Fejezet: 20
"A nap nyári estéken való elsüllyedése elvárt dolog, főleg a parkokban
- mondta valami keresetlen hang -, le kell, hogy apassza a nők kebleit,
és sokkalta láthatóbbá kell hogy tegye azokat a szem számára.
Meggyőződésem, hogy erről van szó."
Arthur és Frenchurch egymásra pillantottak, amint tovább indultak. A
lány egy pillanatra még erősebben ölelte meg.
"És biztos vagyok benne - mondta a bodros-fürtös hajú fiatal elnyúló,
vékony orra alatt, amihez persze nem illett frizurája -, hogy ha valaki
meg tudná indokolni, akkor a tökéletes természetességgel és a mindenség
logikájával tenné azt - csatlakozott sötéthajú társaságához, akik a
szomszédos nyugágyon hangolódtak el a sporttól -, hogy Darwint is jó
érzések töltenék el. Ez biztos. Ez elvitathatatlan - és hozzátette -,
szeretem."
Megfordult, és élesen bandzsított szemüvegén át Frenchurch-re. Arthur
elvezette a lányt karon fogva, és érezte, hogy remeg.
"Következő tipp - szólt Frenchurch kuncogását befejezve -, halljam!"
"Rendben - így Arthur -, a könyököd. A bal. Valami nincs rendben a bal
könyököddel."
"Ez sem talált - szólt a válasz -, teljességgel rossz. Rossz úton
haladsz."
A nyári nap a park fái alá süllyedt, ami úgy tűnt, mintha - de ne
pazaroljuk a szavakat. A Hyde Park kábító. Minden, ami ott található,
kábító, kivéve a hétfő reggeli szemetet. Még a kacsák is kábítóak.
Bárki, akinek megadatik a keresztülmenetel egy nyári estén a Hyde
Parkon, annak olyan érzése támad, mintha egy kórtermen haladna át, ahol
mindenki arcát lepedő takarja.
Ebben a parkban az emberek különösebb dolgok véghezvitelére képesek,
mint másutt. Arthur és Frenchurch egy férfira leltek, aki
trapéznadrágban próbálta magára a dudát egy fa alatt. A dudás elűzött
egy amerikai párost, akik félénken érmét akartak ejteni a dudatartó
dobozkába.
"Nem - kiáltotta -, hagyjanak, én csak gyakorlok."
Határozottan nyomkodta dudáját, de akármilyen zajt keltett is, még
azzal sem tudta elrontani Arthurék kedvét.
Arthur a lány karjait maga köré fonta, sajátjait pedig lefelé
indította.
"Nem hiszem, hogy a feneked lenne - mondta kis idő után -, mert azzal
semmi rosszat nem érzek."
"Igen - értett egyet -, tényleg nincs semmi rossz a fenekemben."
Olyan soká csókolóztak, hogy a dudás egy idő után átment gyakorolni a
fa másik feléhez.
"Elmondok egy történetet" - kezdte Arthur.
"Rendben."
Találtak egy ösvényt a fűben, amely relatíve pároktól mentesnek volt
mondható, mármint az egymáson fekvőktől vagy a kacsák látványától és a
homályos napfénytől - amely kettészeli a vizet, ami a kacsák alatt
hullámzik - elkábultan ücsörgőek től el nem barikádozottat.
"Egy történetet" - szólt Frenchurch maga köré fonva Arthur karjait.
"Amely elmondja, miken mentem keresztül. És a történet igaz."
"Tudod, néha az emberek olyanokról mesélnek, hogy mi történt a
feleségük unokatestvérének a legjobb barátjával, de valahol elveszítik
a fonalat."
"Nos, ez egy ilyen történet, leszámítva azt, hogy ez tényleg így
történt, és énnekem tudomásom van róla, mert akivel megesett, az
történetesen én voltam."
"Akárcsak a tombola esetében."
Arthur nevetett. "Igen. El kellett érnem egy vonatot - folytatta. - Egy
állomásra érkeztem..."
"Mondtam már neked - szakította félbe Frenchurch -, hogy mi történt a
szüleimmel az állomáson?"
"Igen - válaszolt Arthur -, már mondtad."
"Csak leellenőriztelek."
Arthur az órájára pillantott. "Feltételezem, hogy indulnunk kéne" -
mondta.
"Előbb a történetet - csattant fel Frenchurch. - Megérkeztél az
állomásra."
"Húsz perccel korábban. Rosszul tudtam az indulás időpontját. Azt
hiszem, ez legalább annyira lehetetlen - tette hozzá pillanatnyi
hatásszünet után -, mint ha a Brit Vasutak tudják rosszul az indulás
idejét. Még nem fordult elő velem."
"Folytasd!" - nevetett Frenchurch.
"Vettem hát egy újságot, hogy kitöltsek egy keresztrejtvényt, majd a
büfébe indultam egy csésze kávéért."
"Keresztrejtvényt fejtettél?"
"Igen."
"Melyiket?"
"Általában a Guardian-t."
"úgy vélem, az túl csicsás. Én a The Times-t szeretem. Megfejtetted?"
"Mit?"
"A keresztrejtvényt a Guardian-ban."
"Ekkor még nem volt rá alkalmam - szólt Arthur. - Még mindig
kávévásárlásnál tartok."
"Rendben, vegyél."
"Veszek is. Sőt - folytatta Arthur - még kekszet is."
"Milyet?"
"Gazdag Teázót."
"Jó választás."
"Én legalábbis szeretem. Megrakva ezekkel helyet foglalok egy
asztalnál. És ne kérdezd, milyen volt az asztal, mert ez régen történt
és nem emlékszem. Valószínűleg kerek."
"Rendben."
"Hadd rajzoljam le. Én itt ülök az asztalnál. Balra az újság. Jobbra a
csésze kávé. Az asztal közepén pedig a csomag keksz."
"Tökéletesen el tudom képzelni."
"Amit még nem - mondta Arthur -, mivel még nem említettem, egy férfi ül
az asztalnál. Velem szemben."
"Hogy néz ki?"
"Tökéletesen hétköznapi. Aktatáska. Öltöny. Nem úgy tűnik, mint aki
valami váratlanra készül."
"Ah. Ismerem ezt a fajtát. Mit csinált?"
"Ezt tette. Előrenyúlt, elvette a csomag kekszet, kibontotta, kivett
egyet és..."
"És mit?"
"Megette."
"Mit?"
"Megette."
Frenchurch rémülten nézett. "Mi a fenét csináltál ekkor?"
"Hát, a körülményeknek megfelelően azt, amit egy vörös vérű angol
tenne. Érdeklődően - mondta Arthur - másfelé néztem."
"Mit? Miért?"
"Hát, ez nem olyasmi, ami beidegződött dolog, ugye? A lelkem után
kutattam, és fel kellett fedeznem: semmi sem tör fel belőlem, a
tapasztalat és az elemi ösztönök is azt mondták, hogy így kell
reagálnom arra, aki egyszerűen, csendben ült velem szemben egy tőlem
lopott keksszel."
"Hát, talán... - gondolkozott Frenchurch hangosan. - Azt kell, hogy
mondjam, hogy én sem tudtam volna, mit is tegyek. Mi történt tehát?"
Dühösen bámultam a keresztrejtvényem - szólt Arthur. - Nem tudtam egy
egyszerűbb feladványt sem megválaszolni, szürcsöltem egyet a kávéból,
mivel túl forró volt meginni. Kiegyenesedtem. Kivettem egy kekszet, és
nehezemre esett volna megjegyezni - tette hozzá -, hogy a csomag valami
rejtélynek köszönhetően kinyílt."
"De visszavágsz azért valami frappánssal..."
"Még szép. Megettem a kekszet. Megfontoltan, jól láthatóan, így nem
lehetett kétsége afelől, amit teszek. Amikor így eszek - mondta Arthur
-, ropog a keksz."
"Erre mit lépett?"
"Elvett még egyet. Komolyan - bizonygatta Arthur -, ez történt. Elvett
még egy kekszet, és megette. Világos volt, akár a nap. Bizonyos, mint
hogy mi most a földön ücsörgünk."
Frenchurch kényelmetlenül mocorogni kezdett.
"És a gond az volt - mondta Arthur -, hogy először nem szólt semmit, és
így még nehezebb volt szóba hozni a dolgot. Te mit mondtál volna?
'Elnézést... Nem tudtam segíteni a kibontásnál...' Nem oké. Nem,
elkerültem ezt. Ha lehet, még nagyobb lendülettel."
"Jó ég..."
"újra a keresztrejtvényt bámultam, és újra képtelen voltam kitalálni
egyetlen megfejtést is, ezért V. Henry szellemének hódolva, akár szent
Crispin napján..."
"Micsoda?"
"Ismét támadásba lendültem. Elvettem - mondta Arthur - még egy kekszet.
És egy pillanatig ütköztek szemeink."
"így?"
"Igen - hát nem pontosan így. De ütköztek. Csak egy pillanatig. És
mindketten más irányba néztünk. De el kell, hogy mondjam - mesélt
tovább Arthur -, hogy a levegő robbanásra készen állt. Feszültség fogta
körbe az asztalt. Ekkor."
"El tudom képzelni."
"Az egész csomagot így fogyasztottuk el. ő, én, ő, én..."
"Az egész csomagot?"
"Csak nyolc darabot, de egy emberöltőnek tűnt, mire odáig is
eljutottunk. A gladiátoroknak sem lehetett rosszabb."
"A gladiátorok - szólt Frenchurch - a nap alatt tették volna. Kimerítő,
fizikai munkával."
"Erről van szó. Tehát, mikor már csak az üres csomag hevert halottan
közöttünk, a férfi felkelt, majd - befejezve negatív tevékenységét -
lelépett. Persze segítségért kiáltottam. Ahogy megtettem, a vonatom
érkeztét mondták be egy-két percen belül, így befejeztem a kávém,
fölálltam, felkaptam az újságom, és alá helyeztem..."
"Igen?"
"A kekszek tartója alá."
"Micsoda? - kérdezte Frenchurch. - Micsoda?"
"így igaz."
"Nem! - kapkodott levegő után a lány fetrengve a fövenyen.
Ismét felült.
"Tiszta hülye vagy - hahotázott - tökéletesen be vagy csavarodva!"
Hátára döntötte Arthurt, és ráfordult, megcsókolta és ismét
megfordította. Arthur meglepődött Frenchurch jókedvén.
"Most pedig a te történetedet."
"úgy vélem - szólt mély, sakálos hangon -, hogy vissza akarsz menni."
"Nem sietek - szólt Arthur -, most mondd el a te történeted!"
A lány tűnődve szemlélte a tavat.
"Rendben - kezdte -, bár rövid. És nem olyan vicces, mint a tiéd, de...
Egye fene."
Lehajtotta fejét. Arthur érezhette, hogy ez egy olyan pillanat. A
levegő megállt köröttük, várakozott. Arthur azt kívánta, bárcsak tovább
menne, és ne törődne velük.
"Gyerekkoromban - kezdte a lány. - Az ilyen történetek így kezdődnek,
nemde? 'Gyerekkoromban...' Szóval. Igen, általában így kezdik:
'gyerekkoromban...' és kiöntik a szívüket. Hát ez az. Gyerekkoromban
volt egy képem, ami az ágyam lábánál lógott... Mi a véleményed erről?"
"Tetszik. Jól kezdődik. Korán felhívod az ember figyelmét a
hálószobára. Talán folytathatnád a kép kifejtésével."
"Olyan volt, amilyet a gyerekeknek szeretniük kell - mondta Frenchurch
-, de mégsem teszik. Egymást kedvelő állatok dolgokat csinálnak
egymással, tudod."
"Tudom. Engem is ilyenek nyomasztottak. Nyulak derekukon kabáttal."
"Pontosan. A nyulak itt tutajon utaztak patkányok és baglyok közt.
Talán voltak rénszarvasok is."
"A tutajon."
"A tutajon. És egy fiú is."
"A kabátos nyulak, a patkányok, a baglyok és a rénszarvasok közt."
"Pontosan ott. A fiú a megszokott, mosolygós cigány utcagyerek."
"Uff."
"A kép megrémített, ezt kell, hogy mondjam. Egy vidra úszott elöl, a
tutaj előtt, és álmatlanul töltöttem az éjszakáim rettegve a vidrától
azokkal a hitvány állatokkal egyetemben, amelyeknek szintén semmi
keresnivalójuk sem volt a tutajon, és akiket a vidra vékony farkával
vontatott, amiről azt gondoltam, biztosan fáj neki. Aggasztott. Nem
túlzottan, csak bizonytalanul és folyamatosan."
"Aztán egy napon - és úgy emlékszem, hogy ekkor már éveket rettegtem át
éjszakánként - hirtelen felismertem, hogy a tutajon volt egy vitorla.
Még sosem láttam. A vidra jól volt, egyedül úszkált."
Frenchurch megborzongott.
"Jó történet?" - kérdezte.
"Gyenge a vége - szólt Arthur -, megsiratja a hallgatóságot. 'Igen, de
mi van akkor?' Semmi, de kell egy kicsit csiszolni rajta a szereposztás
kiírása előtt."
Frenchurch nevetett, és kapálódzott lábaival.
"Ez csak egy hirtelen felismerés volt, az aggodalom elmúlt, mintha
súlyokat hajítanál el, mintha a tónusok színekre váltanának, mintha egy
kiszáradt botot megöntöznének. A megnyílt távlat így szólt: 'Félre az
aggodalmakkal, a világ egy klassz kis hely. Tényleg lehetne rosszabb
is.' Valószínűleg azt gondolja, hogy azért állítom ezt, mert ma délután
is így éreztem, nemde?"
"Hát, én..." - szólt Arthur a lélekjelenléte után kutatva.
"Hát, rendben - szólt Frenchurch. - Tényleg így éreztem. Pontosan így
éreztem. De, mint láthatod, már éreztem így, még jobban is. Hihetetlen
erősen. Attól tartok, és erre hirtelen eszméltem rá - bámult a távolba
-, hogy egy valaminek részét képezem csak."
Arthurnak nehezére esett szólni, és bölcsebbnek találta, ha nem is
próbálkozik ezzel.
"Nagyon különös volt" - szólt Frenchurch, mintha a kergetett
egyiptomiak egyike mondta volna azt, hogy a Vörös-tenger viselkedése -
amikor Mózes utat nyitott - egy kicsit eltért a megszokottól.
"Nagyon különös - ismételte -, hogy napokkal azelőtt a legfurcsább
érzés növekedett bennem, mintha szülni készülnék. Nem, valójában nem
erről volt szó, sokkalta inkább, mintha részről részre kapcsolódnék
valamihez. Nem, még csak nem is olyan; a Földhöz, és mintha rajtam
keresztül kezdene..."
"Mond az a szám neked valamit - kérdezte Arthur gyengéden -, hogy
negyvenkettő?"
"Micsoda? Nem, miről beszélsz?" - kiáltott Frenchurch.
"Csak mert gondoltam..." - morgott Arthur.
"Arthur, én ezt most komolyan mondom."
"Akárcsak én - szólt Arthur -, ámbár az univerzumban semmi sem biztos."
"Hogy érted ezt?"
"Mondd el a végét! - sürgette Arthur. - Ne aggasszon, ha furcsán fog
hangzani! Hidd el, olyannal beszélsz, aki sokat látott - és hozzátette
-, ez a furcsa. Nem a kekszek."
A lány bólintott, és úgy tűnt, hisz neki. Hirtelen megragadta a karját.
"Olyan egyszerű volt - mesélte -, olyan csodálatosan, különlegesen
egyszerű, amikor megtörtént."
"Mi volt az?" - kérdezett Arthur.
"Nézd - válaszolt a lány -, ez az, amit többé nem tudok. És ezt nehezen
viselem. Ha vissza próbálok gondolni rá, minden úgy villog és ugrál, és
ha erőteljesen próbálom, olyan messzire jutok, mint egy csészealj, és
besötétül minden."
"Micsoda?"
"Hát, mint a te történetedben - szólt Frenchurch -, a legjobb rész
kávéházban történt. Ott ücsörögtem egy csésze tea mellett. Napokkal az
erősödés kezdete után, a csatlakozás érzésében. Azt hiszem, csendesen
zümmöghettem. Volt egy kis meló, amit még el kellett végeznie rajtam az
erősödésnek. Kinéztem az ablakon a teáscsészém széle fölött, és mindig
is ezt tartottam a legkedvesebb módnak, ha embereket akartam látni
munkálkodva. És hirtelen megjelent a gondolataimban egy üzenet
valahonnan. És egyszerű volt. A mindenséget érzékeltette.
Kiegyenesedtem és ezt gondoltam: 'ó! ó, akkor hát rendben.' Annyira
megrémültem, hogy majdnem leejtettem a teám, ám gondolatban meg is
tettem. Igen - tette hozzá elmélázva -, biztosan megtettem, mennyire
kavartam fel az érzelmeidet?"
"Jó volt az a rész a teáscsészével."
A lány megrázta a fejét, aztán még egyszer, mintha megpróbálná
kitisztítani, és tényleg ezt akarta.
"Hát, ennyi - szólalt meg. - Jó volt az a rész a teáscsészével. Ekkor
volt az, amikor szó szerint úgy éreztem, hogy felrobbant a világ."
"Micsoda?"
"Tudom, hogy őrülten hangzik, és mindenki azt állítja, hogy
hallucináció volt nagy, 3D-s képekben, 16 sávos, Dolby Sztereó hanggal,
és valószínűleg azoktól kölcsönözték, akik már unták a cápás filmeket.
Olyan volt, mintha a föld szó szerint széthasadt volna a lábam alatt,
és... és..."
Megpaskolta a füvet gyengéden, mintha nyugtatni akarná, majd úgy tűnt,
valami másról fog beszélni.
"És kórházban ébredtem. Feltehetőleg azóta hol kint, hol bent
tartózkodom. És ezért vagyok ösztönösen ideges - mondta Frenchurch -,
ha kicsit úgy érzem, minden jól megy." Felnézett.
Arthur egyszerűen feladta az aggodalmát a különös anomáliákkal
kapcsolatban, amelyek azóta lengték körül, mióta visszatért a földre,
vagy inkább áthelyezte azokat arra a részre, amely a "Teendők -
Sürgős!" feliratot viselte. "Itt van a világ" - mondta magában. "Itt
van valami okból a világ, és itt is marad. Velem a hátán." De most
minden kezdett nedvessé válni, mint azon az éjszakán, amikor Frenchurch
bátyja bolond történeteit mesélte egy CIA-ügynökről. A Francia
Nagykövetség is kezdett elázni. A fák elkezdtek átitatódni. A tó
vízszintje emelkedésnek indult, ám ez teljességgel természetesen ment
végbe, és semmi sem utalt másra, mivel egy szürke liba szállt le a tó
felszínére. A liba jót pihent, és a főbb kérdéseiket nem tudta
megválaszolni.
"Egyébként - kezdte Frenchurch hirtelen, derűs, tág-szemű mosolyával -,
valami kis gond van velem, és a te dolgod kitalálni, hogy mi. Irány
haza."
Arthur a fejét rázta.
"Mi történt?" - kérdezte a lány.
Arthur megrázta a fejét az indítványozással való egyet nem értésében,
mert úgy vélte, az valóban kiváló, egyike a világ legkiválóbb
indítványainak, de mivel csak egy pillanatig próbálta megszabadítani
magát ismétlődő érzésétől, amely pontosan olyan volt, mint amilyet
akkor érzett, amikor legutóbb arra várt, hogy az univerzum fog
előugrani egy ajtó mögül és kifütyüli.
"Csak meg próbálom kitisztítani az agyam - mondta Arthur -, mert azt
mondtad, úgy éreztél, mintha a Föld éppenséggel... felrobbant volna..."
"Igen. Több volt, mint egyszerű érzés."
"Mit mond erre mindenki más - érdeklődött tétován Arthur -,
hallucinációk?"
"Igen, de Arthur, ez undorító. Az emberek azt hiszik, ha azt mondják:
'hallucinációk', azzal mindent megmagyaráznak, amit csak meg kell, és
bármi is az, értetlenség hiányában tova kell siklani fölötte. Ez pedig
csak egy szó, és nem magyaráz meg semmit. Nem magyarázza meg a delfinek
eltűnését."
"Nem - szólt Arthur. - Nem - tette hozzá elgondolkodva. - Nem - mondta
még egyszer még jobban elgondolkodva. - Micsoda?" - kérdezte végül.
"Nem magyarázza meg a delfinek eltűnését."
"Nem - helyeselt Arthur -, így van. Milyen delfinekről beszélsz?"
"Hogyhogy milyen delfinekről? Azokról, amelyek eltűntek."
Arthur könyökébe kapaszkodott, amitől az bizseregni kezdett gerincig
hatolóan fel és le, majd mindez elhalt egy hátborzongató érzésben, amit
gyakran érzékelt Arthur, amikor valaki valamit megpróbált elmagyarázni
neki.
"A delfinek?"
"Igen."
"Minden delfin - erősködött Arthur - eltűnt?"
"Igen."
"A delfinek? Azt mondod, eltűntek a delfinek? Ez - Arthur teljes
megvilágosodást mutatott ekkor -, tulajdonképpen miről beszélsz?"
"Arthur, hol voltál, az ég szerelmére? Az összes delfin eltűnt egy
napon, én..."
Tágra nyílt szemekkel nézte Arthurt.
"Mi...?"
"Semmiféle delfinek. Mind eltűntek. Szétfoszlottak."
Kereste Arthur tekintetét.
"Tényleg nem tudsz erről?"
"Senki sem tud. Ezt jelenti a szétfoszlás - Frenchurch megállt. - Egy
ember azt állítja, tud erről, de mindenki azt állítja róla, hogy
Kaliforniában lakik - tette hozzá -, és őrült. Arra gondoltam, hogy meg
kéne látogatnom, mert egyedül ő mondhatná meg annak az értelmét, ami
velem történt."
Vállat vont, aztán hosszas csendbe merülve Arthurra meredt. A kezét az
arca oldalához nyomta.
"Tényleg tudni szeretném, hol voltál te ekkor - kérdezett. - Azt
hiszem, valami katasztrofális dolog történhetett veled is. És ezért
ismertünk egymásra."
A parkot kezdte szemlélni, amely erőteljes sötétedésnek indult.
"Nos - kezdte -, most már elmondhatod valakinek."
Arthur lassú, hatalmas sóhajt eresztett ki magából.
"Ez - kezdte - nagyon hosszú történet."
Frenchurch felé nyúlt, és elvette a vászon táskáját.
"Van valami köze ehhez? - kérdezte. Amit kivett a táskából, azt a
valamit láthatólag sok hosszas utazás viselte meg, mintha a történelem
előtti folyók egyikébe hajították volna, mintha a kakrafooni sivatagok
vörös napja barnította volna meg, mintha félig a homokba temették volna
a Santraginus V párás óceánjainak partjai, mintha a Jaglan Béta holdja
fagyasztotta volna gleccserek közé, mintha ráültek volna, mintha
űrhajók körül fociztak volna vele, karcos volt, erőteljesen megviselt,
és mivel a kiadók szerint az ilyen dolgok gyakran megeshetnek vele,
erős műanyagba csomagolták, és nagy betűkkel ráírták: "Ne ess pánikba!"
"Hol szerezted ezt?" - kérdezte Arthur ijedten, és elvette.
"Ah - mondta Frenchurch -, tudtam, hogy a tiéd volt. Russel autójában
hagytad azon az estén. Leejtetted. Sok helyen jártál ezek közül?"
Arthur kivette a Galaxis útikalauz Stopposoknak c. elektronikus
könyvecskét a tokjából. Egy kis, vékony, hajlékony lapszámítógép volt
az. Nyomkodni kezdte a gombokat, mígnem szövegek kezdtek áramlani a
kijelzőn.
"Néhányon" - válaszolt.
"Elmehetünk azokra a helyekre?"
"Mi? Nem - válaszolt Arthur hirtelen, aztán körültekintően lenyugodott.
- Akarsz?" - kérdezte, reménykedve a nemleges válaszban. Nagylelkűség
volt, hogy nem így kérdezett: "Ugye nem akarod, ugye?", hiszen ez lett
volna logikus.
"Igen - válaszolt a lány -, tudni akarom, milyen üzeneteket veszítettem
el, és hogy honnan származtak. Mert nem úgy gondolom - tette hozzá
kiegyenesedve a park növekvő sötétjében -, hogy innen származtak
volna."
"Hát azt aztán igazán nem hiszem - tette hozzá később Arthur derekába
karolva -, hogy tudnám, hol is van az itt."