Fejezet: 7
A háza még mindig ott állt.
Hogyan, miképp, fogalma sem volt. Miközben a kocsma kiüresedésére várt,
elhatározta, hogy elindul és megnézi, hátha kap szállást éjszakára. És
lőn.
Sietősen beengedte magát a kulccsal, amit egy kőbéka alá rejtett, mivel
meglepő mód csörgött a telefon.
Már egészen messziről hallotta, amint közeledett, és mikor felismerte
annak forrását, rohanni kezdett.
Az ajtónak segíteni kellett, hogy kinyíljon, mivel a szőnyegen heverő,
nagy mennyiségű posta útját állta. Mint azt később megvizsgálta, a
barrikád tizennégy azonos, névre szóló felhívásból állt, amelyek egy
olyan hitelkártya beszerzésére ösztönözték, amilyenje már amúgy is
volt, tizenhét azonos, fenyegető levél a számlák kiegyenlítetlenségéből
kifolyólag egy olyan hitelkártya miatt, amilyenje egyáltalán nem is
volt, harminchárom azonos levélből, amelyek tudatták, hogy őt
személyesen választották ki, mivel jó ízléssel és kiemelkedő
döntőképességgel tisztában van azzal, amit akar, és a mai, sugárzással-
fertőzött világban bizonyosan jól jönne valami kis pénztárca, és persze
egy döglött cirmos cica.
Átpaszírozta magát a relatíve szűk nyíláson, keresztülbukdácsolt egy
borosüveg halmazon, ami jelezte, hogy Arthur semmiféle művészet-
élvezetből nem akart kimaradni, átcsúszkált egy köteg tengerparti villa
prospektuson, felszökdellt a sötét lépcsőkön a hálószobába a
telefonhoz, ami éppen abbahagyta a csörgést.
Rázuhant zihálva az ő mustárszagú ágyára, és pár pillanatig megpróbálta
nem megakadályozni, hogy a világ forogjon feje körül a maga szabad
akaratából.
Amikor kiélvezkedte magát, Arthur kissé lenyugodott, lenyúlta a közeli
fényforrást, egyáltalában nem számítva annak felgyulladására.
Meglepődött, amiért mégis megtette. Ez valahogy ellentmondott a
logikának. Mióta hibátlanul lekapcsolták az elektromos hálózatról
számlakésedelmei miatt, csak az lett volna logikus, ha akkor
engedélyezik a használatot, amikor ő úgysem teszi. A pénzküldéssel csak
felhívta volna magára a figyelmet.
A szoba pontosan olyannak találtatott, amilyennek hagyta. Gennyesen
rendetlen volt, bár egy kicsit csillapította az összképet a lerakódott
kosz. Félig olvasott könyvek képeztek kisebb hegyeket, ellenpontozva a
félig használt törülközőket.
Fél pár zoknik hevertek a félig elfogyasztott kávék csészéin. Volt egy
félig elfogyasztott szendvics, amiről Arthur most nem akart tudomást
venni. Egy villa világított a szeméthalom tetején, amitől
elgondolkozott Arthur az evolúció jelentőségén.
Csak egyetlen újdonsággal szolgált a szoba.
Egy pillanatig észre sem vette a különbséget, mert undorító kosz
takarta el. Aztán megakadtak rajta szemei.
Egy öreg, felrobbant tévé-készülék mellett hevert, amely immáron a
nyitott világmindenségről közölt adásokat, mert fárasztották az egyéb
témák.
Egy doboz.
Arthur lekönyökölt és végigmérte.
Szürke volt, porosan fényes. Kocka alakú, valamivel magasabb, mint egy
láb. Egyszerű, szürke madzaggal kötötték össze, klafa kis masnival.
Felállt, megkerülte és megérintette meglepetésében. Bármi volt is,
ajándéknak tűnt, gyönyörűnek, kinyitásra várónak.
óvatosan felemelte, és az ágyhoz cipelte. Leporolta és letépte a
masnit. A doboz a hátrahajtható tetején nyílott.
Felcsapta, és belenézett. Üveggömb volt benne, finom szürke
papírzsebkendőbe csomagolva. Kiemelte óvatosan. Nem szabályos gömb
volt: alul nyitott, vagy amint azt Arthur észrevette felfordításakor,
talpa volt. Egy edény, egy akvárium.
A legcsodálatosabb üvegből készült, tökéletesen átlászóból, ráadásul
nemmindennapian ezüstszürkéből, mintha kristályból és fémből készült
volna.
Arthur lassan körbefordította kezeiben. A tárgy egyike volt a
leggyönyörűbbeknek, amilyeneket valaha is látott, de igazából nem
értette. Megnézte a dobozt, de abban csak papírzsebkendőt talált. A
doboz külsején sem volt semmi.
Ismét megforgatta az akváriumot. Lenyűgöző volt. Csodaszép. Ugyanakkor
nem több egy akváriumnál.
A hüvelykujja körmével kezdte kapargati, lágyan ringatta, persze nem
túl soká, mert mintha egy másik világot emlegetett volna, egy
mélytengeri álmot.
Kinyílott. Arthur ismét megfordította, és ekkor a lámpa fénye valami
másféle szögben fordult le az akváriumról. Hamarosan észrevette a
finoman vésett szavakat az üveg domborulatában.
"Viszlát - írta -, és kösz..."
Ennyi. Pislogni kezdett. Nem értett semmit.
Öt percen kereszül folyamatosan forgatta a tárgyat, a fénybe tartotta
különféle szögekben, méregette az árnyékolt betűk jelentőségét, ám nem
lett okosabb. Végül felállt, teletöltötte az akváriumot vízzel, és
visszarakta az asztalra, a tévé-készülék mellé. Megrázta a kicsiny
Bábelhalat fülében, és kiejtette az akváriumba. Többé nem lesz rá
szüksége, kivéve idegen nyelvű műsorok tolmácsolásakor.
Visszament lefeküdni, és eloltotta a fényt.
Csendben leheveredett. A nyugodt csendben lassan lepihentette
végtagjait, visszafogta légzésritmusát, megtisztította magát a
gondolatoktól, majd teljesen elernyedten álomba zuhant.
Az éj nem könnyítette meg az eső dolgát. Az esőfelhők arrébb tették
magukat hamarosan felfigyelve egy kis, bornemouth-i kávéházra, míg
maguk mögött a kitágult égbolt elhatárolódva legyezgette őket, mintha
nem tudná, mi mással is provokálhatná.
A hold kimenőt kért, szárítkozott. Mintha egy olyan farmer farzsebéből
került volna elő egy papírgolyó, amelyet éppen kimostak, és csak az idő
és a vasalás segíthetné hozzá, hogy megtudja, amennyiben tényleg öt
fontos tételként szerepelt egy áruházi számlán.
A szél csapkodott picit, akár egy lósörény, amely képtelen eldönteni,
milyen kedvében is van az adott estén, és egy harang szava jelezte az
éj felét.
Az ég fénye kettétört.
Erőteljes rábeszélésre volt szüksége ehhez, mert a keret meglehetősen
csúnya volt, és a törésvonal szépen körvonalazódott, de végül is
megnyílott.
úgy tűnt, valami gerenda támasztja meg, és az alak kiélezett küzdelmet
folytat egy víznyelővel a tető magasabb pontjai közt.
Megállt és az égre meredt.
Teljesen felismerhetetlen volt, akár egy vad-kinézetű teremtmény, aki
őrült mód berobbant a házikóba egy kicsivel több, mint egy órája. Nagy
nehezen levetette szakadt, szőtt ruháját, bekente magát száz világ
sarával, megszórta magát a maradék élelmiszer fűszerekkel - a száz
szutykos űrkikötőből hozottakkal -, nagy nehezen belőtte sörényét,
sokáig vacakolt szakállával, és általában véve feldobta magát
optikailag.
Helyette ott állt Arthur Dent hétköznapiságával, kordbársony nadrágban
és vastag pulóverben. A haja ápolt volt, frissen mosott, az arcbőre
pedig frissen borotvált. Csak a szemek árulkodtak még mindig arról,
hogy bármit is tett a világmindenség aznap este vele, még mindig
szerette volna, ha abbahagyná.
Nem ugyanezek a szemek pásztázták korábban ezt a különös helyet, és az
agy, amely a beérkező képeket felfogta, sem volt ugyanaz. Nem volt
semmiféle műtéti beavatkozás, csak egy megcsavart eseménysorozat
folytatása.
Az éjszaka élni kezdett számára e pillanatban, ő pedig a sötét földbe
gyökeredzett.
úgy érezhetett, akár egy háromszög, amely élére állítva egyensúlyoz egy
távoli folyó felszínén, vagy láthatatlan hegyek között gurul, vagy
csomót készül kötni az esőfelhőkre, amelyek valahol délen vannak.
Érezte ezenkívül, hogy milyen rossz fának lenni, és erre nem számított.
Tudta, hogy jó az ujjaid a földbe vájni, ám sosem hitte volna, hogy
ennyire. Érezte a majdnem láthatatlan örömhullámokat, amelyeket az új
Erdő árasztott. Ezt nyáron is ki kell próbálnia - gondolta -, és
megnézni: milyen levelekkel?
Egy másik irányból érzékelte, milyen birkának lenni, amely egy repülő
csészealjtól ijedt meg, érezte milyen birkának lenni, amely bármi egyéb
váratlantól ijedt meg, olyan teremtményektől, amelyek keresztezték
rövidke életét, milyen birkának lenni, amely a napkeltétől ijedt meg,
és meglepődött attól a sok zöld cucctól.
Meglepte, hogy egy birka megijed a napkeltétől, és azt megelőzően egy
csomó fától. Tovább és tovább mehetett volna vissza, ám egyre butábbá
kezdett válni, mert kitöltötték egy birka előző napi ijedelmei.
Magára hagyta a birkát, és kiengedte az altató gondolatokat hullámok
képében. Érezte más gondolatok jelenlétét, sokszázat, ezreket hálósan,
néhány altatót, néhány alvót, néhány borzasztóan érdekest és egy
kettétörtet.
Egy kettétörtet.
Kiengedte, majd ismét érezni akarta, ám az kicselezte őt, akár egy
kártya rajta almával a Pelmanizmusban. Görcsös kíváncsiságot érzett
kiléte felől, vagy legalábbis afelől, hogy ki volt az, akinek akarta
magát, és egyszercsak rájött, hogy mit is akar igazából, az ösztön
pedig hozzásegítette, mert elárulta.
Ösztönösen tudta, hogy Fanny volt az, és hogy meg akarta találni őt; de
nem tudta. Mivel túl sokat időzött ezzel, lemaradt egy jó kis
tanulmányról, ezért pedig pihentette a keresést, és még egy kicsit
élvezkedett.
Megint talált valamit.
És ismét megszűnt az érzés. Ekkor, bármivel volt is elfoglalva az
ösztöne, amiről el akarta hitetni, hogy jó, mégsem volt bizos abban,
hogy Fanny volt az - talán ez is csak egy törés volt. Ugyanolyan
szaggatott érzés, nem egyszerű gondolat, talán nem is gondolat. Más
volt. Lassan engedte gondolatait a Földbe süllyedni, hullámozni,
bégetni, süllyedni. A Föld-gondolatokat követte napokon át,
hozzáidomulva számtalan impulzusukhoz, élethálókon csusszant keresztül,
elmerült a hullámokban, súlyuk nehezében. És a törés állandóan
visszatért darabos, távoli, tompa fájdalomként. És most a fény mezején
repült át; a fény volt az idő, csapkodtak áradatai. Az első törés
érződött, a második pedig valahol távol hevert, a vastag szőrként a
Föld képzeletbeli térképe fölött. És hamarosan ott volt.
Szédülten táncolt az álomkép élén, beleszivárgott és belélegezte őt
elképesztő szakadéka a semminek, vadul forgott, kapaszkodott körmeivel
a semmibe, zuhant az ijesztően végtelen űrbe, forgott, zuhant.
A szaggatott szélű szakadék túlfelén másik időben, más helyen, más
világban, törés nélkül, erőteljesen egyesült két Föld. Felébredt.
Hideg bozongás kefélte lázas homlokát belülről. A rémálom
elmulasztódott, úgy érezte, neki köszönhetően. Összecsuklottak vállai,
és ujjai megdörzsölték szemeit. Végül álmosnak és fáradtnak érezte
magát. Ez annyit jelentett, hogy majd reggel gondolkozik tovább; és
most lefekszik. Saját ágyába, saját álmaival.
Látta házát távolról, és eltűnődött: miért volt ez? A holdfény kiemelte
alakját, azt a kockásat. Magára nézett, és felismerte, hogy éppen
tizennyolc inccsel van a szomszédja, John Ainsworth rózsabokra fölött.
A rózsabokrok jól gondozottak voltak, megtisztultak a téltől, cimkés
karókhoz voltak kötözve, és Arthur eltűnődött: mit is keres fölöttük?
Csodálkozott, mi tartja őt fent, és mikor felfedezte, hogy semmi,
erőteljesen a földnek csapódott.
Felkapta magát, leporolta, visszabicegett a házba kificamodott bokával.
Levetkőzött és ledőlt.
Amíg aludt, a telefon ismét megszólalt. Teljes tizenöt percet csöngött,
amiatt kétszer is meg kellett fordulnia. Sosem - pedig megvolt rá az
esély - ébresztette fel.