Kiadásra várva
Ez egy részlet az egyik Douglas Adams könyvből
----------------------------------------------------------------------------
Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy rengeteget olvasok, ám életem teljes
hossza alatt nem olvastam jobb könyvet, mint amelyből most idézek. A könyv
címe maradjon az én titkom.
Szeretném kiadni, de amit eddig ígértek a fordításért, azt enyhén szólva
keveslem. Ha valakinek van valami elképzelése, kérje el a levélcímem
Alextől.
Köszi
----------------------------------------------------------------------------
Gally technológia
Egyáltalán nem erre számítottam. 1985-ben, valami újságírói baleset
következtében Madagaszkárba küldtek Mark Carwardine-nal, hogy felkeressük a
majdnek kihalt lemur fajtát, az aye-aye-t. Egyikünk sem ismerte a másikat a
háromból. Én még nem találkoztam Mark-kal, Mark nem találkozott velem, és
nyilvánvalóan évek óta senki sem látott aye-aye-t.
Ez volt az ötlete az Observer Colour Magazine-nak, hogy beletaszítson minket
a dolgok sűrűjébe. Mark különösen gyakorlott és elismert zoológus, a Világ
Vadélet alapítványának állandó alkalmazottja, és lényegében az volt a dolga,
hogy azzá váljon, aki tudja miről beszél. Az én szerepem - amiben én voltam
különösen gyakorlott -, az volt, hogy egy egészen tudatlan nem zoologistát
alakítsak, akivel bármi is fog történni, igencsak meglepődik majd. Minden
aye-aye-nek azt kellett tennie, amit már sokmillió éve: fán ücsörögni és
rejtőzködni.
Az aye-aye egy éjjeli lemur. Igen furcsa külsejű lény, amely úgy tűnik, más
állatok részeiből állt össze. Akár egy nagymacska denevérfülekkel, hód
fogakkal, olyan farokkal, amilyen egy nagy struccé, olyan középső ujjal,
mint egy hosszú, elhalt ág, és hatalmas szemekkel, amelyek egy teljesen más
világot mutatnak, amely pont a bal vállad fölött található.
Mint általában bármi, ami Madagaszkárban létezik, sehol máshol nem fordul
elő. A föld történetének azon időszakának leszármazottja, amikor Madagaszkár
még Afrika részét képezte (ami ekkor egyébként az óriás Gondwana földhöz
tartozott), amikor a madagaszkári lemurok őse volt a domináns főemlős a
földön. Amikor Madagaszkár befordult az Indiai-óceánba, elszigetelődött az
evolúciós változásoktól, amelyek a világ egyéb részein mentek végbe. Az ő
faja egy más kor hajótöröttje. Most világa közel olyan, kicsi, törkékeny és
elszeparált.
A fő evolúciós változás, amely elkerülte Madagaszkárt, a majmok megjelenése
volt. Ezek ugyanazon faj leszármazottjai voltak, mint a lemurok, de nagyobb
volt agyuk, és ugyanakor agresszívebbek is voltak. Míg a lemurok beérték
egyszerűen azzal, hogy lefelé lógnak a fákról és jól érzik magukat, addig a
majmok ambícióktól fűtötten mindenféle dolgok iránt érdeklődtek, különösképp
dolgok iránt, amelyek olyan cselekedetek véghezviteléhez segítették őket
hozzá, amelyeket egymagukban képtelenek lettek volna véghezvinni: kiásni,
megszondázni, megcsapkodi dolgokat. A majmok világuralomra törtek, és a
lemur rokonok mindenütt kihaltak - Madagaszkáron kívül, ahova évmilliókon
keresztül nem tették be lábukat a majmok.
Aztán tizenötezer évvel ezelőtt végül megérkeztek a majmok is, vagy legalább
is azok leszármazottjai: mi. Hála a meghökkentően előrehaladott gally-
technológiának, kenuban érkeztünk, aztán hajókban, végül repülőkben, és
ismét megkezdődött versengésünk, csak most tűz és macséták és szelidített
állatok meg a bitumen voltak segédeszközeink. A lemurok most ismét a
túlélési harcukat vívják.
A repülőgépem telítve majomleszármazottakkal megérkezett az Antananarivo-i
reptérre. Mark, aki előresietett, hogy elrendezze az expedíció dolgait,
akkor találkozott velem először, és előadta a helyzetet.
"Minden a lehető legrosszabban halad" - mondta.
Magas, sötét hajú és lakonikus volt, idegesen rángtak arcizmai.
Elmagyarázta, hogy valaha csak magas volt, sötét hajú és lakonikus, de az
elmúlt napi események igencsak megviselték. Legalábbis megpróbálta
elmagyarázni. Elvesztette hangját is, krákogott, valószínűleg kiabálások
következtében.
"Majdem telexeltem, hogy ne jöjjetek - mondta. - Az egész egy rémálom. Öt
napja vagyok itt, és még mindig arra várok, hogy végre valami jól
sikerüljön. A brüsszeli nagykövet azt ígérte, hogy a Mezőgazdasági
Minisztérium gondoskodik majd rólunk: kapunk két Landrover-t és egy
helikoptert. Erre kiderül, hogy egy mopedjük van csak, és az sem működik."
"A nagykövet ezen túl arról is biztosított, hogy egyenesen északnak fogunk
tartani, de az útról hamar kiderült, hogy járhatatlan, mivel kínaiak építik
újra, és erről persze csak mi nem tudtunk. És a 'hamarosan' ez esetben azt
jelenti, hogy fogalmunk sem volt erről: az utat tíz éve javítják."
"Egyébként azt hiszem, kitaláltam valamit, de sietnünk kell - tette hozzá. -
A repülő két óra múlva indul a dzsungelbe, és rajta kell, hogy legyünk.
Éppen elegendő az időnk a felesleges csomagokat a hotelben felejteni, ha
sietünk. Van fölösleg, nemde?" - Aggódva szemlélte a csomaghalmot, amit
cipeltem, és a Nikon kamera tartozékait: a lencséket, a három lábú
állványokat, amelyeket fényképészünk, Alain le Garsmeur, aki velem utazott a
repülőn, éppen beletuszkolt a minibuszba. "Ez emlékeztet engem arra - mondta
-, hogy valószínűleg nem engedélyezik majd felvételek kivitelét az
országból."
Bénamód beszálltam a minibuszba. Párizstól idáig 13 órát töltöttem el a
repülőgépen, nullára redukálva ezáltal tájékozókészségem, zuhany,
borotválkozás, jó kis éjszakai alvás, esetleg másnap reggeli kellemes
ébredés után finom tea mellett megnézni egy térképen, hol is van
Madagaszkár: ezekre számítottam. Próbáltam összeszedni magam és
megkapaszkodni. Hamarosan nem találtam a legjobb ötletnek, hogy én, a sci-fi
parodista, ott tartózkodom. Pislogtam a trópusi nap vakító fényében, és azon
tűnődtem, mit is várt el tőlem Mark. ő sietett, lefizetett egy portást,
amiért nem hozta utánunk a csomagjainkat, alaposan elmagyarázta a sofőrnek
az utat, és fokozatosan rendet rakott a körülöttünk uralkodó káoszban.
Madagaszkár, gondoltam. Aye-aye, gondoltam. Közel kihalt lemur. Két órán
belül utazás a dzsungelbe. Kétsébeesetten próbáltam tisztának,
intelligensnek hangzani.
"Ööö, gondolod, most rögtön szemügyre kell vennünk azt az állatfajt?" -
kérdeztem Markot, mikor bemászott, és bevágta az ajtót. Rámvigyorgott.
"A brüsszeli nagykövet azt mondta, hogy erre még esélyünk sincs -
világosított fel -, ezért jó eséllyel indulunk útnak. Köszöntelek - tette
hozzá, amint lassan kerülgetve a gödröket beértünk a városba -
Madagaszkárban."
Antananarivo-t tananariv-nek ejtették, és az évszázad nagyobb részében ez
volt jellemző. Amikor a franciák birtokukba vették Madagaszkárt a múlt
század végén (a gyarmatosítás valószínűleg túlzottan is enyhe kifejezés
arra, amit véghezvittek), elveszítették türelmüket a kíváncsi malagázi
szokásoktól, amiért nem átallották az első és utolsó betűket lenyelni.
Elhatározták hát racionális, gall módon, hogy ha már ilyen módon ejtik ki,
hát az átkozott jól jön nekik is. Jobb, mintha az angolok foglalták volna el
a területet, és azt mondanák nekik: "Monstantól a Leichester-t Lesternek
kell kiejteni" - és kiöltenék rájuk a nyelveiket. Igen megerőltetne, ha így
kellene kiejteni, és bizonyosan nem tetszene, ahogyan a malagáziknak sem.
Amilyen gyorsan megfosztották magukat a francia uralomtól, 1960-ban,
hamarosan a régi kiejtés jött ismét divatba, és megtartották a főzési
szokásokat, valamint a bürokráciát.
Különösnek találtam ezen felül, hogy valaha olyasvalaki voltam, mint egy
garas nélküli stoppos, aki telefonfülkékben és mezőkön éjszakázik, most
pedig a kiadók drága világkörüli útra küldenek, olyan hotelszobába, ahol
több ajtót kell kinyitnod, mire megtalálod az ágyat. Valójában közvetlenül
az amerikai kiadótól érkeztem, amelynek nagyon tetszett az ötlet, így az
első elgondolásom az volt, hogy kemény talajon kell majd éjszakáznom,
pókokkal fertőzött kunyhókban egy dzsungel közepén, különleges fájdalmak
között. Az agybénító, American Expess-el töltött hetek úgy szakadtak le
rólam, mint sár a zuhanyzóban, és képességem nyílott hátradőlni, majd
élvezni a csodálatos, békés, csúnya kényelemmentességet. Mondhatom, Mark ezt
a szépséget nem ismerte fel, és eleinte inkább aggodalmaskodón mutogatott a
föld felé - "Ööö, megfelel? Azt mondták ugyan, hogy lesznek matracok... uh,
söpörjünk neked kis helyet?" - és én hiába mondogattam: "Te ezt nem érted,
ez óriási. Csodálatos, hetek óta erre vártam."
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy képtelenek voltunk hazudni. Az aye-aye egy
éjjeli állat, napközben nincs látogatási ideje. A kevés aye-aye, amely az
1985-ös tudomány állása szerint létezett, megtalálható volt (ám gyakrabban
nem voltak megtalálhatók) egy kis, idillikus, esőerdővel borított szigeten,
amit történetesen Nosy Mangabé névvel illettek, Madagaszkár észak-keleti
partján, ahová is húsz évvel azelőtt költöztették be magukat. Ez volt
számukra az utolsó menedék a földön, és a szigetet senki sem látogathatta a
kormány engedélyének hiányában, melyet Marknak kellett beszereznie. És ez a
hely ott volt, ahol a kunyhónk állt, és a kunyhónk ott volt, ahol éjszakáról
éjszakára megpihentünk, miközben átverekedtünk magunk a zuhogó esőben az
esőerdőn, kicsiny, gyengefényű fáklyáinkkal (a nagy, erősebb fényt adó
verziók, amelyeket a repülőgépen hoztuk, a "fölösleges" poggyászokkal
egyetemben a Hiltonban marasztaltuk), mígnem egy aye-aye-re leltünk.
Ez meglepő volt. Megtaláltuk. Csak egy pár pillanatig láttuk, amint lassan
alábbhagyott egy faágba csimpaszkodása közben, s tette ezt pár lábnyira a
fejünk tövétől, és lefelé meredt ránk az esőfüggöny között, egy olyasfajta
békés bárgyúsággal, mintha nagyhirtelenjében nem tudna besorolni minket
rövidke memóriája emlékképei közé, de ebben a nyomasztó időjárás is gátolta
szegényt.
Hogy miért lehetett ez?
Mert - ahogyan azt később felismertem -, majom módjára meredtem egy lemurra.
New Yorkból Párizsba, majd Párizsból Antananarivoba B747-tel, majd Diégo-
Suarezbe egy régi, propelleres géppel repültünk, majd elhajtottunk a
Maroantsetra kikötőbe egy talán még öregebb járgánnyal, áthajóztunk Nosy
Mangabéba egy olyan rozoga hajóval, hogy szinte lehetetlen volt
megkülönböztetni egy víz sodorta farönktől, majd begyalogáztunk az örök
éjszaka ősi őserdejébe, és ezáltal szinte időutazásunkkal érintettünk minden
olyan időzónát, ahol jó nagyot rúgtunk a lemurokba.
És előttünk leledzett egyike a kevésnek, amely még megmaradóban volt, és úgy
nézett rám, hogy akár azt is mondhatnám: békés bárgyúsággal.
A következő napon Mark és én a kunyhó küszöbén ültünk, és a korai napfény
megjegyzéseket és vitatható ötleteket adott a cikkhez, amit a Megfigyelőnek
írok majd az expedícióról. Elmagyarázta nekem a lemurok történelmét
részletekbe hagyatkozva, és remélem, nem volt ebben irónia. Madagaszkár
majom-mentes óvóhely volt az afrikai anyaföldtől elszigetelten, és most Nosy
Mangabé töltötte be a majom mentes óvóhely szerepét a madagaszkári
anyaföldtől elszigetelten. A menedék összemenésre kárhoztatott, és a majmok
máris betették a lábukat, és a küszöbön üldögélve megjegyzéseket tesznek.
"A különbség - kezdte Mark - az, hogy az első majom-mentes óvodát az
esélyegyenlőség állította fel. A másodikat a majmok."
"Így feltételezhetően kijelenthető, hogy intelligenciánk felemelkedésével
nem csak erőnk keletkezett, de az erő használata következményeinek
megértésére is lehetőségünk nyílott. Képességgel látott el arra nézve, hogy
hogyan rendezzük be környezetünket, de ha kell, magunkat is."
"Álljunk meg egy szóra - szólt Mark -, álljunk meg egy szóra! Huszonegy faja
létezik jelenleg a lemuroroknak Madagaszkárban, s közülük az aye-aye-t
becsülik a legritkábbnak, ami azt jelenti, hogy közelsége a kihaláshoz a
fent említett fajon belül meggyőző. Valamikor több, mint negyven válfaj
létezett. Ennek közel a fele már túlesett a dolog nehezén. És ezek csak a
lemurok. Valójában minden, a madagaszkán esőerdőben élő faj sehol másutt nem
fordul meg, sem elő, és már csak tíz százalékuk vállalta el ezt az évet. És
ez csak Madagaszkár. Jártál te már valaha az afrikai anyaföldön?"
"Nem."
"Egyik faj a máik után radírozódik el. És ezek főbb állat-alakulatok.
Kevesebb mint húsz északi rinocérosz maradt, és kétségbeesett küzdelem
folyik megőrizni őket a vadorzóktól. Zairében lapulnak. És a hegyi gorillák
szintén - ők a legközelebbi élő rokonaink, de már majdhogynem kitiltottuk
őket ebből az évszázadból. De valami hasonló folyik végbe a maradék
felületeken is. Ismered a kakapót?"
"A mit?"
"A kakapót. Ez a világ legnagyobb, legkövérebb és legkevésbé repülőképes
papagája. Új-Zélandon őshonol. A legkülönösebb madár az én tudomásomban, és
talán majd olyan neve lesz egyszer, ha elkezd nem létezni, mint a dodónak."
"És hányasával vannak még?"
"Negyven alá zuhanó számban. Ismered a Yangzte fólyó delfinét?"
"Nem én."
"A Komondo sárkányt? A Rodrigues gyümölcsevő denevérjét?"
"Álljunk meg egy szóra, álljunk meg egy szóra!" - mondtam. Bementem a
kunyhóba, körbekutakodtam a hangyák közt a majmok egyik legértékesebb
találmánya után. Összetevőit tekintve egy csomó gallyból állt, péppé
aprítva, majd el lett lapítva egy lepedővel, majd össze lett fogva
valamivel, amit előzőleg egy tehén fogott össze. Megfogtam a Filofaxomat
odakint és átlapoztam, miközben a nap beáramlott a mögöttem álló fákon át,
amelyeken is nyakörves lemurok örültek egymásnak.
"Nos - mondtam ismét elfoglalva helyemet a küszöbön -, épp most gyűlött fel
egy pár regényre való ötletem, de, ööö, te mit keresel itt 1988-ban?"