Fejezet: 16
Az undorító vasárnap megtelt ürességgel, Tauton kocsmái mögött szemét
halmozódott fel, Arthur pedig semmit sem találva, tombola nélkül,
telefonszám nélkül, miután mindent megtett, hogy megtalálja Fencurch-
öt, és minél jobban próbálta, annál több hét telt el.
Káromkodott, és a haját tépkedte a világvége, a világ és az időjárás
miatt. Sőt, bánatában és dühében meglátogatta azt a kávéházat is, ahol
azelőtt tartózkodott, mielőtt a lányba botlott.
"A szitáló eső komor hangulatot erőltet rám."
"Legyen szíves befogni a száját az időjárásról" - csattant fel Arthur.
"Megteszem, ha a szitáló eső is eláll."
"Nézze..."
"De elárulom, mi fog történni, ha befejeződik a szitálás, rendben?"
"Nincs."
"Fecsegni."
"Mi?"
"Fecsegni fogok."
Arthur a kávéscsésze szélét nézegette elvonultan a szörnyűséges
világtól. Teljesen értelmetlen helyen tartózkodott, és ezt fel is
ismerte, és inkább babonásságának, mintsem logikájának tudhatta be
ottani tartózkodását. Ámbár, amennyiben ő és a tudás véletlen
összetalálkoznának, hite feltámadna, szóval kapóra jött megint az a
teherautósofőr.
Minél inkább próbálta elkerülni, annál inkább húzta vissza a gravitáció
örvénye az idegesítő beszélgetésbe.
"Azt hiszem - szólt Arthur bizonytalanul, átkozódva magában, - kezd
elállni."
"Ha!"
Arthur vállat vont. Mennie kéne. Igen, mennie. Egyszerűen csak menni.
"Sosem hagyja abba az esést" - értelmetlenkedett a tehersofőr. Az
asztalra csapott, kiborította a kávét, és egyáltalában véve dühösnek
tűnt.
Az ember nem mehet el csak úgy, hogy figyelemre se méltasson egy ilyen
reakciót.
"Persze, hogy eláll" - szólt Arthur. Erőteljes cáfolat volt, de ki
kellett mondani.
"Mindig...esik...állandóan" - őrjöngött a férfi ismét az asztalt
csapkodva a szavak ritmusára.
Arthur megrázta a fejét.
"Hülyeség azt mondani, hogy mindig" - mondta ekkor.
A férfi összevonta szemöldökeit sértődöttségében.
"Hülyeség? Miért lenne az? Miért lenne hülyeség azt mondani, hogy
mindig esik, amikor állandóan esik?"
"Tegnap nem esett."
"Darlingtonban igen."
Arthur óvatosan csendben maradt.
"Talán meg fogja kérdezni, hol voltam tegnap. Nemde?"
"Nem" - válaszolt Arthur.
"De elvárom, hogy kitalálja."
"D-vel kezdődik."
"Na ja."
"És elárulhatom, jó kis eső volt."
"De maga nem akar itt ücsörögni - mondta egy szerelőruhás Arthurra
mosolyogva, miközben elhaladt. - Az az Esőfelhő Sarok. Azok számára van
fenntartva, akik azt éneklik: Még Mindig Esőcseppek Koppannak a
Fejemen. Minden autópálya melletti kávéházban van egy ilyen asztal
innentől a napos Dániáig. Kerülje, azt tanácsolom. Ezt tesszük
mindannyian. Hogy mennek a dolgok, Rob? Sok a meló? Vettél esőgumikat?
Ha-ha."
Elillant, hogy elmesélhessen egy viccet a Brit Felföldről egy közeli
asztalnál.
"Látja, egyik idióta sem vesz komolyan - mondta Rob McKenna. - De -
tette hozzá kinyúlva a sötétből és bandzsítva - azt is tudják, hogy
igazam van."
Arthur vállat vont.
"Akárcsak a nejem - szisszent fel a McKenna Minden Időben Fuvarozás
társaság egyetlen és kizárólagos sofőrje. - Állandóan azt mondja, hogy
ez lehetetlen, és hülyeségeket beszélek, de - drámaian elhallgatott, és
veszedelmesen nézett -, mindig behordja a mosást, miután telefonon
tudattam, hogy hazafelé tartok! - Fenyegetően lóbálta a kávéskanalát. -
Mit szól ehhez?"
"Hát..."
"Van egy könyvem - folytatta -, van egy könyvem. Egy napló. Tizenöt éve
tartom. Minden hely benne van, ahol jártam. Minden nap. És az időjárás
is. És az igen egyhangúan - elakadt - borzasztó. Egész Angliában,
Skóciában és Wales-ben, akárhol jártam. Ugyanez áll Európára,
Olaszországra, Németországra, oda-vissza Dániába, Jugoszláviába.
Grafikont is készítettem. Még arról is, amikor a testvérem látogattam
meg - tette hozzá - Seattle-ben."
"Hát - szólt Arthur - készülődve a távozásra - lehet, hogy jobban
tenné, ha megmutatná valakinek."
"Meg fogom" - mondta McKenna.
És megtette.