A lélek hosszú, sötét uzsonnaideje
(Részlet)
Ezt a könyvet is kiadnám. Kiadók érdeklődését várom.
Fejezet: 1
Nem lehet véletlen egybeesés, hogy a világ egyetlen nyelvén sem alakult ki
az "olyan szép, akár egy repülőtér"- kifejezés.
A repterek csúnyák. Némelyek nagyon csúnyák. Némelyek olyan fokát érik el a
csúnyaságnak, hogy ahhoz már különleges erőkifejtés szükséges. A csúnyaságot
fokozza a fáradt emberek látványa, akik mérgesek attól a felismeréstől, hogy
csomagjuk Murmanszkba érkezett (a murmanszki reptér az egyetlen ismert
kimenetele ennek csalhatatlan szabályosságnak), és az építészmérnökök ezt
messzemenően megpróbálták érzékeltetni terveikben.
Keresték a fáradtság és megrökönyödöttség fontos momentumait durva formákkal
és idegölő színekkel, hogy megkönnyítsék az utazó elválasztását mind
csomagjaitól, mind szeretteitől, összezavarják az ablakokra mutató
nyilakkal, távoli nyakkendőtartókkal, vagy az Ursa Minor éppen aktuális
égbeni tartózkodási pontjával, és ahol csak lehet, megmutassák, hogy a
földön elhelyezett vízvezetékek mennyire gyakorlatiasak, valamint eltakarják
az indulási részlegek ajtóinak helyét, amelyek feltételezhetően nem földön
találhatóak.
Egy bizonytalan fény és egy bizonytalan zaj tengerének közepén Kate
Schechter megmerevedett és kétségbeesett.
Egész úton Londonból Heathrowba szenvedett a kétségektől. Nem volt babonás
vagy vallásos, egyszerűen csak valaki, aki nem volt egészen bizonyos abban,
hogy Norvégiába kellene repülnie. Ugyanakkor egyre erőteljesebben hitte,
hogy az Isten - amennyiben létezik, és amennyiben az távirányítással
elérhető, hogy egy Isten-szerű lény az Univerzum egy teremtményének
részecskéit mozgassa - foglalkozhatna egy kicsit az M4-es forgalmának
irányításával, és biztos ő sem akarja Kate Norvégiai útját. Gondok a
jegyekkel, a szomszéd tetten érése egy macska kergetése közben, egy macska
észrevétele kergethető állapotban, váratlan lék a tetőn, a hiányzó tapéta,
az időjárás, a macska terhessége - mind egyfajta rendszeres
akadályhadjáratra kezdett emlékeztetni, s ezáltal istenszerű összefüggéseket
mutatott.
Még a taxisofőr is - amikor végre taxit talált - azt kérdezte: "Norvégiába?
Miért akar odamenni?" És miután nem túl gyorsan azt válaszolta: "Az aurora
borealis" vagy "Fjordok!" - kétségbeesetten nézett, és egy pillanatra a
szájába harapott, azután a férfi azt mondta: "Tudom, biztos valami pasas
vonzza oda ki. Szerintem jobb, ha lemondja. Menjen Tenerife-be."
Az ötlet adott volt.
Tenerife.
Vagy ha egy tovaguruló pillanattal tovább gondolkozott volna, haza.
Némán bámult ki a taxi ablakán a dühödt közlekedés összevisszaságára, és
arra gondolt: igaz, hogy hideg és szánalmas az időjárás, de ez még mindig
túl jó ahhoz képest, amilyen Norvégiában lesz.
Vagy éppenséggel otthon. Otthon éppen olyan fagy lesz, mint amilyen most
Norvégiában van. Fagy meg-megszakítva füstgejzírekkel, amelyek a földből
törnek elő, majd egyesülve a fagyos levegővel eloszlanak a Hatodik utca
fagyos, merev orcáin.
Kate mind a harminc életévét minden kétséget kizáró New York-isággal élte
le. Bár csak igen kis ideig élt abban a városban és legtöbb idejét attól
egyenlő távolságokra töltötte. Los Angeles, San Francisco, Európa, és öt
évvel azelőtt volt egy kis zavarodott kóborolása Dél-Amerikában az újdonsült
férjének, Luke-nak az elvesztését követően, a taxi leintéses baleset után.
Élvezte és hiányolta a forgalmat, aminek New York adott otthont, bár ami az
adott pillanatban a leginkább hiányzott, az egy pizza volt. Nem egyszerűen
bármilyen pizza, hanem az a fajta, amit házhoz szállítanak, amennyiben
felhívják őket, és megkérik arra. Az volt az egyetlen igazi pizza. Pizza,
amihez ki kell menned és le kell ülnöd egy piros papírszalvétára bámulva,
nem lehetett igazi pizza, bár sok extra borsot és ajókát tesznek rá.
Londonban szeretett lakni leginkább, természetesen a pizza problémát
leszámítva, ami az őrületbe kergette. Miért nem szállít senki pizzát? Miért
nem érti senki, hogy az alapvető dolog egy pizza természetében, hogy az
ajtód elé kell érkeznie dobozban? Az igazi pizzát kicsúsztathatod a
zsírpapírból, és megeheted összehajtott szeletekben a TV előtt! Miért olyan
alapvetően buták, felfuvalkodottak és tunyák az angolok, hogy képtelenek
felfogni ezt az egyszerű elvet? Ráadásul megsemmisítőleg hat, amikor havonta
kb. egyszer depressziós állapotban felhívva egy pizza éttermet, megrendeli a
legnagyobb, legpazarabb pizzát, amit csak le tud írni - pizzát, amelyen
lényegében egy extra pizza található, és miután kedvesen megkéri őket, hogy
szállítsák ki, ugyanazon párbeszéd hangzik el:
"Hogy mit?" - kérdeznek vissza.
"Kiszállítani. Hadd adjam meg a címem."
"Nem értem. Nem jön érte elvinni?"
"Nem. Nem szállítanák ki? A címem..."
"Ööö, mi nem csinálunk ilyet, hölgyem."
"Nem csinálnak mit?"
"Ööö, nem szállítunk..."
"Nem szállítanak? Jól hallok...?"
A beszélgetés gyorsan elfajul egy csúnya szleng-szópárbajjá, ami kimeríti és
idegronccsá teszi, de a másnap már sokkal elviselhetőbb. Minden más
vonatkozásban ő volt a legjobb természetű ember, akivel valaha is
találkozhatsz.
Az a nap mégis próbára tette.
Borzalmas forgalmi dugó volt az autópályán, és amikor távoli villogó kék
fények világossá tették, hogy az ok egy baleset valahol előttük, Kate még
idegesebbé vált, és elkezdett folyamatosan az oldalsó ablakon bámulni ki,
mivel végül is elhaladtak amellett.
A taxisofőr rossz kedvű volt, mikor kitette a lányt, mert az nem bírt
apróval, ezért hosszú kíméletlen vadászat volt szükséges a szűk
nadrágzsebekben, mielőtt végül is sikerült visszaadnia. Az atmoszféra nehéz
volt, villámokkal teli, és akkor, a jegykezelés idején a Heathrow reptér
Kettes Termináljánál a tömeg kellős közepén nem találta az Oszlóba induló
járat jegykezelőjét.
Tanácstalanul elkalandozott egy pillanatig, és nyugodtan, mélyeket lélegezve
megpróbált nem gondolni Jean-Philippe-re.
Jean-Philippe - ahogy azt a taxisofőr tökéletesen eltalálta - volt az ok,
amiért ő Norvégiába indult, de ő volt az az ok is, ami miatt úgy vélte:
Norvégia nem a legjobb hely, ahová mehetne. Rá gondolva Kate feje
himbálódzni kezdett, és úgy vélte: a legjobb, ha gondolkodás nélkül,
egyszerűen csak elutazik Norvégiába, mintha éppen az lenne az a hely, ahová
történetesen indult. Akkor aztán igen-igen meglepődik majd, ha beleütközik
abban a bármilyen nevű hotelben, amit arra a kártyára írt, ami véletlenül a
táskája oldalzsebében van.
Egyébként valóban meglepő lenne, ha ott találná őt. Sokkal inkább számíthat
egy üzenetre, ami tudatja, hogy váratlanul el kellett utaznia Guatemalába,
Szöulba vagy Tenerife-be, és majd onnan felhívja. Jean-Philippe volt a
legfolyamatosabban hiányzó személy, akivel valaha is találkozott. Ebben ő
volt a legjobb. Mióta elveszítette Luke-ot a nagy sárga Chevrolettel, távol
került a meglehetősen üres érzelmektől, és inspirálta egy önmagát lekötő
ember lehetősége.
Mindent megpróbált kizárni az agyából, és még a szemeit is becsukta egy
pillanatra. Azt kívánta, hogy mire kinyitja őket, legyen előtte egy tábla a
következő felirattal: "Ez az út vezet Norvégiába", amit egyszerűen csak
követnie kell anélkül, hogy ismét valami más kötné le a figyelmét. Ez -
gondolta egyfajta folytatásaként egy korábbi gondolatsorozatának - volt a
vallások kiindulópontja, és ez kell legyen az oka annak, hogy olyan sok
szekta keres újabb megtérítendőket reptereken. Tudják, hogy az emberek
ilyenkor a legsebezhetőbbek, a legzavarodottabbak és képesek elfogadni
bárminemű útbaigazítást.
Kinyitotta szemeit, és persze csalódnia kellett. Ám másodpercek múltán egy
pillanatra megjelent egy hosszú, német, hullámozva búcsúzkodó tömeg
megmagyarázhatatlanul sárga, rövid ujjú pólókban, és mögöttük egy rövid
pillanatra felvillant az oszlói jegykezelő pult. Magával vonszolva vállán a
ruhásbőröndjét egyenesen arra tartott.
Egyetlen ember állt előtte a sorban az asztalnál, és amikor megfordult,
valami gondja kellett, hogy legyen - ha mással nem, hát magával a
megfordulással.
Magas ember volt, megnyerően magas és jó - talán még annál is jobb -
felépítésű, ugyanakkor határozottan páratlan jellemvonásokkal bírt, amikkel
Kate nem törődött különösképp. Meg sem tudta volna mondani, mi is volt olyan
különös rajta, csak hajlamossá vált arra, hogy ne csatolja őt azon dolgok
listájához, amelyekkel most nem kíván foglalkozni. Emlékezett egy cikkre,
amely elmagyarázta, hogy az emberi agy központi tömörítő egysége csak hét
memóriaregisztert tartalmaz, ami azt jelenti, hogy amennyiben egy időben hét
dolgot tartasz fejben, és valami másra gondolsz eközben, egyike a hét
dolognak automatikusan ki fog esni.
Gyors következtetéssel egyszerre foglalkozott a repülőgép elérésével vagy
lekésésével, a különösen rohadt nap képzetével, gondolt a reptéri
személyzetre, amely bájosan és lélegzetelállítóan csúnyán mosolygott, az
adómentes boltokra, amelyek sokkal alacsonyabb árakat kérhetnek a közönséges
boltoknál, de - ez rejtély - mégsem teszik, a jövőbeli repterekről szóló
újságcikk iránti érzelmeiről, amely szerint azok segíthetnek kárpótolni az
utazásért, a ruhás bőröndjére, ami akkor majd kevésbé fogja bántani a
vállát, és végül minden haragjának középpontjában az ellentényezőre, Jean-
Philippe-re, aki már önmagában legalább hét rekeszt foglalt el.
Az előtte álló és vitatkozó férfi kiesett az agyából.
Csak a Tannoy repülőtér utolsó figyelmeztetése az Oszlóba induló járatra
való felszállásról térítette vissza a figyelmét az előtte lévő szituációra.
A magas férfi problémája az volt, hogy nem kapott első osztályú helyjegyet.
Kiderült az ok is: nem első osztályú volt a jegye.
Kate lelke létének legmélyére süllyedt le, és elkezdett csavarogni odalent
morgó hangot hallatva.
Kiderült, hogy az előtte álló férfinak egyáltalán nem volt semmilyen jegye,
a vita kezdett elfajulni, és olyan témáknál, mint amilyen a fizikai
jelenléte a jegykezelő hölgynek, a tudása mint perszónának, a hölgy őseiről
szóló elméleteknél, kalkulációknál arra vonatkozólag, hogy milyen
meglepetésekkel szolgálhat a jövő az adott reptérre nézve, a párbeszéd
dührohammá változott, és végül reményteli fényesség világította be a férfi
kredit-kártyájának tárgyát.
Ami nem volt neki.
További civakodás következett, ami csekkekről szólt és arról, amiért a
reptér nem fogadta el őket.
Kate egy hosszú, lassú, gyilkos pillantást vetett az órájára.
"Elnézést" - mondta, megszakítva az ügyvitelt. "Soká tart még? El kell érnem
az oszlói járatot."
"Éppen ezzel az úrral vagyok elfoglalva" - mondta a lány. "Egy másodperc
múlva az öné vagyok."
Kate bólintott és udvariasan engedélyezte a kívánt másodpercet.
"Csak mert a repülő éppen indul" - mondta ezután. "Egy csomagom van, itt a
jegyem és a helyfoglalásom. Körülbelül harminc másodpercre lesz szükségem.
Nem akarom félbe szakítani, de még kevésbé akarom lekésni a repülőgépet
harminc másodperc kedvéért. Ez pontosan harminc másodperc, de nem harminc
'csak egy' másodperc, ami egész éjszakára itt tarthat minket."
A jegykezelő hölgy végigmutatta mimikarepertoárját Kate-nek, de mielőtt
megszólalhatott volna, a magas szőke férfi megfordult, és az arca
zavarodottságtól sugárzott.
"Én is - mondta lassú, norvég hangon - szeretnék Oszlóba repülni."
Kate rámeredt. A férfi alaposan elütött egy reptértől, vagy talán inkább a
reptér ütött el a férfitől.
"Nos, - mondta - ahogyan egymásba akadtunk, úgy tűnik, ez egyikünknek sem
fog sikerülni. Nem lenne ez elkerülhető? Mi a fennakadás oka?"
A jegykezelő hölgy bájosan és halálosan mosolygott, és azt mondta: "A reptér
nem fogad el csekkeket a társadalompolitika következtében."
"De én igen" - mondta Kate, az asztalra csapva kredit-kártyáját. "Terhelje
az úriember jegyének árát is erre, én majd beváltom a csekkjét."
"Oké?" - vetette még oda a nagyembernek, aki meglepődöttségéből kezdett
lassan felocsúdni. A szemei nagyok és kékek voltak, és azt a benyomást
hordozták magukban, miszerint azok sok jégmezőt láttak már. Különösen
arrogánsnak és zavarosnak mutatkoztak.
"Oké?" - ismételte fürgén. "Az én nevem Kate Schechter. Két 'c', két 'h',
két 'e' és még egy 't', egy 'r' és egy 's'. Feltéve, hogy azok ott a bankban
nem lesznek idegesek emiatt. Még magukkal sincsenek soha tisztában."
A férfi lassan lehajtotta a fejét, és elismeréseként nyersen füttyentett.
Megköszönte a segítőkészséget, az udvariasságot, néhány norvég szót
fecsérelt Kate-re, megjegyezte, hogy hosszú ideje nem kapott semmit
kedvességből, a hölgy nagy lelkét dicsérte - ezt ismét norvég szavak
követték, és elkötelezettségét hangoztatta. Mindezek után azt is hozzátette,
hogy egyáltalán nincs csekkkönyve.
"Rendben!" - mondta Kate, elhatározva, hogy nem hagyja magát eltéríteni az
előbbre haladásról. Előhalászott a kézipoggyászából egy darab papírt, elvett
egy tollat a jegykezelő asztaláról, írt valamit, és a férfi felé nyújtotta.
"Ez a címem - mondta -, küldje oda a pénzt! Adja zálogba a bundáját, ha
kell! Csak küldje el! Oké? Egy repülőjegyet veszek a bizalmamon."
A nagyember elvette a papír egy darabkáját, elolvasott róla néhány szót
hihetetlen lassúsággal, aztán összehajtogatta gondosan, és a kabátzsebébe
tette. Ismét füttyentett egyet.
Kate hamarosan felfigyelt arra, hogy a jegykezelő hölgy csendesen várakozott
a tollra, amivel kitölthetné a kredit-kártya ívet. Visszalökte Kate-nek
bosszúsan az ívet, átnyújtotta a neki járó jegyet, és magára bámult megvető,
jéghideg tekintettel.
A Tannoy reptér közölte a légi járatához vezető kapu számát.
"Láthatnám az útleveleket?" - kérdezte egy hölgy nyugodtan.
Kate átnyújtotta az övét, de a nagyembernél nem volt.
"Micsoda?" - ordította Kate. A légitársasági hölgy egyszerűen megállt, és
véletlenszerű irányokba fordulva várta további kliensek érkeztét. Ez nem az
ő problémája volt.
A férfi dühösen megismételte, hogy nincs útlevele. Ordított, és az öklével
verte a pultot olyan erősen, hogy az kissé behorpadt amiatt.
Kate felkapta a jegyét, az útlevelét és a kredit-kártyáját, aztán újra
felemelte a ruhásbőröndjét a vállára.
"Ez az, ahol én kiszállok" - mondta, és egyszerűen elsétált. úgy érezte,
megtett mindent, ami egy emberi lénytől elvárható, hogy elérjen egy
repülőgépet. Küld majd egy üzenetet, miszerint nem tudott ott lenni, és az
valószínűleg Jean-Philippe hasonló szövegű üzenete mellé fog kerülni. Most
az egyszer hiányzásból egyenlőek lesznek.
Abban az időpontban éppen hűteni fogja magát. Elindult először némi újság,
majd később egy kis kávé felkutatására, mivel nem találta a megfelelő
feliratokat sem. Ezután képtelen volt egy működő telefonra lelni, ahonnan
üzenhet, és úgy döntött, mindent abbahagy a reptéren. Csak el innen - mondta
magának -, találj egy taxit, és irány haza.
Visszafelé menetelt, át a jegykezelő részlegen, és már majdnem elérte a
kijáratot, amikor visszapillantott a jegykezelő asztalra - ahol meghiúsultak
tervei -, és szemtanúja lehetett, amint azt fellőtték a tetőn keresztül egy
narancs lángcsóva kíséretében.
Amint feküdt egy rakás kőtörmelék mögött - fájdalmak között a sötétben és
fojtogató füstben - végtagjaiból érzéseket próbálva kiváltani,
megkönnyebbült a tudattól, hogy nem csak képzelte, ez tényleg egy rossz nap
volt. Erre gondolva most ő esett ki az agyából.