjon. Nem, én biztosan nem erre
születtem, csakhát már nincs visszaút. Ami történt, megtörtént. El sem
feledhetem...
A fal
Most fogod magad, és egyenesen nekimész a falnak. A módját persze én mondom
meg neked. Tiszteletteljesen kell, hogy haladj, emelt fővel. Nem szabad
sietned. Amikor azt mondom: indulj! - akkor kell elkezdened. Az első lépések
megtétele után sem szabad megfeledkezned a pontos tartásról. Szemeidből a
könnyed boldogság kell, hogy áradjon, és arcodról az öröm, nem szabad, hogy
lelohadjon. Tisztában kell, hogy legyél vele: ez életed legfontosabb
jelenete. A felvonás az első lépéssel veszi kezdetét. Csak egyszer szabad
eljátszanod, mindenre ügyelve. A fal számodra a cél és eszköz is egyben
ahhoz, hogy elérd a végső célt: a falat.
Bellock
Felnyitotta szemét, de hiába is tette azt nagy hirtelenséggel - mint aki
arra számít, hogy erős fény fog átzuhanni szemhéjai közt -, csalódnia
kellett. Ugyanaz a sötét fogadta immáron, melyet az imént lehunyt szemekkel
tapasztalhatott. A nagy űrben, ami a sötétet kitöltötte, gondolatai őrült
sebességgel cikázhattak. A tehetetlenség, mely minden erejét felemésztette,
fárasztónak hatott. Hirtelen - nem is tudta miért -, talán a változatosság
kedvéért a szájába harapott. Sivárnak érezte lelkét, mely abban a kietlen
szobában, a sötétség közepén fohászkodott. Tudta, csak az ő lelke lehet e
világon ennyire, de ennyire elhagyatott. Lassan befejezte imáját, melyet
összekulcsolt kezei fölött összeszorított ajkaival mormogott. Egyetlen
lakótársa, a jóöreg Bellock lassan, ámde biztosan melléje caplatott. Az
utóbbi időben alig evett szegény, így hát teljesen lesoványodott. Ő csak
mosolygott rá, szeretett volna neki adni valamiből egy falatot. De ahogy
végignézett kietlen szobáján, ahol túl sokat nem láthatott, ráébredt arra,
hogy lakótársának, az öreg elvékonyodott patkánynak semmi egyebet nem
nyújthat, mint az utolsót, mi még ehető volt a szobában, az utolsó nagy
falatot. Élvezte, amikor játszótársa túléléséért a neki nyújtott alkarba
harapott. Mikor a következő hónap elején, a börtönőr - mint rendszerint -
ismét ajtót nyitott, megelégedett mosollyal nyugtázta a jó egészségnek
örvendő állatot, és a javarészt felismerhetetlen, foszlásnak indult alakot.
Reklám
Nem tűnik rossznak, idebent a koporsóban tényleg élvezetes a hangzás.
Tökéletes a vétel. Mindig tudom a pontos időt. Na és a föld - legszívesebben
összeroppantana szeretetével. Ajánlom ön is mielőbb szerezzen be egyet ilyen
szép kis skatulyát. A legjobb minőségű fából készítjük fadobozainkat.
Korhadásmentesek, még a negyedik világháború után is derékszögben nyílnak
majd. Az ük-ük unokája akár házat húzhat majd a sírra. Kivételes ajánlatunk
egy sorszámozott kis széria, beépített hamutartóval, és most ugyanazon árért
egy szóval többet vésünk a fedélre. Ne habozzon! Egy ilyen dögös dobozka
láttán szomszédunk sárga lesz az irígységtől, és igyekszik korábban feldobni
a talpát, mint ön. Nyugodjon meg, neki semmiképp sem lehet olyan tökéletes a
koporsója, mint magának. Hacsak nem ő is nálunk vásárolta. Ezesetben
tudatom, hogy ön, kedves vásárló, maga választhatja meg a színt, és a belső
illatosítást. Végtelen kombináció adódhat, és ön kifejezheti ezáltal
individualizmusát. Kérdem én, kell ennél több? Kívánságra szénszál-vázas
kevlár merevítéseket is kérhet, és az opciós listára került közkívánatra az
oldalsó tolóajtó is. Kézzel készített termékeink üzletbe kerülésük előtt
gondos törés- és kényelmi-teszteken esnek át, sterilizált hulláink egy
teljes évet hevernek bennük. Eddig még egyikük sem panaszkodott! Hívja
Dzsoki plébánost a hullamosóban. Magának még félreteszünk egyet...
Eressz el...
Amikor az égből nézek rád, olyan magasságból, ameddig csak felérhetek,
látom, ahogy mozogsz. Felhívod a figyelmem arra, hogy megtegyem. A szád
kihívóan rúzsozott, és boldog vagy, akár egy lány. Az ujjaimba harapok, mert
hagytalak elmenni. Szorosan ölelem magadhoz emléked. Megtépem hajam is, mert
boldognak láttalak, akár egy lányt. Emlékszem a mondatomra: ez nem lehet
rossz. Óh, mekkorát tévedtem. Kellesz itt, kellesz nekem, kellesz most.
Hinni akartál, én pedig a túlélést és az emlékeket választottam. Ne menj még
el, ne, ma még ne! Sose, sose, sose hagyj el! Ölelj úgy, mint százezer év -
mondtad. És megtört arccal kérdezted: miért sírsz. Mivel bántottalak meg? Ez
csak a nedves mosolyom - adtam meg a választ. Fel akartam tartóztatni a
pillanatot, ami széttöri a szívem. Sokat sírtam, és sok idő telt el azóta.
Évek. Mit tegyek? Igyak a kiszáradásig? Drogot szedjek esetleg? Valami miatt
folyton az el múlthoz ragaszkodom - ezt teszi talán mindenki?
Miért hagytál el? - kérdezted. Érzem még, mikor a hátamat simogatod. Érzem a
változó alakod - merengtél el. És kiegyenesedtél előttem. Lobogó
ruhadarabjait - mint zászlókat - vetetted a földre.
Bárcsak megálljt parancsolhatnék egy újabb szívzúzó pillanatnak! Engedj...!
XX. századi szerelem
Éppen élményanyagot gyűjteni mentem egy forró nyári estén, amikor rád
leltem, életem nagy szerelmére. Csodálatos találkozás volt. Ott, abban a
Peep-Show-ban. Emlékszem, ahogyan megláttalak, kedvesen hozzám szóltál:
- Hé, van ám magánkabin!"
És akkor ott megpecsételted a sorsomat. Csak álltam kővé meredve. Már csak
egyetlen dolog érdekelt: hányas a számod? Kikerestelek a katalógusból, és
kivettem azt a fülkét kettőnknek. Rögtön levetkőztettél, levetkőztetted
rólam minden gátlásomat. Majd hirtelen fölém hajoltál és bedőltél nekem.
Elhitted azt, hogy van pénzem. Évekkel később beléd botlottam. Alig
ismertelek fel. Egy zsúfolt metrón a lábadra tapostam - elmosolyodtál. Kissé
kiélt voltál, és némi restauráció is rád fért volna, de én csak az akkori
énedet láttam. Mikor megkérdeztem, hányadik lehettem, te azt válaszoltad:
- Pontosan emlékszem, te voltál a 9.834."
S szívemet felhőtlen boldogság öntötte el, hiszen bekerültem az első
tízezerbe...
Két lehetőség
Két lehetőség van: az első, hogy azt mondom, neked írtam,
a második, hogy azt mondom, rólad írtam - ekkor vagy hazudok, vagy nem
vagyok író.
A magány
Tudod, a magány jó barát. Sosem hagyja, hogy egyedül légy. Mert egyedül
lenni a világon a legborzalmasabb dolog. Tudod, olyankor csak magadat
vádolhatod, te vagy az egyetlen, akit hibáztathatsz. Nem, soha ne éld meg
ezt az állapotot. Válaszd védelmeződül, testőrödnek a magányt. Ő majd segít
neked mindent leküzdeni, segít a mindennapos érzéki csalódásaidat
feledtetni. Ő, ha kéred, veled lesz egészen, híven őrködik majd feletted.
Sosem csal meg. Talán egyszer a legjobb barátoddá lesz. Nélküle nem lehet
teljes az életed, az Ő támasza lesz az egyetlen segítséged. Együtt fedezitek
majd fel a világot, amely kettőtök számára teremtetett. Legyetek együtt
mindörökké boldogok.
Képzelt riport
Az élet - átmeneti állapot nemlét és nemlét közt. Az élet - halálos ítélet.
- Rendelkezel az életeddel?
- Bizonyos mértékig mindenki, ám mindenki csak a maga által megítélt
mértékben.
- Küldetés megszületni?
- Inkább lehetőség mindenhol otthagyni az ujjlenyomatodat.
- Megszűnés-e a halál?
- Megkötésekkel. Az anyag nem vész el, csak átalakul. Az antianyag = ? lélek
sem vészhet el. Átalakul? Nem. Nem tudni az igazat, így azt sem, hogy
alkalmazhatóak-e az anyagi világ törvényei az antianyag világára.
- Azonosítod-e magadat a testeddel?
- Az általam és mások által használt beszédformák megkövetelik, hogy néha
ezt tegyem. Valójában nem.
A halál átmeneti állapot. A halál az antianyag (élet) kilépése az anyagi
testből.
- Képes lennél megölni valakit?
- Igen. Magamat igen. Mást talán.
- Hiszed, hogy halálod után is hozhatsz döntéseket?
- Tudom. Mindaddig, amíg él valaki, akiben valamilyen formában létezem.
Ez az életed
Fiatalon, egy kora reggelen fölkelsz, és éled boldog életedet. Milyen
gyönyörű szép minden! Persze nem tart ez örökké! Tudod, nagyon sok negatív
dolog vesz körül, megpróbálnak hátráltatni. Mindaz, amire emlékezned kell,
hogy számodra maradt remény. Erősnek kell lenned, mert nehéz idő után mindig
jön jobb idő. Szépnek találod a reggelt. Egész jól vagy, érzéketlen, de
kezded úgy érezni, hogy egy tű fokán élsz. Eltelik egy év és még néhány hét.
Egy napon meglátsz egy gyönyörű lányt. Felszabadultan mész iskolába, hogy
láthasd őt. A mennyországról álmodozol, s minden alkalommal látod őt
sétálni, és amint ő sétál, te gyerekekről álmodsz mindenhol. Akár egy madár,
tovaszáll. Kérlek, engedd meg, hogy elmondjam mennyire szeretlek - mondod
neki álmodban. Most este van, kérlek, olvasd el a levelem - gondolod
odahaza. Várod a másnapot, s el is jön. Nem bírod tovább, odamész hozzá, és
szerelmet vallasz neki: - Mióta megláttalak, azt akarom, hogy az enyém légy,
szeretlek, szerelmem napról napra nő. Maradj velem, kérlek, nem érdekel,
hogy két különböző világból vagyunk. Megértem, hogy mit érzel - mondja ő -,
de ez csak egy álom, és soha nem lehet valóság, tehát nem szeretlek. Két
külön világból vagyunk. Te és én? - kérdezed. Nem baj, hiszen ettől erős a
szerelmem. Bízz meg bennem s a szerelmemben, ami oly nagy. Légy a feleségem,
kérlek, legyél az életem része. Nem tudom elhinni, hogy nem adja föl -
mondja ő. A szerelmed erős, de tudod mit? Te nem szerethetsz, és én nem
szerethetlek, két külön világból vagyunk. Ismét eltelt egy nap, s te
bizakodva ébredsz. Újra megpróbálsz vele beszélni... Valóban szeretlek -
mondod neki. Ne légy kegyetlen. Soha sem lehetnék kedvesebb hozzád. Meg
kell, hogy változzon a véleményed... Ne légy kegyetlen. Lány, amióta csak
szeretlek, szeretnék neked adni mindent, és ez valóban nem sok tőlem. Vettem
neked 12 szál sárga rózsát, ne légy kegyetlen. Olyan sok más lány van, aki
nem mondana nemet; akarlak. Most már tudod a nevem, s én ismerem a játékaid,
ha velem akarsz lenni, maradj, amilyen vagy, de ne légy kegyetlen. Szükségem
van rád oly messze tőled, sohasem búcsúzva el. A sors hozta így... őt nem
látod többé. Miért kell a virágoknak meghalni, teszed fel a kérdést könnyes
szemekkel, de nincs válasz. Hosszú idő telt már el, de őt még nem tudtad
elfeledni. Keserű minden reggeled nélküle. Majd találkozol egy másik
lánnyal... - Persze, hogy hazudok - mondja mosollyal az arcán, miközben a
szemedbe néz, de azt hiszem, szeretlek. Nincs szíved nemet mondani, s
kedveled annyira, hogy kérésére elveszed feleségül, de a szíved mélyén még
mindig életed nagy szerelmét őrzöd. Megöregszel... A rádió előtt ülsz, és
ezt hallod: - Megnyomták a gombot! - mondja a műsorvezető. - Milyen gombot?
Vagy úgy, a gombot. - Óh, igen, ez a vége. Ez egy csodálatos nap... 80 C
fok... Azt mondtam, bomba... (nevet). Négy percünk maradt. Használjuk ki,
amilyen bölcsen csak lehet... Végigpergeted az egész életedet, s mindezt
négy perc alatt. Látod a nagy szerelmedet, egész fiatalságod. S már hallod
is a visszaszámlálást. 10...9...8...7... Vége.
Cenzúrázott gondolatok
Mindig is vissza akartalak kapni, pedig sosem birtokoltalak. Te már
kiugrottál szerelmünk süllyedő hajójából, ha tartózkodtál egyáltalán benne,
de én a vízszint alá süllyedek vele.
Egyedül jöttem ebbe az életbe. Azt mondtam, megpróbálom. Nem jártam
sikerrel, de adok magamnak még egy esélyt, amíg meg nem halok. Azt sem
bánom, ha nem élem túl.
Ki volt az a rohadék, aki nekem adta ezt a testet, és mutatott nekem egy
egyirányú utat anélkül, hogy engem valaha is megkérdezett volna, hogy
akartam-e?
Kopogni a hátamon, hazudni nekem, kielégíteni engem, de miért?
Óh, igen, a könnyek! Azok okozzák a fájdalmat... Megfigyelted már? Amikor
nagyon fáj valami, akkor megjelennek, és azok okozzák a fájdalmat.
Bűnös vagy. Vétkezel, hogy élhess. A távoli napot bámulod, melyet úgy
gyűlölsz. Gőzölgő halántékod lehelete halálként terül el a távolban. Nézd
csak, a szeretet épp az imént illant el belőled. Tekinteted elnehezült, csak
egy bódult éjjelilepke harsogó kürtszava szorít terhesen - mit felesel ez
itt? Hasztalan bármit is tenned. Véget ért el sem kezdődött szerelmed.
Hamisan szól megfakult hangod. Kárhozat vár viselőjére. Éreztél már valamit
igazán? Szívből? Erényeddé vált, hogy nincsenek erényeid. Jó lenne, ha csak
abban hasonlítanál másokra, hogy nincsen bennetek közös.
Miért hitted, hogy jól is alakulhatnak a dolgok? Honnan ez a bizalom? Nem,
neked nem jobb, csak azért jó, mert érezheted a fájdalmat.
Évek óta nem szóltam hozzád. Már - már azt hittem, megszűntél létezni. Fáj,
hogy így vélekedtem, és fáj, hogy így is van. Hazudnék, ha azt mondanám,
hogy látlak. Nem. Én már téged is elfeledtelek, mint minden szépet mi volt,
és már azt is, hogy volt szép. Hidd el, nem könnyű most mindent befogadnom,
de vigasztal a tudat, hogy... akarlak. Nem akarok egy lenni, egy a nevek
közül, akinek köze volt ahhoz, hogy már nem vagy. Gyomromban erősre edzett
drótkefék csúszkálnak fel s alá biztosítva halálos nyugalmamat.
Néha azt képzelem, hogy megértelek. Mélyen a szemedbe nézek, és csak azt
látom, hogy egy gyáva bámul rám üres, kiégett szemekkel - az én tükörképem.
Különbözőségünk meg abban mutatkozik, hogy kettőnk egyike előbb elhalálozik,
s ez történhet egyidőben is. Azért jelentesz többet másoknál, mert okot
adtál rá, hogy gyűlöljenek!
Nem, hiszen negyven perc sem telt még el, mióta kihunyt szemedben a szikra,
mióta megváltál tőle... az alkony hajnala! Diadalmas dicsőség, Te vagy a
győztes! Úgy fáj beismernem, és talán nem is értem igazán, miért teszem. De
te mindig is erősebb voltál, mint én. Hogy miért jó visszafordíthatatlan
folyamatokat előidézni? Mert így van miért magadat okolni! Távoli a múlt, és
közeli a jövő, de! nincs jelen. Ami ma nem tetszett, azt holnap gyűlölni
fogod, és a múlt megajándékoz, mert megmondja, hogyan. Én évezredeket
elmúlatok, mert számomra szemvillanásnyiak csupán - így könnyebb gyűlölni
őket!
Hogyan tudnak egyesek kedvesek lenni hozzám? Talán tőlem remélik a
boldogságukat. Bár egyedülinek születtem, mégis testvérek sokasága vesz
körül engem. Neked még nem kell szeretetet színlelni, sem annak létét
magaddal elhitetni. Kérlek, ne okozz csalódást. Csak ennyit kérek, és nem
lenne nagy vétek, ha megértenétek.
Művészet értékeiden túladni s értéktelenséged mindenkinek megmutatni. De ez
itt a lényeg. A végén még önmagaddá válhatsz. Ez az egyetlen, amit nem
engedhetek meg. Óh, azok a szerelmetes percek!
Nyílt vagyok. Elhagyott szeretet-tanyákat ápolgatok, és nem nevezek és nem
teszek és nem is értékelek. De legalább fáj. Körmök vicsorítva szabdalják
fedetlen testemet, de nem, nem kérkedek. Tudom, hogy a vádlott én vagyok, és
a színfalak mögött is én állok. Á, nem, nem támadok - csak fuldoklok, mert
immáron túl sok a piszok - de, de ti akartátok -, s én meg nem hátrálok.
Mert ki az, aki csak fél, és sohasem remél.
Kódolom a magam számára az üzenetem, remélve azt, hogy sohanapján majd
megfejtem. És soha el nem feledem. Lelkem mélyén kalandra vágyom, mely nem
olyan messzi, nem olyan messzi immáron.
Megpróbálhatsz új történetet írni azáltal, hogy megszülettél, de naggyá csak
akkor leszel, amikor már nem létezel. Mert akkor már nem kényszer, hogy
szeressenek. Életműved csak annak befejeztével keletkezhet, melynek
létjogosultságát csak az utókor ítélheti meg, ha az nem árt a
közvéleménynek. Jó ha majd gyűlölnek, mert akkor emlékeznek. Vedd már észre,
csak a botrány éltethet, az ellenszenv, melyet mások éreznek. Oly sokszor
bedőltél az életnek, egy jelképnek, melyet oly sokan éreznek, de ők, ők is
félnek, és tudásukkal fel nem vérteznek. Róluk csak olvashatnál, ha elég
kitartó volnál...
Gombamód szaporodnak az akasztófavirágok. Az egyetlen kérésem: kérlek, élj
egy kicsit jól. Jobban, mint mások. És nem számít, ha sokba kerül.
Tudatlan
Portás lehettem a szeretet ajtajánál, s te leadtad nekem a kulcsot. Átvettem
martalékát az átszőtt pókhálónak, de gondolataim belőlem egyre csak
távoztak. Midőn az éjfél az órát kongásra késztette, felfordult az ágy
alattad jajveszékelve. Akinek bitoroltad töröttvas lelkét, az lesz, akinek
te gyónod meg vétkét, mert nincs már szabadság. Csak rabság, és az őrület,
amibe kergetlek. A hold minden lázas éjszakán felver, s szép emlékeidet
ocsmány köpeteivel fertőzi meg. Emlékszel a szóra? Persze, nem vált az
valóra. Mégis kellett, jól érezted - akkor, amikor szürke nyakkendők
fojtogatták szemeidben a nagyra nőtt sebeket. Te még nem tanultál eleget.
A hurok
Miért születtem meg? Mert élet keletkezett a földön. És miért keletkezett az
élet? Mert én megszülettem!
Az első napimádó
Az ébenhajú lány megtörölte frissnek tetsző fürtjeit a csilingelő patakban.
Már sokszor elképzelte, mi lehet a távolban, ahova ujjaival el sosem érhet,
s amitől érzékeli ő a szépet. Lehunyta smaragd szemhéjait, és ábrándozni
kezdett. Látta magát, ahogyan elsétál oda, ahol még sohasem járt. A
horizontban valahogy minden eggyé vált. Nem értette, miért nincs ott idő?
Hirtelen az égnek emelte karjait, és maga felé intett. Még inkább vágyta,
szomjazta a messzeséget. Igen, ő el fog jutni oda. Oda, ahol minden olyan
jó, olyan furcsa. Őt itt senki sem látja, de odaát legalább nem törődnek
vele. Nőttön nőtt az érzés, miszerint mennie kell. Nem esett nehezére
csatározni a vékony hullámfodrokkal. Mind beljebb és beljebb gázolt a
tajtékzó vízben, s hagyta, hogy tüdeje immáron vizet lélegezzen. Ő elsőként
érte el a messzeséget, tekintete az örökkévalóságba, a haldokló napba
révedt.
Blöff
Blöff vagy bölcsesség, ha kimondod, nincs különbség, mindkettő "b" betűs
Pirosszemű
Borzasztó vízióim voltak az elmúlt éjjelen. Fehér nyúl voltam álmomban és
védtelen. Néha kaptam az egyhangú élelmiszerből. Néha azt hittem, elérem a
rám szabott életkort. Sosem rendelkeztem az életemmel. Csak egy testem volt,
és ők voltak mindenem birtokosai. Foroghattam, alhattam és ehettem. Azért
tartottak, hogy egy napon megkaparintsák a húsomat. Nem panaszkodhattam,
amíg volt társaságom. Végül persze kivették a szüleim, és sosem engedték
vissza őket. Egy napon, mikor már nem tartottak mást rajtam kívül, egy nagy
kéz ragadott fülön, és én nem tiltakozhattam.
Kihunyatták piros szememben a fényt. Megölték az utolsó védtelen nyulat.
Sosem lehettem az, aki lenni szerettem volna. Én nem születtem és nem is
éltem szabadon.
De mondjátok, miért ölnek az emberek állatot?
Csak hogy a seggüket hízlalják?
Ennek nem szabad örökké így mennie!
Miért nem látnak a szemüktől?
Miért borítják fel a természet harmóniáját?
Nem lenne szabad elfeledniük: az állatok nem csak szépek lehetnek néhanap,
de meg is kell kapják ugyanazokat a jogokat.
Lélekvesztő
Eljött a múlt, és vérdíjat tűzött ki fejedre. Segítettél neki, önmagadat
csaltad kelepcébe. Hiába is próbálod bontogatni berozsdásodott
acélszárnyaid, számodra csak egy doboz létezik. Átjárhatsz falain: egyiken
átlépve a másikba ütközöl, de ha azt hiszed, ugyanazt látod, tévedsz. Épp
csak hasonlít egy korábban akaratot követelt válaszfalhoz, és ne hidd, hogy
utad több irányba folytatódhat. Bármerre is mész, ugyanazt éred majd el.
Bele sem szólhatsz, itt helyetted mások döntenek. Ezért hívják ezt így: a te
életed!
Az ugrás
Nem lett volna szabad kiszállnom - mindössze bátorságra lett volna
szükségem. Az utolsó előtti emeleten kezdődött. Kezdtem pánikba esni. Nem
tudtam, mi van a legfelső szint után. Egyre csak feljebb haladtam a
páternoszterben. Igen, féltem az ismeretlentől. Mi lehet az emeletek után?
Megijedtem. Az utolsó pillanatban kiugrottam a legfelső emeleten. Láttam,
hogy akik az alsóbb szinteken szálltak ki, ruhát kellett, hogy magukra
öltsenek, s azonnyomban láthatatlanná váltak. Kiugrásom pillanatában én is
ruhatulajdonossá lettem. Bár ne lettem volna. Bezártak egy tökéletlen
szkafanderbe, s elveszítettem az emlékezetem. Több évtizede hordom ezt a
nyűgöt magamon. Sok hasonló pórul járttal találkoztam azóta. Meditációimnak
köszönhetően sikerült elveszett emlékeim egy részét felidéznem. Innen nehéz
ezeket az emlékeket tolmácsolnom. Régóta szorít ez a ruha, mely gyávaságom
jutalma. Most már igazán fel sem tudom fogni. Itt mindenki egyszer lerúgja
magáról az irháját. Remélem, ezen esemény után emlékezni fogok az itt megélt
dolgokra, akár csak egy kicsit is. Most már tudom, hogy mindenki, akivel itt
találkoztam, ugyanazt a hibát követte el, amit én. Ők is gyávák voltak.
A látogató
Sokasodnak a napok, melyeket nélküle töltök el. Régen gyakrabban jött, de
mostanában nemigen látogat. Valamikor olyan természetes lehetett, hogy észre
sem vettem ottlétét, csak amikor egy kicsit távol került, akkor érezhettem,
hogy ő létezik. Ha lehunyom a szemem, mindig őrá gondolok. Mindig másmilyen,
és sohasem marad itt örökre. Nem zárom az ajtóm, mert folyton őt várom.
Kedvére ki-be sétálhat rajta. Legutóbb egy kiskutya volt. Bejött az ajtón,
egyenesen hozzám szaladt, és megnyalta a kezem. Aztán körbeszaglászott és
elment. Azóta nem járt itt. Pedig én mindig felismerem. Nemrégiben nem jött
olyan közel. Az ablakon át bámult rám diszkréten. Egy fiatal lány volt ő.
Mosolygott rám. Most nagyon hiányzik. Mindegy, hogy hogy néz ki, mindenképp
vágyom rá. Félek, talán egyszer túl soká lesz távol. Sokáig csak várok majd
rá, és már a házam közelébe sem jön. Már azt is megérzem, ha a horizonton
kószál valamerre. Igazából nem merem megérinteni, nem, még megszólítani sem.
Nem próbálom marasztalni, de nagyon tud hiányozni, amikor nincs itt.
Egyetlen álmom, hogy velem marad végleg.
Az alkotás rébuszai
Mikor már nincs más gondod, vakard meg az orrod... Töltögetek még némi zöld
özvegyet a búrámba, hála a non-stop fogalmának.
Még kiforratlan, nem biztos, hogy tetszeni fog... Jó, hogy észrevettem,
különben folytatódott volna a hálózatkeresés folyamata. Hazugságok
összefolynak, és a jövőt képezik majdan.
Azt akarom, hogy sokáig haladjon, lefelé. Lehetne akár sűrűbb is, mert csak
a mozgás igénye fogalmazódik, nem tudhatod, ha már része vagy. Lélegzik.
Túlél téged is. Mindent. Mindig van. Az erő, az ereje segít. Bármit elvesz.
Kicsit olyan, mint a halál. A te halálod. Te vagy-e még? Ki tudja. De
hatalma van mindenek felett.
Készen vagyok valamire, ami már nincs többé, mert elijedt. El akarta venni,
csak úgy egyszerűen. És erről senkinek sem beszélhetek.
Most meghívom őt teázni. Nincs, nincs súlya semminek. Még az éjszaka sem
több, mint egy pille. Gyászol a leheletem. A hazugság a logika.
Aki nem kiválasztott, az barát marad. Pokolban végződik a béke.
Fájdalomtöltettel teli test írt engem. Ez az a boldog élet. Mert van, aki
túlél. Csak némi mentális elváltozás szükséges a tagkártyához.
Többféle méret, változó színek. Mindig van más. Nem is hinnéd.
A csönd fajtáival jutalmaz.
Őrült ez a ritmus. Mondd, mi történt az isten nevében? Félreértették. Meg
kell állítani a lángot. Tökéletes a forma, az álca. De miért?
Végre lassul. Talán ez a dzsungel.
Jobb, ha várok, mert meztelenül akarlak. Nincs veszítenivalóm. Inkább várok.
Mindig jobb lesz. Nem hiszed? Nem csoda. Ez is csak egy dogma.
Te azt mondod, szomjas vagy, én viszont más oldalát látom a szerelemnek.
Csodálkoznak. Ez egy újfajta, be nem váltható valuta. Amikor az értékét
tanulmányoztam, nem is értettem, kiféle az alkotó?
Letűnt korok emléke faggat: semmi sem fog megváltoztatni. Túlzott az
eltökélés...
Integető
Egyike vagyok az integető keresztényeknek. A komoly céllal rendelkező
fajtához tartozom, a lehető legkomolyabb céllal, amit ember maga elé tűzhet.
Nem egyszerűen tagja vagyok egy keresztény ligának, hanem - mint említettem
-, integető keresztény vagyok, s az én csoportom tagjai mindenkinél sokkalta
komolyabb célokkal rendelkeznek. Pontosabban eggyel, de az kellőképp komoly.
Én és társaim nem egyszerűen az tűztük ki célul magunk elé, hogy a megváltó
eljövetelére várjunk (ez egyébként elég nevetséges cél, hiszen ha
meggondoljuk, sorsunkat egy ismeretlen személy kezébe adjuk, aki ráadásul
több ezer éve halott), hanem felsőbbrendűségünk és előbbrelátóságunk
bizonyításaképp azt is, hogy őt egy űrhajóba ültetve exportáljuk valami
melegebb éghajlatra, hogy mindörökké emlékezhessünk rá: ő része annak a
fénynek és hőnek, ami abból a többezer wattos fényforrásból árad, és többet
senkinek sem kell mások - hiszen nem a saját - hiú ábrándjainak alárendelnie
magát. Éljenek az integető keresztények!
Nem ezt vártam tőled
Valami olyat tettél, amit nem akartam. Egyszerűen nem ezt vártam tőled. Te
túl egyszerű vagy. Nem kérsz semmit. Még akkor sem. Kiszolgálod az embert.
Miért nem mindegy hát a kilétem? Szerettem volna valami mást. Ez nem jelent
feltétlenül többet. Van, aki engem akar, s ez undorító. De én mást
szeretnék. Tőled is. Te ezt nem értheted. Siettem vissza. Megváltoztam
miattad, s neked ez fel sem tűnt. Fájdalmat okoztam önmagamnak abban a
reményben, hogy értékelni fogod. Hiba volt. Biztosan nem a tiéd. A magad
módján kedveskedtél. Nekem pedig a másik részed kellett.
Ars poetica
Ha valaki sokáig próbálja elszánni magát, az egy idő után valószínűleg
elszánt lesz: fanatikus. Ha nem nyeli le azt a gondolatáradatot, mely benne
ébred, hanem leképezi azt, valószínűleg művésszé válik. Saját élményein és
tapasztalatain túl az ember ritkán tolmácsolhat többet. Minél többet
igyekszik átélni az érzelmek világából közvetve, másokon keresztül, annál
inkább érezheti magát a társadalom ültetvényesének. Aki nem furcsáll üres
szavakat szögezni az ígéretek sokaságára, megleli a lényeget. Ha visszavonul
a társadalomtól, megleli annak értékeit, ám elsősorban öncélúságát ismeri
fel. A társadalom a társadalomért van, s ha valaki egyéniség kíván maradni,
hát egyenlőtlen harcra van kilátása. Mégis megéri. Ez az egyetlen dolog van
a világon, ami megéri a fáradságot.
Nem tudom, mit jelent a távolodás, még fel sem sejlik bennem, de érzem, jó
úton járok. Néha olyan, mintha az élet valamennyi helyzetét átéltem volna,
és ami még eljöhet: már csak származék. Tényleg, miért a másság? Talán ez a
szépség? Nem adhatom fel. Ez az életművem. Vissza soha. Csak előre a más
felé. Már megvan a ritmusérzékem, csak még félek szólni. Érzek már mindent,
csak még félek az érzelmeket törvényszerűségekre váltani. S ami jó: az
ritka. Ritka átélésük nem változtatja őket szenvedéllyé. Hiányuk szenvedtet
s kárpótol. Nem a szenvedély a szenvedés, hanem a nemlét. Élj hát azért, ami
még nincs.
Állandó dilemmám az ítélkezés. Magam felett sem könnyű - mit tegyek hát
másokkal? Néhány majommal és legyekkel - melyek pénteken találkoznak,
könnyebb lenne.
Aforizmák, szóviccek és egyebek: kitöltik az életet. Ám egy élethez mindez
kevés. Megannyi szó és viszony - és persze az iszony, hogy mások még nem
tartanak itt. Magabiztosságom kényszerít.
Hiúságod tükröződik, ha valaki gondolatát sajátodként tartalmazod.
Vigasztaljon: ha más nyelven íródott, te azt még anonímjaiddal és
szinonimáiddal újra írhatod.
Emlékszem, a hajnal sebesen robbant fel az égre. Az én életemben van valami
eltűnő és újra felbukkanó momentum: írni akarok. A gondolatok elhallgatását
bűnnek értékelem; a szavak semmitmondósága néha leradíroz a föld színéről.
Képlékeny a holnap. Hajnalokba mártózik a gyötrődés, amikor véget ér a
színház: végre senki sem befolyásol, csak te vagy. Egyedül, saját magad. Az
egyetlen, akit megérthetsz, bár mások látványa is jó. Levonható a
szubsztancia: különbözöl. Más a nyelvezeted, más célokért élsz.
Bármit tesz is az ember az életében, az csak múltjaként értékelhető. Jó a
múlt, és szép is. Sokmindenre megoldással szolgál, míg a holnap
kiszolgáltatottság. De te létezel, és mindenhol! ott az ujjlenyomatod.
Tettél rosszat és cselekedtél jót - várjunk csak, hogy is volt? Szád
nyílott, s te nyelted a falatokat. Ha nem parancsoltál megálljt, letértél az
útról, amit én az igazinak hívok. Két olyan út létezik, amely a hosszú
életet szavatolja. Az első: amikor nem akarsz semmin változtatni, nyeled,
keresed, habzsolod az íratlan törvényeket, a dogmákat. A második én vagyok.
Keresem az alkalmat, hogy valamit magamtól megvonjak - majd magamra
szabadítsam, mint egy vadállatot. A két véglet között észlelem a
középpontot. De nem akarom a közép útját járni. Lehetsz kiegyensúlyozott -
és mégis más!
Szólongatás
Hej, kutyus, kutyuli - szólongattam egy majdnem teljes értékű pizza
elfogyasztása után, egy majdnem teljes értékű pizza felkérődzése közben egy
kutyát: szegény, nem volt torkos, épp csak éhes, egy húsevőnek is megesett
volna értékes irháján a szíve. Sokaknak új is lehetett volna az általa
képviselt cél és a motiváltság az értéktelendő világban, amely nem rosszabb,
csak összetettebb és nehézkesebb ezáltal. Bizony, sokan lélegeznek fel egy
efféle lebujban, egy friss, oda tévelyedett, elszakítható vér láttán. Nem
csoda. Ha néhanap beesik valaki új, aki hála istennek - nem homoszexuális,
és még érdeklődést mutat azok iránt, akik az ő fajtájára várnak, az
ünnepnap.
Őszintén, nem beteg a társadalom, úgy, ahogy van?
Valami új, valami más kezd kialakulni, ahol én, a lázadó vagyok az
elmaradott, aki évtizedeket veszített el.
Szemtanúja lehettem eseményeknek. Ezen események után úgy értékelem a
színrelépést, mint egy olyan jelenetet, ahol nem ildomos a barátnőd
felszedésével kérkedned. Senki sem állította, hogy igazad van. Még én magam
sem mondtam ezt önmagamnak. De ebben a közegben két dolog van, amit
élvezhetsz: amit akarsz és amit nem.
Más senkit sem érdekel...
Tévedsz, tévedsz mindig. Valahányszor egyedül vagy, valahányszor egyedülinek
képzeled magad. Akár hiszed, akár nem, valakinek kellesz. Lehet, hogy
ismered, és az is lehet, hogy nem. Tétova a mozdulatod, mit a szaggatottság
sző. Feladnád. Mindent hagynál úgy, ahogy van. És mégis. Talán a következő,
jó leosztásban bízva felveszed a lapokat, és játszani kezdesz. Részesévé
válsz egy eleve lefutott meccsnek. A kimenetel egyetlen esetben sem ismert.
Bízol valamiben, ami megfoghatatlan. Hát tudd meg, nincs miért. Ha valakik,
hát ők nem érdemlik meg. Alkohol fogyasztásáról tanuskodó leheleted hazug,
önbizalom pótlásában csak alul maradt ellenfél lehet. Mi az igazság? Az
egyszerűség. Képzeld el, hogy valakinek azt próbálod elmagyarázni, hogy a
numerikus interpoláció jó dolog. Igazat mondtál-e? Aligha. Véleményt valós
problémákról mondhatsz, nem holmi légből kapott eseményről. Miért? Azon
egyszerű oknál fogva, hogy más senkit sem érdekel...
Nos
Érdekes dolgok történnek mostanában - például nem vagyok egyedül... Újabban
beszélgetek magammal: én vagyok az, aki nem tud kérdezni és az is, aki nem
válaszol. Ártalmas dolog gondolkodni...
Igen
Fekete félhomály fogad, mikor zenélni kezdek. Kezdetnek kettő vagy négy, és
lassan elenyésznek azok a képek, amikért virágzanak a lagymatag vizek: aljas
mód megrökönyítenek. De nyelem a keserűséget, nyelem, mert azt hazudja nekem
a tücsök, mely ciripel, hogy énértem vétkezel, és áhítattal lesi remegő
ajkaim, melyek nem félnek kimondani: szeretlek.
Van úgy...
Van úgy, hogy rosszabb, mintha egyszerű kalapáccsal vernének. Lehetetlenség
annyi eseményt feldolgozni. Nem is értem néha, miért bolondítják az emberek
magukat jobban. Az információ szenvedés. Nem évezheted a múlandó pillanatot
mindig másra vágyva. Ami megvolt, az elvehetetlen. Rendszeres, ahogyan
pusztítod magad. Lekötelezett az élet. Barátok jönnek és mennek. Mindig
vannak elvárások. De mások sosem mérik fel: talán igazad lehet. Szenvedést a
meglét és nem a hiány okoz. Laktál te már teljesen üres szobában? Amikor
semmi sem izgat vagy irritál, akkor elmondhatod: mindez te vagy. Foglalkozz
többet önmagaddal! Ez sosem lehet elég.
Szívemből akarlak
Elővettelek szívemből az éjszakai sötétben. És nem hittem a látványnak.
Gyönyörűséged beragyogott. Reggelre elillantál. Örülök, mert most sem félek.
Hiányzol, s ez nem érdekel. Sosem foglak megtalálni. Számban szád ízét
érzem. Enyém csókod pillanata. A szívemből vettelek elő, és a mostoha reggel
elrabolt. Újra kezdeném. Akarlak... a szívemből.
Botrányos részegségért
Megcsiklandozok egy testrészt. Ne aggódj, ez most nem szex. Jobb annál. Az
agyalapommal játszok. Felteszek rá valami feltétet. Így igazi
letéteményesnek érezhetem magam. Érezted már jól magad? Kaptál már büntető
cédulát "Botrányos részegségért" - felirattal? Jól hangzik, mi? Mint egy
érdemrend. Valódi kitüntetés. Mindössze az fájhat az ilyesmiben, hogy az
ember éppen nem emlékszik az elnyerésének körülményeire. Mit mondjak,
sokféleképp ki lehet emelkedni a tömegből...
Levél magamnak
Nem gátoltak meg abban, hogy írjak. Olyan jó, ha egy idegen jót tesz veled.
Itt van például ez a kis gép. Zörejes, ám éppen csak annyira, hogy munkámba
feletkezve mindig pontosan tudjam, ő velem van. Senki se értse félre,
tényleg nem hiányzik ilyenkor más. Őt is inkább csak megtűröm. Aztán örülök,
mert sokkal profibbnak mutatkozik, amiben az ő keze munkája is benne van.
Pedig nem is tud semmiről, buta szegény. Nem gátol, és igazából nem is
segít. Én hozom ki belőle a jót. Drága időmből elvesz, és ad drága időt
nekem. Furcsa, de egy gépről írok. Mi lenne vele nélkülem?
Mikor lefekszem, reggelente 8 óra tájt, mindig eltűnődöm azon, mit is tettem
az elmúlt éjjelen? Bár semmi sem tart örökké, amit létrehozok, az én vagyok,
és csak ez boldogít, amíg élek. Persze, csináltam már mást is. De az
órabérért végzett munkától csak elfáradni lehet. És ez nem a kellemes
fáradtság. Kellemesen akkor vagyok fáradt, ha befejeztem valamit. Tegnap
például már kora este kikészültem, alig láttam, mégis másnap délelőttig
írtam. Egyébként nem bánnám a szemüveget, az olyan karakteressé teheti az
arcot.
Fantasztikus. Nem mondhatok mást. A szavaknál jobban semmi sem boldogít.
Rajzolok, programozok, de a legjobb: írni. Meg olvasni. Mások stílusát.
Néhány éve még el sem hittem volna, hogy csak ez fog érdekelni. Igyekszem
hát könyveket begyűjteni, és írni. Amíg csak tudok...
Külön
A férfi elvárja a nőtől, hogy megértse azt, amit bizonyosan nem fog. A nő
éjszakákat vár egy hívásra, persze a férfi nem hívja többé, hiszen elvárja a
nő bocsánatkérését. A nő a "szeretlek" igére szomjazik. A férfinak
együttérzés kell, amit a nőtől nem kaphat meg. A nőnek csókok kellenek,
sorsa mégis az egyedül ébredés. A férfinak inkább a "felejts" felszólítás
hiányzik, miközben lógó fejét a padlóhoz veri. A kérdés közös csupán: külön,
de miért?
Gépsonka
Kegyetlen, akár a daráló, amivel a gépsonkát tömörítik. Ennyit szólva a
húsról, kénytelen leszek írni egy szakácskönyvet is. A nélkülözés
szakácskönyvét. Csak fussa időmből. Még annyi a dolgom...
Tetthely
Nem mertem. Húztam még magam egy kicsit a nagyobb élvezet reményében.
Elhatároztam, hogy addigra tökéletes leszek. Teljességgel ellenállhatatlan.
Amikor surlódtam a valósággal és átnyúló kezek tapogatták testem, dagadni
kezdett a májam. Mindig érzek fejlődést. Igazat kell, hogy adjak
pszichiáteremnek. Igaz, őt faképnél hagytam. Egyszer nem jött el a
találkánkra. Ifjan s bohón hazudoztam neki a százszor szépekről. Erre ő csak
a combjait tárogatta. Hagyjuk ezt most. A lényeg, hogy tovább csiszolom
karátaim számát. Ékkő leszek, unikum. Még Zwack is megirigyelhet majd.
Gyógyír leszek a virágom szirmainak megalvadt vérén. Csak néha bizonytalanít
el valami. Nem tudhatom, mikor billenek át. Egyszercsak felélem majd minden
lendületem és... Nem tudok majd segíteni. Kár lenne értem. Jöjjön már el a
cél.
Anarcho-szindikalista közösség új tagokat keres
Éppen azon tűnődtem, hogy lehetnék szegényebb is. Szókincsileg. Már
amennyiben nem lennének vallások. Végülis arra jutottam, hogy a vallás
stabil, jól deklarálható (érzelmekért) érzésekért cserébe - melyek jól
bevált algoritmusok alapján íródtak - megfoszt a szabadság tüzelőanyagától,
a nagy kalóriatartalmú árnyaltságtól. Mit nyerhet tehát, aki úgy él, mint
én? Megtarthatja szárnyait, és feljavul a szókincse. Nem kell lemondania,
nem kell leegyszerűsödnie. Éljen a tudományos anarchia.
Értekezés
A legöbb problémát az okozza az emberi faj egyedeinek, hogy fogalmuk sincs,
mit is akarnak. Nem ismert előttük, hogy szükségük van-e arra a valmire, és
hogy egyáltalán szükségük van-e valamire. Íme, egy vélemény: az élet arra
való, hogy költsük a pénzt. Nevezzük tézisnek. Olyasvalaki mondta - és még
komolyan is gondolta -, akiről el akarták velem hitetni, hogy okos. Ja
kérem, így könnyű. Egy laza kis nemtörődömség. Bizonyosan hallottál már a
lelki szegényekről, akik boldogok. Hogy jön ez most ide - nem is tudom.
Csapongok csak, egyszerűen.
Alapgondolatom az volt tehát, hogy vannak vágyak. Meg ábrándok - híúak.
Természetesen! Kösz, hogy kisegítettél. Nos, én most praktizálok. Magamon
fejtegetem a lehetséges megoldások összecsomózott gombolyagát. Például
fogalmam sincs, hogy éhes avagy szomjas vagyok-e. A jólét válasza: egyél is,
igyál is, gondtalan leszel. Tudni fogod, megváltoztathatatlan tényként
kezelheted, hogy ezen probléma nem foglalkoztat tovább. Kicsit hízásnak
indulsz, és el is felejtesz gondolkodni. Csak a pénzt költöd. A nem jólét
válasza: üres hassal alkothatsz csak, részegen pedig még hallucinálhatsz is.
Művész lehetsz. Nem rossz ígéretek ezek. Kicsit felelőtlenek talán.
A szubsztancia: egyetlen létszükséglet marad tehát, a folyadék fogyasztása.
Ez mindkét esetben fennáll. Indirekt bizonyításom: aki nem iszik, kiszárad.
A lé határozza meg a létet. Különbség tehát csak az elfogyasztott
▀▀▀▀▀▀▀▀▀▀▀▀▀▀▀▀▀▀▀▀▀▀▀▀▀▀▀▀ ételmennyiségben mutatkozik. Aki most hibát
talána gondolatmenetemben, és felhívná figyelmem: a második utat választott
páciensem is elpusztult, azzal tudatom, hogy éhhalált még senki sem halt.
Éhhalál nem létezik. Csak örök művészet.
Fogd be a szád...
Fogd be a szád, te gyilkos. Te, sokakkal ellentétben tudatosan, ám nem csak
létfenntartásodért ölsz...
Ufonauta
Leszel te még szerelmes...
Most már tudom, ráébredtem. Valami akaratod ellenére leereszkedő
azonosítatlan repülő tárgy csapódik majd le melletted, az általa szétvetett
kőtörmelék pedig halálra fog sebezni, bezúzza halántékod. Agyad, akár csak a
meteoritszerű becsapódás keltette kráter, üres lesz. Miközben tested színe
elfehérül - kék csak később lesz -, elrabolnak és jót szórakozik veled egy
megfoghatatlan lény. Egyetlen gondolatod sem lesz. Olyan lila köd vesz majd
körül, ami befed. Lessz fény, a halovány fajtából. Lesz páratartalom, igen,
abból sok. Fehér bőrőd sikítóan érzékennyé válik. Lebegsz majd. Súly,
gravitáció és a felhajtóerő fognak cserélődni alattad. Lehet, hogy mielőtt
visszahozának lapos kis bolygódra, kimúlsz. Ne félj, nem lesz ez rosz.
Igyekezd meggátolni a túl korai kékülést.
Ivóvíz
Elzárkóztam, kuckómba menekültem az ártalmas információk elől. Eldobtam
parabolám, szétzúztam tévé-készülékem, még a telefont is kitéptem a falból.
Beszereztem egy csomó biztonsági zárat, megannyi hangszigetelő anyagot, majd
bemásztam egy jókora víztartályba tudatában annak, hogy életem végéig
kitartó ivóvizem lehet, amit más nem mocskol, nem szennyez be. Csak én.
Krumplihámozó lét
Krumplit hámozok. Szervezetem képtelen betelni a sok keményítővel. Az újabb
darabok sorsáról még nem döntöttem. Lássuk csak, mit is tehetnék velük.
Megehetem, megsüthetem őket, megfagyaszthatom, kidobhatom, megégethetem,
kicsíráztathatom és ha akarom, akár rohadni is hagyhatom! Szabadság,
elvtársak!
És akkor mondok valami igazat...
Furcsa egy kedélyállapot, talán ahhoz tudnám hasonlítani, amikor a
másodpercek pergése túl gyors, és hiába próbálnál a sebességhez
alkalmazkodni, rád tör a halálfélelem: nem látod értelmét semminek,
semminek, bármit is teszel. Csak elszáll az élet... Megpróbálsz szeretni,
megpróbálsz fájdalmat érezni, tartozni akarsz valakihez, tartozni próbálsz
valakikhez. Értékrendeket erőltetsz magadra, és hagyod, hogy mások rád
erőltessék hamis értékrendjüket. Talán egyetlen valós érzelem van a világon.
Valami félelemhez közeli érzés. Olyan, mint amikor az ember nem tud saját
kérdéseire felelni, és lassanként nem mer már magától sem kérdezni...
Ez az állapot nem jó. Néha segíthet, ha az ember millió mérföldekre menekül
onnan, ahol van. Millió mérföldekre a saját fajtájától, hogy felismerje azt,
hogy minden, amit él, amit lát, irreális körötte. Öncélú dolgok sokasága,
melyek semmilyen hatással nincsenek egymásra, és talán felcsillan a
tekinteted, miután meglelted a választ kérdéseidre: az anarchia, a
kiszámíthatatlan összessége a lényeg. Az élet önmagáért lehet szép.