Fejezet: 2
Rob Mckenna egy alávaló gazember volt, s ezzel maga is tisztában volt,
mivel sokan mutattak rá erre a tényre a hosszú évek folyamán, és nem
látott okot ellenkezni velük, leszámítva a tényt, hogy imádott
ellenkezni, különösképp azokkal, akiket nem kedvelt, ami magában
foglalt végső soron mindenkit.
Nagyot sóhajtott, és visszaváltott egy sebességet.
A domb kezdett átitatódni, és a teherautója dán radiátor-vezérlőktől
nehezlett.
Nem azért, mert a természet fogékonysággal látta el a rossz iránt,
legalábbis ezt remélte. Csak az eső, az valahogy mindig lerántotta a
hangulatát.
Most valószínűleg a változatosság kedvéért esett.
Ez egy különleges esőfajta volt, amelyet ő különösképp utált, különösen
vezetés közben. Még száma is volt. 17-es típusú eső.
Olvasta valahol, hogy az eszkimóknak több, mint kétszáz különböző
szavuk van a hóra, mivel e nélkül valószínűleg monotonná válna
beszélgetésük. Ekképpen megkülönböztetnek vékony és vastag, könnyű és
nehéz havat, jeges és darabos havat, havat, melyet hófúvás kísér,
havat, amely a szomszéd csizmája alól került elő az új, tiszta
jégkunyhód padlójára, téli havat, tavaszi havat, havat, amely a
gyerekkori emlékekben sokkal jobb volt, mint a modern időkben, jó
havat, nagypelyhű havat, dombos havat, völgyes havat, reggeli havat,
éjjeli havat, havat, ami rögtön leesik, ha horgászni indulsz, havat,
amelyet minden próbálkozásod és tanításod ellenére levizeltek a kutyák.
Rob McKenna kétszázharmicegy különféle esőtípust jegyzett fel a
kiskönyvébe, és egyiküket sem kedvelte.
Még egy sebességet visszaváltott, és a teherkocsi motorja felbőgött.
Kellemesen morogva cipelte rakományát, a dán radiátor-vezérlőket.
Mióta elhagyta Dániát az elmúlt nap délutánján, áthajtott 33-as típusú
(fény-elhomályosító szitálás, amely síkossá teszi az utat), 39-es
(durva cseppes), 47-től 51-es (függőleges, könnyű szitálástól az élesen
hasító, csökkentett frissítőképességű esőig), 87-es és 88-as (két, jól
megkülönböztethető, függőleges felhőszakadás ömléssel), 100-as (zuhatag
utáni, ferde, hideg), a 192-es és 213-as típusú tengerviharokon
egyszerre, 123-as, 124-es, 126-os, 127-es (enyhe és középfokú, hideg
szélfúvással kísért, általános, távozó, kocsiverő), 11-es (könnyed
cseppek) és a kedvenc 17-es típusú esőn, amit most ismét élvezhetett.
A 17-es esőtípus piszkos, folyamatos, szélvédő-bombázó, ráadásul
annyira erős, hogy megszűnteti a differenciát a bekapcsolt és a be nem
kapcsolt ablaktörlő hatása között.
Elmélete próbájaképp kikapcsolta az ablaktörlőt, de attól még rosszabbá
lett a kilátás. Nem sikerült javítani a helyzeten az ismételt
visszakapcsolással sem.
Valójában az egyik lapát elkezdett leválni.
Karc karc karc csatt karc karc csatt karc karc csatt karc csatt karc
karc hupp vakarás.
Csapkodta a kormányt, rúgdosta a padlót, verte a rádiós magnót, mígnem
az hamarosan Barry Manilow zenéjét kezdte árasztani, ő pedig verte,
mígnem a zene elállt, és káromkodott és káromkodott és káromkodott és
káromkodott és káromkodott.
Ez volt az a pillanat, amikor az ő teherkocsija megvilágított
homályosan villogó fényével egy - a koszon át - nehezen észrevehető
alakot az út mellett.
Egy szegény, furcsa öltözetű alakot, aki vizesebb volt, mintha egy
mosógépből vették volna ki, és stoppolt.
"Szegény, szerencsétlen gyep - gondolta magában Rob McKenna, észrevéve,
hogy valaki az út mentén joggal zaklatott -, s talán meg is fagyott.
Hülye, hogy stoppol egy ilyen csúnya éjszakán. Csak a hideg nedvesség,
és a teherautók, amelyek beterítenek a pocsolyákkal."
Röviden megrázta a fejét, újra sóhajtott, elkapta a kormányt, és egy
nagy adag vizet vágott az alakhoz.
"Nem megmondtam? - gondolta, és gyorsan tovább hajtott. - Jogotok van
ökörködni az úton."
Pár másodperc elteltével a visszapillantóban tükröződött a stoppos,
átitatottan ácsorogva az út mellett.
Egy pillanatig jó érzés töltötte el. Néhány perc múlva rossz érzése
támadt a jó érzésről. Aztán jónak érezte rosszallását a jó érzésről, és
kielégült, tovább hajtva az éjszakában.
Legalább megbosszulta, hogy az a Porsche lehagyta, amelyet az előző
húsz mérföldön át nem hagyott előzni.
És ahogy tovább hajtott, az esőfelhők utána vonszolták magukat az égen,
amiért - bár ő ezt nem ismerte fel -, Rob McKenna volt az Esőisten.
Csak azt tudta, hogy szánalmasan dolgozott, és csak vacak vakációban
reménykedhetett. Minden általa ismert felhő szerette őt, és a közelében
akart maradni, kedvelte, és vízzel árasztotta el.