Intuitíve
avagy gondolatok a Lipóton
Mottó:
Egy fiú közelsége hozta meg nekem
Mindazt, amiért érdemes volt élnem
Ajánlás Anyunak
Drága Anyukám, Nélküled maradtam. Emberekből kirakott falak közt, a légüres
térben. Öngyilkosságod hírét nem volt könnyű túlélnem, s a legrosszabb az
egészben: Te miattam haltál meg, mert azt üzenték Neked, hogy én már nem
élek. Én megfizettem tehát a legnagyobb árat, amit ember megfizethet, mert
elvesztettem azt, aki a legfontosabb volt életemben, de mondd, Isten, ezt én
mivel érdemeltem ki, mit vársz még el tőlem, mit kell még tennem, hogy
magadhoz vehess a legőszintébben?
A kisebbik
Előszó
Ismerek egy Zemplényi Györgyöt - minden bizonnyal a legbelsőbbet, amely
valaha is létezett. Talán ennél is igazabb, hogy én találkoztam minden
arcával, számomra már-már kiismerhető. Nekem ő így tolmácsolta magát: kevés
ember van, akinek sose tudtam hazudni, de te bizonyosan közéjük tartozol.
Sokáig éltem vele együtt (na, nem úgy, az nem az én dolgom volt, sokkalta
inkább az ő pszichikai vizsgálata), s nekem eleve jó esélyeim voltak
megismerni mindent, ami belőle megismerhető.
A sok műbalhé, amely őt állandó jelleggel körülvette, harckészen,
ébrenlétben tartotta a lelkiismereteket. Mindenki tisztalappal indult nála,
ő valóban segíteni, menedzselni akart. Ám a becsületet csak egyszer lehet
eljátszani - s most, aki csak teheti, értékelje át, hogy mi a jó, és mi nem
az.
Olvastam a Kárpáti Tamás által írt könyvet is. Méghozzá azt a példányt,
amelyet Z-nek így dedikált: "Gyurinak - őt is, a könyvet is vállalva (lehet,
hogy az utóbbit nem kéne?)" 96. aug. 29.
Ráadásul ebben a könyvecskében az értelmetlen részek az értő kéz által
lettek megjelölve.
Nem tudom, ki miért tartja őt szélhámosnak, de egy bizonyos: nem saját,
belső indíttatásból, hanem mások megszorításai alatt, kényszeredett
helyzetben cselekedett.
Egyszer ezt mondtam neki: "Te sosem voltál szabad." Válasza csak
megerősítette tudatom.
Mikor "öngyilkos akart lenni" (azért írtam ezt idézőjelben, mert a
szándéknál tovább nem juthatott - "doktori" disszertációm pontosan erről
szól: ezt az agystruktúra determinálja) hazatérésének azt szabta
feltételéül, hogy többé ne kelljen hazudnia.
Tetszett ez a 92-es könyvben lejegyzett a gondolat: "Volt benne egy adag
hiúság, de ez csak emberivé tette."
Ez a könyv beleérzőképességem próbája.
Achilles Dent
1.
Egyedül éltem, hideg, technikai csodák vettek körül, koncertteremszerű
hangot hallattak, mozgó képeket villantottak fel, és az egész rossz volt
valahogy. Egyszerűen nem kárpótolt. Megszaggatták, elterelték a figyelmem,
kivontak az egyetemes valóságból, kizökkentettek. Fojtogatták bennem az élet
szeretetét, nem engedték, hogy az igaz velem maradhasson.
Pedig én már mindenki voltam. Semmivé lett néhány nagy érték, megtiportam,
megaláztam, manipuláltam sokakat - akik ezt megérdemelték. Segítettem a
betegeket, elesetteket. Megannyiszor újraíródott a múltam. Lassanként már
semmit sem találtam mulatságosnak, csak. szégyenletesnek. Szégyelltem, hogy
emberi mivoltunk csak arra ad alapot, hogy gyámoltalanabbá, sebezhetőbbé,
ocsmányabbá legyünk az állatoknál. Addig, addig kerestem, mígnem minden
végleg elveszett.
"Misszió" - visszhangzott bennem állandóan ez a szó. Tégy igazságot! Mutass
rá a csúfságokra! - S ha megkérdeznéd, nem tudnám megmondani biztosan, hogy
én magam szóltam-e magamhoz, avagy valaki más okított engem - bennem.
Megfordultam mindenütt, hol ember valaha is járhatott (talán épp csak a Hold
kivétel ez alól). Éveimbe több is belefért, mint amit mások több élet alatt
sem élhetnének meg, így igaz az, hogy én vagyok az igazi Öreg.
Ha azt hiszik lemondó hangvételű írásaim alapján, hogy feladtam a harcot,
tévednek. Nos, azért tényleg megcsömörlöttem. Annyi szennyet és mocskot,
hiúságot, gyalázatot tapasztaltam, hogy fel kellett ismernem a magam és a
mások lelki magassága közti távolságot.
Parodizáltam, igen. Sajátságos eszközeimmel igyekeztem helyrehozni azt, ami
elromlott. Fel akartam hívni az emberek figyelmét hibáikra, értelmetlen
cselekedeteikre. Tetszett az, ami karakteres, kerestem, kutattam a
kihalófélben lévő értékek után. Mindig pontosan tudtam, miért élek. És hogy
miért emlékezek meg minderről múlt időben? Mert én valójában már nem
létezem. Szemlélem csupán az utórezgéseket, szenvedve nevetek, értékelek.
Persze nem lepődök meg már semmin, hisz már nem érhet semmi váratlanul,
felkészületlenül. Fizikai fájdalmam gyógyszer pszichikai sebeimre.
Népszerűvé lettem, mindenki ismerősévé, s mégsem ismer engem senki. Több
cikk jelent meg rólam, mint O.J. Simpsonról, több feltételezés, találgatás
és hazugság.
2.
Úgy hiszem
Szívesen bérelnék
Egy ketrecet
Az állatkertben
Bezárva élnék ott
S mégis szabadon
Nem fogdosnának
Emberi, kiégett szemek
Nem bánthatnának
Emberi teremtmények
A sarokba bújnék
Láthatatlanná válnék
Kis számú barátaim
Kivetett kutyák lennének
Mint jómagam
Négylábú jóakarók
3.
A halál megpróbál
Kiállhatatlan kínok forrása
Nincs senkinek esélye
Mi sem fogunk túlélni
Akkor miért nem szeretünk?
4.
Zilált vagyok, zaklatott
Eljött hát, lejárt az idő
Lám, most mindenkit itt hagyok
Amikor csak túl közel a vég
Már nem marad maradhatnék
Már nincsen "elmenni szeretnék"
Sok sírt láttam, sok követ
S most azt képzelem, hogy nekem
Nekem is ott van velük a helyem
Lefekszem, jómagam is közéjük telepszem
Megcsodálom a gyönyörű, tiszta lelkeket
Anyám, ne várj soká! Megyek Hozzád - Veled
5.
Mi lenne veletek velem?
Mi lenne veletek nélkülem?
Olyanok a ma végtelen szelei
Hogy egyszerűen nem akarnak
Véget érni, nem hagynak feledni
Nem hagyják a világot felengedni
Érzéketlen ostorok csupán
Felmenthetetlenül gyávák
Nem múlnak el, nem szűnnek meg
A szeretettel érintettek manapság
Mind, mind árvák
6.
Nyílt gondolataimmal
Érzem a hideg minden fajtáját
Valaha létezett egy listám
Dolgokról, miket szeretni akartam
Rabul ejtett az érzékiség
Fájdalmasan üt ma minden perc
Megszűnök halottnak lenni
Vöröslenek lábnyomaim
Azt hiszem, szenvedek
7.
Hogy mi van akkor, ha minden igaz volt
Amit csak átéltem, amin keresztülmentem?
Akkor már a pokol is csak feloldozás lehet
Ünneplőbe öltöztetett segítség
Kegytárgyakkal telt szépség
Ahová méltán sietek
8.
Fogódzóként itt van pár szó
Amely áll rám, ami tényleg igaz:
Jó vagyok és szerető
Felfoghatatlan lelki magasságokban
Tanyázó, utolérhetetlen
Igazságosztó, más erkölcsű
Téves törvényeket íberelő
A misszionárus
9.
Ha elég tiszta vagy, hogy megérints
Gyere ide, lépj hozzám közelebb
Érezd a könnyedséget, hogy nincs
Semmiféle kényszer mozdulataidban
Csatlakozz, mert én azt hordozom
Amiért élni, amiért élned érdemes
Segítek, hogy magadba fordulhass
És nyitott légy végre a külvilágra
10.
Kimenekültem a város fényeihez
S valami igaz célban kezdtem bízni
Pedig olyannyira társtalan voltam
Mint az időben magára hagyott pillanat
Babonássá tett az emberi butaság
Gyanakvóvá tettek a megélt évek
Muszájként lettem beteg
Kimerültem, elgyengültem
11.
Ím, végéhez közeleg a magány
Duplán jó a láthatatlan vég
Szeretném szeretni valamiért
Ám ez valahogy nem megy
Talán már mindent elfeledtem
De az is lehet, hogy mégsem
Kérlek, ne féljetek tőlem jobban
Mint ahogy tőletek tartok én magam
12.
A gyerekkori hintám tovaszaladt
Messzi, messzi minden pillanat
Mit felhőtlenül, gondmentesen adtam el
Elúsztak mind a százszorszép könnyekkel
Megtagadott a lét, kitagadott a szeretet
Életkedvet nélkülözve játszom el a szerepet
Annak lennék helyében én, ki eleve halva született
Kinek eleve elrendelt volt az, hogy nem szenvedhet
13.
Egy részeg sem lehet józanabb
Úgy lebegek eltúlzott magányomban
Akár egy katarzisát vesztett Isten
Próbálj te is úgy gondolkodni, ahogy én
Vedd észre, ismerd fel:
Az ember-állat a legcsúfabb teremtmény
Úgy imádkozom, akár egy nagybeteg
Mint valaki, aki tényleg én vagyok
Hozzád
14.
Egyszer csak megterem a földem
Melybe elvetettem minden jót
Egyszer csak virágozni kezd kertem
Ahol megtalálhatod az összes szépet
Úgy nyílik fel öröklött koporsóm fedele
Hogy alatta nem marad más, csak én
15.
Nem én távozok
Csak ti mentek el
Messzire lesztek
Elérhetetlenül távol
Magára hagyom e testet is
Fonnyadni kezdhet
Ha már nem táplálom
Mert kiröppen
Elszabadul belőle
A gyenge
Egy pillanat műveli ezt
A lélek elszabadul
S akkor először ismét szabad leszek
16.
Kihasználtak, becsaptak
Bőrömet is lenyúzva
Oly sokan meghurcoltak
Mégis, még most is
Itt vagyok - igen, én
Itt vagyok, akár a legelején
Nem változik senki
Nem változik semmi
Ki eleve rossz, az is marad
A világ egyhelyben jár
Sosem, sosem halad
Hiába lenne talán nekem
Nekem is itt létem?
17.
Félek, rettegek
Életemben
A legszebb pillanatok
Az Istennel eltöltöttek
Mert csak egy van
Kit szeretni érdemes
18.
Rendeltem, ahogy egy ivóban szokás a korsót
Úgy rendeltem magamnak egy koporsót
Pont olyat, ami most még éppen nem jó
De olyat, amihez testem még hozzáigazítható
Megadtam tehát életemnek az értelmet:
A cél az, hogy a végére megfelelő méretű legyek
19.
Az elején mindenki szép
Később az ember társra vágyik
20.
Nem vagyok adósa vissza nem jövő perceimnek, bármi is a múlt, én
felvállalom. Tisztelem a szabad akaratot, elfogadom, mit az úr elém rakott,
csak ahhoz nyúlok, amit nekem kiporciózott. ő az egyetlen, akivel
megtehetem, hogy mindenkor őszinte legyek, ő az egyetlen, aki miattam él.
Most újat szeretnék, Istenem, mutass valami mást, híján van itt az igazság,
zárd le ezt a csorba fejezetet. Mindent megőrzök, mit nekem adtál, minden
megélt továbbra is az enyém, mégis eltávolodnék kicsit tőlük, ha engeded,
szeretnék most szabad lenni. Élményeket várok Tőled most is, mint egykoron.
Tápláld nyugton lelkemet, kedvességed én kamatostul megadom. Hisz te is csak
kisebbség vagy, parány, törékeny tünemény, éppen olyan, mint kiket mindig is
szívesen a vállaimra vettem én. Nincs is már mit veszítenem, felkészülten
érnek az események, mégis szeretnék - hisz Te is akarod - egy újabb lépést
tenni Feléd. Változás - igen, ismételten ez kell nekem. S ha nekem nem is
hiányzik annyira mindez, amennyire Te kívánod meg, fejet hajtok alázatosan
kérésednek.
Hazajöttemmel új élet lehetősége fogadott, tudom, hogy a nekem járó juss
idővel kiosztatik, s amit nem adnak majd örömmel, azért fogok élni.
Alázattal: én, az üldöztetett, akiről egykor azt hitték: beletörődik sorsába
még.
21.
Isten áhítva vágyja, hogy emberei célt érjenek: egybeolvadva vele eljussanak
őhozzá. ő mindnyájunkkal törődni kénytelen, s minduntalan viszonzatlan
szeretetében múlnak el napjai. Én talán még nála is magányosabb vagyok,
jobban keresem igaz társam, ki nem lehet más, mint a távolban magához
édesgető nagy úr. Az egyedüliség tragédia, a közébünk ékelődő embertömegről
pedig még a visszhang is lepattan. Mintha tudnák kettőnk célját, úgy
gátolják közelítésünk. Megoldhatatlan probléma ez: ha mindenki őérte élne,
akkor éppúgy gátolnánk egymást a megdicsőülés felé vezető úton. Mégis
egymásra vagyunk utalva mindannyian. Szeretőkészségünkben pedig valójában
nincs hiány, akár a pingvinek, egymáshoz simulva melengetjük lelkeink, ám
szellemiségünk igazi áldozat, megértésére esély sincs. Fel kel tennem
egyetlen kérdésem: elegendő-e, amit mi őérte teszünk, képesek vagyunk-e
bátorítani őt? Hálátlanok lennénk talán?
Mi mind, gyarló, emberi lények elvárásoktól duzzadunk, s ha nem tennénk ezt,
akkor elmondhatnánk: az első lépés a legfényesebb elméhez vezető úton
megtétetett. Fájdalom kell és lemondás, ez a két hajtóerőnk, türelmünkkel,
leplezéssel pedig olyan löketet kapunk, mintha erős szélben vitorlát
bontanánk.
Igen, a beérkezettség a teljes hasonultság. Ehhez le kell mondanunk a belénk
kapaszkodó lelkekről is. Aki nem hiszi Istent, az máris feladta a küzdelmet,
menekül a fény elől. De aki hiszi a fájdalmat, az istenhívő.
Boldogok csak akkor lehetünk, ha eleget tettünk az elvárásoknak, ha eleget
tettünk a legfelsőbb Lény elvárásainak. Ne várjunk más ellenszolgáltatást,
nem létezik nemesebb.
22.
Félelem mozgat, didergek, akár a vének. Végtelen nehezék telepszik lelkemre,
úgy hívják: depresszió. Az első órában még nem keresem indítékait, csak azt
kérdezem ismétlődőn: már megint, már megint?
23.
Könnyekből raktam ki ezt a gerendát
Mit senki sem vett észre a saját szemében
Túl hosszú napszakok váltakoztak felettem
Törékenységem elfásultságot fogant
Csöppnyi a bánat, amennyire a víz végtelen
Farkasok tábortüzénél énekeltem
Felégették a zongorám hálát jelezve ezáltal
Otthonom több volt, mint szabad lett volna
24.
Hosszú már a múlt, s az elnyúlottságban nekem sikerült valamit felismernem:
nem az Isten az, ki magányos, hanem én magam. Emberek millióin kell
áttaposnia annak, aki találkozni óhajt az úrral, le kell vetkőznie
egykeségét. A végeláthatatlan harcban nem hagyatkozhatsz az elérni kívánt
cél segítségére: ő nem közelít, de akarja minduntalan érkeztedet.
25.
Néha napfény lennék, igaz érték
Néha az eső enyhítené bánatom
26.
Szalad az idő a fejem fölött, képtelen vagyok felzárkózni hozzá. Félek,
rettegek, az üresség nagyokat harap belém. Hirtelen értelmetlennek találom
minden cselekedetem, a tovarohanó élet csak kacag elesettségemen.
Pedig én igyekszem, én törekszem, le akarom vetkőzni meztelenségem, szeretni
szeretnék, szeretném, ha szeretnének.
Minden fájdalom édes kéj, mit a legszentebb cél nemesít. Beilleszkedem s
beillesztetem magam az állandósult körülmények közé. Rettegek, félek. Nem
érkezik válasz fel nem adott leveleimre, s címem sincs, hova küldhetnék
azokat. Sosem értesítenek.
27.
A betegek igaz emberek. Kedvesek, képesek felismerni a jót, tisztelik
atyjukat. Van, létezik túlzott magány, Isten ismeri, éli azt. Próbálj úgy
gondolkozni, ahogyan én: Istenem, a Tiéd vagyok, amíg a halál el nem
választ.
28.
Tudtam, hogy ez az estém hosszabb lesz, mint bármi, amit eddig megéltem.
Nemrégiben pár emberről még azt hittem, hogy igaz, hogy kiáll majd
mellettem, s mostanra rájöttem, csak képmutató cinizmus volt
felzárkózottságuk mímelése. Azt hittem, hogy már nem lehet rosszabb, s ma
mégis tudtam még haladni Istenem felé. Hitem mindennél szilárdabb, mindig,
mindig erősebb, valahányszor ledobom magamról egy újabb emberi kötelék
gátját. Fogynak az emberek köröttem, de még annál is jobban bennem. Az is
lehet, hogy senkim sincs már, az is lehet, hogy elértem a végállomást, enyém
a pálma, a végső cél lettem. Talán ez az, amiről úgy tartottam: a
legfénylőbb elme társtalan.
29.
Tekeregnek céltalan lábaim
Utánuk eredek
Vonzza testem a feltartóztathatatlan
Húzza egy meredek
Egy lény, érzelmek, vérkörök
Egy sóhaj, minek felszakadtába
Minduntalan beleőrülök
Lélektépázó a lendület
30.
Jönnek a képek lehajtott szemeimben
Egyre furcsábbak, egyre kevesebb bennük
Az, amire joggal mondható e szó: természetes
Nem értek és nem értenek, egy nyelvünk
Sosem közös, az összes emelt jelkép fölös
Tej a haj fejem szélén, nem leszek
Sosem voltam szép én
Épp talán csak ember
31.
Megsavanyított keserű sorsom, állandóan azt kerestette velem, hogy
tulajdonképpen hol is lakom?
Már majdnem öreg vagyok, s erre az érzetre fel is jogosít élettapasztalatom.
Sok volt a kényszeredett helyzetekből, sokmindenen keresztülvitt a sors.
Az életet elrontani sokféleképp, megjavítani azonban sehogyan sem lehet. Ami
veszett, az örökre elveszett. Engem a nagyok késztettek mindenre, amit
cselekedtem, de most végre szabad vagyok. Enyém az én saját nevem, enyém az
eljátszandó szerepem, hiszek Istenben, de nem hiszek egyetlen vallásban sem.
32.
Azt hitték, hogy megaláznak, de én tudtam: a rossz szándék csak önmagunk
ellen fordulás. Azért nem mondok soha ellent önmagamnak, mert én az igazat
vallom mindig.
Íme, kihívásom: állj ki velem szócsatára, ha mersz. Én nem magamért fogok
küzdeni, nem is másért, s nem is a nyereményért. Azért támadok majd
védekezésképp, mert nekem egy felsőbb hatalom mozgatja kezem. Kiállok az
egyetlen Ismerősömért. Mellesleg ő teremtette a világot, így magam is az ő
érdeme vagyok. Kérek mindenkit: ne harapjuk meg az etető kezet!
33.
Megannyi évszázad - elfér pár könyvecskében. Megannyi csodálat: mind
társadalmi tünet. Én a nem magam kreálta helyzetek áldozata voltam sokáig.
Mára a puritán egyszerűségem megnyerte a legfőbb csatát. "Egy barnahajú
férfi jót tesz majd veled." ím: visszakerültem az életbe. De nem, ez most a
valóság, a kényszerítés nélküli igazságosztás. Hálás vagyok neki. Hálás
annak a néhány embernek, ki szívét adja most nekem megtorlásképp. Mert azok,
kik most segítenek rajtam, csakis érdektelenül tehetik azt. Szegény vagyok,
a leggazdagabb. Lelki békémért teszem meg utolsó lépteim. Önzőségem kezd
kiemelkedni belőlem, a végső megtisztulás előtt állok. Ami még életben tart:
"Isten keze nem ver bottal." Indulataim kontrollálhatatlanok, a
legmélyebbről felszakadók s igazak. Töretlen a gyalázat lemosásának igénye.
S amit az utolsó percekben kaptam, azért hálás vagyok. Ami hozzám jutott, az
jól jött.
34.
Páran voltak csak. A szívüket ajánlották fel. Nem fogadhattam el nemes
adományukat, mégis megtettek mindent, amire az "ember" kevés.
35.
Te legfőbb hatalom
Magasztos nagy úr
Néha közelibb vagy
Mint saját terheim
Érezlek belsőmben
Érezlek kívülem
De néha közébünk
Toppan egy egész világ
Néha a sokaság
Közénk tolakszik
Igazi Sátán képében
36.
Képtelen volnék kioltani életem? - ezt a Biblia is tiltja -, mégis az élet
gyűlöletére vagyok kárhoztatva. Néha szeretem a létet, néha semmit sem
kívánok kevésbé. Ez az egész olyan bonyolult.
37.
Tőlem távol, veled egyedül az éjszakában
Tökéletes ébrenlétben, metszőn vágyakozva
Ha lenne türelmem, most biztos várnék
Mondd, mikor sikerül végre kiölnöm téged
El akarlak tüntetni életemből, akár egy emléket
38.
Talán te is a múlté vagy már, mint megannyi szépnek vélt emlékem?
Erőt ad nekem árnyékod közelsége
Ragaszkodom, akár egy éretlen gesztenye
Nem akarok elszakadni, talán ez az
Mi a legerősebben visszatart
Ami a legtöbbször rúg belém
És nem hagyja szeretnem
A gondolatot, magát sem
Talán emiatt van az, hogy nem akaródzik
Mennem
39.
Itt van egy zsák ígéret, kevéske kiporciózott szeretet
Mindig mást hallok ki a belém vésett szavakból
Semmi sem mozdul; azt hiszem, megálmodtam magam
Visszafog, megfojt a tétovaság, nem tudom, hol a biztos?
Nyolc óra munka, nyolc óra feledés.
Gyorsan mozgó glóbuszomon egyre jobban szédülök
Találkozunk még, sajnos nem én osztottam ki a sorsokat
Megtiltanám a napnak, hogy megcsókoljon, ha tehetném
40.
Hol lehet, merre lelem
Az én egyetlen Istenem?
Ha valóban létezik
Lennie kell valahol
Ha valóban érez irántam
Azzal életkedvet szavatol
S én hiszek benne
Hiszek neki, mert ő van
Létezőbb, mint mi
A hitvány sokaság
Kiket elfehérít néha a düh
41.
Glóriát emelt fölébem
Hogy hazugságaitok
Szemrebbenés nélkül
Tűrtem, elviseltem
Nekem nem az fájt
Mit emberként adtatok
Hanem az, mit Isten
Nevével szátokon
Vettetek el
Egyszerűségem
Komplikáltnak hatott
Igaz, féltő szeretetem
Még a gonoszt is átkarolta
Az utam
Fárasztóan hosszúra sikeredett
A kövek talpaim alatt
Ti voltatok
42.
Hideg vaságyak fém fokán lebegek
Meleg szívű betegek közt
Nem mondhatok nekik hálát eleget
Rámutattak, mi az, mi belülről jött
Az üzeneted, nagy úr
Most már sohasem feledem el
A szereteted, nagy úr
Kárpótol veszteségeimért bőséggel
43.
A földnek csak két fele van
Szűk is nekem a maradáshoz
Sokáig kerestem, s végre rájöttem
Egyedül a mennyországban maradt helyem
44.
Szökő hónap, szökőév
Szökő minden pillanat
45.
Ne félts, én sem teszem ezt veled
Kiviszlek a végállomásra e helyett
Miért bánsz velem úgy, mint a testvérem?
Hisznek nekem - most éppen hazudok
És nem hisznek, valahányszor őszinte vagyok
Kiadatott a kiszolgáltatottság
Rászolgáltam egy jobb sorsra
Melyben buzgó imádság epedez
Melyről elmondható: sosem lesz
46.
Az emberek lelkére béke telepszik, ha csodák után kutatnak, s felismerik:
mindenhol vannak.
Azt hiszem, sikerült megtanulnom pár dolgot ebben a lehangoló játékban,
melynek neve: élet.
Sok születendő művem már a múltban elkészült. Most épp csak papírra vetem
sokaságuk.
Melyik is ez a perc? A halál előtti utolsó, vagy a halál utáni első? Olyan
hasonló már itt minden.
47.
Megkopott fényemben ücsörgök itt, a Lipóton. Ez a hely már egy fogalom -
mondhatnátok joggal, s legfőképpen azért, mert tényleg az.
Sír bennem az élet. Megtántorodva nyúlnak el délutánjaim.
48.
Nem lehetett szép minden percem
De még így is akad mire emlékeznem
Bizony, van hely, hol szeretnek engem
Hol tudom: folyton-folyvást énrám várnak
De van itt még sok befejezetlen
Van mit visszaadnom másnak.
49.
Mámorosan keresem az ismeretlent
Megüdvözülten, hisz megbocsátottam
Minden gaz tett mögött emberek álltak
Szeretetre méltó egyedek
Minden rossz szándékuk előre kitaláltam
Önmagukhoz képest ők mind feleslegesek
Mégis átölelném a világot
Közelebb húznám, magamhoz vonnám
Sorstársaim
Ha lenne rá mód
50.
Hideg szél belém karol
Segít előbbre utamon
Életem nem lévő értelmét
Tovább már nem kutatom
Menedékem a masszív föld
Magába vesz, vele egyesülök
A sok laikus szemében
Megannyi porszemmé válok
51.
A legjobb emberek egyszerűen kivesztek. Esdekelve kérem nap mint nap az
Istent, hogy legalább emlékeimben, reményeimben tartsa meg, legalább
emlékezetemben mutassa őket élőnek. Mert én tenni szeretnék valamit. Értük.
52.
Talán azért, mert túl közel kerültem Hozzád, nem értenek s én sem értek.
Vagy én vagyok ezen a helyen, ebben az életben idegen, s mindenki más más
kasztba tartozik, vagy én vagyok igaz, s mindenki más hamis, és
egyedüliségem félelmetes. Antagonisztikus ellentétekben ütközöm folyton
környezetemmel, megnehezítjük egymás napjait.
53.
Tanítanálak titeket, ha tanulnátok. Undorom van tőletek, emberek. Nem
dícsérem a fajtám, ez tény. Illene már választanom a társadalmi rétegek
közül, de valahogy egyikük sem szimpatikus.
54.
Úgy segítenék én mindenkit, ki elesett, kit igazán érdemes, lennék az
egyetlen támasz, a vigasz, mostoha életek gyámja, szívesen. Viszonzásképp
bátor mosolyt, dicső könnyeket, szeretetet fogadnék. De ha nem jutna ki
belőlük, azt se bánnám. Boldogítana az adakozás öröme, s nem, dehogyis
lennének elvárásaim. Talán annyit szeretnék csak, hogy halk távoztom után
cselekedeteimnek kisebb része, de a nevem egyáltalán nem példaképpen
maradhassanak fenn.
55.
Nincs igaz ember, csak hűtlen. Ha tartozol valakihez, már el is vesztél.
Bíztam soká, hogy lesz majd, ki hasonló, olyasvalaki, aki Isten
tisztaságához fogható. Hisz tanulni szerettem volna, könnyedén ellesni az
igaz tetteket. S ehelyett köpönyegforgató papokat, kizsákmányoló egyházakat
találtam csak. Amondó vagyok hát: ha senkit sem követsz, tiéd lehet a cél,
ha magadnál jobban senkit sem szeretsz, meglátod majd: Isten éppen teérted
él.
56.
Tegnap kedvesen érintett meg a Halál, bársony keze símogatás volt
megtisztult lelkemnek. Ültem szelíden, szemeim tükrében egybefoszlott
minden, s a hideg melegsége égetőn jólesett. Könnyű voltam, akár maga a
szülőbolygóm, könnyű, akár egy pille.
Érzeteim csodálatos egyszerűségükkel csitították kedélyeim. Bár sokszor
lenne megint tegnap.
57.
Kicsi országom, kicsi városom, itt vagyok újra, Nagy Budapest. Megráz
ittlétem, megráz meglétem, s talán ezegyszer nem csak engem. Megszülettem,
mert Édesanyám élettel ajándékozott meg, megtettem mindent, mire legbensőbb
énem késztetett. Lassanként összeállt szememben minden, ráébredtem, hogy az
egész világ csalfa, értelmetlen. Önpusztításra vagyunk kárhoztatva, s szinte
látom Istenem, ahogy fejét ingatva mondogatja: "Nem, nem és nem! Én nem
ilyen világot képzeltem."
58.
Küzd bennem a fájdalom, felszínre akar törni. Azt hittem, lesz elég időm, de
megértettem, csak egy életem van, azt kell megfelelően felosztanom. Már csak
azért élek, hogy elmondjam, mi az, amiért éltem.
Ki igazán jó belül, a társadalom számkivetettje, pocskondiázzák rövid életén
át, s ezzel egyszerre, s e miatt erkölcsi példát kell, hogy mutasson. Ha te
is ilyen vagy, számodra a legnehezebb küzdelem a beilleszkedés, s még az sem
biztos, megéri-e? Nehéz kitartani, egyetlen táplálékforrásod, éltetőd a hit
kell, hogy legyen, s hinni. nem könnyű manapság. Pedig a hit maga
tévedhetetlen.
Hogy szeretem-e az embereket? Pont, amennyire a felebarátokat szokás.
Istengyilkosok ők, istengyilkosok vagytok valamennyien, nem létezik már a
száraz bölcselet. Különbözőségünk nem felismernem lehetetlen: vagy én vagyok
ma az egyetlen normális, vagy ti vagytok azok, s én egy más korból
csöppentem ide, de ez az állapot alárendelt viszony, ez az állapot semmikép
sem ideális. Ideje van változtatni, ideje van ma változni.
59.
Feketébe öltözködtem. No nem azért, mert az a kedvenc színem, de nagy-nagy
sajnálatomra ezt a tónust osztotta rám szerepül az én Istenem, az én életem.
Ezt kell viselnem, s ezzel kell ábrázolnom, hogy a gyász terhe
levetkőzhetetlenül nehezül rám.
Szemem helyett sír ruhám. Közelemben újabb és újabb fények alszanak el,
közeleg a végső, a teljes sötét. Az átlátszatlan, áthatolhatatlan lepel
teljességgel fed el. Megóv, láthatatlanná tesz. Általa, vele időtlenné
válok, kortalanná.
Mondataimnak, szavaimnak már nincs szerepe, magam is csak emlékként létezem
már, csak mint fogalom.
Teremtőm, miért ilyen életet adtál nekem? Miért nem hagytad, hogy saját
sorsomban több lehessen a saját szerepem?
60.
Rátok pazaroltam végtelen türelmem, most látom, mennyire nem érte meg, most
látom, mennyire igaz, ami látszólag nem az. Pedig valamikor jómagam is
csodákban hittem, átéreztem minden szépnek hazudott legendát, de csak addig
lehetett ezen történetekben szépet lelnem, míg jómagam keresztül nem estem,
míg én is át nem éltem párat azokból a történetekből, amelyeknek visszhangja
csúf tükrével megváltoztatta magát az eredeti tartalmat, melynek utórezgése
mesterkélt lett.
Nem sötétebb a ma világa, mint a sokat idézett középkor, ma életfogytiglanra
ítélik a társadalom által be nem fogadottakat, akkoriban talán még enyhébb
volt a vég.
Ma is megvan minden, mi akkor létezett: vannak elnyomó, becsmérlő,
soviniszta egyházszervezetek, vannak kizsákmányoló, egyeduralkodó, önkéntes
királyjelöltek, s az egybefolyó plebsz is éppoly balga, mint egykoron. Mi
változott hát? Semmi.
Most a sötét "legújabb" kor van, hol én vagyok a vádlottak padján álló
eretnek, a mások által kitaszított "boszorkány".
61.
Minden vizet megjártam. Hol dereglyén, hol szellők szárnyán, távollétemben
haltak meg igaz és hazug emberek. Szép, hiú ábrándjaim megkomorodtak mára, s
mikor nem vállalták az új alaphangot önként, az Isten szólt rájuk belőlem
tüstént. Dalra fakadni akkor támadt kedvem, mikor halálomat ünnepeltem
dölyfösen csúfolva meg a sokaságot, mikor egy újabb fogam hullajtottam el,
jelezve: az egyetlen, az igaz útra tévedtem - s így utólag bevallva talán
nem is volt ez véletlen. Csúnya kórok felették testem, tündöklőre meszelték
lelkem. Elszenvedtem az elszenvedhetetlent, kiérdemesült bajnokként csengett
nevem, valahány szép érzésem távozón messzire került tőlem. Nekem nem vigasz
már a bánat, örömöt a giccsben nem lelek. Megkoptam. Fanyar fényben mindenem
eladtam, mindenem kiadtam. Fáradt vagyok most, pihennék szívesen; fáradtan,
egykedvűen veszem fel maradék szerepem. Hisz én mindent eljátszottam már, s
mivel mostanra nem maradt más, csak magamat adhatom. Ámen.
62.
Árokról álmodtam, feneketlen mélyről. Pusztító esőről, mit tűz el nem
olthat. Mikor a láthatatlan mélybe lestem, csupa-csupa ismerőst fedezhettem
fel, kik csodálkozó arccal zuhantak a végeláthatatlan űr felé. Egyikük sem
volt boldog, nem, ezt semelyikőjükről sem állíthatom. Senkin sem volt ruha,
csak átlátszatlan kétségek, hamis harag próbálták leplezni a védtelen
testeket reményvesztettséggel. Nem láttam már halálukat, én előbb ébredtem
fel náluk. De örömmel nyugtázhattam: mindenki a megérdemeltet kapta meg
rajtam keresztül tőlem, segítségemmel velem.
63.
Ez valami eltévedt nap lehet, egy hamis bojtár, kinek sosem volt nyája.
Hadonászik végtelen botjával, kacag rajta a megvétózhatatlan Isten egy igaz
szó képében. Bűvölettel győzedelmeskedik fölötte minden elemi erő, bájosan
teríti le őt a természet rendje.
Egykor ő akart kiválasztani engem, de mára összefogott ellene minden.
Számára bűnbak is lehetnék. Vagy talán hívjuk így: természetes szelekció.
Egy jó gondolat, mi rajtam maradt, pár ellenvetés a cselszövés hajnalán...