Ferdinand Anton:
A NŐ SZEREPE AZ INKA BIRODALOMBAN
Az inka birodalom alapját a kecsua és az ajmará törzs alkotta. Mellettük
a régi Peruban egy egész sor nép és kultúra létezett, amelyek részint egymás
után, részint egymás mellett virágzottak. A spanyol hódítás előtti egy-
másfél évszázadban azonban a kecsua törzsből származó inka dinasztia
Mexikóhoz hasonlóan politikai és kulturális szempontból egységessé
kovácsolta ezt a területet.
Az indiánok ott éltek és ott haltak meg, ahol születtek. E tökéletesen
megszervezett állam teljes mértékben megfosztotta alattvalóit
egyéniségüktől. Az osztály erősebb volt, mint az egyén, aki éppen ezért
feloldódott a közösségben. A földhöz kötött indió általában abban az ajjuban
élte le az életét, amelyben megpillantotta a napvilágot. Az ajju, amely
eredetileg több család kapcsolatából kialakult közösség volt, akárcsak az
azték nemzetségek ősi formája, a spanyol hódítás előtti Peru társadalmának a
szó szoros értelmében vett sejtje volt. Csak a nőknek nyílott néha
lehetőségük arra, hogy házasság révén átkerüljenek a szomszédos ajjuba,
ahová férjük tartozott. Ez azonban ritkán fordult elő. Az egyént éppoly erős
kötelékek fűzték a társadalom alapsejtjét képező ajjuhoz, mint a családhoz.
Az inka birodalomban az ember csak parányi, de szükséges kerék volt a millió
közül, amely mozgásban tartotta az egész gépezetet. A szerkezet működését
tisztviselők ellenőrizték, kor és nem szerint számon tartották a lakosságot,
feljegyzéseket vezettek arról, ki mit termelt, milyen eszközök álltak
rendelkezésükre, és mire volt szükségük.
A kipukamajokok, a "csomózott zsinegek őrei" tették lehetővé, hogy a
közigazgatás tisztviselőinek mindig világos képe legyen az emberekről és a
javakról. Az állami tisztviselők kis csomókkal jelölték az újszülötteket, a
házasulandókat, a katonai szolgálatra kötelezetteket és az aggastyánokat,
"mintha csak papírról és tintáról lenne szó". E statisztikai segédeszköz
nélkül képtelenség lett volna áttekinteni egy akkora birodalmat, amelynek
határai európai viszonylatban számitva a Spitzbergáktól Tuniszig
terjednének. Poma de Ayala egyenesen azt állítja, hogy a birodalmat a kipu
irányította. Egy másik krónika szerint a hatalmas birodalomban egyetlen pár
szandál sem veszhetett el anélkül, hogy az inka tisztviselők meg ne tudták
volna. Ott, ahol a statisztika ilyen nagy szerepet játszott,
elképzelhetetlen, hogy akár egyetlen ember is kimaradt volna a
nyilvántartásból. Ebben a "könyv"-ben természetesen nemcsak az általában
öttagú családokat tartották nyilván, hanem az egyes korosztályokat is az
egyén hasznossága szerint.
A legfontosabb réteget, az állam szempontjából legjelentősebb csoportot a
25-50 éves férfiak alkották. Az inka társadalmat azonban az egyedülálló
szervezőkészségen kívül az előrelátás is jellemezte. Ennek jegyében minden
újszülött fiúról (moszok kaparik) listát vezettek. A fiúk nagyobb részt
kaptak a közös földből, mint a leányok, néhány krónikás szerint a
kétszeresét.
Az inka társadalomban a nő munkaerő volt és a szaporodás biztosítéka.
Helyzetét tekintve a férfihoz hasonlóan lehetett szabad és nem szabad. Az
állam ugyanazokat a kötelességeket rótta rá, és ugyanazt a védelmet
biztosította a számára. Nem volt sem elnyomott, sem uralkodó helyzetben.
Sorsa azonos volt osztályos társaiéval, és ebből a rendből szinte lehetetlen
volt kilépnie.
Ha az indián nő úgy érezte, hogy terhes, a konopához fordult segítségért,
és nagyobb áldozatot mutatott be neki. A konopák kis házi istenek voltak, és
az egyszerű indió úgy vélte, hogy jobban függ tőlük, mint a templomokban
tisztelt nagy istenektől. A konopák régebben ott álltak minden kunyhóban,
helyenként még ma is megtalálhatjuk bepólyált szobrukat egy-egy olcsó
kifakult nyomat mellett, amely valamelyik katolikus szentet vagy az
istenanyát ábrázolja. A kézműipari tárgyak és az élelem mellett gyakran
helyezték őket az elhunytak mellé.
A terhesség nem változtatta meg az indián nő életét; éppúgy részt kellett
vennie a legnehezebb fizikai munkában is. Gyakran az ültetvényen vagy a
hazafelé vezető úton betegedett le. A köldökzsinórt a körmével csípte el,
vagy a fogával elrágta. Ezután a legközelebbi patakban vagy forrásban
megmosdatta az újszülöttet. A csecsemőket még 4000 méter magasságban is
hideg vízzel mosták le. Az indiánok szerint ugyanis ez erősítette a
gyermeket. E látszólag közönyös magatartás egyetlen gyengéd mozzanata az
volt, hogy az anya nem mártotta bele rögtön a gyermeket a jéghideg vízbe,
hanem a vizet előbb szájában melengette, és csak azután hintette meg vele a
kicsit. Az újszülöttet otthon egyfajta bölcsődeszkához kötötték, amely abban
különbözik az európai bölcsőtől, hogy vízszintes és függőleges helyzetben
egyaránt használható. Így az anya mindig magával vihette gyermekét
ágyacskájával együtt. Az "ágynak" két keskeny oldalfala volt, és négy rövid
lábon állt, amelyek közül a fejrésznél lévő kettő kissé hosszabb volt, hogy
a gyermek ne feküdjék teljesen laposan.
Annál figyelemre méltóbb az a magától értetődőség, amellyel a gyermekeket
megszülték és felnevelték, valamint ahogyan minden higiéniai szabályt
figyelmen kívül hagytak; ezeknek az indiánoknak ugyanis a gyermekük volt
minden vagyonuk. A koraszülést nagy szerencsétlenségnek tartották.
Megakadályozására varázslókat hívtak, akik meglehetősen hosszadalmas
szertartás keretében kérték az istenektől a magzat megóvását. A varázsló
két-három tenyérnyi követ dörzsölt egy darab ezüsthöz, majd cocalevél porát,
cinóbert vagy szétmorzsolt tengeri kagylót tett a kövekre. Egy
tengerimalacot és egy csicsával töltött edényt állított melléjük. [1] A
csicsa úgy készült, hogy szűz leányok vagy olyan asszonyok, akik ez idő
alatt nem érintkeztek férfival, megrágták a kukoricát. Közben sem sót, sem
borsot nem volt szabad fogyasztaniok. A varázsló ezután a konopával
megdörzsölte a terhes nő hasát, majd a bálványt egy szalmaágyra tette, és
fohászkodott hozzá. A továbbiakban a naphoz fordult tanácsért. Ez úgy
történt, hogy tárgyakat dobált a levegőbe, és abból a helyzetből, ahogyan
leestek, próbálta megállapítani, kedvező választ kapott-e. Fohászkodott a
különböző vakákhoz [2] is. Ha az istenek igennel feleltek a varázsló
kérdésére, tudta, mely démonok siettetik a magzat születését. Most már őket
kellett áldozattal kiengesztelni. Cinóbert és kagylók porát szórták a
levegőbe, levágtak egy tengerimalacot, és megnézték a tüdejét, vajon
megfelelő hatása volt-e az áldozatnak. A varázsló mindig a negatívumból
indult ki. Gyakran előfordult, hogy a biztonságos válasz érdekében további
állatokat kellett leölni. A szertartás végén csicsát öntöttek szét, hogy
minden gonosz szellemet kiengeszteljenek.
A gyermek megszületése után az apának szigorú böjtöt kellett tartania. Az
első napokban a felesége mellett kellett maradnia, nem azért, hogy segítsen,
hanem, hogy elriassza a gonosz szellemeket. A gyenge csecsemőknek saját
köldökzsinórjuk egy darabját adták cucliként.
A szülők először csak ideiglenes nevet adtak a gyermeknek, amely az
újszülöttről szerzett első benyomásra vagy születési helyére vonatkozott;
például: "Pocakosö" "Könnyű szél", "Vörös föld".
Az inka államban a szülőknek szigorúan tilos volt az első hónapokban
karjukra venni vagy becézni a csecsemőt, mert így elkényeztették volna. Az
anya a szülést követő harmadik napon általában visszatért munkájához; a
gyermeket bölcsőjével együtt a hátára kötötte. A szoptatásnál a csecsemő
fölé hajolt, de nem vette gyengéden a karjára, mert ezt szigorúan tiltották.
A gyermekek gyakran harmadik életévükig szoptak. Azt sem engedték meg, hogy
a kicsiket naponta három alkalomnál többször etessék. Még a kiváltságos
rétegeknél is egyedül az anya gondozta a kisgyermeket.
Ezek a szigorú, minden részletre kiterjedő előírások elsősorban nem a
hagyomány szülöttei, hanem az inka államszervezet parancsai. A gyermekeket
csak akkor szabadították ki bölcsőjük börtönéből, amikor már mászni, később
pedig járni tanultak. Ekkor a kunyhóban egy földmélyedésbe terített takaróra
fektették őket. Az anyának azonban még mindig nem volt szabad szoptatásnál
karjába vennie a gyermeket; a fekvő gyermek fölé kellett hajolnia.
Poma de Ayala krónikája szerint, amely nem teljesen azonos más, korai
tudósításokkal, a "bölcsőkor" után az "egyedül állni tudó" kor (szaja
vamarak) következett. Cabeza de Vaca szerint ebben a "játszó kor"-ban, amely
1-5 éves korig tartott, a gyermekeknek "tetveket kellett egymás hajában
keresniök, nehogy tétlenek maradjanak". [3] Öttől kilenc éves korig tartott
a "járni tudás" kora (makta purik), 9-12 éves kora között nagyobb feladatot
bíztak a gyermekre. Mint "kenyérpusztítónak", neki kellett elűznie a
madarakat a kukoricaföldekről.
Sem a leányok, sem a fiúk nem sejthették, milyen kevés út áll nyitva
előttük ebben a hatalmas, jól megszervezett birodalomban. A fiúnak apja
hivatását kellett megtanulnia. A leánynak később csak egyetlen lehetősége
volt arra, hogy kitörjön osztályából, nevezetesen az, ha a fiatal férfiakat
a hadseregbe vagy a közmunkákra toborozó hivatalnok szeme megakadt rajta. E
tisztviselő feladatához hozzátartozott ugyanis, hogy az ország legszebb
leányait kiválassza templomi szolgálatra vagy a császári család igényeinek
kielégítésére. Ennek az esélye azonban kisebb volt, mint egy az ezerhez. A
fővárosban ugyan sok iskola és tanár - amautus - működött, de csak a nemesek
gyermekei számára. Tupak Jupanki, a 10. inka tette a következő, az egész
államra igen jellemző kijelentést: "A tudás nem a népet illeti, hanem a
nemes vérből származókat."
Garcilaso de la Vega jegyezte fel Rokáról, a 6. inkáról, hogy hódításai
után törvényt hozott a közbiztonság megerősítésére, szigorú büntetés terhe
mellett tiltotta meg a kicsapongásokat, és Cuzcóban, a "világ köldökén" -
így hívták az inka birodalom fővárosát - akadémiát állított fel a hercegi
vérből születettek oktatására.
"Csak a nemesek, és nem az alacsony sorból származó emberek gyermekeit
nevelhették a tudományokra, mivel attól féltek, hogy az ismeretek
elbizakodottá teszik a tanulókat, és ebből az államnak származik kára. Az
utóbbiaknak elegendő, ha apjuk (vagy anyjuk) foglalkozását megtanulják." Az
egyszerű indiók nem ismerték ezeket a törvényeket, nem voltak tisztában
hatásukkal.
A leányok életének első ünnepélyes eseménye a névadás volt. Talán évekig
őrizték azt a rongybabát, amelyet anyjuk ebből az alkalomból ajándékozott
nekik. A névadásra 5-12 éves kor között került sor. A család összegyűlt és
kijelölte a keresztapát. A keresztapa azzal kezdte a szertartást, hogy egy
kovakőkéssel levágta a gyermek körmét és haját. A csicsa bőséges fogyasztása
közben - ez minden indián ünnepen szokás volt - adta tovább a kőkést a
családtagoknak, akik valamennyien részt vettek a köröm- és hajvágásban. Az
anya a levágott körmöt és hajat gondosan megőrizte, mivel a néphit szerint
ennek birtokosa minden téren befolyást gyakorolhatott a gyermekre. Néhány
környéken a hajat és körmöt az ajju vakájába vitték.
Az a név, amelyet a gyermek most kapott, általában a vaka elnevezéséből
és valamilyen eseményből adódott. Ariaga krónikás ezt írja: "A legkisebb
gyermekek is ismerik nemzetségük vakájának a nevét." Így például a "Paukar
Libiak" névben a "Paukar" az ajju szentélyére emlékeztet, a Libiak viszont a
villámra, amely kis korában a gyermek mellett csapott le, de annak az
ijedtségen kivül semmi baja sem esett. E rövid névadó ünnepség után, amelyet
tánccal, énekkel és ivászattal kötöttek egybe, folytatódtak a hétköznapok. A
kislány segített a házban az anyjának, és megtanulta a legfontosabb női
mesterséget, a szövést és a fonást. Épp a spanyol hódítás előtti Peruban
éltek a legjobb szövőnők. Az inka birodalom előtti kultúrákban már majdnem
valamennyi általunk ismert szövési módot ismerték. A kutatók több mint 190
színt és színárnyalatot számoltak meg. A textileket megőrizte számunkra a
kedvező klíma - különösen a majdnem csapadékmentes déli partvidéken - és az
igen kifejlett halotti kultusz. Ezek a műremekek az egyiptomi kopt textilek
mellett a legrégibb és legszebb emlékek, amelyeket a múlt nagy, elpusztult
kultúrái hagytak ránk.
A 8-15 év közötti gyermekeket az inka társadalom tisztviselői "puklak
varma"-ként, "még játékosságra hajlamos ifjúként" jelölték csomóírásaikon. A
fiúknak lámapásztornak vagy tanoncnak kellett elszegődniök, a leányok pedig
a házi tűzhelynél, az ültetvényen és a szövőszék mellett segédkeztek
anyjuknak. Erre az időszakra esett házasságkötés előtti életük második és
utolsó nagy eseménye, az első menstruáció. Ezt megünnepeIték. A szülők még
egyszer leányuk emlékezetébe idézték a velük és az elöljáróival szembeni
kötelességeit. A nemi érettség ünnepének előkészületeként a leánynak 48
óráig böjtölnie kellett. A harmadik napon néhány szem fövetlen kukoricát
kapott, és csak a negyedik napon - amikor levetette gyermekruháit, és anyja
női ruhát adott neki, haját pedig, amely addig szabadon hullott a homlokába,
befonták - kapta meg végleges, női nevét. Egészen másként alakult azoknak a
leányoknak a sorsa, akiket az inka küldötte a vallás szolgálatára választott
ki, és akik életüket a "kiválasztottak házá"-ban töltötték. A szülők nem
ellenkezhettek a küldött döntésével. "Ezenkívül a leányoknak szüzeknek
kellett lenniök, és hogy efelől biztosak legyenek, általában a nyolc év
alatti gyermekek közül válogattak", írja a krónikás. Ezeknek a leányoknak a
helyzete a római Vesta-szüzekéhez volt hasonlatos. A napkultusz szolgálata
mellett gyakorlati teendőik is voltak: nekik kellett elkészíteniük például a
"császári" család drága ruháit. A "kiválasztottak" legtöbbje magas rangú
tisztviselők vagy nemesek leánya volt.
JEGYZETEK
[1] A csicsát kukoricaszemekből készítették, amelyeket az aggastyánok,
különösen öregasszonyok, akiknek kevés dolguk volt, szétrágtak, hogy a
nyál segítségével meggyorsítsák az erjedést. Ezután a puha
kukoricamasszát egy edénybe köpték. Egyes helyeken a csicsát, a
kukoricasört még ma is ugyanúgy készítik, mint 2000 évvel ezelőtt.
[2] Vakerok (Huaqueros) a vaka (huaca) szóból származik, ami szentélyt,
megszentelt helyet, sírépítményt jelent.
[3] Louis Baudin ír erről könyveiben (Die Inka von Peru. Essen, 1947; Der
sozialistische Staat der Inka. Hamburg, 1956; Daily Life in Peru.
London, 1960), hogy "tetveket kell a hajra húzni". A szerző szerint ez
egy ősrégi tévedés, mivel hiányoztak az ehhez szükséges hegyes acéltűk;
a félreértés valószínűleg téves hagyományon vagy fordításon alapszik. A
szerző számos perui és bolíviai útja során megfigyelte az indiánoknál,
hogyan szedik ki a gyerekek testvéreik hajából a tetveket.
Fordította: Szántó Tamás
----------
Ferdinand Anton: A nő a Kolombus előtti Amerikában
(Corvina, Bp., 1976.) 31-34. o.