Fejezet: 15
Nyolc órára nyugat felé egy férfi ült egyedül a tengerparton,
gyászosan, megmagyarázhatatlanul elveszve. Az elveszése miatt csak
kicsit érezte magát bánatosnak, mivel az egészet túl jónak taláta
ahhoz, hogy értelmét látta volna az életnek.
A hosszú, lassú, homokot nyaldosó tengeri hullámokat nézte, és várt,
várt és várt a semmire, aminek tudta eljövetelét. Amikor pedig az idő
elébe ment gáncsoskodni, a délután elhordta magát, és a napkorong a
tenger hosszú vonala alá pottyant, a nap pedig véget ért.
A tengerpart tengerpart volt, aminek pedig nem volt nevezhető, mivel
egy magánlak állt ott, igaz, csak kis részét foglalva el a homokos, sok
száz mérföldnyi partvonalon, amely Los Angeles nyugati részéről indul,
amit úgy emleget a Galaxis útikalauz stopposoknak legújabb kiadása,
hogy egyik bejárata a "koszos, poros, mocskos, dohos és még ki tudja,
milyen világnak meg mindenféle rossznak" és egy-egy órás időzónával
arrébb, "több négyzetmérföldnyi American Express szemét postával később
ugyanilyen morális mélység található. Ráadásul a levegő valami oknál
fogva sárga.
A partvonal nyugatra fordul, aztán északnak San Francisco párás
kikötője felé, amiről az útikalauz azt írja, hogy "érdemes
meglátogatni. Könnyű elhinni, hogy akivel csak találkozni lehet ott, az
szintén űrutazó. új hitre legkönnyebben úgy térhetsz át, ha azt mondod:
"szia". Amíg nem telepedtél le és ott ténferegsz, addig a legjobb, ha
mindig "nem" -et mondasz arra a három kérdésre, amit mindenki feltesz,
mert fura dolgok történnek arrafelé, és egy gyanútlan idegen ebbe
könnyen belehalhat." Sok száz kígyózó mérföldön át csak homok és
hegyek, pálmafák, hullámok és naplementék töltik ki a teret, amiről az
útikalauz így ír: "Boffo. Jó hely."
Valahol ezen a jó Boffón, a part egyik részén egy házikó áll, ami egy
vigasztalan emberé, aki sok kitüntetést kapott őrültködéseiért. De
mindez csak azért volt lehetséges - állítja a telefonba -, mert
személyisége olyan különleges.
A sok ok egyike, amiért az emberek őrültnek hitték, az volt, hogy azzal
a sajátságos házzal bírt, amely még azon a helyen is, ahol minden ház
bírt valami különös sajátsággal, még ott is meglehetősen sajátságosnak
hatott.
A házat a Menedéktelenség névvel illették.
A tulajt egyszerűen John Watsonnak hívták, bár ő jobban szerette magát
- és néhány barátja vonakodott attól, hogy elfogadja - Épeszű
Nyavalyásnak hívatni.
A házában sok furcsaság volt, beleértve egy akváriumot is, amire hat
szó volt vésve.
Később ejtek még róla pár szót - ez csak egy közjáték volt, azért, hogy
miután lement a nap, megemlíthessem: ő látta azt.
Mindene elveszett, ami számított, egyszerűen csak a világvégét várta -
érezte, hogy az már meg is történt és el is múlt.