Kísérleti Achilles
"Láttál te már valaha csipkebokor metszőt?" - saját megélt híján nem
érdemelsz sok hitelt.
Ajánlás: lennél te a helyemben, sziklaszirom? - Előre kell bocsátanom:
Zavar a kilátás
Gesztenyekaparás? Sünnek talán megtisztelő, de neki a kerítésnél nincs
tovább.
Szép szál szálka kezd módosulni bennem, előreláthatólag megcsinálom a jövőt.
Miért kell mindig rádöbbennem, ki ajándékoz meg folyton a rosszal?
Nyugi, ezt tényleg magamnak írtam
Érzem, hogy valamit nem jól csinálok. úgy értem, a viszonyom a
gondolataimhoz még nem tiszta.
Hullámoztatni kell hát az agyam ismét. Gyengíteni kell az érzelmekkel
szemben, mert már megint nem tud mit kezdeni magában.
Beleestem a kétségbe, mégsem vagyok szerelmes. Mi az?
"A második félidőben rettegni fogsz a gondolattól, hogy nyerhettél volna."
Nem tudom, hogy mi fog történni, de azt tudom, hogy milyen érzéseket vált
majd ki belőlem.
Ahogy mondom, közel félidő. A fél vers elkészült, agyhullámok formájában.
Most le kell lassítanom a folyamatokat, nehogy idő előtt értsem meg, amit
úgyis meg fogok.
Becsülöm az érmem
Minden csoda három percig tart, minden csoda experec. Beszámítható vagyok,
de ki nem. Tényként tartalmazok pár szubjektív élményt, miknek később a
ráció adott nevet.
Így keletkezhetett a nyelv
Tágultak agyhullámaim, és érzelmeimhez hangérzeteket társítottam a füleim
között. Némán elkezdtem szavalni. Álmomban, valami ismeretlen nyelven.
Idegen nem volt a vers, csak annak hatott. Én írtam, és még a nyelvnek, amin
készült, annak is nevet adtam. Két szép, hosszú sor, egy cím, és egy új név
a nyelvnek - idáig jutottam, mikor felébresztettem magam. Nem tudom most
felidézni az új hangalakokat, de tudom, hogy megvolt félig a vers, és
talán... annak idején így kezdett valami értelmeset mondani az előember:
hangalakot kölcsönzött agyhullámainak. És még valami: éreztem, hogy nemcsak
írom, magam is a része vagyok a versnek. A fordulópont közeleg: a
szinuszhullám origó alá bukása. (Gyengébbeknek: nemsokára nagyon rossz lesz.
Mindenkinek - legalábbis ennyit eszközölt elő a megérzésem.)
34
23 évesen, mindent egybevetve már túl vagyok az első 34-en. Egyre
kétségbeejtőbb, de nem tudok rájönni, hogy gyér évszámom mellé hogy zsúfolta
be a múlt a sok élményt. Azt sem tudni, mikor számoltam össze. Lehet, hogy
folyamatosan? Az igazság az, hogyha nem is igaz; és hiába szeretem jobban a
huszonhármat, az igazsághoz ez áll közel, és ettől egy jó darabig az
eredmény is ennyi marad.
(Valójában csak 6-ot tartok számon. A többi csak berepülő pilóta volt,
átfutott a fedélzeten. És hidd el, te nem vagy köztük.)
47 óra
Mindent összegezve 48-ból egy egész órát szundítottam. Nem, biztos, hogy nem
aludtam, mert ha alvásból riasztják fel az embert, akkor azután fáradt. És
persze én már miért is lettem volna az? Hát akkor? Isten tudja, mit
csináltam, de két pislantásom között pontosan egy óra esett ki. (Persze,
hogy 19-én) Az észrevehetetlenségét attól vettem észre, hogy percre pontosan
annyit mutatott a digitális óra, csak egy órával többet. Valahol az alfa és
az ébrenlét között lebegtem. Félúton.
"Most"
Kis primitív elmélet - mástól hallottam, segíthet túlélni (kicsit
viszálykolódós), hallga csak:
Nincs eleje, nincs vége, mindig a most van. Az idő csak illúzió, mi
teremtettük. Mindig a most van, az örök pillanat.
És a kétely mítosza:
Mi van, ha te csak egy agy vagy; kívülről szurkáló elektródok hitetik el,
hogy történik veled a világ, és hogy te része vagy.