Weidinger Vilmos: Előszó
Achilles Dentnek nemcsak a költészete, hanem a prózája is vallomás. Az
élet elszáll, sóhajt fel, mint oly sokan, de azt is vallja, hogy önmagáért
lehet szép. Olykor valami félelemhez közeli érzés fogja el, olyan, mint
amikor az ember nem tud a saját kéréseire felelni, és lassanként nem mer már
magától sem kérdezni. Életének alakulása megrendítette bizalmát és hitét a
csodákban, de fanatizmusát nem: "A szavaknál jobban semmi sem boldogít."
Tehát a boldogító íráskényszerről van szó: gondolatáradatának leképezéséről,
érzelmeinek törvényszerűségekre váltásáról.
Megfigyeléseit egyéni szemlélettel és változatos hangnemben örökíti meg.
Beleborzong a hajszáradáskor a hátán leszaladó vízcsepp érzetén, gondolkodik
a nélkülözés szakácskönyvének megírásán, foglalkoztatja a múlt, amely
vérdíjat tűzött ki, és a letűnt korok emléke faggatja. Az információtól
szenved. Ismétlődő szava az otthagyott "ujjlenyomat", hiszen "ártalmas dolog
gondolkodni." Torz tükrei élesen villámlanak, akár "A fal"-at, a
reklámkoporsót, a XX. sz.-i szerelmet vagy a rab egyetlen lakótársát
mutatják a cellában, egy patkányt. Egyéb állatai is emberiek. A kiskutya
mint látogató tűnik fel, a kisnyúlnak jogokat követel, mert "kihunyatták
piros szemében a fényt."
Dent félszabad verseiből szimpatikus portré rajzolódik ki. Mint mai
fiatalembert a nyughatatlanság és nyitottság jellemzi, és az öntökéletesítés
makacs vágya. A volt "eső utáni gilisztahulla" így most már a maga útját
járja, nem kertel; bántja egy rossz gondolat is, hiszen "hatalmasak a
szavak." Amit némelyek különcködésnek vélnek, az "csupán: a teljesség
igénye."
Ezért van haragban a világgal. Tudniillik látja a beesett szemeket,
hallja a fájdalom ordítását, tapasztalja a pénz elvakító és süketítő
hatását, és viszolyog az "új, fém rendszer" felháborító jelenségeitől. Fél a
ragadozó hiénáktól. Felháborítják a nemrég neki szánt iskolai szólamok és a
kiábrándító valóság tényei közti feloldhatatlannak tűnő ellentmondás. "Bűnös
szabadság" jut eszébe, és úgy érzi, "a színek veszélyesek." Az igazság
dilemmája gyötri, mert csak "kulcslyukakon át látható", és "igazságot csak
pisztoly szava teremthet." Ezért nem lel vigaszt az eszmékben, és
táplálkozik tiltott gyümölcsökkel, mert nem akar mások tekintetétől függeni.
De nem adja föl: keresi a veszélyt és nem hagyja nyugodni a kilyukadt
világegyetemet. És néha megbékél: "Segítsetek, hogy felemelhesselek
titeket!... / Segítsetek, hogy felemelkedhessek!"
Achilles a szerelem kísértésének nem állhatott ellen: egy idegen
érintésének és csókos izgatásának. De a "versengő sikolyaikat" is hallja
amit átsző a kígyó-motívum: a sziszegés és kígyózó karok. Bibliai képpel: a
tisztítótűzből "értek az örökkévalóság kapuin át." Érzelmi válságain néha a
másik fél sértegetésével vél enyhíteni, hisz "a féltékenység leleményessé
tesz." Nincs kibékülve a nő magatartásával, miután az túl van rajta.
Váratlanul egyedüllétre vágyik, azt kívánja, bár sohase találkoztak volna;
majd rádöbben: "De akkor most senkim sem lenne, aki kitöltené az életem."
Ilyenkor az érintés emléke is jó a magány ellen, és az érzés, hogy mindig
valami "különöset" fog jelenteni a társ, aki immár kiválasztott és
beérkezett, s akihez ilyen egyszerűen is tud szólni: "Örültem, mert téged is
örülni láttalak."
Én pedig annak örülök, hogy az audio-vizuláis bűvölet korszakában akadnak
még fanatikusak, akik az írás varázserejével képesek élményeik
visszhangzására. Befogadásukat ajánlom az olvasóknak: emlékezetes szellemi
kaland.