Fejezet: 31
Ha veszel egy pár David Bowie-t, és egyiket a másik tetejére ragasztod,
akkor egy újabb David Bowie kapcsolódik majd az első páros felső
részének karjaihoz, és amennyiben az egészet becsomagolod, valami olyat
fogsz létrehozni, ami nem teljesen olyan, mint John Watson, de akik
ismerik őt, megdöbbentő hasonlóságokat vélnek majd felfedezni.
Magas volt, ráadásul hosszú is.
Amikor nyugágyán ült a Csendes-óceánt bámulva, nem is sejtette igazán
levertsége létjogosultságát, és kicsit nehezen tudta volna meghatározni
nyugágya végeinek koordinátáit, te pedig habozás nélkül rátenyereltél
volna, ahonnan, miután a rendszer összeomlását idézted volna elő, lett
volna időd kihúzni a hüvelykujjad.
A mosolya rendkívüli volt. Olyannak tűnt, mintha az élet legrosszabb
dolgai formálták volna, ám azok sorrendje is tisztán látszott, és
mintha azt mondta volna mosolyával: "ó! Hát akkor rendben van."
Mikor beszélt, boldoggá tehetett a mosolyának gyakori felvillantása.
"ó, igen! - szólt - jönnek és meglátogatnak. Ide szoktak ülni. Ide,
ahol most maguk ülnek." Az arany szakállú, zöld szárnyú angyalokra és
Dr. Scholl szandáljaira értette ezt.
"Sok nassolnivalót vesznek magukhoz, mert azt állítják, náluk nem lehet
kapni. Sok kólát és egyéb érdekességet csinálnak."
"Igen? Ezt teszik? - kérdezte Arthur. - ők? Szóval, ööö... mikor is van
ez? Mikor jönnek?"
A Csendes-óceánra meredt. Kis homokdűnék vonultak el a part szélén, és
úgy tűnt, van valami bajuk: a víz elvett egy kicsit táplálékukból,
ezért utánaeredtek, ám nem merték megkockáztatni, hogy lábuk
átnedvesedjen. Ezen probléma megoldásaképp különös mozgásba kezdtek,
amelyet akár valami nagyokos svéd koreográfus is tervezhetett volna.
Frenchurch a homokban ücsörgött, és tehetetlenségében ujjaival rajzot.
"Hétvégeken általában - szólt Wonko az Épeszű - rollereznek. Klassz kis
gépek azok" - mosolygott.
"Értem - mondta Arthur -, értem."
Egy kis köhintés vonta magára a figyelmét Frenchurch irányából. A lány
kettejük apró kis alakját véste a homokba rajzolt felhők közé. Egy
pillanatig arra gondolt, hogy meg akarhatja lepni őt, aztán lehűtötte a
lány szitkozódása. "Kik vagyunk mi - kérdezte -, hogy azt állítsuk: ő
egy őrült!"
A háza természetesen meglehetősen furcsa, és mivel ez volt az első,
amivel Frenchurch és Arthur találkoztak, ez segítette őket a
gondolathoz.
Amely így hangzott:
Ki van fordítva.
A külső, nagy térben a szőnyegre parkoltak kocsijukkal.
Amit máshol külfalnak neveznek, itt ízléses belsőszerű rózsaszínre volt
festve, voltak rajta könyvespolcok, állt mellettük néhány háromlábú
asztal félkör alakú fedőlapokkal, amelyek az ember figyelmébe
ajánlották, hogy a ház egyszerűen rájuk esett, kettészelve őket
ezáltal, és a képek csak megnyugtatásképp lettek föléjük akasztva.
A legkülönösebb a tető volt.
úgy hajlott vissza magára, hogy a mozdulat megismétlésével akár Maurits
C. Escher is nehéz éjszakákat hozhatott volna a városnak, s ebben nem
volt semmiféle elbeszélő szándék, bár néha nem könnyű megállni, hogy a
képeket szemlélve - például azt az ügyetlen, lépcsőábrázolót - ne
csodálkozzon az ember, amiért ébren alszik, és tulajdonképp a
csillárnak is bent kéne lennie a házban, lefelé lógva.
Zavaró.
A felirat a bejárati ajtó fölött így hangzott: "Kerülj kijjebb!".
Belül persze a kívül volt. Durva téglafal, értelmetlen foltok, félig
ápolt kerti ösvény, pár alacsonyabb fa és szobaszerű kiutak.
A belső falak kíváncsian visszahajoltak, a végükön nyílást képezve,
ahol az optikai illúzió következtében Maurits C. Escher igencsak
eltűnődne a Csendes-óceán összehajtogatásának lehetőségén.
"Hello" - szólt John Watson, vagyis Wonko, az Épeszű.
Klassz - gondolták Arthurék. Ezt legalább értjük.
"Hello" - válaszolták kíváncsian mosolyogva.
Egy ideig vonakodni látszott a delfinekről szólni, kitérően válaszolt:
"Elfelejtettem..." - és bármikor tettek is említést róluk, válaszképp a
házigazda házának mindig valami újabb érdekes részletét kezdte
mutogatni.
"Kielégíti - mondta - a kíváncsiságom, és nem is bánt senkit az -
folytatta -, hogy egy hozzáértő látszeres sem tudta kijavítani."
Kedvelték őt. Nyílt, kedves volt a természete, és úgy tűnt,
mindenekelőtt saját magát gúnyolja ki.
"A felesége - szólt Arthur körülnézve - említett valami
fogtisztítókat." Szemeit folyamatosan körbejáratta, mintha attól
tartana, hogy valaki megjelenik az ajtóban, és ismét megemlíti.
Wonko, az Épeszű nevetett. Könnyű kacajjal, mint amilyennel egy kicsit
korábban érzékeltette hangulatának elbillenését.
"ó, igen - szólalt meg - ez akkor volt, mikor felismertem, hogy a világ
teljességgel megőrült, és megépítettem az én egyszerű kis Menedékemet,
remélve, hogy ez enyhítő körülmény."
Ekkor Arthur megint elkezdett idegeskedni egy kicsit.
"Itt - folytatta Wonko, az Épeszű - a Menedéken kívül vagyunk -
mutatott a durva téglarakásra, majd az esőcsatornára. - Menjenek át
azon az ajtón - mutatott a bejárati ajtóra, ahol eredetileg bejöttek -
és menjenek be a Menedékbe. Megpróbáltam ízlésesen berendezni, hogy a
fegyencek is jól érezzék magukat, ám amit én tehetek, az nem sok.
Egyedül már sosem megyek be. Ha kísértésbe jövök, ahogyan mostanában
ritkán, egyszerűen elolvasom a bejárat fölötti feliratot, és
lenyugszom."
"Ezt?" - kérdezte Frenchurch bizonytalanul mutatva a kék táblára,
amelyen utasítások álltak.
"Igen. Ezek a szavak végül olyan remetévé változtattak, amilyen most
vagyok. Váratlanul történt. Megláttam a feliratot, és tudtam a
teendőm."
Ez állt a táblán:
Ragadd meg kb. a felénél! Nedvesítsd be a jelölt véget a száddal!
Helyezd a fogak közé tompább végével a rágóizmok felé! óvatosan mozgasd
ki és be!
"úgy tűnik - szólt Wonko, az Épeszű -, hogy bármely civilizációnak,
amely mostanra elveszítette fejét, vásárolnia kéne egy csomag fogvájót,
és elolvasva a használati utasítást megjöhetne az épebb eszük."
Megint az óceánt vizsgálta, és mintha őrjöngött volna magában makogva,
mégis lehűtötte a homokdűnék futkorászása.
"És ilyen esetben logikus, hogy eltűnődnek azon, amiért ettől én
tökéletesen épeszűvé lettem. Amiért a nevem Wonko az Épeszű, ami
meglehetősen nyugodt név, ugyebár. Wonkónak anyám hívott
gyerekkoromban, amikor ügyetlenül megpaskoltam bizonyos dolgokat, és
Épeszű - tette hozzá a tőle elvárható mosollyal -, ó. Akkor hát
rendben. Emlékeznem kell. Nem kéne kimennünk a partra, hogy megnézzük,
amiről beszélnünk kell?"
Kikorzóztak a partra, ahol aranyszakállú és zöldszárnyú angyalokról és
Dr. Scholl szandáljairól kezdett mesélni.
"És a delfinekkel...?" - kérdezett Frenchurch reménykedve.
"Mutathatok szandálokat" - válaszolt Wonko, az Épeszű.
"Nem tudom, tudja-e...?"
"Akarják, hogy megmutassam - kérdezett Wonko, az Épeszű - a
szandálokat? Megvannak. Megszerzem őket. Dr. Scholl társasága készíti
őket, és az angyalok azt állítják, hogy pont megfelelő az általuk
végzett munkához. Állítólag le vannak árazva. Mikor pedig azt mondom,
hogy nem tudom, ez mire jó, akkor azt mondják, hogy tényleg, és
nevetnek. Mindazonáltal megszerzem őket."
Ahogy visszament belülre - vagy más nézőpontból: kívülre -, Arthur és
Frenchurch egymásra néztek kétségbeesetten, aztán vállukat vonogatva
figurákat kezdtek rajzolni a homokba.
"Hogy vannak a lábaid manapság?" - kérdezte Arthur csendben.
"Jól. Nem valami rossz a homok. Sem a víz. Az tényleg tökéletes. Csak
úgy vélem, ez nem a mi világunk."
Frenchurch vállat vont.
"Mit gondolsz, mit jelentett - kérdezte - az üzenet?"
"Nem tudni" - szólt Arthur, bár egy Prak nevű ember a memóriájában még
mindig kacagott.
Mikor Wonko visszatért, valami olyat hozott, amitől Arthur teljesen
beindult. No, nem a szandálok miatt, mert azok teljesen hétköznapiak
voltak.
"Gondoltam, hátha látni akarják - mondta Wonko, az Épeszű -, hogy mit
viselnek az angyalok lábaikon. Különben nem bizonygatok semmit. Tudós
vagyok, tudom hát, mit jelent a bizonyíték. De az ok, amiért magamat a
gyerekkori nevemen hívom, az, hogy emlékeztessem magam: gyereknek kell
maradnom. Ha lát valamit, szólnia kell, akkor is, ha váratlanul éri.
Először lásson, aztán gondolkodjon, végül használja! Ám először lásson!
Különben nem vesz észre mást, csak amire számított. Erről a legtöbb
tudós megfeledkezik. Ezt majd később megvilágítom. így adódik a másik
ok, amiért a nevem Wonko, az Épeszű, mivel mindenki bolondnak néz. Nem
lehet egyszerű tudós valaki, akiről mindenki azt hiszi: bolond.
Egyébként, gondoltam, talán ezt is látni szeretnék."
Ez volt az, amitől Arthur beindult, mikor megpillantotta: egy
ezüstszürke üvegből készült akvárium, láthatólag az Arthur
fürdőszobájában lévővel megegyező.
Arthur harminc másodperce próbálkozott - sikertelenül - feltenni a
kérdést: "Honnan szerezte?".
Végül eljött a megfelelő alkalom, de Arthur elmulasztotta.
Arthur Frenchurchre pillantott, és ezt kérdezte: "Mi? Láttál te már
ilyet valaha?"
"Igen - válaszolt -, van egy ilyenem. Legalábbis volt. Russell
elcsaklizta, hogy golflabdákkal tömhesse tele. Nem tudom, honnan jött,
de Russel magatartását egyértelműen dühítőnek értékeltem. Miért, van
neked ilyened?"
"Igen, ott volt..."
Mindketten kerülték Wonko, az Épeszű tekintetét, és hápogni kezdtek.
"Maguknak is van?" - kérdezte kettejüktől.
"Igen" - válaszolták.
Hosszasan, nyugodtan bámulták egymást, majd Wonko, az Épeszű felemelte
az akváriumot, és a kaliforniai nap felé tartotta.
Az akvárium szinte énekelt a napfényben, összhangban annak erejével, és
sötéten csillogó szivárványokat szórt a homokos part felett. Wonko, az
Épeszű forgatta és forgatta. Egészen tisztán láthatták a rámetszett
feliratot: "Viszlát, és kösz a halakat."
"Tudják - kérdezte -, hogy mit jelent ez?"
Lassú fejrázásba kezdtek és csodálkozva, majdhogynem hipnotizáltan az
akvárium villogó fényjátékától.
"Ez a delfinek búcsúajándéka - mondta Wonko mély, halk hangon -, azoké
a delfineké, akiket szerettem és tanulmányoztam, akikkel együtt
lubickoltam, akiket halakkal etettem, sőt még a nyelvüket is meg
akartam tanulni, amely túlontúl nehéznek bizonyult számomra, mikor is
felismertem, hogy ők beszélik az én nyelvemet is, ha akarják."
Lassú fejrázásba kezdett lassan, lassan mosolyodva el, majd ismét
vendégeire nézett.
"Mit tett... - kérdezett Arthurtól -, mit tett maga az önével?
Megtudhatnám?"
"Hát, ööö halat tartok benne - válaszolt Arthur zavarában. - Igazából
volt egy halam, és nem tudtam mit kezdeni vele, és hát ööö ott volt ez
az akvárium." Elhallgatott.
"Semmi mást nem tett vele? Bizonyosan nem - támadott Wonko -, mert ha
tett volna, tudná." Ismét a fejét rázta.
"A feleségem búzacsírát nevelt a miénkben - folytatta Wonko újfajta
hangszínnel -, mígnem az elmúlt éjszaka..."
"Mi - kérdezett Arthur halkan -, történt az elmúlt éjjelen?"
"Elfogyott a búzacsíránk - válaszolta Wonko. - A nejem - folytatta -,
elment, hogy beszerezzen újakat." úgy tűnt, elvesztette a fonalat.
"És mi történt ekkor?" -
érdeklődött Frenchurch izgatottan.
"Megmostam - válaszolt Wonko. - óvatosan megmostam, nagyon, nagyon
óvatosan, eltávolítottam a csíramaradványokat, aztán óvatosan
megtöröltem finom ruhával, forgatva. A fülemhez tartottam. Maguk nem...
maguk nem tartották a fülükhöz?"
Ismételt fejrázás következett a lassú fajtából.
"Talán - mondta - nem ártott volna."