Fejezet: 11
"Az áprilisi zuhanyokat különösképp utálom."
Bár Arthur semlegesen röfögött, a férfi úgy tűnt, elhatározta a
beszélgetést. Azon tűnődött, hogy felkel, és átül egy másik asztalhoz,
de úgy látszott, nincs egyetlen üres asztal sem a kávéházban. Gyorsan
szürcsölte kávéját.
"Rohadt áprilisi zuhany. Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm."
Arthur fintorogva bámult az ablakon túlra. Egy könnyű, napos esőszóró
lógott az autópálya fölött. Már két hónapja, hogy Arthur visszatért.
Visszatérni normális életviteléhez nevetségesen könnyű volt. Az emberek
különösen rövid memóriával bírtak, beleértve őt magát is. Nyolc év
őrjítő kalandozás a Galaxisban most egy egyszerű, rossz álomnak tűnt,
olyan volt, mint egy videokazetta, amire valami filmet vett fel, és
most valahol a szekrényben fogja fel a port, megnézetlenül.
Egyetlen hatása, ami még mindig érződött, az volt, hogy élvezte a
visszatérést.
Most a földi légkör, ami a feje körül lebegett, jó volt, gondolta
rosszul, körötte minden különösen kedvesnek hatott. Az esőcseppek
ezüstös ragyogását nézve tiltakozni akart.
"Nos, tetszenek - mondta hirtelen -, minden nyilvánvaló okból. A fényük
frissítő. A ragyogásuk jó érzéssel tölt el."
A férfi gúnyosan prüszkölt.
"Mindenki ezt mondja" - állította, és haragosan nézett a sarokból.
Teherautóvezető volt. Arthur pedig tudta ezt, mert amikor belépett, egy
indoktalan felirat látszott pólóján. "Teherautót vezetek. Utálok esőben
közlekedni. Ironikus, nemde? Rohadtul ironikus."
Bármily tartalmas is volt a felirat, Arthur képtelen volt isteníteni őt
ezért, egyszerűen megmosolyogta nyájasan, de nem túl bíztatóan.
A férfi viszont amennyire megrettent akkor, most annyira nem. "Mindenki
ezt mondja a rohadt áprilisi zuhanyokról - állította. - Arról az olyan
rohadtul szép, olyan rohadtul frissítő, olyan varázslatosan rohadt
időjárásról."
Előrenyúlt, felemelte a fejét, mint aki mondani akar valami
különlegeset a kormányról.
"Amit tudni akarok, az az - mondta -, hogy jó lesz-e az időjárás; miért
- tette hozzá majdhogynem kötekedve - nem lehet meg egyszer rohadt esők
nélkül?"
Arthur feladta. Elhatározta, hogy otthagyja a kávéját, ami túl forró
volt ahhoz, hogy gyorsan megigya, és túl rosszul esett volna hidegen.
"Hát, ez van - mondta Arthur és fölkelt -, viszlát."
Megállt a szerelőállomási boltnál, aztán visszagyalogolt a parkon
keresztül, és élvezte az eső játékát arcán. Ezenkívül volt még ott -
vette észre - egy halovány szivárvány, ami a Devon hegyek fölött
csillogott. Ezt is élvezte.
Bemászott megviselt, ám szeretett öreg, fekete Golf GTI-jébe,
megcsikorgatta a kerekeket, és elhajtott elkerülve a olajfúrótorony-
szigeteket, és a csúszós úton visszahajtott az autópályára.
Rossz volt azon gondolata, hogy a Föld légköre egyszer s mindenkorra
bezárult feje fölött.
Rossz volt azon gondolata, miszerint sosem kerül már a Galaxis
irrezolúciós hálójába.
Rossz volt azon gondolata is, hogy elfeledkezhet a nagy, kemény,
olajos, koszos szivárvány-lógató Földről, ahol egy elveszett
mikroszkopikus pontként élt az elképzelhetetlenül végtelen
világmindenségben.
Hümmögve tovább hajtott, és mindenben tévedett.
Tévedett, amikor a csúszós út mellett koslatott azzal túlontúl kis
esernyővel.
Behorpadt arca. Kificamította a bokáját, amikor fékezni akart, és
majdnem felborította a kocsit.
"Fenny!" - kiáltotta.
Idegesen kerülte el az ütközést a lánnyal, ehelyett a kocsiajtót
ütögette, hogy beengedhesse.
Mikor kicsapta, az a lány kezének ütközött, ezzel kiverte belőle az
esernyőt, ami az útra esett.
"Francba!" - ordította Arthur, amennyire segítőkészen csak tudta,
kiugrott a saját ajtaján, idegesen ugrott félre McKenna
összkerékmeghajtásújától, és ijedten nézte, amint az keresztülhajtott
Fenny esernyőjén. A teherkocsi tovahajtott.
Az esernyő úgy hevert, mint egy agyongázolt hosszú láb, amit az útra
ejtettek. Kis szélcsapások tépkedték meg.
Felvette.
"Ööö" - mondta. úgy tűnt, nincs sok értelme visszaadni.
"Honnan tudta a nevem?" - kérdezte.
"Hát, ööö - mondta Arthur - nézze, kerítek egy másikat..."
Végigmérte a lányt.
Magas volt, haja hullámokban zuhant sápadt, komoly arcára. Nyugodtan
állva, szinte komoran, akár egy szobor valamiféle lényeges, ám
népszerűtlen erényt ábrázolva egy hivatal udvarában. Amennyiben nézett
valamit, akkor nem úgy tűnt, hogy azt nézi, amit lát.
De mikor elmosolyodott, ahogyan most is, az bizonyosan érkezett
valahonnan. Melegség, élet áramlott arcába, és lehetetlen kecsesség a
testébe. A hatás zavarba ejtő volt, és Arthur pokolian zavarba jött.
A lány mosolygott, bevágta a csomagját hátra, és becsúsztatta magát az
első ülésre.
"Ne aggódjon az ernyő miatt - kezdett beszélni, miközben bemászott. - A
tesómé volt, és biztos nem szerette, különben nem adta volna nekem -
nevetett, és becsatolta a biztonsági övét. - Maga az ő barátja, nem?"
"Nem."
A lány hangja volt teste egyetlen része, ami nem mondta, hogy "Jó".
A lány fizikai jelenléte az autóban, az ő autójában, egészen különleges
volt Arthur számára. úgy érezte, ahogy lassan elindult, hogy nehezére
esik gondolkodni vagy lélegezni, és remélte, hogy ezen funkciók egyike
sem szükséges a vezetéshez, különben bajok lesznek.
Ilyesmit érzett abban a másik kocsiban is, a testvéréében, azon az
éjszakán, amikor visszatért fáradtan, megvadultan sokéves rémálmából, a
csillagokból, ahol azért nem volt ennyire meghasonlott, vagy ha igen,
akkor most legalább kétszer annyira, és azon a valamin egyensúlyozott,
amin a legkiegyensúlyozottabb emberek szoktak.
"Szóval" - mondta, remélve, hogy kellő löketet ad ezáltal a
beszélgetésüknek.
"Fel akart szedni - mármint a tesóm -, de felhívott, hogy mégsem ér rá.
Buszokról érdeklődtem, de a férfi, akit leszólítottam, inkább valami
naptárfélét nézegetett, mint menetrendet, így elhatároztam: stoppolok.
Szóval."
"Szóval."
"Szóval, itt vagyok. És tudni szeretném, honnan vette a nevem."
"Talán azt kell kiderítenünk - mondta Arthur hátranézve válla felett,
hogy megtudja, hogyan kerülhető el az autópálya zsúfoltsága -, hogy
hova vigyem." Közel - reménykedett, vagy minél távolabb. A közel azt
jelentené, közel lakik hozzá, a távol pedig, hogy tovább élvezheti
társaságát. "Tauntonba igyekszem - mondta a lány -, ha lehetséges.
Nincs messze. Kitehet a..." "Maga Tauntonban lakik?" - kérdezte
remélve, hogy hangja egyszerűen kíváncsiskodóan hangzik, és nem túl
elragadtatottnak. Taunton csodálatosan közel volt hozzá. Akár...
"Nem, Londonban - válaszolt Fenny. - Egy vonat jön egy órán belül." Ez
volt a lehető legrosszabb. Taunton csak percekre volt az autópályán.
Gondolkodott, mit is tegyen, eközben pedig megijesztette a hangja, ami
ezt mondta: "ó, elvihetem Londonba. Hadd vigyem el Londonba..."
Elfuserált idióta. Mi a csodának sikerült az a "Hadd" ilyen idióta
hanglejtéssel? Mint egy tizenkét éves. "Londonba megy?" - kérdezte
Fenny.
"Éppenséggel nem - mondta Arthur -, de..." Elfuserált idióta.
"Kedves lenne öntől - mondta Fenny -, de tényleg ne. Vonattal
szeretnék menni." És hamarosan lelépett. Legalábbis az a része, ami az
életet belé varázsolta. Könnyedén hümmögött magában, és a távolt
fürkészte, az ablakon át. Arthur nem akarta elhinni. Harminc másodperc
beszélgetés után kiütötte. Szegény én - gondolta magában. Abba a sok
évszázad alatt kialakult emberi viselkedésbe ez a jelenet valahogy nem
illett bele. Taunton, 5 mérföld - jelezte a tábla. Elkapta a kormány,
és az autó befarolt a kanyarba. Valami drámai hatást akart eszközölni.
"Fenny" - mondta. A lány rápillantott. "Még nem mondta, hogyan..."
"Figyeljen - mondta Arthur - el fogom mondani, bár a történet
meglehetősen furcsa. Nagyon furcsa." A lány még mindig őt nézte, de nem
szólt semmit.
"Figyeljen..."
"Ezt már mondta."
"Én? ó. Vannak dolgok, amikről muszáj beszélnem magával, és vannak
dolgok, amiket el kell mondanom... például azt a történetet, ami..."
Keresett. Valami odaillő gondolatot. "A magácska összecsomózott
testrészeiről szól, amelyek minden aprócska részéből tüskék nyomulnak
kifelé" - bár nem hitte, hogy képes lenne ezt elmondani, és nem
tetszett ez az egész sündisznó dolog.
"...amihez több, mint öt mérföld szükséges" - tette hozzá, és attól
félt, hogy igencsak bénán.
"Csak feltételezem - folyatta -, csak feltételezem - és fogalma sem
volt, hogyan folytassa, így arra gondolt, hogy hátradől és elhallgat -
ez valami különös mód nagyon fontossá tette a maga személyét számomra,
és én, bár ön nem tud erről, nagyon fontos voltam a maga számára, és ez
az egész mit sem ér, amennyiben idiótán végigutazom az öt mérföldet
anélkül, hogy tudnám: valami fontosat kell mondanom valakinek, akivel
épp az imént találkoztam, amikor majdnem egy teherautónak csapódtam,
mit szól ehhez?... - segítőkészen elhallgatott, és a lányra nézett -,
én, hajtsak tovább?"
"Az utat nézze!" - ordított Fenny.
"A francba!"
Görcsösen rántotta el a kocsit az olasz, száz mosógépet szállító
teherkocsi elől.
"Azt hiszem - kezdte a lány -, vennie kell nekem egy italt, mielőtt a
vonatra szállok."