Dr. Kéri Katalin:
(Adalékok a kötelező magyar nyelvoktatás történetéhez;
Katus László emlékkötet, Főszerk.: Dr. Hanák Péter, megjelenés alatt)
AZ 1879:XVII. TÖRVÉNYCIKKTŐL A "LEX APPONYI"-IG
(Adalékok a kötelező magyar nyelvoktatás történetéhez)
Rezümé
Magyarországon az 1867-es kiegyezést követően iktatták törvénybe
a kötelező népoktatást, és a dualizmus évtizedeiben került sor a
modern oktatási rendszer kiépítésére. Az 1868-as nemzetiségi
törvénnyel összhangban a népoktatási törvény úgy rendelkezett, hogy
minden növendék anyanyelvén nyerjen oktatást, ha az a községben
"divatozó" nyelvek egyike. 1875 után Magyarországon a konzervatív-
liberális erők együttes szerepe érvényesült. A Tisza Kálmán nevével
jelzett időszak politikája nem volt mentes a nemzetiségekkel
szembeni fellépésektől. Hosszas viták után a parlamentben 1879-ben
megszavazták a magyar nyelv kötelező tanításáról szóló törvényt. A
törvényjavaslat ellen több nemzetiségi képviselő azzal érvelt, hogy
az sérti a nemzetiségek és egyházak autonómiáját. A magyar nyelv
mellett szólók véleménye viszont az volt, hogy minden
állampolgárnak hasznos az államnyelv ismerete. A megszavazott
törvényben 1882-ig szabtak türelmi időt a nemzetiségi tanítóknak
arra, hogy nyári tanfolyamokon vagy a tanítóképzőkben elsajátítsák
a magyar nyelvet.
A korszak neves pedagógiai sajtóterméke, a Néptanítók Lapja is
széleskörű propagandát folytatott a magyarosítás érdekében.
Tudósítottak a lap hasábjain a nyelvtanfolyamokról, a magyar nyelv
oktatásának módszereiről és tankönyveiről.
A kormány és a sajtó minden erőfeszítése ellenére még a
századfordulón is számos iskolában eredménytelen volt a magyar
nyelv tanítása, sok helyen (főleg a román és szerb iskolákban) nem
volt magyarul tudó tanító. Az 1900-as népszámlálás adatai szerint a
magyar anyaországban élő lakosságnak kb. 40%-a nem tudott magyarul,
és a 3343 nem magyar tannyelvű iskola közül 1340-ben nem volt
sikeres a magyar nyelv oktatása. A Vallás- és Közoktatásügyi
Minisztérium rendeletekkel próbálta előmozdítani a törvény
végrehajtását, ezek a rendeletek azonban megtörtek a nemzetiségek
vagy felekezetek ellenállásán, illetve a helyi hatóságok lassú
intézkedésein.
Baranya megyében, mint a dualizmus korának egyik soknemzetiségű
területén, szintén megfigyelhető volt mindez. A nyelvi magyarosítás
itt is nehezen haladt előre, és nem öltött erőszakos formát.
A 20. század elején változás állt be a kormány
nemzetiségpolitikájában. Ennek velejárója volt, hogy az 1907-es
"Lex Apponyi"-nak nevezett törvénycsomagban az 1879-es, magyar
nyelv oktatását elrendelő XVIII. törvényt is újrafogalmazták.
I. Az 1879-es törvény keletkezése és tartalma
Évtizedek törekvései után Magyarországon a dualista állam idején épült ki
a modern oktatási rendszer. Az 1868:XXXVIII. törvénycikk elrendelte az
általános és kötelező népoktatást. E törvény előkészítése és
megvalósításának első lépései is Eötvös József nevét dícsérik elsősorban,
akinek nem kevés szerepe volt az 1868-as nemzetiségi törvény megalkotásában
is. A népoktatásról szóló törvény 58. paragrafusa - szinkronban a
nemzetiségi törvény szellemével - úgy rendelkezett, hogy minden növendék
anyanyelvén nyerje az oktatást, amennyiben ez a nyelv a községben divatozó
nyelvek egyike. (CORPUS IURIS, 1868: XXXVIII.tc.) Sem ebben, sem pedig az
1868:XLIV. törvényben nem írták elő az elemi népiskolák esetében a magyar
nyelv kötelező tanítását. [1] A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium
1869-es kimutatása szerint a 13292 elemi iskolából 5818 volt tisztán magyar
tanítási nyelvű, 1286 pedig vegyes tannyelvű. (MIKÓ 1944, 431) Az iskolák
46,55 %-ában tehát egyáltalán nem használták és tanították a magyar nyelvet.
1877-ben 15486 iskolából 7024-ben használták tisztán a magyart oktatási
nyelvként. (KÉPV. NAPLÓ 1879, 242.) 1868-tól jelent meg a Néptanítók Lapja,
mely a magyar nyelvű változaton kívül hat nemzetiségi nyelven is hetente
napvilágot látott. Ez a oktatáspolitikai-módszertani lap legalább annyira
segítette a népoktatási törvény végrehajtását, mint a különböző nyelveken
kiadott tantervek és tankönyvek.
Az 1870-es évek második felében bizonyos fordulat állt be a magyar
kultúrpolitikában. Ebben egyrészt szerepet játszott Eötvös József halála
(1873), aki épp, hogy csak útjára indította az oktatási reformokat, és aki
után kétségkívül űr maradt a kultuszminisztériumban. Másrészt a magyar
politikai élet is változott, és hatással voltak az oktatásügy nemzetközi
változásai is. 1875 után, Nyugat- és Közép-Kelet-Európa más országaihoz
hasonlóan Magyarországon is a konzervatív-liberális erők együttes szerepe
jutott érvényre. Tisza Kálmán politikája nem volt mentes a nemzetiségekkel
szembeni fellépésektől, emiatt a Szabadelvű Párt sorain kívül, a türelmetlen
nacionalisták táborában is támogatásra talált. (SZÁSZ 1987, 1168) A
parlamentben és a sajtóban gyakoriak voltak a nemzetiségek jogairól szóló
viták. 1875 után
"a magyar államnyelv hivatalos használata lassanként messze
túlterjedt a nemzetiségi törvényben megszabott határokon". (KATUS
1987, 1337)
1879-ben, Trefort Ágoston minisztersége alatt született meg a XVIII.
törvénycikk a magyar nyelv kötelező tanításáról. (CORPUS IURIS 1879:XVIII.
tc., 86) 1879. április 29-én Baross Gábor terjesztette elő általános vitára
a törvényjavaslatot. Ő azt mondta, hogy e törvény nem sértené a felekezetek
és nemzetiségek autonómiáját. A magyar nyelv szerinte fontos egymás
megértése, a közéleti ténykedés miatt, valamint kiemelte a nyelvtanítás
"várható" pedagógiai hatását: hazafias nevelésre nyújt módot a tanároknak.
Indokként hozta még fel, hogy a nemzetiségek lemaradnak a középiskolákban;
hogy a magyarság, ha nyelvét elveszíti, eltűnik, míg a nemzetiségek mögött
ott állnak nagy anyanemzeteik. Az is elhangzott beszédjében - amely nem volt
mentes az aggodalmaktól -, hogy a nemzetiségek egyenjogúságáért cserében az
állam is követelheti jogainak gyakorlását. (KÉPV.NAPLÓ 1879, 242-243) Bár a
jegyzőkönyv szerint Baross beszéde végén a parlamentben "Általános, élénk
helyeslés" következett, a május közepéig valamennyi ülésen napirendi
pontként szereplő törvényjavaslat vitája korántsem igazolta az általános
tetszést és megelégedettséget. A törvényjavaslat tárgyalása során számos
képviselő adott hangot aggodalmának, kifejezve, hogy félti a nemzetiségek
nyelveit, kultúráját és az egyházak autonómiáját.
Zay Adolf, Mocsáry Lajos, Gebbel Károly, Román Sándor, Dimitrievics
Milos, Hoffgr„ff János, Maximovics Miklós, Bacon József, Cosma Parthén és
más nemzetiségi képviselők helyesen érveltek a törvényjavaslat ellen,
különböző érveket sorakoztatva. Akadtak azonban a nemzetiségi honatyák
körében is olyanok, akik kiálltak a javaslat mellett (Pl.: Stojkovics Péter
szerb, Máriaássy Sándor, a szepesi németség, Zsámbokréthy József a nyitrai
szlovákság küldöttje, stb.), és támogatták a törvény mellett érvelők
táborát. Mindkét oldalon többen hivatkoztak a magyar történelem egyes
momentumaira, a nemzetközi példákra. A képviselők gyakorta egymásnak
"válaszolgattak". Felsőbüki Nagy Pál fia, Nagy István azzal érvelt, hogy
szerinte szükséges ez a törvény az állami összetartozás tudatának
kialakításához. Mocsáry Lajos ellenben úgy vélte, a pánszláv és germán
veszély közepette nem szabad a nemzetiségi viszályt feléleszteni. Ő előre
látta azt, ami később valóban megfigyelhető volt Magyarországon: beszéde
szerint szervezhetnek akármilyen nyelvtanfolyamokat, úgysem lesznek "exact
tudományú nyelvtanítók" a "dákóromán" és "pánszláv" fiatalemberekből. (KÉPV.
NAPLÓ 1879, 262) A jogi, államelméleti, politikai, pénzügyi, "néplélektani"
érveken kívül sokan hozakodtak elő pedagógiai érvekkel pro és contra.
Maximovics, szerb képviselő Comenius sárospataki beszédjét idézte fel:
"egy más nyelvet, mint az anyanyelvet az iskolába behozni annyit
tesz, mint gyermeket megtanítani arra, hogy előbb nyargaljon, mint
járjon." (KÉPV. NAPLÓ 1879, 357)
Herics Antal, soproni képviselő viszont ellenkezőleg gondolta, szerinte az
"ifjú nemzedék örömest tanul, a hol tanittatik". (KÉPV. NAPLÓ
1879, 343)
Trefort Ágoston, Molnár Aladár, Tisza Kálmán, Orbán Balázs, Rakovszky
István, Grünwald Béla és mások azzal érveltek, hogy nem magyarosítási
szándék áll a törvény mögött, hanem a kormányzat azon igyekezete, hogy az
államnyelvet mindenki megértse. (TREFORT 1888, 14-24) A javaslat indoklása
során hangsúlyozták, hogy senkit nem kívánnak kényszeríteni a magyar nyelv
megtanulására, hanem mindenkinek jogot szeretnének adni elsajátítására,
hiszen minden állampolgárnak érdeke az államnyelv ismerete. (KATUS 1987,
1343) Többször elhangzott az is a javaslat vitája során, hogy a nemzetiségek
maguk sürgetik ezt a törvényt, ami ellen többen (főként a román és szerb
képviselők közül) hevesen tiltakoztak. A törvény megszavazása előtt néhányan
módosítást kezdeményeztek, ám igazán jelentős változtatást a javaslat
szövegén nem ejtettek, Román Sándor képviselő ellenindítványát leszavazták.
A törvény 4. paragrafusában szerepelt a sok vitára okot adó rendelkezés,
mely szerint a magyar nyelv bevezetése valamennyi nyilvános népiskolában
kötelező, és bevezetését - amennyiben nincs megfelelő tanár - fokozatosan
kell végrehajtani. (CORPUS IURIS 1879, 86) E törvény beteljesítéséhez
természetesen több ezer magyarul tudó tanítóra lett volna szükség a
nemzetiségek népiskoláiban, ezért az 1-3. paragrafus a tanítókról íródott.
Eszerint a nem magyar nyelvű tanítóképzedékben - óraszámemelés terhére is -
meg kellett tanítani a jelölteket magyar nyelvre, és az 1882-ben vagy utána
végzett tanerők közül csak annak alkalmazását tette lehetővé a törvény, aki
a magyart beszédben és írásban jól elsajátította. Külön problémát jelentett
azon tanítók nagy tömege, akik már tanítottak. Számukra a törvény 3.
paragrafusa volt az irányadó: 4 évnyi felkészülési időt kaptak a magyar
nyelvi vizsga letételére. (CORPUS IURIS 1879, 85)
Ugyanebben az évben jelent meg az a rendelet (17 284 sz. a.), amely a nem
magyar tannyelvű népiskolák tantervét tartalmazta. Eszerint az egytanítós
népiskolákban a magyar beszéd tanítására 9 óra, az anya- és magyar nyelven
való írás és olvasás tanítására heti 8 óra fordítandó.
II. A Néptanítók Lapja a magyar nyelv tanításáról (1879-1881)
1879-ben, a törvény kihirdetését követő időszakban a pedagógiai sajtót
elárasztották a témával kapcsolatos írások. A Néptanítók Lapja különösen tág
teret szentelt hasábjain az "eredmények" bemutatásának. Egymással versengve
szólaltak meg neves és névtelen tanítók az ország minden szegletéből.
Egyesek abban látták a törvény végrahajtásának lehetséges módját, ha
módszertani újításokkal élnek. Mások a magyar nyelv tanítása melletti
érveiket fejtették ki; és rendszeres hiradásokat közöltek e lap hasábjain a
magyar nyelvi póttanfolyamokról. 1879 nyarán az újságban csupa lelkes
hozzászólást közöltek. Kaposy István például úgy vélte, hogy akik utazgattak
már korábban a nem magyar ajkú falvakban, és a "néppel érintkeztek", maguk
is tapasztalhatták, hogy
"hazánk idegen-ajku polgárai szükségét érezték az állam-nyelv
tudásának, s várva várták az alkalmat, mely módot nyujt azt
elsajátítani." (KAPOSY 1879, 284)
Zajzon Dénes tanító Losoncról pedig azt írta, hogy a póttanfolyamon részt
vett szlovák tanítók
"a magyar nyelvet úgy tekintik, mint azon szükséges köteléket,
mely a külön ajku honpolgárokat egy erkölcsi egésszé, egy
testületté forrasztja össze." (ZAJZON 1879, 377)
Egy Abaúj-Torna megyéből való tanító szerint Magyarország megmaradása miatt
fontos a magyar nyelv tanítása. (A szerkesztőség lábjegyzetben megjegyzést
fűzött ehhez a véleményhez, mivel úgy gondolták, sokkal inkább a "nem magyar
ajku magyar hazafiak" miatt fontos ez a törvény. (ERDŐDI 1879, 435-439)
A módszerek elősorolásánál nem kevésbé voltak lelkesek és optimisták a
Néptanítók Lapja cikkírói. Kaposy például egy nágocsi tanító esetét
említette, akinek 25 év alatt csaknem sikerült megmagyarosítania városkáját
(!). Az író szerint a tanító módszere egyszerű volt: magyar népdalokat
tanított a gyermekeknek. Nem csekély elfogultság érződik írásából, miközben
azt fejtegeti, hogy a magyar dalok ritmusuk és gyors ütemüknél fogva jobban
tetszenek a nemzetiségeknek, mint saját népzenéjük. (KAPOSY 1879, 285)
Skultéty sokkal inkább tudományos alapon közelítette meg a kérdést, miközben
a szlovák népiskolákban használt tankönyveket elemezte. (SKULTÉTY 1879,
351-353) Szerinte a szemléltetésen alapuló, életszerű beszélgetésekre épülő
nyelvoktatás lehet igazán célravezető. Az általa említett tankönyvek ugyan
érvényre juttatták e didaktikai szempontokat, ám a tanító szerint
tartalmilag számos kifogásolnivaló akadt bennük. (Például az, hogy a
mesterkélt, túlzottan modoros beszélgetések témája nem érdekli a
gyerekeket.) Emericzy Géza egy másik könyvismertetésben úgy vélte, az a
legjobb, ha olyan módszerekkel sajátítják el a nemzetiségek a magyart, mint
annakidején a saját anyanyelvüket. (EMERICZY 1879, 375) Több részletben
közölték Berecz Gyula módszertani értekezését a beszéd- és
értelemgyakorlatok tárgyában. Ő úgy vélte, a tanítók legfontosabb feladata,
hogy a magyar nyelv tanításának valamennyi szintjén fenntartsák a nyelv
iránti érdeklődést. Felhívta a figyelmet arra, hogy mely nemzetiségek
esetében melyik hang képzésére kell figyelmet fordítani, és javasolta a
tanároknak, hogy mindig kérdezzék ki a megtanított magyar szavak értelmét a
tanítványok anyanyelvén. Ő is ajánlotta a beszédcentrikus, szemléltetéssel
könnyített nyelvtanulást. (BERECZ 1879, 207-211) Freimann Jakab, a lelkes
izraelita tanító ötlete abban állt, hogy minden tantárgyat magyar nyelven
kell előadni, és a gyermekeknek az otthoni környezetben is biztosítani kell
a nyelvgyakorlás lehetőségét. Leírta például azt, hogy az előkelőbb zsidó
családoknál az iskolás gyerekek mellé magyar nyelvű szolgálókat fogadtak,
hogy könnyebben sajátíthassáék el a magyart. (LEVELEK 1881, 174) A magyar
nyelv tanításában elért "sikerekről" olyan sokan írtak a Néptanítók Lapja
szerkesztőségébe, hogy a lap több ízben is kérte a tanítókat, hogy csak
akkor írjanak, ha módszerük új a korábban közöltekhez képest. Gyakori volt
az olyasfajta olvasói levél, amelyben egy-egy tanító elkötelezettségét
bizonygatta, és önmagát, módszerét magasztalta. Tipikus példa erre az alábbi
részlet:
"Azt öndicséret nélkül mondhatom (...hogy módszeremet egy
önképző körben...) helyesnek és követendőnek ítélték, és ítélhették
is annak." (LEVELEK 1881, 174)
A magyar nyelvi póttanfolyamokról szóló híradásokat olvasva mindenképpen
feltűnő a többi íráshoz képest, hogy a problémákról is beszámoltak a
cikkírók. A törvény végrehajtása országosan problémát jelentett, hiszen több
ezer hivatalában lévő tanítót kellett (volna) felkészíteni a megváltozott
követelményeknek megfelelően. 1879 nyarától kezdve kerültek megrendezésre
azok a 6 hetes póttanfolyamok, amelyek keretében a tanítók szünidei pihenés
helyett magyar nyelvet tanultak. Az újságok tudósításai szerint ezek a
tanfolyamok nem voltak sem túl népszerűek, sem túl eredményesek, hiszen
egyrészt illúzió volt az az elképzelés, hogy 6-8 hét alatt felnőtt embereket
megtanítsanak egy számukra idegen nyelvre, másrészt ezek a kurzusok az
iskolafenntartók számára anyagi megterhelést jelentettek, mert a tanító
utazási költségeit kötelesek voltak megtéríteni vagy fuvarról gondoskodni. A
több nemzetiség tanítói körében visszatetszést keltett a törvény, ezért nem
is szívesen jelentkeztek a póttanfolyamokra. Nem jelentett nagy vonzerőt a
napi 70 krajcáros napidíj sem, bár egyes cikkírók szerint sokan csak emiatt
vállalták a napi 4-5 órás tanulást a rekkenő hőségben. A póttanfolyamokat az
ország 8-10 településén rendezték meg egyidejűleg, bentlakásos formában és
önkéntes részvétellel. Az egyes helyszíneken összegyűlt 100-150 tanítót
nyelvtudásuk alapján csoportokba szervezték, és eltérő módon tanították.
Egyesek attól vártak eredményt, hogy a nemzetiségi tanítók a 6 hét alatt
megismerkednek magyar városokkal és a magyaros vendégszeretettel, és így
majd jobb érzéseik keletkeznek a magyarságról és a magyar nyelv tanulásáról
is. (BARSCH 1880, 599)
A tudósítások egy részében csak jókat írtak. Losoncról például 1879-ben
úgy számoltak be, hogy a 120 szlovák és 2 német tanító
"...édes hazánk iránti szeretetben s nemzeti érzületben
szilárdul áll..." (ZAJZON 1879, 376)
Sárospatakról is ugyanilyen hírek érkeztek 1880-ban, bár kissé furcsa adat,
hogy az ottani póttanfolyam idején a tanítók 1/5-öd része (21 fő)
megbetegedett. (SÁROSP. 1880, 483-486) Barsch Samu, aki Bajáról tudósított,
sokkal sötétebb képet festett. Ő többször is hírül adta, hogy a tanítók
nagyobb része a magyar nyelvvel mit sem törődik, és amint írta,
"sok embernél a kártya és a társaság, bor és pálinka képezte a
mindennapi kenyeret." (BARSCH 1880, 599-601)
1881-ben megerősítette ezt a véleményét, és kifejtette, hogy szerinte
elegendő lenne azokat a tanítókat felvenni a póttanfolyamokra, akik 1872
után nyertek képesítést. (BARSCH 1881, 531) Székelykeresztúrról is azt
írták, hogy a megjelent román és német ajkú tanítók egy része nem jó
indulattal jött a tanfolyamra, és nem is volt buzgó a nyelvtanulásban. Hogy
nem történt semmi rossz a tanfolyam ideje alatt, az a tudósító szerint a
székelyek vendégszeretetének és annak köszönhető, hogy nem voltak lázító
"agitátorok". (SZÉKELYK. 1879, 398)
E cikkek adatai szerint nagyon alacsony volt azoknak a tanítóknak az
aránya, akik a tanfolyam végén képesek voltak letenni a magyar nyelvi
vizsgát. (100 tanfolyamot végzett tanítóból csak kb. 2-3 tudott sikeresen
helytállni a vizsgán.) Többen is szóvá tették, hogy némely tanítók azért nem
képesek elsajátítani a magyar nyelv alapjait, mert egyébként is igencsak
hiányos a műveltségük. Kirívó példaként még olyan tanítókról is hírt adtak,
akik anyanyelvükön sem voltak képesek kettesével visszafelé számolni.
A tanítók munkáját megkönnyítendő és az iskolai magyartanítást segítendő
rendkívüli módon fellendült a nemzetiségiek számára kiadott tankönyvek
írása. A Néptanítók Lapja hasábjain különösen német, szlovák és izraelita
iskolák számára készült tankönyvekről olvashatunk hirdetéseket, és
ismertetéseket. Az iskolai elöljáróságok a bőség zavarával találták magukat
szembe, amikor a legjobb tankönyvet akarták kiválasztani. Az sem volt ritka,
hogy az egyházmegyei tanfelügyelőség bízott meg valakit a könyv megírásával.
A tankönyvkészítéshez általában a középiskolai nyelvkönyvekből merítették a
mintát, ezért a kritikusok szerint ezekben az új magyar nyelvkönyvekben
túltengett a grammatika.
III. Számadatok a magyar nyelv tanításáról
A tankönyvek és módszertani útmutatók, a póttanfolyamok és tanfelügyelői
fellépések ellenére a magyar nyelvet tudó tanítók száma csak nagyon lassan
növekedett, így az iskolai nyelvtanítás is csak akadozva mozdult előbbre. Az
újságcikkek és tanfelügyelői jelentések adatai mellett mindez a
statisztikákból is kiviláglik. 1880-ban 1922 tanító kevéssé, 2529 pedig
egyáltalán nem tudott magyarul (MIKÓ 1944, 436), és 1 évtized múltán is
közel 2000 tanító nem tudta tanítani a magyar nyelvet, és így 2400 iskolában
nem értek el eredményt. (KATUS 1987, 1344) 1891-ben, a népszámlálási
eredmények elemzésekor a statisztikusok leszögezték, hogy bár az iskolai
magyar nyelvtanítás hatása kimutatható a fiatalabb korosztályok
magyarosodását vizsgálva, abban nagyobb szerepet játszik maga az élet, a
"magyar vidékek népével való érintkezés". (NÉPSZÁML. 1891, 206) A
népszámlálás szerint a németség körében tudtak legtöbben, a románoknál
legkevesebben magyarul (16-20 év közötti korcsoport 35,26 illetve 8,9%-a).
Az is látható volt az összeírások alapján, hogy a városokban sokkal
jelentősebb volt a magyarosítás, mint vidéken (79,15% az 51,21%-kal szemben
a magyarul tudók aránya). A felekezeteket vizsgálva a római katolikusok
körében nőtt leginkább a magyarul beszélők aránya (55,28%-ról 57,35%-ra 10
év alatt), a görögkeleti vallásúak körében viszont csökkent (0,95-ről
0,92%-ra). (NÉPSZÁML. 1891, 208)
1893-ban Csáky kultuszminiszter egyik rendeletében az szerepelt, hogy az
ország 25505 tanítója közül 1601 nem bírt a magyar nyelvet oktató
képességgel és 2387 népiskola volt, ahol a magyar nyelvet sikertelenül vagy
egyáltalán nem tanították. (REND. TÁRA 1893, 2440-42) A századvégen a
közoktatási költségvetés vitájában Wlassics beszédében kiemelte, hogy még
mindig van 1998 olyan tanító, aki nem tud magyarul, és 2217 iskolában
sikertelen a magyartanítás. (KÉPV. NAPLÓ, 1898) Az 1900-as népszámlálás
adatai szerint a népességnek kb. 40%-a nem tudott magyarul a magyar
anyaországban, és a 3343 nem magyar tannyelvű iskola közül 1340-ben nem
értek el eredményt a magyarosításban.
Beksics Gusztáv, a korszak egyik közismert személyisége arra hívta fel a
figyelmet, hogy a vegyes tannyelvű vidékekre kell összpontosítani,
"de a megvíhatatlan pontokra (...) ne pazaroljuk erőinket." Ezt
írta: "vagy tíz megye grammatikailag feladható, ha több, mint
negyvenben a magyar nyelv fog uralkodni." (BEKSICS 1883, 8-9)
Óva intette kortársait az erőszakos magyarosítástól, és kivihetetlennek
tartotta nemzetiségi vidékeken a magyar tannyelvet. Elképzelése szerint a
városok magyarosodása a kulcspont. A parlamentben és a minisztériumban is
keresték a megoldásokat, mert a századvégen jól látszott, hogy az 1879-es
törvényt nem sikerült végrehajtani. Több képviselő is szót emelt emiatt az
országgyűlési üléseken, megoldást sürgetve. (Többek között Hock János,
Bartha Miklós, Polónyi Géza stb.) (KEMÉNY G. 1956, 87, 150 és 350)
Miniszteri rendeletek sora jelent meg. Az 1893-as 43760. sz. rendeletben
olyan utasítások találhatóak, melyeket a közigazgatási bizottságoknak és a
királyi tanfelügyelőknek kellett végrahajtaniuk. Mindennek valószínűleg nem
sok foganatja volt, mert 1898-as felszólalásában a miniszter kijelentette,
hogy a magyar nyelv tanításának sikertelensége közigazgatási, és nem tanügyi
probléma. 1902-ben is azzal indokolták a 30332. sz. VKM rendeletet, hogy az
1879-es törvény nem vált valóra. Ebben a rendeletben is utasították a
királyi tanfelügyelőket, hogy látogassák meg a hatáskörükbe tartozó
iskolákat, és mérjék fel, vajon a tanító bírja-e a magyar nyelvet szóban és
írásban, "teljesen és oktatóképességgel". Azt is ellenőrízniük kellett, hogy
a magyar nyelvet a tantervben előírt óraszámban tanítják-e az iskolákban.
(REND. TÁRA 1902, 719) E rendelettel részben megegyező volt az 1905-ben
kiadott 72000. számú, de ebben már keményebben fogalmaztak. E rendelet
tartalmazta ugyanis a magyar nyelv tanításában sikertelen tanító elleni
fegyelmi eljárás menetét, valamint az eredményeket elérő tanítók és tanulók
jutalmazásáéról szóló részeket. (REND. TÁRA 1905, 656) A tanítói munka
értékelésének tehát a legfontosabb kritériuma lett a századforduló táján a
magyar nyelv tanításában tanúsított magatartás.
IV. A magyar nyelv tanítása a baranyai népiskolákban
A soknemzetiségű Baranya megye dualizmuskori iskolatörténetének
tanulmányozása számos adalékkal szolgál az 1879-es törvény végrahajtását
illetően. Ebben a megyében is eltérő következtetésekre juthatunk egyes
forráscsoportok adatait elemezve, így csakis együttes vizsgálatuk hozhat
közelítő eredményt. A sajtó hasábjain e megyében is lelkes, magyarosítást
támogató és kiszínező cikkeket olvashatunk - hasonlóan az országos lapok
többségének írásaihoz. Más képet mutatnak a statisztikák és a tanfelügyelői
jelentések. A baranyai nemzetiségek kutatója, Szita László egy tanulmányában
leszögezte, hogy
"a megye nemzetiségi lakosságú falvaiban nem volt a jelzett
korban koncentrált támadás a nemzetiségi nyelv oktatása ellen. A
magyarosítás igen lassan és gyengén haladt előre, inkább
stagnálásról beszélhetünk." (SZITA 1979, 527)
Ebben a megyében is jelentős különbségeket tapasztalhatunk a törvény
végrehajtásának intenzitását tekintve településforma, nemzetiségi és
felekezeti hovatartozás és iskolafenntartó szerint. Erőteljesebb volt a
magyarosítás a városokban, az állami iskolákban, a németség és az izraelita
felekezet körében. [2]
A helyi sajtó hasábjain már a törvény megszületése előtt megjelentek
olyan írások, melyek a magyarosítást igenelték, és a magyarság "pusztulását"
a magyar nyelv tanításának hiányával hozták összefüggésbe. A neves
pedagógus, Schneider István például úgy vélte, hogy az államnyelv tanítását
törvénybe kellene iktatni, hiszen ennek második nyelvként való tanítása
igencsak "szerény követelés"; ehhez pedig az kell, hogy a tanítók beszéljék
a magyart. (SCHNEIDER 1873, 1-3) 1879 után a sajtóban állandó téma volt a
magyarosítás ügye. Jelentős teret szenteltek a helyi lapok például a
magyarosításban eredményeket elért tanítók bemutatásának. Az erről szóló
híradások gyakorta valószínűleg inkább propagandisztikus célokat szolgáltak,
semmint teljesen igazat írtak, legalábbis sok cikk visszhangja, a válaszként
írott "ellencikk" erre enged következtetni. A Néptanoda például 1879-ben
tudósított Kerner János, kéméndi tanítóról,
"ki már rég időtől feladatául tűzte ki a magyarosítást és
fáradozása nagy sikerre vezetett: a sváb gyermekek magyarul
beszélnek, tőlük a szülők is eltanulták s most már az egész falu
tud magyarul s felejti a németet." (NÉPTANODA 1879, 23)
Hamarosan a hír cáfolatát is közölték a lapban, mely szerint a tanító ugyan
valóban fáradozik Kéménden, de a hír második feléből egy szó sem igaz.
Rendszeresen beszámoltak a lapokban a póttanfolyamokról, melyek a hírek
szerint a baranyai tanítók körében sem voltak túl népszerűek. A Néptanoda, a
Pécsi Közlöny és egyéb lapok hasábjain szólt gyakran a tanítókhoz és iskolai
elöljárókhoz a tanfelügyelő, Salamon József, aki törvényes úton próbálta
keresztülvinni az 1879-es törvényt.
A századforduló táján - főként az egyre erősödő nacionalizmus és az
iskolaállamosítások kapcsán - Baranyában is sokasodtak a magyarosítással
kapcsolatos cikkek a sajtóban. Egyesek úgy vélték, helyesebb volna, ha a
tisztán idegen ajkú iskolákban nem erőltetnék a magyar nyelv tanulását,
hanem a gyerekeket "szívükben" tennék magyarrá. (SCHMIDT 1899, 2.) Egy másik
cikkíró éppen ellenkezőleg gondolta. Szerinte igazi magyar tanítóképezdékre
van szükség, ahonnan olyan magyar nyelvű és érzelmű tanítók kerülnek ki,
akik végre végigviszik a törvényt. Írásában (mely az újság vezércikke volt)
kifejtette, hogy a nemzetiségi tanítók
"ha magyarul megtanultak, ezt a képességet is csak a magyarok
jóhiszeműségének kizsarolására használják." (PK 1902, 2)
Mások is úgy vélték, komolyabban kell venni a magyar nyelv tanítását, még
akkor is, ha annak haszna csak akkor lesz szembetűnő, ha minden
Magyarországon élő ember képessé válik arra, hogy gondolatait környezetével
magyar nyelven közölje szóban és írásban. (PK 1902, 3)
A tanfelügyelői jelentésekből és statisztikákból pontosabban elénk tárul,
milyen mértékben hajtották végre a magyar nyelv tanításáról szóló törvényt
Baranyában. Több iskolában nem csupán a magyar nyelv tanítására fordítottak
figyelmet, hanem - a tanító felkészültségétől függően - fokozatosan
valamennyi tantárgyat magyarul kezdték tanítani. Bár a számadatok pontossága
néha vitatható, annyi szembetűnő, hogy a 19. század utolsó felében csaknem
1/3-al nőtt a magyar tannyelvű iskolák száma, és kb. ugyanilyen mértékben
emelkedett a két-három tannyelvű népoktatási intézmények száma is. A horvát
és német tannyelvű iskolák vegyes, illetve magyar nyelvűvé válása adta ezt
az eredményt a fellendülő (állami) iskolaépítkezéseken felül. Ugyanakkor jól
látható, mennyire erősen tartotta iskoláit az egyházi autonómiával bíró
szerbség, noha a magyarosodás bizonyos mértékben közöttük is végbement.
1881-ben Salamon azt írta jelentésében, hogy iskolalátogatásai alkalmával
arról győződött meg, hogy a magyar nyelvet nem tanítják olyan mértékben,
ahogyan az 1879. évi törvény megkívánja. Több olyan iskolát is talált a
megyéban, ahol a magyart egyáltalán nem tanították, vagy csupán az írás és
olvasás gyakoroltatására szorítkoztak. Aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy
még ott is, ahol gyakran tantárgy a magyar, csak nyelvtannal foglalkoznak,
és a gyerekek nem tudnak magyarul beszélni. Felszólította az egyházi
főhatóságokat, hogy szerezzék be a szükséges tanterveket és vezérkönyveket,
melyeket a kormány kérésre ingyen küldött. (SALAMON 1881, 137) 1 év múlva a
tanfelügyelői jelentés azt mutatta, hogy szinte semmi változás nem történt.
Kiemelte viszont azokat az iskolákat, melyek igyekeztek a magyarosítás terén
eredményeket felmutatni: a kéndi, a maissi, a tekeresi, a nádasdi és a
kozári iskolát. (SALAMON 1882, 193-195) 1885-ben jelentésében azt írta a
tanfelügyelő, hogy 68 olyan népoktatási intézmény van még Baranyában, ahol
egy tárgyat sem tanítanak magyarul. A tanítók közül 530-an tudtak írni és
beszélni az államnyelven, nyolcan csak beszélni tudtak, 11-en pedig beszélni
is alig. Salamon szerint Baranyában az egyik legfőbb cél az, hogy az
általános nevelés és oktatás mellett
"a magyar nyelven való beszélhetés képességét is el kell érni"
a diákoknak. Figyelmeztetett arra, hogy mindez nehezen lesz véghezvihető,
mivel éppen a nem magyar és a vegyes tannyelvű iskolákban emelkedik
legerősebben az iskolába járók létszáma. (SALAMON 1885) A következő évben is
akadt számos baranyai iskola, ahol nem volt sikeres a magyartanítás. A
tanfelügyelő szerint az innen kikerülő tanulók nem fogják majd megállni a
helyüket az életben. Újra hangsúlyozta jelentésében, hogy az iskolák
túlzsúfoltak, nem lehet eredményt várni olyan tanítóktól, akik gyakran 3
nyelven kénytelenek összevont osztályokban tanítani nebulóikat. (SALAMON
1886)
1885-ben a Pécsi Katolikus Egyházmegye püspöke rendeletet adott ki,
amelyben előírta, hogy a lelkészek és a kerületi tanfelügyelők tegyenek meg
mindent a magyar nyelv sikeresebb tanításának érdekében. 1893-ban
körlevelében már arról számolt be, hogy a római katolikus iskolákban a
szorgalmas és ügyes tanítók jó eredményeket értek el. (SIPOS 1912, 573)
Salamon az 1896/97-es tanévről szóló jelentésében külön is kiemelte a
püspököt, Hetyei Sámuelt, mint olyan személyt, aki hathatósan támogatja az
iskolai magyarosítási törekvéseket. (SALAMON 1898, 3) 1893-ban a
Közigazgatási Bizottság felhívta a figyelmet arra, hogy a tankerület
népiskoláiban nyerjen tágabb körű alkalmazást a magyar nyelv, és a vegyes
tannyelvű iskolák váljanak tisztán magyar nyelvűvé úgy, hogy csak az alsó
két osztályban használják "segédnyelvként" a nemzetiségi tanulók
anyanyelvét. (KÖZIG. B. 1893)
A Milleneum évében jelent meg a "Baranya múltja és jelenje" című
kétkötetes munka, melynek tanügyről szóló részét a korszak ismert
egyénisége, Sirisaka Andor írta. Leszögezte, hogy bár 1 évtizeddel korábban
a magyar nyelv tanítása még nem volt a törvénynek megfelelő, 1896-ra
Baranyában a német és délszláv ajkú községekben
"mindenütt nagyban és elég szép eredménnyel magyarosítanak
tanítóink". (SIRISAKA 1896, 320)
Csak mellékesen jegyezte meg, hogy "egy-két" görögkeleti jellegű iskolában
nem értek el eredményeket a magyar nyelv tanítása során, de ezek tanítói
"legnagyobbrészt nem képesítettek." Ebben az évben egyébként a megye 51943
diákjából 26930 volt a magyar nemzetiségű (51,84%), 19736 a német (38,00%)
és 5277 a horvát és a szerb (10,16%).
1899-ben felekezetenként is készítettek kimutatást a magyar nyelv
tanításáról. Eszerint a megyében a 10 községi iskola mindegyikében sikerrel
tanították a nyelvet, a 110 római katolikus iskola közül 103-ban sikerrel, a
27 görögkeleti tanodából 18-ban eredményesen. [3] 1901-ben 12 római
katolikus tanító kapott 50-50 korona jutalmat a magyarosításban elért
sikereik miatt. (PK 1901, 21) Arra is találhatunk példát, hogy fegyelmi
eljárást indítottak tanítók ellen amiatt, mert elhanyagolták a magyar nyelv
tanítását. 1900-ban például a magyarbólyi ágostai felekezethez tartozó Wurch
Gyula tanító ellen (KÖZIG. B. 1900); vagy Schuh Antal rácgörcsönyi tanító
ellen, akinek ügye éveken át húzódott, míg végül 1906-ban "megdorgáltatott"
amiatt, mert hanyag volt a magyar nyelv tanításában, és gyakorta italozott.
(PK 1906, 5)
A tanítói tanácskozmányok ülésein is gyakori téma volt a magyar nyelv
tanításának kérdése. Németbólyban 1901-ben meghívták az esperest, aki az
egybegyűlt tanítóság előtt összefoglalta iskolalátogatási tapasztalatait.
Kiemelte, hogy igen nagy eredménynek tekinthető az, hogy kerületének
tanítói, akik szinte tisztán német nyelvű iskolákban tanítanak, a legnagyobb
erőfeszítéseket teszik a magyarosítás érdekében. Ugyanakkor ő is úgy látta,
mint sokan kortársai közül, hogy az 1879-es törvény végrehajtásának
feltétele lenne a magyar nyelvű óvodák felállítása. (TANF. IR. 1901)
Felvetette azt, ami a századelőn egyre többször megfogalmazódott a sajtó
hasábjain is: hogy a magyar nyelv tanításával még senki nem tehető magyarrá,
magyar hazafiságra is nevelni kell a gyerekeket.
1901-ben a katolikus iskolákról szóló esperesi jelentésekből tarka kép
tárul elénk. Egyrészt kitűnik, hogy számos helyen a törvényben előírtak
szerint folyt a magyar nyelv tanítása. A helyenként előforduló
eredménytelenségnek pedig különböző okai voltak. Egyrészt például a
képesítés nélküli tanító alkalmazása (Horváthertelend), a hiányos
iskolalátogatás és az iskola túlzsúfoltsága, valamint a megfelelő tankönyvek
hiánya (több iskolában). Látható, hogy két évtized alatt sem tudták
megoldani a főbb iskolai problémákat, és mindez valószínűleg nem csak a
magyar nyelv tanítását érintette, hanem az oktatás színvonalát általában. A
magyar nyelvtanítás, a magyarosítás sikertelensége volt az egyik fő érv az
iskolaállamosítás mellett. 1898-ban Baranyában például 99 olyan községet
emeltek ki, ahol a magyar elem kisebbségben volt, és nem működött magyar
nyelvű iskola. Más szempontok mellett ezt is szem előtt tartották az
iskolaállamosítások hullámai során. (SZITA 1981, 450)
Összegzésképpen megállapítható, hogy a történeti Baranya megyében az
1879-es törvényt még a 20. század elején sem hajtották végre maradéktalanul.
A magyar nyelv tanításában a világi és egyházi elöljáróságok minden
támogatása és igyekezete ellenére is bizonyos tanítók nem értek el
sikereket. A megyében azonban nemigen lehet erőszakosságra utaló jeleket
felfedezni a törvény beteljesítése kapcsán. Inkább a jók kiemelése és
megjutalmazása volt jellemző a forrásokat vizsgálva, semmint a feladat alól
kibújó vagy magyarul nem tudó tanítók elmarasztalása.
V. Összegzés
Az 1879-es törvény megvalósítását regionális szinten vizsgáló kutatók
közül többen is a fenti álláspontra jutottak a források elemzése,
összevetése után. Gulyás József is többek között azt írta a muraközi terület
magyarosításáról, hogy
"minden lármája mellett igen silány eredményekkel volt kénytelen
beérni, mert egy kompakt néptömeg denacionalizálása, erőteljes
ellensúlyozás mellett, teljes képtelenségnek és haszontalanságnak
tűnik." (GULYÁS 1968, 609)
Dolmányos István szerint is, aki pedig sovinisztának minősítette a századvég
rendelkezéseit, a nem magyar oktatási intézményekben nem szűnt meg a más
nyelven folyó oktatás. Ő úgy vélte,
"a nemzetiségek felhasználták a községi és egyházi autonómia
adta lehetőségeket, és minden korlátozó intézkedés ellenére a
nemzetiségi mozgalom erős bástyáivá változtatták iskoláikat."
(DOLMÁNYOS 1968, 488)
A századelőn azonban a magyar nyelv tanításával összefüggő miniszteri
rendeletek sokasodása jelezte, hogy a nemzetiségekkel szembeni magatartás
megváltozott. Ennek törvény-szintű kifejeződése és betetőzése volt az
1907-ben megszavazott "Lex Apponyi" törvénycsomag, amely újrafogalmazta az
1879-es törvényben foglaltakat. A félreértések elkerülése végett, szemben a
korábbi törvénnyel, most megfogalmazásra került az, hogy milyen eredménnyel
kell zárulnia a magyar nyelv tanításának. Eszerint a mindennapi iskolákban a
megállapított tanítási terv szerint és kijelölt óraszámban olyan mértékben
kellett tanítani a magyar nyelvet, hogy
"a nem magyar anyanyelvű gyermek a negyedik évfolyam
bevégeztével gondolatait magyarul élőszóval és írásban érthetően ki
tudja fejezni." (CORPUS IURIS 1907:XXVII.tc., 384)
Az 1907-es törvények szerint a tanítók jutalmazása, az iskoláknak nyújtott
államsegély egyik fő feltétele a magyar nyelv sikeres tanítása volt.
1908-ban 181 elemi iskolai tanítót állítottak fegyelmi bizottság elé, mert
nem hajtották végre az új törvényben előírtakat. (DOLMÁNYOS 1968, 522) A
törvény 18 paragrafusában már nem csupán a magyar nyelv, mint tantárgy
tanításáról volt szó - miként jó negyedszázaddal korábban -, hanem a magyar
tannyelv bevezetésének - nemzetiségekre nézve szigorú - feltételeit
határozták meg. Az 1879-es XVIII. törvényt, mely nem érte el teljes
mértékben a célját, felváltotta egy, a századelő magyar törekvéseinek és
politikájának megfelelőbb törvény és rendelet-sor, melynek a betartatása
fölött is éberebben munkálkodtak a tanügy és a közigazgatás funkcionáriusai.
JEGYZETEK
[1] A törvényben kimondták az egyénre nézve a nyelv teljes egyenjogúságát.
Eszerint minden honpolgár szabadon használhatja az anyanyelvét szemben
az államkormánnyal, saját egyházi, iskolai és törvényhatóságával és a
községekkel, s anyanyelvén nyer értesülést és elintézést annak
közegeitől. (CORPUS IURIS 1868)
[2] Mindennek magyarázatát megtalálhatjuk az említett Szita tanulmányban.
[3] A forrásként használt iratban az ágostaiak adatai hibásan szerepelnek.
FELHASZNÁLT IRODALOM
BARSCH 1880 = Dr. Barsch S., A Baján tartott magyarnyelvi póttanfolyam.
Néptanítók Lapja, 1880. dec. 15. XIII/23. 599-601.
BARSCH 1881 = Dr. Barsch S., A bajai magyar nyelvi póttanfolyam 1881-ben.
Néptanítók Lapja, 1881. okt. 29. XIV/29. 531.
BEKSICS 1883 = Beksics G., Magyarság és magyarosítás. Bp., 1883.
BERECZ 1879 = Berecz Gy., A beszéd- és értelemgyakorlatok módszeres kezelése
a nem-magyar tannyelvű iskolák I-ső osztályában I-II. Néptanítók Lapja,
1879. máj. 31. 207-211. és jún. 15. 229-235.
CORPUS IURIS 1868:XXXVIII. tc. = Magyar Törvénytár. Bp. 1896.
CORPUS IURIS 1879:XVIII. tc. = Magyar Törvénytár 1879-1880. Bp. 1896.
CORPUS IURIS 1907: XXVII. tc. = Magyar Törvénytár 1907. Bp. 1908.
DOLMÁNYOS 1968 = Dolmányos I., A "Lex Apponyi". Századok, 1968. 3-4.,
484-535.
EMERICZY 1879 = Dr. Emericzy G., Könyvismertetés. Néptanítók Lapja, 1879.
szept. 15. XII/17. 375.
ERDŐDI 1879 = Mikép tanítandó a magyar nyelv a nem-magyar ajkú iskolákban.
Néptanítók Lapja, 1879. okt. 31. XII/20. 435-439.
GULYÁS 1968 = Gulyás J., Adalékok a dualizmuskori magyarosítás történetéhez
a Muraközben. Századok, 1968. 3-4., 603-610.
KAPOSY 1879 = Kaposy I., Néhány szó a magyar nyelv terjesztésének módjáról.
Néptanítók Lapja, 1879. júl. 15. XII/13. 284-285.
KATUS 1987 = Katus L., A nemzetiségi kérdés és Horvátország története. In:
Magyarország története 1848-1890. 2. Főszerk.: Kovács E., Bp., 1987.
KEMÉNY G. 1956 = Kemény G. G., Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez
Magyarországon a dualizmus korában II. 1892-1900., Szerk.: Kemény G. G.,
Bp., 1956.
KÉPV. NAPLÓ 1879 = Az 1879. évi október 19-ére hirdetett országgyűlés
képviselőházának naplója. V. k. Szerk.: P. Szathmáry K., Bp., 1879.
KÉPV. NAPLÓ 1898 = Képviselőházi Napló 1897-1901. XIII. k. Bp., 1901.
KÖZIG. B. 1893 = Baranya Vármegye Közigazgatási Bizottságának jegyzőkönyve.
1893. nov. 7., Püspöki Levéltár, Tanfelügyelői iratok, 1292/1285.
KÖZIG. B. 1900 = Közigazgatási Bizottság iratai 1900. júl. 1. Baranya Megyei
Levéltár, 135/464/1902.
KÖZIG B. 1902 = Közigazgatási Bizottság iratai, Baranya Megyei Levéltár,
534/1902.
LEVELEK 1881 = Levelek a magyarnyelv tanítása tárgyában. Néptanítók Lapja,
1881. máj. 15. XIV/9. 174.
MIKÓ 1944 = Mikó I., Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika. Pécs, 1944.
NÉPSZÁML. 1891 = A magyar szent korona országaiban az 1891. év elején
végrehajtott népszámlálás eredményei I. k. Bp., 1893.
NÉPTANODA 1879 = Egy sváb falu elmagyarosodása. Néptanoda, 1879. szept. 27.
XIII/3. 23-24.
PK 1898 = A tanfelügyelő jelentése 1896/97. Pécsi Közlöny, 1898. ápr. 7., 3.
PK 1902 = A magyarosodás a statistika világánál. Pécsi Közlöny, 1902. jún.
26. X/82. 1-2.
PK 1906 = Pécsi Közlöny, 1906. szept. 22. XIV/216. 5.
REND. TÁRA 1893 = Magyarországi Rendeletek Tára. 27. Bp. 1893. 2440-42.
REND. TÁRA 1902 = Magyarországi Rendeletek Tára. 36. Bp. 1902. 719.
REND. TÁRA 1905 = Magyarországi Rendeletek Tára. 39. Bp. 1905. 656.
SALAMON 1881 = Salamon J., A magyar nyelv tanítása ügyében. Néptanoda, 1881.
dec. 31. XV/17, 137-138.
SALAMON 1882 = Baranya megye 1881. évi népoktatási állapota. Néptanoda,
1882. febr. 18. XV/24, 193-195.
SALAMON 1885 = Salamon J., Jelentés a Közigazgatási Bizottságnak, Baranya
Megyei Levéltár, tisztázat, sz. n.
SALAMON 1886 = Salamon J., Jelentés a Közigazgatási Bizottságnak, Baranya
Megyei Levéltár, tisztázat, sz. n.
SÁROSP. 1880 = A magyar nyelvi póttanfolyamok. Néptanítók Lapja, 1880. okt.
15. XIII/19, 483-486.
SCHMIDT 1899 = Schmidt, Magyarosítás és hiterkölcs. Pécsi Közlöny, 1899.
ápr. 5, 2.
SCHNEIDER 1873 = Schneider I., Kormányunk és a magyarosítás. Néptanoda,
1873. okt. 11. VII/1. 1-3.
SIPOS 1912 = Dr. Sipos I., A Pécs-egyházmegyei határozmányok és rendeletek
tára. Pécs 1912.
SIRISAKA 1896 = Várady A., Baranya múltja és jelenje I. Pécs 1896.
SKULTÉTY 1879 = Skultéty J., A tót népiskolákban eddig használt magyar
nyelvkönyvek. Néptanítók Lapja, 1879. aug. 31. XII/16. 351-353.
SZÁSZ 1987 = Szász Z., A konzervatív liberalizmus kora. A dualista rendszer
konszolidált időszaka. in: Magyarország története 1848-1890. 2. Főszerk.:
Kovács E., Bp. 1987.
SZÉKELYK. 1879. = Magyarnyelvi póttanfolyam Székelykeresztúron. Néptanítók
Lapja, 1879. szept. 30. XII/18. 398-399.
SZITA 1979 = Szita L., Adatok a baranyai nemzetiségek kulturális
törekvéseihez a 19. század második felében. Baranyai Helytörténetírás,
1979.
SZITA 1980 = Szita L., A dualizmuskori iskolaállamosítási törekvések
nemzetéségpolitikai vonatkozásai Baranyában. Baranyai Helytörténetírás,
1980.
TREFORT 1888 = Trefort Á., Beszédek és levelek. Bp. 1888.
ZAJZON 1879 = Zajzon D., Magyar nyelvi póttanfolyam Losonczon. Néptanítók
Lapja, 1879. szept. 15. XII/17. 377.