Fejezet: 12
Volt valami egészen komor az állomásokhoz közeli kocsmákban, valami
egészen különös mennyiségű kosz, ami a disznóhúst sápadttá tette.
Ami még a disznóhúsuknál is rosszabb volt, az a szendvicsük volt.
Valami furcsa okból az angolok kitartanak amellett, hogy szendvicseket
készíteni érdekes dolog, lenyűgöző, vagy amellett, hogy minden, aminek
fogyasztása élvezettel jár, azt a bűnös idegenek készítik.
"Szárítsd meg - szólt az utasítás valahol a kollektív nemzeti
tudatalattiban -, csináld nyúlósra. Ha tisztán akarod tartani, mosd meg
hetente egyszer."
A vasárnapi kocsmákban elfogyasztott szendvics közben a brit az
elkövetett nemzeti bűnökért vezekel. Összességében nem egészen tiszta,
hogy miféle bűnök miatt, mivel erről sem akarnak tudni. A bűnök nem
olyan dolgok, amiről az ember tudni akar. De bármilyenek kapcsolódnak
is a szendvicsekhez, arra késztetik őket, hogy megegyék azokat.
Ha létezik még a szendvicseknél is rosszabb, akkor az a melléjük tálalt
szósz. Jelentéktelen kis tubusok, tele mócsinggal, valami forró és
szomorú áramlik bennük, beleakadnak a szakács kalapján a biztosítőtűbe:
egy emléket ébresztenek fel, ami arról a szakácsról mesél, aki gyűlölte
a világot, és elpusztult, elfelejtetten és egyedül hagyatottan a
macskák között Stepney egy hátsó lejárati lépcsőjén.
A szószok azoknak vannak, akik tisztában vannak bűneikkel és furcsamód
meg kívánják gyónni.
"Valahol jobbnak kell lennie" - szólt Arthur.
"Ilyenkor nem - mondta Fenny az órájára pillantva. - A vonatom fél óra
múlva indul."
Egy kis, ingatag asztalnál ültek. Volt rajta néhány koszos pohár és
elázott söralátét, amikre viccek voltak írva. Arthur rendelt Fenny-nek
egy paradicsomlevet, magának pedig fél korsó sárga vizet buborékokkal.
Nem tudta, miért. Tulajdonképpen azért, hogy tudja: amíg leülepszenek a
buborékok, addig kell megbeszéljenek mindent.
A pultos egy koszos söröskorsóba töltötte Arthur kívánságát, aki az
egyik asztalról hozta magával azt.
"Rendben - szólt Fenny az órájára pillantva -, mondja, amit el kell
mondania."
Hangja a tőle telhető legszkeptikusabb volt, és Arthur szíve elmerült.
Erősen érzete, hogy a legmegfelelőbb beállítás a magyarázataihoz
az ücsörgés hűvösen és védekezően, akár egy testetlen álom, amilyet
déstelepatikus érzése hozott mentális letörtségekor, amit a lány
szenveéhez kapcsolódott valójában, a felbukkanások a Föld ellenkező
belépési pontjain, amely megsemmisült egy hipertéri bekötőút
következtében, és erről az egész bolygón csak ő tudott, amire egy Vogon
hajó hívta fel figyelmét, sőt a testét és a lelkét is elviselhetetlen
fájdalom járta át a lány elviselhetetlenségéért, és ezért amennyire
gyorsan csak lehet, ágyba kell vele kerülnie.
"Fenny" - kezdte.
"Talán vehetnének sorsjegyet a tombolára. Csak egy keveset."
Arthur pislogott.
"Hogy pénzt szerezzünk a visszavonult Anjie-nek."
"Micsoda?"
"És kell neki egy veseátültetés."
Arthur kezdett kiakadni az igen erőteljesen karcsú, középkorú nőtől
abban a prűd kötött ruhában, azzal a prűd kis dauerrel és a prűd kis
mosollyal, amit feltehetőleg sok kis prűd kutya megnyalt már.
A nő előrenyújtott egy kis könyvet ruhatári jegyekkel és egy
gyűjtőurnát.
"Csak tíz penny darabja - mondta -, ezért még inkább vehetnének kettőt.
Nem fognak csődbe menni! Kis, csengő nevetésbe kezdett, aztán egy
komoly, mély sóhaj következett. Ami ennyit jelentett: "Nem fognak
csődbe menni". Ez láthatólag sokkal nagyobb élvezetet nyújtott neki,
mint bármi, mióta elszállásoltak nála néhány közkatonát.
"ó, igen, rendben!" - szólt Arthur sietve csörgetve zsebeit érmék után
kutatva.
Dühítő lassúsággal és prűd színjátékkal, ha létezik ilyesmi, a nő
letépett két jegyet és átnyújtotta.
"Remélem nyer - mondta mosolyával, ami lassanként állt össze, mint egy
bonyolultabb origámi -, olyan nagyszerűek a díjak."
"Igen, kösz" - szólt Arthur gyorsan zsebre téve a jegyeket az órára
pillantva.
Fenny felé fordult.
Ugyanezt tette a nő is a sorsjegyekkel.
"És ön, drága hölgyem? - kérdezte - Anjie veseátültetésére. Tudja,
visszavonult. Igen?" Még feljebb húzta a száját. Ezt hamarosan be kell
majd fejeznie, különben kettészakítja a fejét.
"Ööö, tessék, itt van" - nyújtott át Arthur egy ötven pennyst remélve,
hogy ezzel lerázza.
"ó, pénzesek vagyunk, nemde? - szólt a nő hosszan sóhajtva. - Egyenesen
Londonból, nemde?"
Arthur azt kívánta, bárcsak ne beszélne az az átkozott nő olyan rohadt
lassan.
"Nem, rendben, tényleg" - jelezte egy kézlegyintéssel, aztán a nő
undorítóan megfontoltan, egyesével letépkedte az öt jegyet.
"ó, maga kell, hogy játsszon - tolakodott a nő -, hiszen így nem
tarthat igényt a nyereményre. Nagyon jó díjak vannak. Nagyon jók."
Arthur elkapta a jegyeket, és annyira hűvösen köszönte meg, amennyire
csak tudta.
A nő ismét Fenny-hez fordult.
"És most, mi van a..."
"Nem! - ordított Arthur. - Ezek az övéi" - magyarázta ledobva az öt
jegyet.
"ó, értem. Milyen kedves!"
Mindkettejükre betegesen mosolygott.
"Nos, remélem..."
"Igen - csettintett Arthur -, köszönöm."
A nő végül a szomszédos asztalhoz távozott. Arthur kétségbeesetten
fordult Fenny-hez, és lecsillapodott, amikor észrevette, hogy a lány
halkan nevet.
Sóhajtott és nevetett.
"Hol tartottunk?"
"Fenny-nek hívott, és meg akartam kérni, hogy ne tegye."
"Hogyhogy?"
Pörgetett egy kis fahéj darabkát a paradicsomlevében.
"Ezért kérdeztem meg, hogy a tesóm barátja-e? Bár igazából csak
féltestvérem. Egyedül ő hív engem Fenny-nek, és ezért nem vagyok hálás
neki."
"Akkor hogy...?"
"Fenchurch."
"Mi?"
"Fenchurch."
"Fenchurch."
Komolyan nézett.
"Igen - mondta -, és én tágra nyílt szemekkel várom, ha azokat a hülye
kérdéseket akarja feltenni, amelyeket mindenki addig kérdezget, amíg
sikítani nem kezdek. Megütköznék, csalódnék, ha így történne. És még
sikítanék is. Tehát."
Mosolygott, és kicsit előrerázta arcába haját, majd mögüle nézett.
"ó - szólt Arhtur -, ez egy kicsit egyenlőtlen így, nemde?"
"Ja."
"Oké."
"Rendben - nevetett Fenchurch -, megkérdezhet. Talán túlteszem magam
rajta. Jobb, mintha mindig Fenny-nek hívna."
"Feltételezhetően..." - mondta Arhtur.
"Csak két jegyünk maradt, láthatja, és mivel olyan kedves volt, amikor
beszéltem magával..."
"Mi?" - csattant fel Arthur.
A nő prűdségével és mosolyával a közel üres köteg sorsjegyet
legyeztette, a két megmaradt sorsjegyet.
"úgy gondoltam, megadom a lehetőséget, mert a nyeremények jók."
Felhúzta az orrát bizalmaskodóan.
"Nagyon ízlésesek. Tudom, hogy tetszeni fognak. És Anjie jelenlegi
visszavonulásához ez kell. Akarunk adni neki..."
"Művesét, igen - szólt Arthur -, tessék."
Átnyújtott még két érmét, és elvette a jegyeket.
Egy gondolat lesújtólag hatott a nőre. Igen lassan. Mintha messziről
érkezett volna egy homokos tengerparton.
"ó, drágáim - szólalt meg -, ugye nem szakítottam félbe semmit?"
Mindkettejükre aggódva nézett.
"Nem, semmiség - szólt Arthur. - Minden a legnagyobb rendben -
ragaszkodott hozzá -, rendben."
"Köszönöm" - tette hozzá.
"Azt mondom - mondta a nő az aggodalom gyönyörű élvezetéve -, maguk
nem... szerelmesek, igaz?"
"Nehéz ezt állítani - mondta Arthur -, még nem volt alkalmunk
beszélgetni."
Frenchurch-re mosolygott. ő pedig vigyorgott.
A nő bizalmasan bólintott.
"Megmutatom a nyereményeket" - szólalt meg, majd elment.
Arthur sóhajtva visszafordult a lányhoz, aki előtt nehéznek találta
kimondani, amennyiben szerelmes.
"Kérdezni akart valamit" - kezdte.
"Igen" - szólt Arthur.
"Megpróbálhatjuk, ha akarja - mondta Frenchurch. - Engem találtak..."
"... egy táskában..." - csatlakozott Arthur.
"... egy elhagyatott csomagmegőrzőben..." - folytatták együtt.
"... a frenchurchi állomáson" - fejezték be.
"És a válaszom - szólt Frenchurch -, nem!"
"Rendben" - mondta Arthur.
"Megértem."
"Mi?"
"Megér..."
"Egy elhagyatott csomagmegőrzőben?" - sípolt Arthur.
"Nem, persze, hogy nem. Ne hülyéskedjen. Mit csináltak volna a szüleim
az elhagyatott csomagmegőrzőben?" - mondta Fenchurch elképedve.
"Nem tudhatom - hadarta Arthur - vagy még inkább..."
"A jegypénztárnál. Vagy legalábbis így mondják. Nem részletezik. Csak
azt állítják, hogy el sem hinnéd, mennyire unalmas a frenchurchi
állomáson jegyre várni."
Kortyolt egyet illedelmesen a paradicsomlevéből, és az órájára nézett.
Arthur folyamatosan kortyolt perceken át.
"Perceken belül mennem kell - mondta Frenchurch -, és még csak el sem
kezdte mondani azt, ami olyan borzalmasan különlegesen kikívánkozik a
mellkasából."
"Miért nem engedi, hogy Londonba vigyem? - kérdezte Arthur. - Szombat
van. Nincs semmi dolgom, és..."
"Nem - szólt Frenchurch -, kösz, nem. Kedves öntől, de nem. Egyedül
kell maradnom néhány napig" - mosolygott és vállat vont.
"De..."
"De máskor elmondhatja. Felírom a számom."
Arthur szíve bumm bumm puff puff -olt, ahogy a hét számjeggyel ellátott
papír átnyújtásra került.
"Most már lazíthatunk" - szólt a lány hosszas mosollyal, ami égetni
kezdte Arthurt.
"Frenchurch - mondta ki ő élvezettel a nevet -, én..."
"Egy doboz - mondta egy csilingelő hang - meggylikőr, sőt tudom, hogy
ez tetszeni fog: egy gramofon felvétel skót dudaszóval..."
"Igen, köszönjük, kedves" - mondta Arthur ragaszkodóan.
"Gondoltam, meg kéne nézniük - mondta a dauerolt hajú nő -, mivel
londoniak..."
Büszkén mutatta meg Arthurnak. Láthatta a doboz meggylikőrt és a
dudazene lemezt. Ezeket lehetett nyerni.
"Most már hagyom nyugodtan inni magukat - mondta a nő megveregetve
Arthur vállát -, de biztos voltam benne, hogy látni akarják."
Arthur ismét Frenchurch-re fordította szemeit, és nem tudott mit
mondani. A pillanat, ami jött és ment, olyan ritmusú volt, amilyet az
az agyalágyult nő szolgáltatott.
"Ne aggódjon - szólt Frenchurch mereven bámulva a poharának tetejét -,
fogunk még beszélni." Kortyolt egyet.
"Talán - tette hozzá -, nem menne ilyen jól, ha nem érte lenne."
Savanyúan mosolygott, és a haját ismét az arcába ejtette.
Tökéletesen igaza volt.
El kellett ismerni, tökéletesen igaza volt.