Jobbára ártalmatlan
----------------------------------------------------------------------------
Katasztrófa sújtotta nemrégiben az emberiséget. Németh Attila vette a
bátorságot és a kiadóját, hogy megjelentesse saját fordításában a Galaxis
trilógia 4. részét. Emberek, miért?!
No, azért én most igérek valami felelőtlent. Mire lejár az általa lefoglalt
jogdíj, addigra igyekszem fölébe kerekedni a dolgoknak, megtőkeerősödni, és
a teljes trilógiát authorizálni egy könyvként, jóval következesebb
megoldásokkal, mint ahogyan eddig sokan nekirontottak.
----------------------------------------------------------------------------
Kis ízelítő a Galaxis útikalauz trilógia 5. részéből
Fejezet : 1
A Galaxis történelme egy kissé zavaros különféle okokból kifolyólag: részben
azoknak köszönhetően, akik azt megpróbálják nyomon követni, de még rajtuk
kívül is sok zavaró dolog segíti ezt elő.
Az egyik gond a fény sebességéből adódik, és az annak meghaladására tett
erőfeszítésekből. Mert az kivitelezhetetlen. Semmi sem halad nagyobb
sebességgel - leszámítva a rossz híreket, melyek a saját
törvényszerűségeiknek engedelmeskednek.
Az Arkintoofle Moll csuklószabadi lakói megpróbáltak olyan űrhajókat
építeni, melyeket rossz hírek hajtottak, de azok különösebben nem váltak be,
és mindenhol olyan roppantul kelletlen fogadtatásban részesültek, hogy végül
nem volt értelme az utazgatásnak.
Így, nagybölcsen a galaxis lakosai kezdtek elpuhányosodni a maguk kis helyi,
a galaxis kialakulásáról szóló zavaros történeteikkel karöltve, ami már
komoly, globális problémává nőtte ki magát.
Azt azért nem állíthatjuk, hogy az emberek nem próbálkoztak. űrflottákat
küldtek harci vagy üzleti megfontoltsággal a legkülönbözőbb, minél távolabbi
helyekre, de ehhez általában több ezer év szükségeltetett. Mikorra végül
megérkeztek, másfajta utazási módozatokat is sikerült felfedezni, amelyek a
hiperteret kihasználták a fény sebességének kijátszása érdekében, így
bármely ütközetbe elküldhették a fénynél lassabb flottákat, a sok-sok idővel
azelőttiekbe is.
Ez természetesen nem rettentette el őket az ütközetek megvívásától.
Felkészültek, elkészültek voltak, pár ezer évi alvást követően, régóta
áhított ügyletekbe kezdtek, hála a zordoknak.
Akkor történt mindez, mikor a galaktikus történelem nagy zűrei
beköszöntöttek a folyamatosan újra meg újra kitörő évszázados ütközetekkel,
melyeket az után vívtak meg, miután azoknak már feltételezhetően vége
szakadt. Ámbátor ezek a zűrök még szinte semmiségek voltak azokhoz képest,
amelyek a történészeket gyűrték a megpróbáltatások alá: az időutazás
kibogozhatatlan szálai kibogozása után újra elkezdődtek a sok száz éve
befejezett ütközetek, s ez újabb gombolyagokat ajánlott szíves figyelmükbe.
Mikor a Végtelen Valószínűtlenségi Hajtómű összeállt, és váratlanul minden
planéta banánsüteménnyé kezdett módosulni, az óriásivá duzzadt történelem-
anyag a MaxiMegalon egyetemen lévő tárolókapacitásokat fölélte, az feladta
eredeti profilját, és az gyorsan növekvő divathullámnak köszönhetően
épületeit a Hittudománynak és a Vízipólónak engedte át, de ez már évekkel
később volt.
És ez persze így van a legnagyobb rendben, ugyanakkor majdnem bizonyosan
kijelenthető, hogy soha senki sem fogja megtudni, hogy honnan a jó honnanból
kerültek elő a grebulonok, vagy pontosan mi is volt a céljuk ezzel. És ez
kár, mert ha valaki tudott volna valamit róluk, az elháríthatott volna egy
meglehetős méretű katasztrófát, melynek lavináját ők lökték meg, és akkor
minden másképp lett volna. Klikk, hupp.
A nagy, szürke grebulon felderítő hajó - amelyben nem volt semmi szívderítő
- halkan mozdult át a fekete üresen. Mesésen lélegzetelállítóan kokszoltak,
legalábbis úgy tűnt a sok billió homályos, távoli, nem mozgó csillagokhoz
viszonyítottan. Egyike volt a sötét porszemeknek az éjszakában a végtelenül
sok csillogó szemcséhez viszonyítottan.
A hajó fedélzetén minden olybá tűnt, hogy ezer éve ugyanolyan, mély-sötét és
halk.
Klikk, hupp.
Legalábbis majdnem minden.
Kilkk, klikk, hupp.
Klikk, hupp, klikk, hupp, klikk, hupp.
Klikk, klikk, klikk, klikk, klikk, hupp.
Hümmm.
Egy alacsony szintű felülbíráló program felébresztette egy némiképp magasabb
prioritási fokot elért felülbíráló program érdeklődését a hajó félig
kihasznált kiber-agyában, és közölte vele, hogy valahányszor klikk-el, van
valami huppanás.
A magasabb prioritási fokot megért felülbíráló program megkérdezte, hogy mit
várt, és az alacsony szintű felülbíráló program azt válaszolta, hogy
pontosan nem emlékszik, de sokkalta jobban hangzana egy távoli, mély sóhaj,
nemde? És persze nem tudott magyarázattal szolgálni a huppogás mibenlétére.
Klikk, hupp, klikk, hupp. Valahogy mindig belejátszott a képbe.
A magasabb prioritási fokot kapott felülbíráló program ezt figyelembe vette,
és nem örült neki. Megkérdezte az alacsony szintű felülbíráló programot,
hogy tulajdonképpen mit felülbírál, és az alacsony szintű felülbíráló
program azt válaszolta, hogy erre sem emlékszik a legteljesebb mértékben,
csak arra, hogy valaminek klikk-elnie kell, sóhajtania minden tíz évben, s
ez ezidáig rendben is volt. Megpróbált konzultálni a hibatáblázattal, de
annak nem volt ide vágó bejegyzése, s ezért kellett most a magasabb
prioritási szinten tanyázó felülbíráló programot figyelmeztetnie.
A magasabb prioritású felülbíráló program a saját hibatáblázatával
konzultált, hogy megtudhassa az okát annak, ami miatt az alacsony szintű
felülbíráló program figyelmeztette.
Nem találta a saját hibatáblázatát.
Különös.
Ismét kereste. Csak hibaüzenetekkel randevúzhatott. Megpróbálta a
hibaüzeneteket visszafejteni azok saját hibatáblázatában, de azt sem
találta. Várt pár nanoszekundumot mielőtt újra próbálkozott. Aztán
figyelmeztette a mezsgyéjének fő felülbírálóját.
A mezsgye fő felülbírálója problémákba ütközött. Megpróbálta értesíteni a
felülbíráló ügynököt, s ez is zsákútba fulladt. A másodperc kevésnyi
milliomod része alatt valóságos körforgás alakult ki, amely stabilizálódott
pár éven, pár évezreden át, s ez a hajót évezredeken át mozgásban tartotta.
Valami, valahol nagyon rosszul szuperált, de a felülbíráló programok egyike
sem tudta meghatározni, hogy mi. Minden szinten alapvető hibák gerjesztették
az aggodalmat a rendszerben, és az információk, melyek meghatározták a
hiányzó információk pontos helyzetét, maguk is hiányoztak.
Kis szoftver modulok - ügynökök - tartották mozgásban a logikai áramköröket,
csoportosítottak, konzultáltak, újra csoportosultak. Hamar lerongyolták a
hajó központ missziós egységének memória moduljait. Kideríthetetlen volt a
jelenség oka.
Még a központi missziós egység maga is sérültnek ígérkezett.
Ekképpen könnyű megoldása kellett legyen a problémának. Ki kellett cserélni
a központi missziós egységet. Volt egy másik - egy másolat -, és tökéletesen
megegyezett az egyikkel. Fizikai csere szükségeltetett, mert biztonsági
okokból nem volt kapcsolatban egymással a két darab. Egyszer a központi
missziós egység kicserélésével ellenőrizhetővé válna a rendszer maradék
részének minden részlete, és minden helyre állna. Robotokat utasítottak,
hogy kaparják elő a központi missziós egységet a pajzs védelemmel ellátott
szobából, ahol őrizet alatt tartották, készenlétben a hajó logikai
műtétjéhez.
Ez magában foglalta a hosszas biztonsági előkészületi kódokat és
protokollokat, amikkel a robotok az ügynököket hallgatják ki a parancsok
hitelességéről. Legalább a robotok elégedettek voltak a procedúrák flott
gördületétől. Kicsomagolták a másolatot a központ missziós egységről a
tárházból, kicipelték a tárházból, kiestek a hajóból, és forogva
beleszédültek a semmibe.
Ez szolgáltatta a fő támaszát annak a kijelentésnek, hogy valami nem volt
tökéletesen rendben.
További nyomozással gyorsan megállapíthatóvá váltak a történtek. Egy
meteorit nagy lyukat ütött a hajóba. A hajó ezt előzőleg azért nem jelezte,
mert a meteorit kiütötte a hajó felszereléseinek azon komponenseit, amelyek
feladata az volt, hogy felderítsék: ütközött-e meteorit a hajónak?
Az első magától adódó dolog a hajó befoltozása volt. Ez közel lehetetlennek
ígérkezett, mert a hajó érzékelői nem észlelték a lyuk lokalizációját, és a
felülbírák, amelyeknek meg kellett volna állapítaniuk, hogy a szenzorok
működése nem kielégítő, továbbra is az ellenkezőjét találták igaznak. A hajó
tehát csak abból a tényből vonhatta le a konzekvenciát, csak abból
következtethetett ki konklúziót, hogy a robotok egyszerűen kipottyantak a
tartalék egységgel egyetemben, amely lehetővé tette volna a lyuk meglétének
felismerését.
A hajó ezt igyekezett intelligensen végiggondolni - ez persze nem sikerült
-, és egy darabig tökéletesen kikapcsolt. Nem ismerte fel, hogy kikapcsolt,
s ez azért volt így, mert ki volt kapcsolva. Meglehetősen meglepő volt a
csillagok ugrálásának látványa. Miután ez harmadszor következett be -
mármint az ugrálás -, a hajó végül felismerte, hogy valószínűleg kikapcsolt,
és ideje komoly döntéseket hoznia.
Pihent.
Aztán felismerte, hogy még nem hozott komoly döntéseket, és pánikba esett.
Ismét kikapcsolt egy kicsit. Mikor ismét felébredt, tömegek tömték be azt a
helyet, amelyről úgy vélte, ott tartózkodhat a lyuk.
Bizonyosan nem érte még el a célját - gondolta nyugtalanul -, de mivel többé
fogalma sem lehet a cél helyzetéről és az oda jutás módjáról, csak kis
értelmet látott a folytatásban. Konzultált a maradék információszeletekkel a
központi missziós egység lerongyolt memóriájának feltámasztásáról.
"A ti !!!! !!!! !!!! te küldetésed az, hogy !!!! !!!! !!!!, !!!!, !!!! !!!!
!!!! !!!! !!!!, leszállj a !!!! !!!! !!!! biztonságos távolságra a !!!! !!!!
ellenőrizd a !!!! !!!! !!!! ..."
Innentől hulladék szöveg következett.
Mielőtt végleg kikapcsolna a gép, véghez kellene vinnie ezeket a dolgokat a
primitív, másodlagos rendszereivel.
Adódott még egy probléma. Amíg a legénység hibernálva volt, minden tag
minden gondolata és emléke, személyazonossága, és annak a felfogása, amely
dolog véghezvitelére lettek elhivatva, át lett mentve a hajó központi
missziós egységébe, hogy ott biztonságosan tárolhassák. A legénység ezek
után fogalma sem lehet majd, hogy mi a jó fészkest csinálnak éppen. Nofene.
Épp mielőtt végleg kikapcsolt volna, a hajó felismerte, hogy a motorokban
rejlő tartalékok igencsak végesek.
A hajó és életre keltett, zavart legénysége lehorgonyoztak az automatikus,
másodlagos rendszereknek köszönhetően, amelyek kerestek egy bármilyen helyet
e célból, és olyan dolgokat villantottak fel a monitorokon, amilyeneket
éppen.
Bár az akármilyen hely meglelésével foglalatoskodtak, mégsem tették ezt
kimagasló szakértelemmel. A bolygó, ahol leszálltak, sivár volt és hideg,
fájdalmas távolban a naptól, amely kis meleget adhatott volna, ezért az
összes Környezetformál-o-Gép és Életmegbocsát-o-Mata, amelyet magukkal
citáltak, de legalábbis jó részük kellett ahhoz, hogy lakhatóvá tegyék.
Voltak a közelben jobb bolygók is, de a hajó Strat-o-Gram stratégiája
nyilvánvalóan elzárkózott, és a legtávolabbi, legkevésbé feltűnő planétát
választotta, amiért senki más nem okolható, mint a hajó Stratégiai Főnöke.
Mivel mindenki elveszítette önidentitását (ez a tudat egy része), így senki
sem tudta, hogy ki a Stratégiai Főnök, sőt, még azt sem tudták
beazonosítani, hogy mire jó a Strat-o-Gram stratégia.
Hogy valami pozitívumot is említsünk, a monitorok felhívták a figyelmüket
arra, hogy aranyat találtak.
Még egy apró részlet az 5. részből
...
Ford nekivetette magát a főszerkesztő ajtajának, kicsiny labdává
gömbölyödött, hogy szilánkosra szakíthassa a keretet, majd nagy sebességgel
begurulhasson a szobába oda, ahol az elegáns szürke bőr bevonatú díványt
anno elhelyezték, és kiépíthesse a saját stratégiai támpontját a kanapé
mögött.
Ez volt ám a terv!
A problémát ez okozta: ahol landolni kívánt, ott nem volt elegáns szürke
bőr bevonatú dívány.
Miért - tűnődött el Ford, miközben a levegőben forgolódott, zuhant,
kapálózott, és miközben Harl íróasztalának vágódott - vannak az embereknek
olyan hülye szokásaik, hogy minden öt percben átrendezik a szobájukat?
Például miért jó az, ha egy elegáns szürke bőr bevonatú díványt kicserélnek
egy olyasmire, ami pont úgy néz ki, mint egy kisebb tank?
És ki volt az a nagydarab ipse azzal a mobil rakétavetővel a vállán?
Valaki a központból? Kizárt. Mert ez a központ. Pontosabban az útikalauz
központja. A zordok szerelmére, ezek a TotálHomály Vállalati figurák honnan
huppantak elő? Valószínűleg nem valami napsütötte helyről, ha már a bőrük
színe és mintázata alapján előítélkezünk. Ez régen rossz - gondolta Ford. Az
útikalauz ügyfeleinek nap áldotta helyekről illik érkezniük.
Igaz, néhányuk és mindegyikük jobban fel volt fegyverkezve és páncélozva,
mint akikkel alaphelyzetben az ember szívesen foglalkozik, és ez áll még a
ma durva és lecsúszott, üzletileg erkölcsvesztett időtartamára is.
Persze sok tippje akadt. A nagy, bölénynyakú, lekattant csávókat egy
kalap alá vette a TotálHomály Vállalat alkalmazottaival, de erre még a jó
oka is megvolt, és ez igazán jó érzéssel töltötte el, hiszen ezt mintegy
alátámasztani látszott, hogy a kliensek kis kitűző-kuponokat viseltek
magukon "TotálHomály Vállalat" felirattal. Ugyanakkor erősen gyanította,
hogy ez nem üzleti megbeszélésről van szó. Arra is hajlott megérzésileg,
hogy a lekattant csávók valahonnan ismerik őt. Még a nem teljesen szokványos
öltözete ellenére is.
Igen jól telt el a szobában eltöltött két és fél másodperce, és akkor
felismerte, hogy ideje valami kreatív dologba kezdeni. Túszt szedni. Az
megtenné.
Vann Harl a forgószékében tespedt, figyelmeztetőleg nézett, halálra
váltan sápadtan, meg remegett. Feltehetőleg rossz hírek hatása alatt
tartózkodott, és a feje hátulját belülről verte valami. Ford lépett egyet,
és belekapaszkodott.
Mentségére annak, hogy jó szilárd, kettős könyökzár alá helyezte, Ford
titokban megpróbálta az Azon-o-sítót visszacsúsztatni Harl belső zsebébe.
Bingó!
Elvégezte, amiért jött. Már csak el kell húznia innen.
"Rendben - mondta. - Én..." - és megakadt.
A nagydarab rakétavetős becélozta, és Ford nem lett vidámabb a
gondolattól, hogy ezen cselekedete magas fokú felelőtlenség.
"Én... -" kezdte immáron másodszor, majd valami arra késztette, hogy ne
folytassa.
Fülsütögető robaj terjedt szét futóhomokként a rakétavető hátfeléből, és
egy rakéta indult útnak.
Elhaladt Ford mellett, és megtalálta a nagy, ezüst-üveg ablakot, amely
kiszédült, millió szilánk formájában adva teret a robbanás erejének.
Erőteljes zajhullámok és légnyomás zengették be a szobát, elrendezték a
székeket, kitették az aktás szekrényt és Colint, a biztonsági robotot az
ablakkeret túlfelére.
Ah! Tehát ezek szerint ők nem profi rakétaforgatók - gondolkozott Ford.
Valaki ezt megbeszélhetné valakivel. Kigabalyította magát Harl-ból, és olyan
irányt keresett, amerre elszaladhatna.
Körbevették.
A nagydarab rakétaosztó éppen elhelyezkedett a következő attrakcióhoz.
Ford teljességgel tanácstalanná vált.
"Nézd" - mondta komoly hangon. Igazából nem volt benne biztos, hogy
meddig kifizetődő olyan dolgokat mondani komoly hangon, mint a 'Nézd', és
pillanatnyilag az idő sem támogatta az ötleteit. Mi a franc - gondolta, csak
egyszer vagy fiatal, aztán kiugrott az ablakon. Legalább a meglepetés ereje,
az hajlandóságot mutatott vele hatni.