Dimenzió #13

Achilles Dent - a gondolkodó ember

(irodalom)

                            Fejvesztett fejlődés
                            ────────────────────


Hej, dunnáról fúj a tél

Mohácsnál   tíz-tizenegy.   Tilos  volt  ugyan,  én  mégis  találkoztam  egy
hajóvontával.  Na  tessék,  hát  nem ellőttem a poént? Igen, én is hajóvonta
vagyok.  És valaki horgára akadtam, aki bevontatott. Olyan kis gyámoltalanul
ágyaztam be magamnak az én kis felhőcenzúrázó hidacskám alatt, éppen az éves
olajszennyezésbe  kezdtem, erre nem megjelent...? Nagy vizet vert föl, mikor
harmadszor húzott el mellettem, már egymásba is szerettem. Mert volt ott egy
másik  is,  és  nekem  az  kellett. Tudják, hogy van, minél inkább tiltják a
dolgot,  annál  inkább  gyümölcs. A szervezetnek meg nem átall kelleni a sok
glükóz.   Szóval   mégis   azzal   adtam  össze  magam,  aki  velem  elsőnek
erőszakoskodott. Itt a kötelem, cibáld meg - mondtam végül. Mit mondjak, jól
lestrapált  a  pici,  összetörte  a  vas szívem, beállt a motoromban az ütő.
Rendesen  megdolgoztatott.  Most megyek, lehűtöm magam egy kicsit. Beállok a
zsilipkamrába, és megnyitom a vizet.



Lokalizálatlan fájdalom

Nem  sikerült  feltérképezni  a  gócpontot.  Sanyi Salgótarjánban lakott, és
állandó  jelleggel minden tagja sajgott. A vidék összességében véve nem volt
eladó,  de elhagyatott, és azon a helyen a sok időjárást előidéző tényező is
gyakran  sanyargatott. Jött oda tájfun, levert mindenkit a víz (a törökökkel
egyetemben  és  a  főiskolában  is).  Szóval jóval rosszabb volt nekik, mint
amikor  nem volt az. Persze erre nem volt az eddigiek sorában sem precedens,
sem  példa.  Ez a közöny, amivel a tanya baja jól el lett látva, kiült Sanyi
jobb és bal arcára, meg a hónalja alá három hüvelykkel. És ez a kölyök egyre
csak  fájt.  Körbe-körbe, akár az óriás meg a törpe, meg néha egy körte. (Ha
valaki nem ismeri az imént értésére adatott problémát, annak már reszeltek.)
Sanyi  mit  tehetett  hát: futásnak eredt, hogy lehagyja a sajgást az összes
végtagjaiból  meg a mindegyikből. Ment neki a megye határának, majd nekiment
a  megye  határának. Kékre-zöldre zúzta magát, úgy festett, mint a Festetics
kastélyban  a Föld nevű bolygó portréja. Nem bolyongott tovább, megtalálta a
fájdalom  pontos  helyét:  az  a megyehatárból sugárzott szerteszét. Annyira
boldog lett, hogy meg is halt. (És még mondja valaki, hogy a meséknek mindig
rózsaszín a vége!)



Víz között

Vannak  olyan  dolgok,  amelyek  egyszerre késztetést éreznek felemészteni a
szabad  időm, s ilyenkor egyszerűen nem marad esélyem nem foglalkozni velük.
Nehéz, s számomra egyetlen kiút a lezárásuk, lejegyzésük.
Megragadt  bennem  egy  dicséret, mi iskolás koromban egy tanáromtól szaladt
egy  olyasvalakihez,  aki  hivatalból  osztálytársam  volt.  Megelőzte ezt a
dolgozatának  felolvasása.  Nem  tudtam  megemészteni  máig  a  neki címzett
dicséretet, mert nem voltam eléggé megelégedve alkotásával. Most röppent fel
ismét  a lezáratlan szükség: megélt eseményéről - melyet megpróbált szavakba
önteni - most én igyekszem megemlékezni. Élmény volt. Öt méter magasban állt
a  lány.  Apró,  izmos  termete  ujjpercein  támaszkodott.  Végtelennek tűnő
másodpercekig   nem   történt   semmi,   leszámítva   a   lány  lélekgyilkos
koncentrációját.  Valami  lehetetlen  erő  emelte  őt  magasba látszólagosan
komoly     hirtelenségben.    Tökéletes,    röpke    mozdulatokkal    életem
leggömbölydedebb  mozzanatait rajzolta a levegő fájdalommentesen nekicsapódó
molekulái  közé.  Kis  túlzással,  de  lehet,  hogy  enyhe  alulértékeléssel
megtépázhatnám  dicsőségét,  és kijelenthetném: bármit csinált is, az valami
tökéletes volt.
És  most  én az érzésről, melyet bármely sportoló hasonlóképp átélhetett már
koncentrációi  közben. Az olimpikon emléke elmaradozott. Kellett ahhoz, hogy
elhitesse   velem:   abból   a   magasságból  mindennemű  veszélytelenséggel
zuhanhatok  a  mély  szintje  alá,  és  ahhoz, hogy természetességével odáig
felsegítsen.  Ott  voltam  hát. Velem együtt a drukk is, de mint említettem:
már  nem a feljutás, az esetleges félelem a remegő léptek sokaságától, hanem
a  csigalépcsőn  való  feltekeredés  után,  a  talapzat éléhez közel lenézve
felgyülemlett  érzelemhullámok  drukkja:  mennyire  kedvel  majd a víztükör,
hogyan fogad majd magába? Volt még egy nyitott kérdésem: sikerül-e elérnem a
négy és fél méteres vízlepel fedte aljat?
Megkapó  pillanatok  következtek.  Megismételhetetlenek.  Nem csak általában
ígérkeztek  kiszámíthatatlannak  az elérkező események, de még inkább teljes
mértékben.  Fel  kellett  készülnöm  meg  nem élt dolgokra. Érkeztem már sós
közegbe, de ez már látatlanban nagyon másnak ígérkezett.
Egy  bizonyos: aki a medence szélén sétált el, nem léphetett kettőt, amíg én
nyolc méternél is többet haladtam. Az is igaz, hogy lefelé.
Leérkezve  a tükör alá azonnali hatállyal felcsaptam szemhéjaim. A víz egyre
csak  nyomott  felfelé,  s  ekképpen  lassulva  mentem  a föld vonzerejének.
Megálltam. Itt jött egy ritka érzés. Tartózkodtam már közel három méternyire
a  vízszint  alatt,  de  akkor  a  medence  talapzatán  voltam.  Most  jóval
meghaladhattam  a három métert, de nem éreztem magam közel a fenékhez sem. A
semmi  kellős közepét éltem meg egyre csökkenő oxigénnel. Agyamban sokminden
lejátszódott, mire feleszméltem: fel kell jutnom.
Talán   csak   azt   bánom,   hogy  nem  időzhettem  tovább  nem  mindennapi
gondolataimmal,  de  az  tény,  hogy hihetetlen érzéseim keletkeztek. Ha jól
emlékszem, soha olyanok azelőtt.

Mivel   0-val   kezdődik  a  számozás,  hová  is  lehetett  a  kedélyállapot
transzformátorom?
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.