Fejezet: 40
Még így is marad némi mesélnivaló.
Amögött, amit valaha a Lepényhitves Határtalan Fénymezeinek hívtak,
amíg a mögötte álló Szaxofónia Szürke Kötésű Uradalmát fel nem
fedezték, Szaxofónia Szürke Kötésű Uradalma terült el.
Szaxofónia Szürke Kötésű Uradalmában volt fellelhető a Zarrs nevű
csillag, a Preliumtarn bolygó körül keringett, ahol is Szervósztrichnin
földjeire találhatott a kereső, és ez volt az a Szervósztrichnin, amit
Arthur és Frenchurch utoljára kerestek fel kissé kimerülve az
utazástól.
Szervósztrichnin földjein felkeresték a Nagy Vöröslő Rar Sivatagot,
amelynek déli része összefonódott a Quentulus Quazgar hegyekkel,
amelyek túloldalán a Prak-féle haldokló világoknak megfelelően harminc
láb magasságú betűkkel fellelhetik az Isten Utolsó Teremtményének Szóló
Üzenetét.
Prak-nak köszönhetően Arthur memóriája működésbe lendült, és elővett
egy helyet emlékezetéből, amelyet a Lob Laikus Vantrahéjasa őrzött, és
felismerte azt. Egy alacsony figura volt, kis kalapban, és jegyeket
adott el nekik.
"Balra tessék - szólalt meg -, egyenesen balra" - majd sietősen
elrollerozott mellettük.
Arthurék felismerték, hogy nem ők voltak az elsők azon az ösvényen,
amely végigvezetett a Nagy Sivatag bal oldalán, mert az megviseltnek és
bódékkal borítottnak látszott. Vettek egy doboz karamellát, amelyet a
helyi kőbarlang kemencéjében hevítettek, amelyeknek Isten Utolsó
Teremtményének Szóló Üzenetének lángoló betűi szolgáltatták a megfelelő
hőmérsékletet. Egy másik bódénál képeslapokat vásároltak. A rajtuk álló
szöveg festékszóróval készült, "Ne rontsd el a Nagy Meglepetést!" -
felirattal a hátukon.
"Tudják, hogy mit jelent ez?" - kérdezte a ráncos hölgy a bódéból.
"ó, igen! - sípolt Frenchurch csücsörítve -, ó, igen!"
A bódés nő integetett utánuk.
Minden kb. húsz mérföldes szakaszon állt egy kis kőkunyhó zuhanyzóval
és egészségügyi részleggel, de a gyaloglás hosszúnak tűnt a nap
izzította Nagy Vörös Sivatagban, és a Nagy Vörös Sivatag vibrált a
hőségben.
"Lehetséges az - kérdezte Arthur egy nagyobb bódénál -, hogy béreljünk
egy olyan rollert? Amilyen Lob Laikus Vantrahéjasának volt."
"A rollerek - mondta az alacsony hölgy, aki a jégkrém részlegnél
szolgált fel - nem a sietséget segítik elő."
"ó, akkor semmi gond - szólt Frenchurch -, mert mi nem sietünk, csak
éredeklődünk."
"Akkor most vissza kell fordulniuk" - mondta az öreg hölgy szigorúan,
majd miután sikerült letörnie a hangulatot, eladott nekik egy pár Végső
Üzenet feliratú sültös sapkát, valamint egy fényképet, ami őket
ábrázolta, miközben egymásba kapaszkodnak a Nagy Vörös Sivatagban.
"Kezd kifogyni a kenőcsünk - szólalt meg Frenchurch néhány további
mérföld megtétele után. - Menjünk talán a legközelebbihez, vagy ahhoz,
amelyet nemrégiben hagytunk el - és persze ahhoz vagyunk most közelebb
-, mert az utóbbi a visszafordulást vonja magával óhatatlanul."
Nézegették a hőfátyoltól eltorzult előttük álló, majd a maguk mögött
hagyott részt. A továbbhaladás mellett döntöttek.
Aztán felfedezték, hogy nemcsak hogy nem ők az elsők, akik nekivágtak
az útnak, de most sincsenek egyedül.
Kicsivel előttük egy suta kis alak hevítette magát a homokban, magára
hagyatottan, fájdalmasan lassan szublimálva, kicsit bicegve, kicsit
csúszva-mászva.
Olyan lassan mozgott, hogy csak sokára vették észre: a teremtmény
megviselt, heges sodrottfémből készült.
Rájuk mordult, mikor közelítettek, majd összeesett a forró, száraz
szemcsékben.
"Annyi ideje - ordította -, annyira sok ideje... És a sok fájdalom,
annyira sok fájdalom, és annyira sok idő szenvedéssel telten...
Egyikőtökkel vagy másikótokkal talán el tudnék bánni... Ketten viszont
túlerőben vagytok... Na nézd már, hát nem megint ti vagytok azok?"
"Marvin - kapott észbe Arthur lekuporodva mellette. - Te vagy az?"
"Neked voltak mindig - morgott a robot megkopott maradványa - olyan
szuperintelligens kérdéseid?"
"Mi ez?" - suttogott Frenchurch figyelmeztetőleg, leguggolva Arthur
mögé, és megragadta Arthur kezét.
"Olyan barát-féle - válaszolta Arthur. - Én..."
"Barát! - mordult fel a robot patetikusan. A szó recsegett, s ezt a
szájában képződött rozsda segítette elő. - Kicsit várnotok kell, míg
előkotrom a memóriámból ennek a szónak a jelentését. Sajnos, a tárolóim
már nem a régiek, és bármely szó, amelyet páz zillió éve nem volt
használatban, frissítést igényel. Ah, megvan!"
A robot feje kattant egyet, mintha gondolkozna.
"Hmmm... - mondta végül -, minő érdekes koncepció."
Még egy kicsit gondolkozott.
"Nem - szólalt meg végül -, nem hiszem, hogy a jelentések bármelyike is
állna rám. Ebben sajnos nem segíthetek."
Kaparászott kicsit könyökével a homokban, aztán megpróbálta alaktalan
térdeire emelni magát.
"Van valami egyéb, amivel szolgálhatok? - kérdezte öblösen. - Talán egy
szelet papírral? Vagy jobban szeretnétek, hogy kinyissak egy ajtót?"
A feje elfordult a rozsdás nyak mentén, és a horizont irányába
tekeredett.
"Nem látok ajtót a közelben - mondta -, ugyanakkor bizonyos vagyok
benne, hogyha kellőképpen sokáig várakozunk, építenek majd ide egyet.
Aztán - lassan Arthur felé tekerte a fejét - kinyithatom. Tudjátok, a
legfőbb dolgom a várakozás."
"Arthur - szisszent fel Frenchurch -, sosem beszéltél nekem erről. Mit
műveltetek ezzel a szegénnyel?"
"Semmit - szomorkodott Arthur -, mindig is ilyen volt..."
"Ha! - csattant Marvin. - Ha! - ismételte. - Mit tudtok ti a mindigről?
Azt mondjátok nekem: 'mindig', a teremtménynek, akit folyton
küldözgettek a magatok által teremtett időben, s ezáltal harminchétszer
öregebb vagyok, mint maga az univerzum. Válogassátok meg jobban a
szavaitokat - krákogott -, és legyetek tapintatosabbak."
Recsegni kezdett, majd folytatta:
"Hagyjatok! Menjetek, hagyjatok halálosan szenvedni! Közeleg az idő. A
versenyfutamot leintik. El is vártam - mondta erőtlenül integetve
feléjük törött ujjával -, hogy meglátogassatok. így illik. Itt vagyok
én akkora aggyal..."
Felsegítették ellenséges fenyegetődzése ellenére. A fém szinte égette
ujjaikat, ugyanakkor meglepően könnyűnek bizonyult.
Végigcipelték a Nagy Vörös Sivatag bal oldalán egészen a Quentulus
Quazgar hegyekig.
Arthur megkísérelt kommunikálni Frenchurch-el, de állandóan
félbeszakította Marvin dühöngése.
Megpróbálták hiányzó részeit pótolni a bódékban vásárolt dolgokkal,
beolajozni, de Marvin nem tartott igényt semmire.
"Darabjaimra hullottam" - zúgolódott.
"Hagyjatok!" - morgott.
"Minden részemet - nyögött - legalább ötvenszer pótolták... kivéve... -
szinte világított ennél a pontnál. A fejét kettejük közt forgatta
jelentőségteljesen. - Emlékszel, mikor legelőször találkoztál velem? -
kérdezte Arthurt. - Nekem jutott az az értelem-kimerítő munka, hogy a
hídra juttassalak! Kértem, ugye, hogy kicseréljék, és mégsem tették!"
Hosszas szünetet tartott, mielőtt folytatta. Tovább hurcolták a napon,
amely úgy tűnt, sosem unja meg a perzselést.
"Hátha kitalálod - szólt Marvin, majd kínosan hosszú szünetet tartott
-, hogy melyik az a részem, amelyet sosem cseréltek le? Nos?"
"Jaj - tette hozzá -, jaj, jaj, jaj, jaj, jaj."
Mikor a legutolsó bódésorhoz értek, letették Marvin testét, és
lepihentek az árnyékban. Frenchurch vett egy kis gyöngyöt Russelnek,
megtisztította kicsit a Quentulus Quazgar hegyekből hozott kövekkel,
közvetlenül az Isten Utolsó Teremtményének Szóló Üzenetének lángoló
betűi alatt.
Arthur átlapozta a kis, áhítatos sorokat, majd eltűnődött az Üzenet
értelmén.
"Kész vagy?" - kérdezte Frenchurch-öt, aki bólintott.
Felkapták Marvint.
Körbejárták a Quentulus Quazgar hegyek lábait, ahová Isten Utolsó
Teremtményének Szóló Üzenetét helyezte lángoló betűkkel. Volt egy
előnyös megfigyelési pont, ahol a sziklába egy kis korlátot ékeltek.
Kis, fizetős teleszkópon át lehetett tüzetesebb vizsgálat alá vetni a
betűket, de azt soha senki sem használta, mert a mennyország
fényességével vetekedett a közvetített látvány, és megsértette volna a
retinát vagy az egyéb látószerveket.
Csodálkozva nézegették Isten Utolsó Teremtményének Szóló Üzenetét, és
békesség öntötte el őket, és megértették.
Frenchurch sóhajtott. "Igen - tette hozzá - ez az."
Kerek tíz percig szemlélték, mielőtt felfigyeltek Marvin ott-
tartózkodására, és hogy ő se maradjon ki a jóból, a vállukra vették, s
ez tovább bonyolította a helyzetet. A robot képtelen volt felemelni a
fejét, és így nem tudott olvasni. Felemelték hát ők közös erővel, de
akkor bejelentette: a látó áramkörei majdnem használhatatlanok.
Előkerestek pár érmét, és a teleszkóphoz segítették. Betűről betűre
forgatták neki a látcsövet. Az első betű egy "b" volt, a második egy
"o", majd sorra egy "c", egy "s", egy "á", egy "n", egy "a", egy "t",
egy "o", egy "t" következett. Aztán egy kis szünet.
Marvin pihent kicsit.
Pár perccel később engedélyezték neki, hogy szemügyre vehesse a soron
következő "k","é","r","ü","n","k" betűket. Utánuk ismét kis szünet
következett, majd egy különálló "a" tűnt fel, majd megint szünet.
Marvin sokadik pihenője után elegendő erőt gyűjtött az utolsó
bevetéshez.
Olvasta hát tovább:
"k","e","l","l","e","m","e","t","l","e","n","s","é","g","é","r","t".
Tántorogni kezdett.
"úgy vélem - morogta végül korrodáltan recsegő torkából -, jó érzéssel
tölt el."
A fények végleg kihunytak szemeiben.
Szerencsére, a közelben lehetett rollereket kölcsönözni a zöld szárnyú
figuráktól.