Fejvesztett fejlődés
────────────────────
Hej, dunnáról fúj a tél
Mohácsnál tíz-tizenegy. Tilos volt ugyan, én mégis találkoztam egy
hajóvontával. Na tessék, hát nem ellőttem a poént? Igen, én is hajóvonta
vagyok. És valaki horgára akadtam, aki bevontatott. Olyan kis gyámoltalanul
ágyaztam be magamnak az én kis felhőcenzúrázó hidacskám alatt, éppen az éves
olajszennyezésbe kezdtem, erre nem megjelent...? Nagy vizet vert föl, mikor
harmadszor húzott el mellettem, már egymásba is szerettem. Mert volt ott egy
másik is, és nekem az kellett. Tudják, hogy van, minél inkább tiltják a
dolgot, annál inkább gyümölcs. A szervezetnek meg nem átall kelleni a sok
glükóz. Szóval mégis azzal adtam össze magam, aki velem elsőnek
erőszakoskodott. Itt a kötelem, cibáld meg - mondtam végül. Mit mondjak, jól
lestrapált a pici, összetörte a vas szívem, beállt a motoromban az ütő.
Rendesen megdolgoztatott. Most megyek, lehűtöm magam egy kicsit. Beállok a
zsilipkamrába, és megnyitom a vizet.
Lokalizálatlan fájdalom
Nem sikerült feltérképezni a gócpontot. Sanyi Salgótarjánban lakott, és
állandó jelleggel minden tagja sajgott. A vidék összességében véve nem volt
eladó, de elhagyatott, és azon a helyen a sok időjárást előidéző tényező is
gyakran sanyargatott. Jött oda tájfun, levert mindenkit a víz (a törökökkel
egyetemben és a főiskolában is). Szóval jóval rosszabb volt nekik, mint
amikor nem volt az. Persze erre nem volt az eddigiek sorában sem precedens,
sem példa. Ez a közöny, amivel a tanya baja jól el lett látva, kiült Sanyi
jobb és bal arcára, meg a hónalja alá három hüvelykkel. És ez a kölyök egyre
csak fájt. Körbe-körbe, akár az óriás meg a törpe, meg néha egy körte. (Ha
valaki nem ismeri az imént értésére adatott problémát, annak már reszeltek.)
Sanyi mit tehetett hát: futásnak eredt, hogy lehagyja a sajgást az összes
végtagjaiból meg a mindegyikből. Ment neki a megye határának, majd nekiment
a megye határának. Kékre-zöldre zúzta magát, úgy festett, mint a Festetics
kastélyban a Föld nevű bolygó portréja. Nem bolyongott tovább, megtalálta a
fájdalom pontos helyét: az a megyehatárból sugárzott szerteszét. Annyira
boldog lett, hogy meg is halt. (És még mondja valaki, hogy a meséknek mindig
rózsaszín a vége!)
Víz között
Vannak olyan dolgok, amelyek egyszerre késztetést éreznek felemészteni a
szabad időm, s ilyenkor egyszerűen nem marad esélyem nem foglalkozni velük.
Nehéz, s számomra egyetlen kiút a lezárásuk, lejegyzésük.
Megragadt bennem egy dicséret, mi iskolás koromban egy tanáromtól szaladt
egy olyasvalakihez, aki hivatalból osztálytársam volt. Megelőzte ezt a
dolgozatának felolvasása. Nem tudtam megemészteni máig a neki címzett
dicséretet, mert nem voltam eléggé megelégedve alkotásával. Most röppent fel
ismét a lezáratlan szükség: megélt eseményéről - melyet megpróbált szavakba
önteni - most én igyekszem megemlékezni. Élmény volt. Öt méter magasban állt
a lány. Apró, izmos termete ujjpercein támaszkodott. Végtelennek tűnő
másodpercekig nem történt semmi, leszámítva a lány lélekgyilkos
koncentrációját. Valami lehetetlen erő emelte őt magasba látszólagosan
komoly hirtelenségben. Tökéletes, röpke mozdulatokkal életem
leggömbölydedebb mozzanatait rajzolta a levegő fájdalommentesen nekicsapódó
molekulái közé. Kis túlzással, de lehet, hogy enyhe alulértékeléssel
megtépázhatnám dicsőségét, és kijelenthetném: bármit csinált is, az valami
tökéletes volt.
És most én az érzésről, melyet bármely sportoló hasonlóképp átélhetett már
koncentrációi közben. Az olimpikon emléke elmaradozott. Kellett ahhoz, hogy
elhitesse velem: abból a magasságból mindennemű veszélytelenséggel
zuhanhatok a mély szintje alá, és ahhoz, hogy természetességével odáig
felsegítsen. Ott voltam hát. Velem együtt a drukk is, de mint említettem:
már nem a feljutás, az esetleges félelem a remegő léptek sokaságától, hanem
a csigalépcsőn való feltekeredés után, a talapzat éléhez közel lenézve
felgyülemlett érzelemhullámok drukkja: mennyire kedvel majd a víztükör,
hogyan fogad majd magába? Volt még egy nyitott kérdésem: sikerül-e elérnem a
négy és fél méteres vízlepel fedte aljat?
Megkapó pillanatok következtek. Megismételhetetlenek. Nem csak általában
ígérkeztek kiszámíthatatlannak az elérkező események, de még inkább teljes
mértékben. Fel kellett készülnöm meg nem élt dolgokra. Érkeztem már sós
közegbe, de ez már látatlanban nagyon másnak ígérkezett.
Egy bizonyos: aki a medence szélén sétált el, nem léphetett kettőt, amíg én
nyolc méternél is többet haladtam. Az is igaz, hogy lefelé.
Leérkezve a tükör alá azonnali hatállyal felcsaptam szemhéjaim. A víz egyre
csak nyomott felfelé, s ekképpen lassulva mentem a föld vonzerejének.
Megálltam. Itt jött egy ritka érzés. Tartózkodtam már közel három méternyire
a vízszint alatt, de akkor a medence talapzatán voltam. Most jóval
meghaladhattam a három métert, de nem éreztem magam közel a fenékhez sem. A
semmi kellős közepét éltem meg egyre csökkenő oxigénnel. Agyamban sokminden
lejátszódott, mire feleszméltem: fel kell jutnom.
Talán csak azt bánom, hogy nem időzhettem tovább nem mindennapi
gondolataimmal, de az tény, hogy hihetetlen érzéseim keletkeztek. Ha jól
emlékszem, soha olyanok azelőtt.
Mivel 0-val kezdődik a számozás, hová is lehetett a kedélyállapot
transzformátorom?