Fejezet: 28
"Az emberek beszélni kezdenek" - mondta Frenchurch azon az estén,
miután hazaérkezett a csellózásból.
"Nem csak beszélni - szólt Arthur -, de írni, nagy, kövér betűkben
bingó jutalmakat remélve. Ezért gondoltam úgy, hogy jobb, ha beszerzem
ezeket."
Hosszú, egyenes repülőjegyeket mutatott fel.
"Arthur - kiáltott az ölelkező lány. - úgy érted, beszélni akarsz
vele?"
"A mai napon - kezdte ő - kimerítően érdekes telefonbeszélgetések
résztvevőjévé lettem. Valójában minden Flotta úti újsággal beszéltem,
és végül kinyomoztam a címét."
"Nyilvánvalóan megizzasztott a kemény munka, szegény drágám."
"Nedves... Igen, nedves lettem - szólt Arthur fáradtan. - Egy
fényképésznek köszönhető az egész. Próbáltam tiltakozni, de -
lényegében mégis."
"Beszéltél vele."
"A feleségével. Azt mondta, hogy a férje pillanatnyilag képtelen a
telefonhoz jönni és hívjam vissza később."
Arthur leült, majd ráeszmélt, hogy hiányzik valami, és a hűtőbe indult
megkeresni.
"Kérsz egy italt?"
"Nem halnék bele. Mikor rosszkor érkezem, a csellótanárom mindig azt
mondja: 'ó, igen, drágaságom, egy kis Csajkovszkijt szeretnék ma
hallani.'"
"Aztán újra telefonáltam - mondta Arthur -, ekkor már azt válaszolta a
nej, hogy már csak 3,2 fényévre van a férj, és még próbálkozzak
később."
"Ah."
"Aztán újra telefonáltam. A nő ismét vázolta az aktuális helyzetet. Már
csak 2,6 fényévnyire volt a férje a telefontól, de még mindig túl
távol, hogy értesíteni tudta volna."
"Nem gondolod - szólt Frenchurch megütközötten -, hogy esetleg valaki
mással is kéne beszélnünk?"
"Egyre rosszabb - válaszolt Arthur -, beszéltem valakivel egy
tudományos kiadványtól, aki ismeri őt, és azt állította, hogy John
Watson nem csak egyszerű hívő, de abszolút professzora is egyben az
adott témakörnek, és gyakran diktálnak neki aranyszakállú, zöldszárnyú
angyalok, valamint Dr. Scholl lábbelije, a hónap legdivatosabb
feltételezéséről, amely teljességgel igaz. Azoknak az embereknek pedig,
akik ezen víziók létjogosultságát megkérdőjelezik, diadalmasan beint."
"Nem ismertem fel, hogy ennyire rossz a helyzet" - szólt Frenchurch
csendben. Hegedülést imitált a jegyekkel.
"Ismét felhívtam Watson-nét - mondta Arthur. - Egyébként ha kíváncsi
vagy a nevére, Arcane Jill-nek hívják."
"Értem."
"Ennek örülök. Gondoltam, lehet, hogy nem hiszed el az egészet, ezért
ennél a hívásomnál már felvettem a beszélgetésünk az üzenetrögzítő
segítségével."
Odasétált az üzenetrögzítőhöz, játszott egy darabig a kapcsolókkal,
mert így tanácsolta a Melyiket? című újság, és majdnem lehetetlennek
tűnt elkerülni a megőrülést.
"Megvan" - szólalt meg végül megtörve a türelmetlenül várakozó csendet.
A hangja vékony, ropogó volt, akár egy pályájáról visszatérő műholdnak,
ugyanakkor gyilkosan nyugodt.
"Talán ordítanom kéne - hallatszott Jill Watson hangja -, mivel a
telefon egy olyan szobában van, ahová ő sosem teszi be a lábát. A
Menedékben, tudja. Wonko, az Épeszű nem szeret belépni a Menedékbe,
ezért nem teszi. Azt hiszem, ezt tudnia kell, mert így megspórolhat egy
kis telefonköltséget. Ha találkozni akar vele, azt könnyen össze lehet
hozni. Csak jöjjön ide. Csak a Menedéken kívül fogad embereket."
Arthur megdöbbent hangja következett: "Sajnálom, nem értem. Hol van az
a menedék?"
"Hol van a Menedék? - kérdezett vissza Arcane Jill Watson. - Olvasott
már valaha fogvájó használati utasítást?"
A kazettára rögzített, Arthur hallatta hang érzékeltette: soha.
"Talán jót tenne. Megvilágítaná egy kissé a dolgokat. Megtudhatná, hol
is van a Menedék. Köszönöm."
A visszajátszás keltette zúgás egy kattanással elhalt. Arthur
kikapcsolta.
"Tehát feltételezem, hogy ezt vehetjük meghívásnak - szólt Arthur
vállrándítva -, sikerült megszerezni a címét a tudományos lap
szerkesztőjétől."
Frenchurch felnézett elgondolkodón ráncolva homlokát, és ismét a
jegyeket vizsgálta.
"Gondolod, hogy megéri?" - kérdezte.
"Hát - válaszolt Arthur -, az egyetlen dolog, amiben mindenki
egyetértett, akivel csak beszéltem, leszámítva azt a tényt, hogy
állítólag fenemód csahol, hogy minden élőlénynél többet tud a
delfinekről."