Fejezet: 18
Egy nyári nap Islingtonban megtelik a restauráló gépek gyászos
jajgatásával.
Frenchurch elérhetetlenül elfoglalt volt azon a délutánon, így Arthur a
boldogság ködétől elvadultan végigjárta a boltokat, amely tevékenység
Islingtonban igen hasznos, kiváltképp ha valakinek famegmunkáló
szerszámokra van szüksége, búr harci sisakokra, kotróhálóra,
irodabútorra vagy halakra.
A nap leverte a kerítéstetőket. Nekicsapódott a vízvezeték-szerelőknek
és az építészeknek. Ügyvédeket és betörőket csapkodott. Arthurba
ütközött, amint egy restaurált szekrényboltba látogatott.
"Érdekes épület - mondta a tulaj mosolyogva. - Van itt egy pince titkos
átjáróval a közeli kocsmába. Regent herceg építtette, így
elmenekülhetett, amikor csak akart."
"úgy érti, azért, hogy nehogy valaki rajtakapja valami csíkos
fenyőbútor vásárlásán?" - kérdezte Arthur.
"Nem - szólt a tulaj -, nem ebből az okból."
"Meg kell, hogy bocsásson - mondta Arthur -, borzasztó boldog vagyok."
"Látom."
Ködösen elmerengett, és a Zöldek irodája előtt eszmélt magára.
Emlékezett a dossziéja tartalmára, amelyen a felirat állt: "Teendők -
sürgős!", amit azóta sem nyitott ki. Mosolygósan masírozott, és azt
mondogatta: hozott egy kis pénzt a delfinek kiszabadítására.
"Nagyon vicces - mondták -, takarodjon."
Valahogy nem erre a válaszra számított, ezért újra próbálkozott. Ekkor
igencsak feldühítette az alkalmazottakat, így csak letett egy kis
pénzt, és visszament a napfénybe.
Csak hat után tért vissza Frenchurch házához a sikátorba, egy üveg
pezsgőbe kapaszkodva.
"Fogja meg!" - mondta egy vastag kötelet nyújtva át kezében, és eltűnt
a nagy, fehér faajtók mögött, amelyeken egy vastag lakat himbálódzott.
A ház kis átalakított istálló volt ipari fénnyel ellátott sikátorral az
elhagyatott, Islingtoni Királyi Mezőgazdasági Ház mögött. Amennyire
fehérek voltak az okosan csillogó fa bejárati ajtók, olyan feketék
voltak a rajtuk lévő delfin kopogtatók. A különös az egészben az ajtó
előtti lépcső volt kilenc láb magassága miatt, mivel az ajtót a két
emelet közül a magasabban fekvőre építették, és eredetileg éhes
lovaknak tárolhattak mögötte szénát.
A régi csiga kiállt a kövekből a bejárat fölött, és az a kötél volt
rajta áthurkolva, amelyet Arthur lengetett. A kötél másik vége
megakadt.
Az ajtó kinyílt.
"Rendben - szólt Frenchurch -, húzza meg a kötelet, rögzítse a végét.
Dobja fel nekem."
Arthur meghúzta és rögzítette.
Frenchurch lefelé nyúlt érte.
"Én rögzítem - kezdte -, maga húzza."
A himbálódzó kötélvéget Frenchurch beemelte az ajtón.
"Jöjjön fel maga is!" - kiáltotta le.
Arthur felkapta ajándékcsomagját, aztán bemászott a színezett ajtókon.
A lenti szoba, amelyet már korábban látott egy rövid ideig, igen
csúnyán koszos volt. Egy nagy, horganyzott vas, mángorolt ajtó vezetett
oda meglepő számú lefolyóval körülvéve a sarkokban. Volt még - amire
Arthur e pillanatban figyelt fel - egy gyermekkocsi, de az igen öreg
fajtából, ráadásul túlbonyolítottan könyvekkel volt borítva.
A padló érdekesen töredezett volt. Arthur kedvét visszhangozta, amint ő
a rozoga falépcsőkre meredt a távoli sarokba. Még a talaj is
elviselhetetlenül érzékenynek tűnt.
"Egy építész barátom emlegetni szokta, hogy csodálatos dolgokat lenne
képes tenni ezzel a hellyel - mondta Frenchurch fecsegően, amint Arthur
felfelé indult. - Mindig eljön, elkábul csodálkozásában, motyog valamit
az űrről és a tárgyakról és az eseményekről meg a csodálatos minőségű
fényről, aztán kijelenti, hogy szüksége van egy ceruzára, majd hetekre
felszívódik. A csodálatos dolgok ekképpen elmaradnak."
Valójában, gondolta Arthur, amikor körülnézett, a felső szoba legalább
annyira érdekes. Egyszerűen díszített, bútorozott, párnázott, és a két
hatalmas hangszóró látványa még azokat a fickókat is lenyűgözte volna,
akik a Stonehenge-et építe tték. Elhervadt virágok és képek ékeskedtek.
Olyan volt a galéria kialakítása a padlástérben, hogy egy ágyat és egy
fürdőt is tartalmazott, amelyet Frenchurch azzal magyarázott, hogy
alkalomadtán macskát lehet hintáztatni benne. "De - tette hozzá - csak
abban az esetben, ha a szóban forgó macska nem bánja a komisz
csapásokat a fején. Nos. Tessék." "Igen." Egymásra néztek egy
pillanatig. A pillanat egy újabbal nyúlott meg, majd hirtelen nagyon
hosszú pillanattá lett, olyan hosszú, hogy meghatározhatatlanná vált:
honnan áramlik ez a sok idő.
Arthurnak, aki általában kitalált valamit, hogy öntudatára ébredjen,
amennyiben soká hagyják egyedül egy svéd sajt-ültetvényen,
pillanatnyilag szenvedett szószűkületében. Hamarosan úgy érezte magát,
mint egy akadályoztatott, állatkertben született állat, aki felkel egy
reggelen, hogy megkeresse az ajtót ketrecén, amely csendben kinyílik,
és a szavanna nyúlós szürke és rózsaszín, távoli napja jelenik meg,
miközben újfajta hangok élednek körös-körül.
Azon tűnődött, vajon a lány nyitott, csodálkozó arca alá is bemásztak-e
ezek a hangok, és vajon szemei ezen meglepetés következtében
mosolyognak-e?
Nem ismerte fel, hogy az élet hangokat intéz hozzánk, olyanokat,
amelyek megválaszolják a folyamatosan felé küldött kérdéseinket,
amelyeket sosem tudatosan teszünk, és nem ismerjük fel tónusukat
egészen eddig a pillanatig, amikor valami olyan válasz érkezik, ami
máskülönben soha : "Igen".
Frenchuch végül leejtette szemeit, és a fejét rázta.
"Tudom - mondta -, emlékeznem kéne - tette hozzá -, hogy maga
olyasvalaki, aki képtelen megtartani egy szimpla papírfecnit két percig
anélkül, hogy ne nyerne valamit a ráírtakkal."
Elfordult.
"Sétáljunk - mondta hirtelen. - A Hyde Parkban. Valami alkalomhoz illőt
kapok fel."
Megviselt, fekete ruhát vett fel, nem valami jó formájút, és nem is
állt jól neki.
"Kifejezetten a csellótanárom tanácsára hordom - állította. - ő egy
helyes öreg srác, de szerintem néha izgatja, ha kifütyülik. Egy perc
múlva lent vagyok."
Könnyedén felszökdelt a lépcsőn a felső szinti galériába, és leszólt:
"Tegye az üveget a hűtőbe későbbre!"
Arthur jelezte, amikor az üveget az ajtóba csúsztatta, amely pontosan
megegyezett a mellette állóval.
Az ablakhoz ment és kinézett. Megfordult, és szemügyre vette a
lemezeket. Fentről földre eső ruhasusogást hallott. Megbeszélte
magával, hogy milyen csávó is ő valójában. Azt mondta magának, hogy
most állhatatosan a lemezek hátulját kell szemlélnie, a címeket
olvasgatni, méltánylóan bólogatni, úgy betűzni a rájuk írtakat, mintha
muszáj lenne. Lehajtani a fejét.
Ez a néhány felsorolt dolog összefoglalta mindazt, amire képtelen volt.
A lány lefelé nézett rá, olyan intenzíven, hogy Arthur észre sem vette:
ő pontosan ugyanazt teszi vele, csak felfelé. Aztán hirtelen a lány
leejtette fejét, ledobta a bikinijét, és eltűnt a fürdőszobába.
Egy pillanattal később megjelent mosolyogva egy napszemüveggel,
leutaztatta magát a lépcsőkön hihetetlen könnyedséggel. Különleges,
táncos mozgása volt. Észre is vette ezt, és emiatt oldalra is
fordította a fejét.
"Tetszik?" - kérdezte.
"Nagyszerűen néz ki" - mondta Arthur egyszerűen, mert a lány tényleg
azt tette.
"Hmmm" - szólt Frenchurch, mintha nem is érkezett volna válasz a
kérdésére.
Becsukta az emelet bejárati ajtaját, ami egész eddig nyitva állt,
körbenézett kicsit a szobán, hogy lássa: milyen állapot is uralkodik a
magára hagyott Arthuron. Arthur szemei követték a lányéit, és amíg ő
másfelé nézett, kicsúsztatott valamit egy fiókból, és a vászon
táskájához vitte.
Arthur csak nézte őt.
"Készen vagy?"
"Tudtad - szólt Frenchurch egy apró mosollyal -, hogy valami nincs
rendben velem?"
A közvetlenség Arthurt váratlanul érte.
"Hát - mondta -, hallottam valamit erről..."
"Kíváncsi vagyok, mennyit tudsz rólam - szólt Frenchurch. - Ha onnan
tudsz rólam, ahonnan gondolom, akkor tévedésben vagy. Russell
feltupírozza a dolgokat, mert fogalma sincs az egészről."
Arthuron aggodalom hullámzott át.
"Akkor elmondanád, miről van szó?" - kérdezte.
"Ne aggódj - szólt a lány -, semmi rossz. Csak nem mindennapos, nagyon
különleges."
Megérintette Arthur kezét, és előrehajolt, majd hirtelen megcsókolta.
"Ha kitaláltad, mit csináljunk este - mondta -, akkor az nagyon
érdekelne."
Arthur úgy érezte, a lány megérintette azt a pontot, amelynél
harangoznia kell, akár annak az ajándékba kapott akváriumnak, amikor
megkocogtatta az ujjával.