Fejezet: 24
Szerencsére volt valami karakteres a sikátorban, mivel Arthur egy ideje
nem csinált ilyet, és minden szándékosan úgy történt, ahogyan nem
akarta.
Erőteljesen csapta be az ajtót, az majdnem szét is repedt a küszöbnek
lendülve, léghuzatot keltett, így elkábítva, profánul hülyén
teljességgel elfeledkezett Arthur, hogy a földnek zuhan éppen, és nem
tette.
Szép kis trükk - gondolta magában -, ha képes vagy megtenni.
A föld figyelmeztetőleg lengett arca előtt.
Megpróbált nem gondolni a földre és arra, hogy milyen különösen nagy
csapódás következne, miután megfeledkezne a lebegésről. Ehelyett egymás
után kétszer is a lemurokra gondolt, ami igen jól jött, mivel nem
tudott az adott pillanatban kristálytiszta képet varázsolni maga elé a
szerencsétlen kis állatfaj méltóságteljes, kis csordákban való
vonulatáról, arról vagy azokról a vadállatokról, így nehéz volt
szépeket gondolni anélkül, hogy rövid betegséghullámok is bele ne
kerültek volna, és ezzel meg is teltek, miközben a testet az foglalta
le, hogy ne érjen semmihez.
A Mars szelet csomagolása szárnyalt lefelé a sikátorba.
Egy pillanatnyi határozatlanság és ijedség után engedélyezte a szélnek,
hogy feljebb emelje őt, növelve ezáltal a távolságot közte és a föld
között.
"Arthur..."
A föld még mindig figyelmeztetőleg lengett arca előtt, és Arthur arra
gondolt, hogy ideje tenni valamit ez ellen, például elkerülni tőle. Ezt
tette. Lassan. Nagyon, nagyon lassan.
Ahogy lassan, nagyon, nagyon, nagyon lassan emelkedett, becsukta
szemeit óvatosan, hogy azokat semmi se kösse le.
A szemei lecsukódásának érzése bejárta egész testét. Mikor a lábaihoz
ért, már teljes testét uralta, és nem keltett pánikot, így lassan,
nagyon, nagyon lassan járta át testét egy irányba áramolva és agyában
az ellentétesbe.
Ez el kell, hogy feledtesse a földet.
Érezte, hogy tisztulni kezdett körülötte a levegő, viccesen
megborzongatta, nem aggódott, amiért ott tartózkodik, és lassan,
nagyon, nagyon lassan, mintha mély, távoli álomból ébredne, kinyitotta
szemeit.
Repült már korábban is, a Kriketten, egészen addig, amíg a
madárcsicsergés el nem terelte figyelmét, ám az valahogy más volt.
Itt, a saját világában csendben, felhajtás nélkül, enyhe reszketéssel,
amely sokmindennek volt tulajdonítható, lebegett.
Tíz-tizenöt lábnyira alatta terült el a kemény kifutópálya, és pár
yardnyira jobbra a Felső utca fényei látszottak.
Szerencsére a sikátor sötét volt, mivel a fény, amely kiemelte az
éjszakát, ötletes módon ebéd előtt kapcsolt be és lealudt, mihelyst
leszállt az est. Biztonságos sötét vette körül ekképpen.
Lassan, nagyon, nagyon lassan Frenchurch felé fordította fejét, aki
csendben, lélegzetvisszafojtva csodálkozott az emeleti bejáratnál.
Az arca pár ujjnyira volt csak.
"Éppen meg akartalak kérdezni - mondta mélyen remegő hangon -, hogy mit
csinálsz? Aztán rájöttem, hogy meg is nézhetném. Repültél. Olyan ez -
tűnődött el kicsit -, mint egy hülye kis kérdés."
"Tudsz te ilyet?" - kérdezte erre Arthur.
"Nem."
"Ki akarod próbálni?"
Frenchurch az ajkába harapott, és megrázta a fejét, mint aki azt akarja
mondani: nem, pusztán pillanatnyi felindultságában. Remegett, akár a
kocsonya.
"Meglehetősen egyszerű - buzdította Arthur -, amennyiben nem tudod,
hogyan kell. Ez a legfontosabb része. Nem szabad tudni, hogyan is
csinálod."
Csak hogy megmutassa, mennyire egyszerű is az egész, leereszkedett a
sikátorba, drámaian felemelkedett, majd visszaszállingózott a talajra,
akár egy bankjegy.
"Kérdezd meg, hogy csináltam!"
"Hogy... csináltad?"
"Fogalmam sincs. Semmi ötletem."
A lány támadásba lendült: "Szóval, hogyan tudok én...?"
Arthur kicsit lejjebb ereszkedett és kinyújtotta karját.
"Akarom, hogy kipróbáld - mondta -, állj rá a tenyeremre. Csak egy
lábbal."
"Micsoda?"
"Próbáld ki."
Majdnem olyan - mondta magának idegeskedve, tétován -, mintha valaki
olyan kezére próbálna rálépni, aki előtte lebeg, és rálépett arra a
kézre.
"Most a másikkal."
"Mi?"
"Helyezd a testsúlyod a hátsó lábadra."
"Nem tudom."
"Próbáld."
"így?"
"úgy."
Majdnem olyan - mondta magának idegeskedve, tétován -, mintha -
meggátolta magát abban, hogy saját tudomására hozza, milyen is, mert
valahogy úgy érezte, nem kíváncsi rá.
Erőteljesen összeszorította szemhéjait az átalakított istállójának
teteje fölött, amelynek esetleges lezuhanása heteken át foglalkoztatta,
és abban reménykedett, hogy valaki tesz majd valamit ez ellen - talán
még jobb, ha valakit vagy valamit említ -, és egy pillanatig
elfelejtette, hogy olyasvalaki kezein áll, aki semmivel teszi ugyanezt.
"Most - szólt Arthur -, helyezd át a testsúlyod a bal lábadra."
Frenchurch arra gondolt, hogy az istálló a szőnyeg-társasághoz
tartozott, amelynek az irodája a sarkon állt - és a testsúlyát a bal
lábára helyezte át -, így valószínűleg eljuthatna hozzájuk, ha
végiggyalogolna az esőcsatornán.
"Most - szólt Arthur - vegyél el minden súlyt a jobb lábadról!"
"Nem tudok."
"Próbálj!"
Még sosem látta az esőcsatornát ebből a szögből, és most úgy tűnt neki,
mintha a sár és a koszon kívül egy madárfészek is lenne ott. Ha
kinyújtotta volna kezét, és minden súlyt levett volna a jobb lábáról,
talán még tisztábban láthatta volna.
Arthur hirtelen észrevette, hogy a sikátorban valaki éppen el készül
lopni a lány biciklijét. Különösebben nem kívánt beavatkozni, ezért
remélte, hogy a fickó csendben csinálja és nem néz fel.
A fickó láthatólag szokásszerűen lopta a sikátorból a kerékpárt, és
láthatólag szokásszerűen nem kereste annak tulaját pár lábnyira maga
fölött. Mindent szokásszerűen tett, és céltudatosan hajtotta végre
dolgát, és mikor felfedezte, hogy a kerékpár kibogozhatatlan volfrám
huzalokkal volt egy vasrúdhoz rögzítve, békésen leeresztette a
kerekeit, és továbbállt.
Arthur nagyot sóhajtott.
"Látod, milyen tojáshéjat találtam?" - kérdezte Frenchurch.