Fejezet: 30
Los Angelesben béreltek egy autót az egyik autókölcsönzőből, amely
olyan négykerekűeket kínál kivételre, amelyeket mások eldobtak.
"Kissé körülményes a túljutás a kereszteződéseken - mondta a
napszemüveges figura, amint átnyújtotta a kulcsokat -, néha egyszerűbb
kiszállni és leinteni egy, a kívánt irányba haladó autót."
Egy éjszakát egy Naplemente körúti hotelben töltöttek, amelyet jó előre
bereklámoztak nekik.
"Ott mindenki angol, vagy egyszerűen csak furcsa, esetleg mindkettő.
Van fürdőmedence is, ahol rocksztárokat lehet megcsodálni fürdés
közben, a Nyelv, Igazság és Logika Fényképészek Számára című lapokat
olvasgatva."
Tényleg így volt. Volt ott egy, és pontosan ezt tette.
A kocsi-leparkoló srác nem finomkodott kocsijukkal, ám semmivel sem
kezelte durvábban az autót, mint maguk, Arthurék.
Késő este végigautóztak a hollywoodi dombok mellett egészen a
mulhollandi autóútig, ahol is megálltak szemügyre venni a kápráztató
tengert Los Angeles fényeiben úszva, majd később megálltak a San
Fernando völgyben szemügyre venni a kápráztató tengert fényekben úszva.
Egyetértettek abban, hogy a káprázat érzése a szemük fenekéig hatolt
csupán, és nem találta el semmilyen más testrészüket, és ilyetén módon
nem nyújtott elegendő nagyságú kielégülést. Ahogy a drámai fénytengerek
elhaltak, javult a helyzet, a fény valami más megvilágítandó után
kutatott, és amint Arthurék tovább hajtottak, a sajátságosan drámai
fénytenger megvilágította, hogy tulajdonképpen nem is törődtek ezzel az
egésszel.
Sokáig szenderegtek és nyugtalanul ébredtek fel délben, az őrjítő
hőségben.
Végighajtottak az autópályán Santa Monica-ba, hogy megpillanthassák a
Csendes-óceánt, amelyen Wonko az Épeszű tengette vakációit.
"Valaki azt mondta nekem - szólalt meg Frenchurch -, hogy egyszer két
öreg hölgy ugyanitt ugyanazt tette, amit most mi: először pillantották
meg a Csendes-óceánt. És nyilván egy hosszú szünet után egyikük ezt
mondta: 'Tudod, nagyobbra számítottam.'"
A hangulatuk fokozatosan emelkedett, miközben a Malibu parton sétáltak,
és a milliomosokat nézegették az ő sikkes putrijaikkal, óvatosan
irigykedve a másikak anyagi helyzetére.
Hangulatuk tovább emelkedett, mikor a nap hanyatlani kezdett az ég
nyugati felén, és mikor visszaértek, majd tovább hajtottak kereplő
kocsijukkal követve annak a naplementének az útvonalát, amely elé
egyetlen érző kebel sem tudná Los Angeles sziluettjét elképzelni, nem
érezték annak a problémának a súlyát, hogy az öreg autó-rádió csak két
rádióműsor befogására volt képes, azokat is csak egy időben. Érdekes
mód mindkettejük rock and roll-t játszott.
"Tudom, hogy tud segíteni nekünk - szólt Frenchurch határozottan. -
Tudom, hogy fog. Hogyan is szeretni hívatni magát?"
"Wonko, az Épeszű."
"Tudom, hogy tud segíteni nekünk."
Arthur is erre gondolt, ebben reménykedett, hovatovább abban, hogy
Frenchurch megtalálja az adott helyen, amit elvesztett, bármilyennek
bizonyul is az a hely.
Remélte - miközben folyamatosan reménykedett -, hogy mióta a Szerpentin
forró partjain beszéltek egymással, nem kell majd emlékeznie valamire,
amit szándékosan mélyre kotort el memóriahézagai közé, ahol is nem akar
többé áskálódni.
Santa Barbarában megálltak egy halászcsárdánál, amely olyan hatást
keltett, mintha átalakított raktár lett volna.
Frenchurch vörös rákot fogyasztott és ízlett neki.
Arthur panírozott kardhalat, és ingerültté lett.
Megragadta az arra járó pincérnő karját, és jól lehordta.
"Miért ilyen rohadt jó ez a hal?" - követelődzött dühösen.
"Kérem, bocsásson meg a barátomnak - szólt Frenchurch megijesztve a
pincérnőt. - Azt hiszem, ez az utolsó jó napja."