Utolsó esélyünk feleszmélni
----------------------------------------------------------------------------
Nos, ez itt ízelítő Douglas Adams "Utolsó esélyünk feleszmélni" című
könyvéből, amelynek teljes fordításának kiadásához még nem találtam
megfelelő kiadót.
----------------------------------------------------------------------------
(Részlet)
Ritka, avagy közepesen ritka?
Richard Lewis egy olyasvalaki, aki kidolgozott egy tökéletesen
működőképes módszert arra, hogy feltett kérdéseire csattanós válaszok
érkezzenek.
Vezeti a maga kis Landroverjét (nos, valójában nem a sajátját, hanem azt
a példányt, amelyet volt valaki olyan őrült, hogy kölcsönadott neki), amit
máskülönben csakis ínyencségnek titulálhatunk a mauritiusi utakon, amelyek
eredetileg nem ínyenceknek készültek. Keskenyek, semmi sem fogja meg a nekik
rontó szeleket, s leginkább kifutópályára hasonlítanak: hirtelen végződnek
hat incses dobbantókban. Richard veszélyesen oldalazva dirigálja
ínyencségét, s mikor feltesz egy kérdést, feléd fordul, megvárja válaszod, s
csak azután néz ismét az útra. A morális terror talán nem a legmegfelelőbb
módszer, hogy rövid válaszokat legyél képes adni, de kétségkívül hatásos.
Nekünk egész jól ment a dolog. "Milyen volt a repülés?" ('Klassz!'),
"Milyen volt az étel?" ('Klassz!'), "Ugye, fáradtak vagytok?" ('Nem,
klasszul!'), ám ekkor jött az, amit ő elismerően - hogy úgy mondjam -
csámcsogásnak titulált.
"Miért jöttetek ilyen messzire, Mauritiusra, csak nem azért, hogy
találjatok valami ócska, lekattant vegetáriánus denevért?" A Landrover
ijesztő kanyargásba kezdett.
Egyik dolog, amit Richard Lewisról tudni kell, s valóban érdemes róla
tudni, hogy ornitológus. Amikor ezzel tisztában vagy, minden más mellékessé
válik.
"Egyszerűen nem tudtam kitalálni - tiltakozott megfordulva székén
szónoklatába kezdve -, hogy miért pont Rodrigezbe igyekeztek. Talán
vegetáriánus denevérért? Mert ott nem túl ritka jelenség."
"Nos, ez relatív - tiltakozott Mark. - Talán nem túl ritka mauritiusi
mércével, ám ez a legritkább vegetáriánus denevér a..."
"Mi a csudának nem maradtok Mauritiuson?"
"Nos..."
"Egyáltalán mit tudtok Mauritiusról? Mi mindent?"
"Nos - szólaltam meg ekkor -, tudom, hogy... ööö egy teherautó
közeleg..."
"Ne is törődj vele! Ez az én dolgom. Mit tudtok egyáltalán Mauritiusról?"
"Tudom, hogy eredetileg hollandok népesítették be, s mikor azok
eltávoztak, a franciák foglalták el, akik később alulmaradtak a britekkel
szemben a napóleoni csatákban. Így az ex-brit társaság része a mai népeknek.
A lakosság franciát vagy kreolt beszél. A törvény alapjaiban angol, és
nektek ööö a bal oldalon kellene vezetnetek..."
"Rendben, tehát elolvastad az útikalauzt. De tudsz-e valamit az itteni
madarakról? Ismered egyáltalán a rózsaszín galambot? A hullámos
törpepapagájt? Hallottál már a mauritiusi vörös vércséről?"
"Igen, de..."
"Akkor minek mentek arra a hülye Rodrigez szigetre pár ocsmány
vegetáriánus denevérért? Itt is van belőlük egy köteg a központi
tenyészetnél, amennyiben annyira vágytok egyre. Meg van sok egyébb
ocsmányság is. Jobb ha maradtok, itt van néhány igazi cucc. Jézus!"
Hirtelen nem várt pofont kaptunk a talajtól, s komoly energiával kellett
markolni a kormányba, nehogy a szemközti teherautónak rontsunk.
"Megmondom a frankót - mondta ismét megfordulva. - Meddig maradtok? Két
hétig?"
"Igen" - válaszolt Mark sietősen.
"Úgy tervezitek, hogy itt elüttök két napot, majd átröpültök Rodrigezre,
hogy ott kb. tíz napot töltsetek el a világ legritkább vegetáriánus
denevérét keresve?"
"Igen."
"Rendben. Ezt fogjátok tenni az helyett. Itt maradtok tíz napig, s
Rodrigezből elég lesz kettő. Rendben?"
"Két nap elég lesz?"
"Igen."
"Honnan tudod?"
"Mert megmondom pontosan, hogy hol találtok. Tíz perceteket fogja igénybe
venni. Csináltok pár képet, aztán uzsgyi!"
"Ó!"
"Akkor maradtok, ugye?"
"Ööö..."
Kész örökkévalóságig hintáztunk az úton, többé-kevésbé annak közepén. Egy
újabb teherkocsi tűnt fel előttünk önkívületében villogtatva. Richard még
mindig ránk meredt.
"Egyetértetek? - ragaszkodott. - Maradtok?"
"Igen! Igen! Maradunk!"
"Rendben. Oké. Én is ezt tenném. És Carllal is találkoznotok kell. Ő
csodálatos, ám teljességgel őrült. Jézus!"
A csodálatos, ám teljességgel őrült Carl Jones egy magas walesi a maga
késő harmincas éveiben, és vannak, akik megesküdnének rá, hogy az ő
teljességgel perverz, teljességgel vak eszementsége a fő oka a mauritiusi
ökológia teljes megsemmisülésének. Carl volt az, akivel Mark felvette a
kapcsolatot az utazások lerendezése ügyében, s az első pillanattól teljesen
nyilvánvaló volt, amikor Mauritius földjére léptünk, hogy őt fogjuk leszúrni
mindenért. Amikor a bevándorlási hivatal tisztviselőjének azt mondtuk a
reptéren, hogy találkozunk (valakivel, akit Carl Jonesnak hívnak valahol,
amit Fekete folyónak hívnak), ő váratlan, elbátortalanító hisztérikus
kacagásban tört ki, s megpaskolta a hátainkat.
Amikor Carllal Richard házában találkoztunk, dühödt tekintettel üdvözölt,
besodródott az ajtófélfa mellett, és így morgolódott: "Utálom a média
embereit!" Aztán felfedezte a magnónkat, és szendén elmosolyodott.
"Ó, be van kapcsolva?" - kérdezte.
"Nem, pillanatnyilag nem."
"Kapcsolják be gyorsan, kapcsolják!"
Bekapcsoltuk.
"Igazán gyűlölöm a média embereit! - ordította. - Rögzítették? Mit
gondolnak, jó lett a minősége?"
Rámeredt a magnóra, hogy megbizonyosodjon, az tényleg felvesz.
Hamar felismertük, hogy egy csapat szenvedélyesen megszállott ember közé
kerültünk. Carl és Richard fő szenvedélye a madarak. Különleges hévvel
szeretik őket, egész életük munkásságát nekik szentelték, gyakran
borzasztóan rossz kondíciók és fizetés mellett, hogy megmentsék őket a
kipusztulástól és a környezetet, amiben élnek. Richard a Fülöp szigeteken
szerezte gyakorlatát a majomvadász sasok megvédésével, amelyek akkorák, hogy
inkább néznéd őket landoló vadászgépeknek, mintsem fákon fészkelő lényeknek.
1985-ben érkezett Mauritiusra, ahol a teljes ökoszisztéma híresen nevezetes
szépséges gazdagságáról és kétségbeejtő helyzetéről.
Mániákusan dolgoznak, ami zavarba ejtő, amíg fel nem fogod a probléma
súlyát, és annak fokozódási ütemét. Ökológiailag mondva Mauritius háborús
terület, és Carl, Richard, valamint mások - beleértve Wendy Strahmot, egy
hasonlóképp megszállott botanikust - mint műtősök tevékenykednek a
frontvonal mögött. Rendkívül kedves emberek, gyakran kimerültek a sok
törődéstől. Türelmetlenségük gyakran fekete humorban tör ki, mert olyan sok
kritikus helyzettel szembesülnek, hogy a nagyon, égetően fontos helyzetre
már nem jut idejük.
Munkájuk főként Carl állattenyészetére fókuszálódik a Fekete folyó
falujában, és Richard másnap odavitt minket.
A hat láb magas kőfal előtt fékeztünk, majd beléptünk.
Bent egy nagy homokos udvar volt kis fa épületekkel és odúkkal. A meleg
levegő megtelt éles csapkodásokkal és búgásokkal, valamint erős szagokkal.
Néhány igen-igen nagy teknős száguldozott a szabadban, talán annak
köszönhetően, hogyha szökni próbálnának, könnyű legyen őket hozzávágni a
kerítéshez.
"íme - szólt Richard egy nagy kalitkára mutatva, ahol lerobbant esernyők
lógtak lefelé -, rodrigezi gyümölcs denevérek. Most, hogy látták őket,
megnyugodhatnak. Később majd jobban szemügyre vehetik, de előrebocsátom:
unalmasak. Semmiségek ahhoz képest, amik itt vannak. Például rózsaszín
galambok... Itt található a világ néhány legritkább, legszexisebb madárfaja.
Kíváncsiak a kuriózumokra? Megnézem, Carl bent van-e? Neki kéne
megmutatnia."
Gyorsan körbevitt minket, de Carlt nem találtuk. De volt ott valaki, aki
epedezve szerette. Richard intett nekünk.
"Ez Pink" - mondta.
Megnéztük.
Pink két mélybarna szemével feszülten figyelt ránk. Ficánkolt kicsit az
ágába kapaszkodva, és persze alapvetően irritálta ottlétünk.
"Pink egy mauritiusi kestrel - mesélte Richard -, de nagyon furcsa."
"Tényleg? - csodálkozott Mark. - Nem tűnik annak."
"Miért, milyennek találod?"
"Egész kicsinek. Csillogó barna tollak borítják a szárnyait, matt barnák
és fehérek a mellkasát, látványos karmai vannak..."
"Más szavakkal madárnak néz ki."
"Nos, igen..."
"Megrémülne, ha tudná, hogy ezt gondolod róla."
"Ezt hogy érted?"
"Nos, a tenyészmadarakkal az egyik gond az, hogy néha irtani kell őket,
amit a madarak nemigen értenek. Amikor egyikük tojásból kel ki, nincs igazán
tiszta képe a világról, és az első dologba beleszeret, így Pink esetében az
Carl volt. Ez a 'bebélyegződés', és egyben törölhetetlen is. Amint eldönti,
hogy ember..."
"Tényleg azt hiszi magáról?" - kérdeztem.
"Ó, igen. Carlról úgy tartja, hogy az anyja, és többé-kevésbé követi is.
Nem valami brilliáns, de logikus gondolatmenet. Teljesen elkerüli a többi
kestrelt, nem foglalkozik velük, számára csak egy madárfaj ők. De ha Carl
jár arra, teljesen begerjed. Ez persze gond, a bebélyegzett állatot nem
teheted ki a vadonba, mert nem tudna magával mit kezdeni. Nem fészkelne, nem
vadászna, csak várná, hogy étterembe vigyék, meg ilyesmi. Vagy legalábbis
elvárná, hogy etessék. Életképtelen lenne. Ugyanakkor a madárházban fontos
szerepe van. Látható, hogy a madarak, amelyeket mi költöttünk ki, nem
ugyanakkor érik el a szexuális érettségüket, így amikor a nőstények
tüzelnek, a hímek még nem tudnak mit kezdeni velük. A nőstények nagyobbak és
sokkalta harciasabbak, és gyakran legyőzik a hímeket. Amikor ez megesik,
spermát gyűjtünk Pinktől, és..."
"Az hogy csináljátok?"
"Egy kalapban."
"Kalapot mondtál? "
"Igen. Carl felteszi a speciális kalapját, amely egy kicsit fura alakú és
műanyag karimájú, Pink megőrül Carl irányú szexuális vágyától, és
szétszeretkezi a kalapját."
"Micsoda?"
"Beleélvez a karimába. Azt használjuk a nőstény megtermékenyítésére."
"Különös módszer az anyává tételre."
"Különös a madár is. De jól használható a pszichológiai zavar ellen."
Carl egyik legnagyobb hibája a mauritiusi tenyészközpont felállítása
volt. Talán egyben a leglátványosabb és legbriliánsabb is.
"Kiskoromban mindenki úgy vélte, kész csőd leszek, ha egyszer megnövök -
mesélte később, amikor előkerült tetemes késése után. - Teljesen leírtak,
reménytelen esetnek számítottam. Soha semmit nem tettem, semmi sem érdekelt.
Pontosabban semmi az állatokon kívül. A walesi iskolában nem találták
helyénvalónak, ha valakit csak az állatok érdekeltek, de én tartottam
belőlük vagy ötvenet - apám nagy örömére a kertben, ketrecekben. Voltak ott
borzok, rókák, görények, baglyok, sólymok, csókák, meg minden egyéb. Még az
iskolás években sikerült fogságban kestreleket szaporítanom. Az igazgatóm
szerint szép dolog volt az érdeklődésem, ugyanakkor semmire sem jó, mert a
tanulmányi eredményemen sokat rontott. Egy nap behívott az irodájába, és ezt
mondta: (Jones, ez nem mehet így tovább. Az egész életed rácsok mögé
nyúlkálással telik. A sulira nem marad időd. Ez katasztrófához vezet. Mihez
tudsz majd kezdeni magaddal?) Erre azt válaszoltam - és még Walesben!, hogy
a trópusi szigetekre akarok menni madarakat tanulmányozni. Mire az igazgató
kijelentette: 'Ehhez gazdagnak kell lenned, vagy intelligensnek, de te egyik
sem vagy.' - Ezt én bátorításnak vettem."
"Letettem pár vizsgát, és diploma előtt Oxfordba utaztam Tom Cade
professzorhoz, a világ legtekintélyesebb solymászához. ő mesélt arról,
hogyan fogtak be, szaporítottak, majd engedtek szabadon sólymokat
Amerikában."
"Olyan hihetetlennek tűnt. Hihetetlenül izgalmasnak. Léteznek emberek,
akik tesznek valamit. Megtudtam azt is, hogy az Indiai óceánban, Mauritiuson
él a világ legritkább sólyomfajtája, a mauritiusi kestrel, és éppen a
kihalás szélén áll, de egy tenyészközponttal talán meg lehetne menteni a
fajt. Hirtelen belém nyilallt, hogy gyerekkoromban a kertben pont azzal
foglalkoztam, ami most a túlélést jelenthetné."
"Teljesen rabul ejtett a gondolat és az izgalom: istenemre, meg kell
néznem, tehetek-e valamit - gondoltam. Ezért nyáron Amerikába utaztam
projecteket tanulmányozni működésük közben, és megígértem magamnak, ha
tudok, eljutok Mauritiusra a kestreleket megmenteni."
"Azt mondták: 'Carl, nagyon szép, hogy oda akarsz jutni, de sokféle
probléma van ott, és te nem tudsz rajtuk segíteni. Túl kevés maradt a
madarakból. Mindössze egy páros, és néhány másik egyed. A helyi gondoknak és
tényeknek köszönhetően ez édeskevés. Vannak ugyan, akik a megmentésükkel
bajlódnak, de lassan le kell zárni az ügyet. Csak kidobott energia az
egész.' De azért megkaptam a munkát. Ami nem állt másból, mint az ottani
munkálatok felszámolásából."
"Így érkeztem ide úgy tíz éve. Akkor ezen madarak egyike sem létezett még
- mondta körültekintve a tenyészeten, ahol negyven mauritiusi kestrelt
neveltek fel, hogy később szabadon engedjenek, kétszáz rózsaszín galambot és
még vagy száz rodrigezi gyümölcsdenevért. - Azt hiszem - tette hozzá pajkos
mosollyal arcán - kész katasztrófa lett belőlem."
Amint befejezte történetét, könyökeire támaszkodott, és az órájára
nézett. Hamarosan feldúlt kifejezés ült ki az arcára, lábra pattant,
kezeivel csapkodva a fejét. Késésben volt az alapítvány pénzgyűjtő
találkozójáról.
Hallottuk már keserűen panaszkodni mauritiusi tartózkodásunk alatt arról,
hogy nem jeleskedik az adminisztrációban vagy a politikában, ám a munkája
érdekében csúnyán sokat kellett mindkettővel foglalkoznia. Folyamatos
pénzelőteremtésre volt szükség, igazolni, könyvelni az emberektől kapott
pénzek származását, és megtárgyalni mindent a különféle konzervációs
testekkel, amelyek állandóan a válla fölött leskelődnek. Mindez
tulajdonképpen arra jó, hogy ne legyen képes a munkáját zökkenőmentesen
végezni, ahelyett, hogy hagynák boldogulni. Illetve egyszerűen odaadnák a
pénzt a boldoguláshoz. Az egész project, amely Mauritius egyedi és törékeny
ökológiájának megőrzésére irányul, patetikusan alacsony költségvetésű.
"Azt hinnéd, mindenki, aki a konzervációs programban részt vesz,
ugyanazon az oldalon áll - mondta később Mark, miután ő elment -, de itt
éppen annyi a veszekedés és akkora a bürokrácia, mint máshol."
"Nekem mondod? - csodálkozott Richard. - És mindig a dolgozókat
hibáztatják. Nézd ezeket a nyulakat!"
Megvető kézlegyintéssel mutatott egy ketrec felé, ahol néhány tökéletesen
hagyományos kinézetű nyúl ücsörgött.
"Van egy sziget a közelben - egy igen-igen lényeges sziget a vadélet
szempontjából -, a Kerek sziget. Több egyedi növény- és állatfaj található
rajta, mint a föld bármely hasonló nagyságú területén. Száz, százötven évvel
ezelőtt valakinek az a zseniális ötlete támadt, hogy nyulakat és kecskéket
visz a szigetre, hogyha valaki hajótörést szenvedne, legyen mit ennie. A
populációk gyorsan szaporodtak, és csak a hetvenes években próbáltak
megszabadulni a kecskéktől. Aztán pár éve egy új-zélandi csoport érkezett a
nyulak kiirtására, míg végül valaki észrevette, hogy egy különleges, francia
nyúlfajtát öldökölnek, amely Európában már nem létezik, így átszállítandó
Mauritiusra, hogy valakik tartósítsák, például mi."
"Úgy vélem - folytatta Richard - egyszerűen betehetnénk őket az edénybe.
Közönséges nyulak. Aztán azóta érkezett valaki, aki szerint: 'Ez egy rakás
szemétdomb, mivel a fajok nem ritkák.' így most csak ülünk, etetjük a
nyulakat, amíg nyúletető kiválóságokká nem fejlődünk, hogy eldönthessük,
értékesek-e vagy sem. Idő és energiapocsékolás. Úgy értem, az etetésük
komoly gond. Mindig valami különösre vágynak, és neked ki kell találnod,
mire."
"A rodrigezi gyümölcsdenevéreket, amelyek után jöttetek, porrá zúzott
kutyaeledellel és tejben oldott gyümölcskeverékkel kell táplálnunk. Eddig
banán-diétán voltak, de ettől csak az arcrángásuk fokozódott." Vállat vont.
Mark tiltakozott: "Ez a legritkább vegi denevér a..."
"Igen, de több száz van belőle" - ragaszkodott Richard.
"A néhány száz azt jelenti, hogy nagy veszélyben vannak!" - kiáltotta
Mark.
"Tudod, hány visszhang papagáj van a vadonban? - érdeklődött Richard. -
Tizenöt! Ez tényleg kevés. A több százas létszám nem olyan veszélyes. Amikor
Mauritiusra látogatsz, és a kihalás végső szakaszába érkezett fajokkal
tartozol, semmi más nem számít. Minden egyebet figyelmen kívül hagysz,
hiszen olyan áldozatokat látsz, amelyeket megfelelő gondolkodással meg
lehetne menteni, és kipusztulnak hanyagság következtében. A kestreleket és a
galambokat időben észrevettük, pénzt és energiát fektettünk beléjük. És a
visszhang papagájokat? Igen-igen keményen dolgozunk a megmentésükön, és ha
eredménytelenül, többé sosem léteznek majd, mi pedig valaki nyulai miatt
aggódhatunk."
Megrázta a fejét, majd lenyugodott.
"Figyelj! - szólt Mark. - Igazad van. A rodrigezi gyümölcsdenevér egy
igen fontos faj, és a megmentésén munkálkodunk. Sok szokását feladta, mert a
rodrigezi lakók létfenntartó farmjai sok erdőbe kerültek. A denevér
populáció olyan kicsiny, hogy egy ciklon - amiből itt van bőven - el tudná
törölni őket. Csakhogy a lakók felismerték, hogy az erdők irtása csökkenti a
vízkészletüket. Ennek köszönhetően a denevéreknek marad életterük. A
külvilág mércéjével ez a faj igenis veszélyben van, de ennek a szigetnek a
mércéjével, ahol a bennszülött fajok is veszélyeztetettek, jól vannak."
Vigyorogni kezdett.
"Akarsz látni veszélyeztetett egereket?" - kérdezte.
"Szerintem az egér még nem veszélyeztetett faj" - mondtam én.
"Én nem is szóltam a fajról - válaszolta Richard. - Csak bizonyos
egerekre gondoltam. A kényesek nem maradnak meg. Sok állatot kell ölnünk
részben más állatok védelme, részben etetése érdekében: sok madár egeret
eszik, így mi itt is azzal tápláljuk őket."
Eltűnt egy kis, meleg szobában, majd percekkel később frissen gyilkolt
egerekkel a kezeiben tért vissza.
"Ideje megetetni a madarakat" - tudatta a Landrover felé indulva a
pokolból.
A kestrelekhez a Fekete folyó felé vezető legjobb út a Medine
cukorültetvény. Bizonyos szemszögből nézve a cukor Mauritius ökológiájának
fő problémája. A mauritiusi erdők jelentős hányadát azért irtották ki, hogy
helyet biztosítsanak valaminek, ami jót tesz a fogrontásnak. Ez persze
mindenütt gond, de ezen a szigeten különösképp, hiszen az itteni
ökoszisztéma alapvetően más. Még a szó jelentése is eltérő. Miután sok időt
töltesz ott naturalistákkal, két szót hallasz rendkívül gyakran:
"egzotikus", és "endemikus". Jobban mondva hármat, ha a "katasztrófá"-t is
ide számoljuk.
Az "endemikus" növény- vagy állatfajok azok, amelyek csak az adott
szigeten honosak. Az "egzotikus" fajok azok, amelyek máshonnan kerültek oda,
és általában komoly katasztrófát hozott magával feltűnésük.
Az ok ez: a szárazföldi zavarok nagyok. Több százezer, akár millió
különféle faj verseng a túlélésért. A küzdelem kegyetlensége határtalan,
ezért a túlélő fajok valódi harcosok. Gyorsabban szaporodnak, illetve több
magot szórnak el.
Egy sziget ugyanakkor kicsi. Sokkalta kevesebb faj verseng, és sosem
olyan hevesen, mint a szárazföldön. A fajok csak annyira durvák, amennyire
ez szükséges, az élet sokkal visszafogottabb, leülepedettebb, és az evolúció
is lassabb. Így található például Madagaszkáron még ma is lemur, amely
aeonokkal korábban eltörlődött a szárazföldön. A szigeti ökológiák törékeny
idő-konzervek.
Elképzelheted hát, mi történik, ha szárazföldi fajok kerülnek egy
szigetre. Mintha Al Caponét, Dzsingisz kánt és Rupert Murdochot mutatnád be
egy kisebb közösségben - azoknak semmi esélyük sem maradna.
Ez történik Mauritiuson, illetve minden szigeten, amikor az endemikus
vegetációkat vagy állatokat valamilyen okból kiirtják, az egzotikus fajok
ellepik a területet, és átveszik az uralmat. Egy angolnak nehéz egzotikus
fajnak tartani például a fagyalt - a nagymamám irtotta a fagyal ágait,
amelyek a kertbe nyúltak -, de Mauritiuson martalóc útonállóként
tevékenykedik. Ugyanígy tesz a guava és sok egyéb támadó, amelyek gyorsabban
növekednek, és több magvat produkálnak.
A fekete ében az alacsony fekvésű mauritiusi keményfa erdőkből
származtak, amelyek miatt Dutch gyarmatosította a szigetet. Mára alig maradt
belőlük. Az erdők kiirtásának oka területek nyerése farmokhoz,
vállalkozásokhoz, és az őzvadászathoz.
Óriási erdőszeletek adják át helyüket játszótereknek, amelyeken fa
vadászlesekből lőnek az arra tévedt őzekre. Mintha a természetes erdőelhalás
nem lenne elég ijesztő - és valami okból a lelegelt endemikus növények nem
nőnek vissza, mialatt az egzotikus fajok tért hódítanak. A fiatal mauritiusi
fák sorsa a halálra majszolás.
Elhagytunk egy kiterjedt cukornádültetvényt Jamessel tárgyalva, a
mauritiusi különccel, aki senkit sem enged be a cukornád mögött húzódó
kerítésen engedély nélkül, még azt sem, aki már tíz éve mindennap átjár.
Erre a sorsra jutott Carl is, aki azóta bosszúból a kapu leragasztásával
fenyegetőzik, és valószínű, hogy nem viccel. Carl egyszerűen az a fajta
ember, aki a lehető legviccesebben fogja fel a helyzetet, és igyekszik azt
még komikusabbá tenni.
Volt egy sokkal komolyabb konfliktus kicsivel korábban, amikor Carl és
Wendy érkezett a világbank tisztviselőivel, akiktől is anyagi támogatást
vártak. James nem akarta beengedni a két érkező autót, mert csak egyre
kapott engedélyt.
James időközönként jelent Carlnak és Richardnak arról is, hogy hogyan
mozognak a kestrelek; no nem azért, mert megkérték erre, de sokakkal
ellentétben ő segítőkész. Ha még nem is látott egyetlen kestrelt sem,
barátságosan, bátorítóan az ellenkezőjét állítja. Ez azt jelenti, hogy
innentől Carlnak meg kell változtatnia a kestrelek lábára erősített jelzést,
ha tudni szeretné, hogy az adott színt viselő csoport kihalt-e?
A kestrel, amelyet látni készültünk, 1985-ben lett egérszedésre
beidomítva. A kestrelek etetésének oka az volt, hogy felhagyassák
diétájukat, és több tojás rakására ösztönözzék őket. Ha egyikük jól
táplálttá lett, Carl kiemelhette az első lerakott tojását, hogy a
tenyészetbe vigye, ha megbizonyosodott arról, hogy a madár továbbiakat is
fog rakni. Ezzel a módszerrel több egyed kelhetett ki, de a szülők csak
bizonyos számú egyeddel voltak képesek foglalkozni, így mesterséges
keltetésre volt szükség. Ez egy nagy ügyességet igénylő és kényes művelet,
amely folyamatos kondícióellenőrzést von magával. Ha egy tojás túl gyorsan
veszít a súlyából, túl gyorsan párolog a folyadéktartalom a héjon keresztül,
a rendelkezésre álló táplálék megszűnhet. Ha nem veszít eleget, áteresztőbbé
kell tenni azt. A legjobb, ha egy tojáson egy hétig a szülő ül, majd a
következő hármat inkubátorban tölti - az ilyen módon keltett tojások
túlélési esélye lényegesen nagyobb.
Richard rábírta a Landrovert a megállásra az erdő szélén, közel egy völgy
aljához, és kiszálltunk. A levegő mozgékony volt és tiszta, és Richard
elindult egy kis tisztás felé furcsa, hívogató hangokat keltve.
Pár perccel később a kestrel sivított át az erdőn, majd egy magas fán
landolt, és figyelmét egy nagy, félköríves sziklára irányította. Mivel ez a
madár inkább az erdei életmódhoz alkalmazkodott, nem lebeg, mint sok más
faj, hanem ehelyett tévedhetetlenül, nagy sebességgel szántja a fakoronákat,
ahol gekkókból, kisebb madarakból és rovarokból zsákmányol. Ehhez rendkívül
gyors és éles látására támaszkodik.
Mi őt, ő minket nézett figyelmesen. Igazából minden mozgó dologra
figyelt, gyorsan pislogva nézve az egyik, majd a másik irányba.
"Látjátok, mennyire figyel mindenre, amit lát? - kérdezte Richard. - A
szemeiből él, és erre emlékezned kell, ha fogságban tartod. Meg kell
bizonyosodnod, hogy teljes a környezete. A ragadozó madarak igen buták. De
mivel nagyon jó a látásuk, edzésben kell tartani a szemeiket."
"Amikor először kezdtünk ragadozó madarakat tenyészteni, néhány tréfás
madarat is kerítettünk, amelyek valaki közeledtére beindultak, majd
csalódottakká váltak zaklatásuktól. Később valaki előállt azzal, amit
napfényes magánmadárháznak hívnak. Ebben mind a négy fal átlátszatlan, a
fény csak felülről érkezik. De mi ezt is túlfejlesztettük. Az utódok,
amelyek ebben a környezetben születnek, nem jutottak elegendő ingerhez.
Egyszerűen nem bizonyult jónak a dolog."
"Úgy értem, az állatok talán nem intelligensek, de nem olyan hülyék, mint
sok ember. Ha az állatkertek főbb részeit megfigyeled, ahol is léleknyugtató
zöld színű 'fákat' képeztek minimalista módszerekkel, hogy egy fa formáját
utánozzák, azok nem igazán elégítik ki a majmokat: a levelek, a kéreg,
ilyesmi. Egy mérnök számára fának tűnnek, de ők sokkal hülyébbek a
majmoknál. Éppen most kaptunk egy tájékoztatót az államokból az üvegszálas
fákról. Az egészet úgy tervezték, hogy azt mutassa, milyen büszkék a
mauritiusi eladásokra, meg hogy milyen szép zuzmókat tudnak festeni a fákra.
Úgy értem ez piszkosul undorító: kik ezek egyáltalán? Rendben. Etessünk
madarat! Nézitek?"
A madár nézett. Nehéz elkerülni, hogy azt írjam: sólyomszemmel, de a
valóság az, hogy kestrel szemekkel.
Richard visszaejtette a karját. A kestrel feje szorosan követte a
mozdulatot. Egy széles alkarmozdulattal Richard a kisegeret magasan a
levegőbe dobta. Pár másodpercig nézte ezt a kestrel, igazgatva lábait az
ágon, amint lakomája röpködött. Az egér elérte parabolája csúcsát, kis,
halott súlya lassan lefelé indult.
Végül a kestrel leugrott az ágról, felcsapta magát a levegőbe sok
ingázást követően, sarkalatos helyzetet vett fel, és oda gyorsult, ahová az
egeret várta. Az ív végéhez közelítő tetemet elcsípte, majd egy közeli ágra
telepedve letépte a fejét.
"A fejet ő maga eszi meg - magyarázta Richard -, a maradékot pedig a
nősténynek viszi a fészekbe."
Még pár egérrel jóllakattuk a kestrelt, hol a levegőbe dobva, hol a
félkör alakú sziklára helyezve azokat. Végül a madár besokallt, és ott
hagytuk.
A zoológusok sokat merítettek a közép-angliai szótárból, innen a
"besokallt" kifejezés is.
Például a "fikkel" azt jelenti, hogy a madár megtisztítja a csőrét
húsevés után egy fa segítségével. A sziklák fehér nyomai, ahol a madár
székelt, a "lenyomatok". Alaphelyzetben persze "madárürülék" a nevük, de
közép-angolul "lenyomat". "Fel van izgulva" a madár, amely rázza tollait és
testét, ami számára egy igen kellemes, pihent érzést hoz el.
Amikor egy sólymot képezel ki, éhezteted - ez a pszichológiai fegyvered.
Ezért, amikor túl sokat evett, nem fog együttműködni, és bosszantani fogja
bármi, amire rá akarod venni. Csak ül egy fa tetején és dekkol. "Besokall."
Richard tökéletesen besokallt aznap este, és ennek oka volt. Nem volt köze
a túl sok evéshez, de ahhoz már igen, amit mások előszeretettel
fogyasztottak. Egy mauritiusi barátnő, egy francia lány érkezett
meglátogatni őt a közeli Réunion szigetről a főnökével egyetemben, aki pár
napot töltött együtt vele.
Az ő neve Jacques volt, és hamar kivívta mindenki ellenszenvét, de
senkiét sem annyira, mint Richardét, aki már a látványát sem bírta.
Arrogánsan elegáns volt, lusta, fölényes szemekkel, lusta, fölényes
mosollyal, és ahogyan azt Richard később megállapíthatta, lusta, fölényes és
végletesen buta aggyal.
Jacques a házba ért, és lustán, fölényesen körülnézett. Semmi fogalma sem
volt arról, mit csinál ott. A ház nem volt elegáns, olcsó, használt bútorok
voltak benne, és mindenhol madárképek voltak a falakra erősítve
gombostűkkel. Lomhán a fal felé indult volna, de nem talált olyan felületet,
aminek a vállát támaszthatta volna, így lomhán egyhelyben maradt.
Ajánlottunk neki egy sört, és el is vett egyet nagy kegyesen.
Megkérdezte, hogy mit csinálunk ott, mire mi elmondtuk, hogy a BBC-nek
készítünk beszámolót, és könyvet írunk a mauritiusi vadéletről.
"De miért? - kérdezte zavaró hangsúllyal. - Ott semmi sincs."
Richard ekkor még ellent tudott állni. Elmagyarázta hűvösen, hogy néhány,
a világon legritkább madárfaj csak ott létezik. Elmagyarázta Carl és a
többiek és a saját feladatát: védelmezik és tanulmányozva tenyésztik őket.
Jacques vállat vont, majd kijelentette, hogy szerinte semmi különös nincs
azokban a madarakban.
"Ó?!" - hőkölt fel halkan Richard.
"Még csak egy érdekesebb toll sincs rajtuk."
"Tényleg?" - csodálkozott Richard.
"Én az olyan arab kakadu féléket szeretem" - tudatta Jacques lusta
mosollyal.
"Csak nem?"
"Én magam a Réunion szigeten lakom" - folytatta Jacques.
"Csak nem?"
"Ott aztán semmi érdekes madár nincs" - mesélt tovább Jacques.
"Talán azért, mert a franciák lelövöldözték őket" - mondta Richard.
Okosan elfordult és kiment a konyhába, hogy igen-igen hangosan
elmosogasson. Csak amikor Jacques elment, akkor került elő újra. Egy
kinyitatlan üveg rummal jött be a szobába, majd ledobta magát egy viseltes,
öreg díványra.
"Kb. öt éve fogtunk húsz rózsaszín galambot, amelyek a tenyészetben
keltek ki, és szabadon engedtük őket. Úgy becsültem, a velük töltött idő,
munka és egyebek kb. ezer fontba került nekünk madaranként. De nem is ez a
baj. A baj a sziget különleges életvitelének fenntartásában van. A szabadon
engedett madarak, amelyeket kineveltünk, rövid idő alatt terítékre kerültek.
Nem tudtuk elhinni. Ezt egyszerűen nem tudtuk elhinni. Értitek, mi van ezen
a szigeten? Káosz. Pusztulás. Az ötvenes években DDT-vel szennyezték, ami
azonnal beépült a táplálékláncba. Sok állat pusztult el. Aztán ciklonok
sújtották. Persze ezen nem lehet segíteni, de egy olyan szigetet értek,
amely teljességgel elgyengült a DDT-től és egyéb, helyrehozhatatlan
károktól. Az erdő további égetésének és irtásának köszönhetően mára
mindössze tíz százaléka maradt meg, és az őzvadászatnak köszönhetően ez a
folyamat nem állt meg. Mi maradt Mauritius páratlan élővilágából, amikor a
világ más részeiről behordtak mindenféle dolgokat - fagyalt, guavát és egyéb
hülyeségeket. Ezt nézzétek meg!"
Átnyújtott egy flaskát. Helyi forralású rum volt, Zöld sziget névvel.
"Olvassátok el, mi áll rajta."
Egy utazó hajó romantikus képe alatt, amely egy idillikus trópusi
szigethez közelített, egy négysoros állt Mark Twaintől: "Ráébredsz, hogy
Mauritius előbb jött létre, mint a mennyország, amely csak hitvány
utánzatnak sikerült."
"Ez kevesebb, mint száz éve így volt - mondta Richard. - Azóta csak olyan
dolgok történtek Mauritiussal, amilyeneknek nem szabadott volna. Leszámítva
talán a nukleáris kísérleteket."
Van egy sziget az Indiai óceánban, Mauritiushoz közel, amely valami csoda
folytán érintetlen maradt, és ez a Kerek sziget. Valójában nem is csodáról
van szó, hanem egy igen kézenfekvő okról, amire akkor ébredtünk rá, amikor
oda indulva Carllal és Richarddal beszélgettünk.
"Nem tudtok oda jutni - mondta Carl. - Illetve megpróbálhattok, de
csodálkoznék, ha sikerülne."
"Miért?" - érdeklődtem.
"A hullámok miatt. Tudod, a tenger valami ilyen" - nagy íveket írt le
karjaival.
"Különösen nehéz oda jutni - szólalt meg Richard. - Nincsenek kikötők,
vagy partok. Csak nyugodt napokon megközelíthető, és még akkor is fel kell
ugrani a hajóról a szigetre. Elég veszélyes. Megfelelő helyet kell találni,
különben nekivágódsz a sziklafalnak. Közülünk még nem veszett oda senki,
de... én már majdnem."
Csatlakoztunk egy naturalistákat szállító hajó utasaihoz, majd vagy száz
yardnyira a sziklafaltól lehorgonyoztunk, majd egy gumicsónakkal áteveztünk
a Kerek sziget legelőnyösebb részéhez - egy sikamlós kinövéshez, a Galambház
sziklához.
Egy csoport vízvédő ruhás pattant ki a gumicsónakból a tomboló tengerbe,
elúszott a szikláig, nehézkesen felkapaszkodott, majd lihegve felcsúszkált a
tetejére.
Mindenki más visszaindult a gumicsónakhoz, ami jelen esetben négyből
három embert jelentett. A partraszálláshoz ügyes ugrásra volt szükség,
kihasználva a part felé tartó hullámokat, amelyek meg-meg emeltek. Akik már
a sziklán voltak, meghúzták a csónak kötelét, és instrukciókat ordibáltak
bátorítva a többieket.
Legutolsónak indultam a partra.
Ám ekkorra a szél felerősödött és a tenger megvadult, és javasolták, hogy
a szikla másik felén próbálkozzak, ahol nem annyira meredek a fal, de egy
kicsit csúszósabb a mohától.
Próbálkoztam. A hullámzó hajó pereméről a szikla felé rúgtam magam,
észrevettem, hogy arra egy kicsit csúszósabb a fal, és egy kicsit kevésbé
meredek, ügyetlenül belepottyantam a tengerbe kezeimmel és lábaimmal
kapkodva valami szilárd után. A tenger bezárult a fejem fölött. A felszín
alatt kapálózva próbáltam kétségbeesetten a felszínre jönni, de a csónak
fölém került, és a falnak préselt, valahányszor mozogni kezdtem.
Rendben - gondoltam. Mindent értek. Ezért relatíve érintetlen a sziget.
Még egy kicsit feljebb kerültem, pont annyira, mint azok, akiknek a parton
sikerült végül eltolni tőlem a csónakot. Ez lehetővé tette számomra, hogy a
fejem a víz fölé emeljem és megkapaszkodjak egy szikladarabban. Sok
bukdácsolást, csúszkálást követően sikerült karnyújtásnyira manővereznem
magam Marktól és a többiektől, akik hirtelen megfogtak, és a sziklára
rántottak. Vérző koponyával eljátszottam, hogy jól érzem magam, csak egy kis
csendes zugra lenne szükségem, ahol nyugodtan kinyúlhatok, és akkor minden
jól alakulna.
A tenger erősen hullámzott, két vagy három óra alatt cipelt el a
szigethez, a hasam pedig könnyíteni akart volna az önsúlyomon, így feszülten
és labilisan érkeztem meg. Amíg Mark Wendy Strahmmal, a botanikussal csak
ott létező fajok felkutatására indult, én leültem napozni egy Beverly nevű
pálma mellé, hogy kábultan sajnáljam magam.
Tudtam, hogy a pálmafát Beverlynek hívják, mivel Wendy elmondta, hogy ő
keresztelte el annak. Olyan alakja volt, mint a Chianti üvegnek, és egyike a
szigeten, a világon megmaradt nyolcnak.
Ki a fene, tűnődtem, amint Beverly mellett ücsörögtem lehangoltan, nevezi
el a szigeteket?
Úgy értem, a világ egyik legcsodálatosabb szigete. Csúnyán szokatlan,
mikor a hold a tengerből emelkedik ki hűvös nyugodtsággal, hogy elindítsa a
pezsgő életet. Bár porosnak és meddőnek tűnt elsőre, a felszínt fehér farkú
trópusi madarak borították, Telfair-féle szkinkek és Günter-féle gekkók.
Úgy vélheted, hogyha egy ilyen névvel kellett volna előállnod egy
szigethez, illő lett volna "kerek" asztalhoz invitálnod a barátaid, és sok
borral megtartanod a keresztelőt. Ne csak úgy hívjuk, hogy egy kicsit kerek,
de nevezzük Kerek szigetnek. Egy másik sziget is látható a horizonton, amely
ugyan még kerekebbnek tűnik, de az a Kígyó sziget nevet kapta, talán éppen
annak köszönhetően, hogy nincs rajta egyetlen kígyó sem, nem úgy, mint a
Kerek szigeten. És volt még egy sziget, amit akkor láttam, amikor lefelé
csúsztam egy sziklán a tenger irányába, név szerint a Lapos sziget.
Eltűnődtem azon, hogy ott milyen lehetett az avatás.
Az ok, ami miatt a Kerek sziget menedéke lett a gekkóknak, szkinkeknek,
boáknak, pálmafáknak és fűféléknek, amelyek sokkal ezelőtt kipusztultak
Mauritiuson, nem csak az, hogy az ember számára nehezen megközelíthető, de a
patkányok is ugyanígy vannak ezzel. A Kerek sziget egyike a trópusi
szigeteknek a földön (kicsivel több, mint 1.200.000 négyzetméter), amelyeken
nem élnek patkányok.
Nem mintha a Kerek sziget érintetlen lenne - még távolról sem az.
Százötven évvel ezelőtt, amikor a tengerészek kecskéket és nyulakat vittek a
szigetre, keményfa erdők borították, amit az idegen állatok elpusztítottak.
Ezért a képzetlen szem, amilyen az enyém, a szigetet meddőnek látja elsőre.
Csak a naturalista képes megmondani a néhány különös alakú pálmáról és
szétszórt fűcsomóról, hogy ez a hely egyedülálló, és kimondhatatlanul
értékes.
De kinek értékes, és miért?
Számít ez egyáltalán valaki másnak, mint egy köteg naturalistának, hogy a
nyolc befőttes pálmafa a Kerek szigeten a teljes létszám a világon? Vagy
hogy a Hypohorbe amaricaulis (egy pálmafaj, amelynek ritkasága miatt csak
tudományos neve van) mindössze Mauritius botanikus kertjeiben található meg?
(Véletlenül fedezték fel, amikor teret csináltak egy botanikus kertnek.)
Nincs olyan "trópusi szigeti paradicsom", amely csak távolról is
hasonlítana ahhoz, amilyennek lennie kéne, vagy ahogyan az utazási irodák
mutatják. Muszáj volt megemlítenem a különbséget az ígért és a valós kép
között. Minket ez már nem lephet meg.
Sokkszerű lehet a felismerés, hogy az utazók és biológusok által az előző
évszázadokból (esetleg évtizedekből) ránk maradt leírások az adott időben a
valóságot mutatták. A jelenlegi állapotok nekünk köszönhetők, és az enyhe
csalódottság, amelyet megérkezésünkkor érzünk, csak annak tudható be, hogy
degradálódtak elvárásaink is; már nem vagyunk képesek a veszteségek
felfogására. Azok, akik tisztában vannak ezzel, veszetten kapkodva próbálják
megmenteni azt a kicsit, ami még megmaradt.
Az élet rendszere ezen a bolygón olyan káprázatosan összetett, hogy soká
tartott, amíg az ember felismerte, hogy rendszerről van szó, és nem
valamiről, ami csak úgy van.
Ahhoz, hogy megértsük valami igen összetett dolog működését, vagy
legalább felismerjük, hogy az milyen komplex, időközönként látnunk kell az
apróbb részleteket is. Éppen ezért olyan fontos életünk megértése
szempontjából egy-egy sziget. A Galapagos szigeteken például állatok és
növények, amelyek ősei ugyanazok, különféle módokon kezdtek változni és
adaptálódni, amint elválasztotta őket néhány mérföldnyi víz. A szigetek
látványosan eltérnek egymástól, és ennek köszönhető, hogy Charles Darwin
képes volt megfigyelni, majd kimondani az evolúció létezését.
Mauritius szigete egy ugyanilyen fontos, ám sokkal komorabb kifejezésre
mutatott rá, a kihalásra.
A leghíresebb mauritiusi állat egy nagy, szelíd galambfaj. Valóban
nagydarab: súlya közelebb helyezi egy jól táplált pulykához. A szárnyai
sokkal ezelőtt feladták egy ilyen dundi állat felemelését, és elfonnyadtak
dekoratív kis csonkká. Amint felhagyott a repüléssel, könnyedén tudott
alkalmazkodni a mauritiusi évszak-váltakozáshoz, és hülyére tömni magát késő
nyaranta és ősszel, amikor bőven van a gyümölcsökből a talajon, aztán a
zsírtartalékjain élni fokozatosan veszítve súlyából a száraz, szikár
hónapokban.
Nem volt szüksége a repülésre, mert nem voltak ragadozók sem, amelyek
veszélyeztethették volna, ráadásul maga is igen szelíd. Valójában magát a
"bántalmazás" kifejezést sosem tanulta meg megérteni, így ha látni akarsz
egyet a parton, az szívesen találkozik veled, hátha tudsz neki egy ösvényt
mutatni az óriási teknősbéka hadon át, amely arra parádézik. Az embereknek
sosem volt okuk legyilkolni őket, mert a húsuk rágós és keserű.
Hosszú, széles csőrük zöld és sárga, ami melankolikus kinézetet kölcsönöz
nekik, kis, kerek szemeik, akár a gyémántok, és három borzasztóan kicsi toll
áll ki a farkából. Az egyik első angol, aki látta ezt a nagy galambot, azt
mondta, "alakja és ritkasága alapján ellentéte lehetne az arábiai főnixnek."
Egyikünk sem fogja látni sajnos ezt a madarat, mert a holland megszállók
1680 táján az utolsót is agyoncsapták.
Az óriási teknősöket a kihalás szélére ették, mivel a korai tengerészek
annyira kedvelték, mint mi a konzerveket. Felcsípték őket a parton, a hajót
megpakolták velük, aztán, ha éhesnek vélték magukat, leballagtak megölni,
majd megenni az állatokat.
De a nagy, szelíd galamb - a dodo - csak sportból lett kiirtva. És emiatt
vált híressé Mauritius: a dodo kihalása miatt.
Voltak korábban is kipusztulások, de ez egy különösen szokatlan madár
volt, és csak a Mauritius sziget adta természetes korlátok között élt. Ott
igen egyértelműen és nyilvánvalóan nem maradt belőlük. És mivel csak a dodók
lettek volna képesek újabb dodók létrehozására, többé nem lesz belőlük. A
tényeket igen ridegen és tisztán mutatták a sziget korlátai.
Egészen addig nem fogta fel az ember, hogy egy faj eltűnhet. Olyan volt,
mintha korábban nem ismertük volna fel, hogyha megölünk valamit, az nincs
többé. Soha. A dodo kipusztulásának kapcsán lettünk szomorúbbak és
bölcsebbek.
Végül eljutottunk Rodrigezre, a kis szigetre Mauritius vonzkörében, hogy
a világ legritkább vegi denevérje után kutassunk, ám először valami olyan
után néztünk, amit Wendy Strahm erősen a figyelmünkbe ajánlott - annyira,
hogy át is szervezte hagyományos rodrigezi látogatási ütemrendjét, hogy maga
kísérhessen el.
Egy forró és poros út mellett egy egyszerű, kis, bokros fa állt, ami úgy
nézett ki, mintha koncentrációs táborból szabadult volna.
A növény Ramus mania nevű vadkávé volt, és a teljes kipusztulás
veszélyeztette. Aztán 1981-ben egy mauritiusi tanár, Raymond Aquis tanított
egy rodrigezi iskolában, és a tanítványai kb. tíz növényről hoztak neki
fényképet, amelyekről Mauritiuson úgy tudták, már nem léteznek.
Az egyik gyerek feltette a kezét, és ezt mondta: "Tanár úr, nekünk nő egy
a kert hátuljában."
Először nehéz volt elhinni, de letörték egy ágát, és elküldték Kewbe,
ahol beazonosították. Vadkávé volt.
A növény tehát ott állt az út mellett, mellette haladt el a forgalom, és
meglehetősen veszélyeztetett volt, hiszen Rodrigezen minden fa könnyedén
válik tüzelővé. Ezért kerítést raktak köré, hogy megállítsák a
feldarabolását.
Amint ez megtörtént, az emberek azonnal elkezdtek így gondolkodni: "Aha,
ez egy speciális növény", majd átmásztak a kerítésen, és elkezdték leszedni
róla a kis ágakat és leveleket, valamint a kérgét. Mivel a fa láthatólag
különleges volt, mindenki akart belőle egy darabot, és nagy, különféle
értéket adtak neki - például másnaposság és gonorrhoea ellenszerét látták
benne. Mivel nem sok egyéb történik Rodrigezen, mint házi események, hamar
vált keresetté, és így hamar bele is pusztult a részei levagdosásába.
Az első kerítés gyorsan értelmetlenné vált, és hegyes drótkerítés került
a helyére. Pontosabban a használhatatlan előző köré, majd egy harmadikat
tettek a második köré, mígnem azok összessége 4000 négyzetmétert fogott
közre. És egy őrt is állítottak a fa mellé.
Ennek a fának darabkáiból Ken Gardens hamar most megpróbál gyökereztetni
és felnevelni két újabbat, abban a reményben, hogy egy idő után
visszakerülhetnek a vadonba. Amíg ez nem sikerül, egyetlen növény áll a
drótbarikádok között, magányosan képviselve faját, és védelmezni kell
azoktól, akik megölnék egyetlen darabkájáért. Könnyű azt hinni, hogy a dodo
kihalásának kapcsán szomorúbbak és bölcsebbek vagyunk, de sok minden utal
arra, hogy szomorúságunkon felül mindössze jobban informáltak vagyunk.
Aznap sötétedéskor egy másik út mellett ácsorogva, ahol is állítólag jó
kilátás nyílik, a világ legritkább vegetáriánus denevéreit nézegettük, amint
elhagyják rejteküket az erdőben, és a sötétlő égbe vesznek éjszakai abrakot
venni a gyümölcsfák felé.
A denevérek igazán jól vannak. Több száz lehet a számuk.
Van egy olyan érzésem, hogy mi vagyunk bajban.