Szellemesdi 2
Kísértet-kvártély
Ideje volt szellemi szabadfoglalkozásba kezdeni.
Tetten észleltelek, rád osztottam a feloldozásom. A hirtelen megrövidült
hajnalt megelőzve még azt is felajánlottam, hogy kaphatsz egy jégkrémes
pogácsát a feketelevesed mellé. Jobb az, hidd el, mint a savanyú szőlő.
Mikor kíváncsi voltam, hogy meddig bírod még, már tudtam, hogy nem sokáig.
Akkor a legmesszebbmenőkig, a legkevésbé sem kellettél. Sem te, sem az
élmény-agyagod.
Mondtam is: Válassz! Egyet tőlem, és egyet értem. De te nem értettél egyet.
Az óra mutatójával ellenkeztél, és eltáncoltad a szűnni nem akarást. Fél
éjfélre járhatott, mikor fotót adtál a fékutadnak, majd elenyésző mértékben,
de végül mégiscsak felélted a fordulóköröd. Most nem vagy.
Kőbúcsú
Mi újság van? Semmi végleges, csak éppen gyönyörködöm a gyönyör-köbön. Kezd
megint éjfél lenni, egyre szebb a hajnal. Látványos ilyenkor egy temető,
mintha díszpapucsban lenne, olyan délceg. Azok a zsidók, amelyek sírján az
imént virágot láttam, azok nem voltak azok? Tipeg köröttem a sok tip-top
modell. Különösebb okok nélkül szépülésnek indultak az egyenlő szárú
keresztek is. Akarom, és át is adom magam a pillanat újító szándékának.
Az öntudat két elvesztési módja: az alkohol és a transz
A megbomlott egyensúlyban szeretnél találkozni velem? Muszáj volt
beszereznem egy-két új barátot, most is itt van kettő bennem. Tulajdonképpen
megvan minden értékem, mitől az ember az, ami: értéktelen. Munkahelyem most
is az éjszaka, váltótársam most is a nap; mikor felkel, én akkor fekszem.
Mióta szedem a mentális pirulákat, még hülyébb vagyok, mint egyáltalán. Nem
látok és nem beszélek, akár az a három majom...
Belül reszketek, mert ilyen a látszat; a sír a túlélő, a frissen borotvált,
az ápolt temető.
Lekötött kissé a magzatvizem, de megtaláltam a forrást, s többé nem akarom
tudni.
Fiam, csináltam egy-két hülyeséget az életben, te egy vagy közülük. Ne bízz
meg az istenben, ő sem bízik benned. Az élet nem mulatságos, fejezd be a
vihogást! Ha jó akarsz lenni, adakozz a gyengén érzők megsegítésére!
Einstein ismét relatív
Egy kő alatt a gondolat-forgatag: Mindenki a mennybe kerül, csak van, akinek
az éppen a lefelé.
Túladagoltam az egyedüllétet, innentől már kóros. Itt vagyok a mában, mióta
csak Krisztus rothadásnak eredt.
Szia többiek, rég nem láttalak. Ti itt most messze vagytok. Sosem rójuk
együtt ugyanazokat az utakat, sosem találkozunk.
Valamikor emberek tolongtak az életemben, s én nem szerettem sokaságukat.
Emlékszem, nekem akkor is máskor volt a hat óra.
Az idő persze feltakarított mindent. Megszűntette a barátokat, s a
visszafogottságban elveszett az élvezet is.
És te, van neked valakid odahaza, vagy csak én lehetek család a számodra?
Mást valamint?
Kellemest a lapossal
Picit elkeseredtem, pedig ez csak most van.
Megtörtént a hőmérsékletingadozás. Már a fogam sem kapaszkodik az
anyaföldbe, tudom tisztán, hogy el fogok veszni. Váltottam a stratégiámon,
ha nem is változtattam. Előbb beszerzek éppen mindent, amire semmi szükségem
egyáltalán, aztán márcsak az marad, amit szerettem volna, és nem.
Rájöttem továbbá, hogy nekem sohasem jó, de a legjobb az egészben, hogy
sosem lesz otthonom.
Van itt egy virág, ami nem mű. Kiesik mindig a szemsíkomból, mert helye
funkcionális, és én köztudottan nem veszem észre, ha a fürdőszobában éppen
egy elefánt táncol, mert az nem oda való.
Ilyen az, amikor egy felnőtt fejéből kiesik minden, amit valamikor még
használhatna valamire a kérges agy.
Derékbőség
Megnyitottam a székhelyem, Immunológiának neveztem el magányklinikám. Üdült
beteg módjára áztam, fáztam, na de kicsit elbóklásztam. Szép, savanyú
szellemi futamokban tarkón sütött a nap. Ilyenkor, koránkor még eléggé
nagyon bágyadt az agyam. Jönnek szépszerivel a fehér kesztyűs, levezető
órák. úgy szerettem volna megmenteni magam az öntudattól, de sovány voltam.
Szívesen válogattam volna még le a felhozatalt, de az undorom már nem bírt
velük. Fel pütyü-mütyüzött lehetett a pollen belövellés. A történetből
véletlenül kihagytam a lényeget.