Dr. Kéri Katalin:
(A szocializációs zavarok korai megelőzése,
Kisgyermeknevelési Konferencia, Pécs, 1992.,
JPTE-BTK - Neveléstudományi Tanszék, 270-284. o.)
A KISGYERMEKNEVELÉS TÖRTÉNETE NYUGAT-EURÓPÁBAN
(Adalékok a középkortól a XIX. sz. végéig)
"A gyermek szeme a jövő tükre.
Jaj annak, aki elhomályosítja."
(Juhász Gyula: Holmi
In: Bölcsességek könyve, 2. 466. o.)
"Íme az ártatlanság kora,
Ahová vissza kell térnünk,
Hogy élvezhessük az eljövendő jókat,
Ami egyetlen reménységünk,
A kor, melyben minden megbocsáttatik,
A kor, mely nem ismeri a gyűlöletet,
Melyben nem érhet bennünket bánat,
Az emberi élet aranykora,
A kor, mely legyőzi a poklokat,
A kor, melyben az élet nem szenvedés,
A kor, melyben a halál nem riaszt,
Mert nyitva áll az ég
Az Egyház e zsenge hajtásai előtt,
Kiket gyengéd és kedves figyelem övez,
S az ég haragja sújtja azt,
Ki őket megbotránkoztatja."
F. Guèrard egyik, gyemekjátékokat árázoló metszetének
felirata a XVII. századból.
(In: Ph. Aries: Gyermek, csalad, halál - Gondolat, Bp., 1987. - 144. o.)
Dolgozatunk fő kérdése, hogyan nevelték a kicsi gyermekeket a korai
Nyugat-Európában, hogyan gondoskodtak róluk szüleik vagy az állam. Erre a
kérdésre nagyon nehéz még megközelítőleg is választ adni, hiszen az egykori
életviszonyok vázolása komoly akadályokba ütközik. A legfontosabb probléma a
források hiánya. A kutatást nehezíti tovább az, hogy a meglevő források -
naplók, festmények, orvosi szakkönyvek - gyakran nem a lényeget emelik ki,
szubjektívek, esetenként csak szimbólumai a vizsgált kérdéskörnek.
Gyermekekről olvasni leginkább a nőkről, anyákról írott munkákban lehet,
mintegy ömellékesenö.
Témánkra vonatkozóan korszakot választani s behatárolni is meglehetősen
nehéz, mégis úgy gondoljuk, a középkori Európa bemutatásával kell kezdenünk,
annak hangsúlyozásával, hogy az ókor maradandó nyomokat hagyott a
kisgyermekek középkori nevelésével kapcsolatosan. [1]
A XII-XIII. századtól nyomon követve a változásokat, a XIX. század végére
bontakozik ki előttünk a gyermekség valódi megbecsülése, a csecsemőgondozás
szakszerű, máig ható alapszabályainak alkalmazása.
Rendkívül fontos a gyermeknevelés történetével foglalkoznunk, ha korunk
gyermekeinek használni szeretnénk, hiszen az évszázados tapasztalatok számos
vonatkozásban ma is példa értékűek, olykor követendő, máskor elvetendő
példák.
Valamennyi direkt vagy közvetett forrás bizonyságul szolgál arra a
tényre, hogy a kisgyermek nem volt mindig boldogan várt teremtmény a világ
ezen európai részén sem. Közhely ma már, hogy a középkor "kis felnőttnek"
tekintette a gyermeket, számos festményről (pl. Velazquez) felnőttruhás
apróságok néznek ránk. A gyermek, akiben egy rosszul sikerült felnőttet
látunk, nem ért sokat, élete nem volt nagy érték, hiszen a legtöbb
kisgyermek a pár hónapos kort sem érte meg, emiatt az újszüülötteket
igyekeztek mielőbb megkeresztelni; IV. Benedek pápa még a méhen belüli
keresztelést is elrendelte, hogy a hüvelybe fecskendezett keresztvíz még
megszületése előtt megvédhesse a kisdedet az elkárhozástól. [2]
A születés után aztán már az egyház sem védte a csecsemőket, hacsak nem
számítjuk ide a szülés közben és után mondott imádságokat. Ha a gyermekekkel
való mostoha bánásmód gyökereit keressük, véleményünk szerint feltétlenül
időznünk kell pár pillanatot a szülésnél. A terhesség és maga a szülés
óriási teher, valóságos kínszenvedés volt a korabeli asszonyok számára,
amelyet nemcsak a maihoz hasonló fájdalmak, de a középkori orvosi módszerek
is okoztak. A várandós nőket a 7. hónaptól szigrú bőjtre fogták. [3]
A szülésnél segédkező bábák - bár az ókorban oktatásban részesültek - a
középkorban általában írástudatlan asszonyok voltak, akik a latin nyelvű
orvosi könyveket nem érthették meg; a szülés közben misztikus szertartásokat
végeztek. [4]
Évszázados változások eredményeztek csak bizonyos javulást e tekintetben,
amiről Zumthor is írt, Hollandia történetét tanulmányozva. [5]
Az orvosok vagy bábák "műszerei" is megtették hatásukat: a nők rettegtek
a szüléstől, a férfiak pedig emiatt valami "sátáni" dolognak tartották
évszázadokon át ezt a csodálatos, mégis a világ rendjéhez tartozó
természetes eseményt.
A tévhitek, a fájdalmak azt eredményezték, hogy mindezért a szülők
gyakran mintegy a kisgyermeket hibáztatták, önálló egyénisége és igényei
elismerése helyett szörnyűségekkel tele gyermekkorral jutalmazták.
(Az eddig elmondottakból a napjainkra levonható legfőbb következtetés az,
hogy a gyermek születését elő kell készíteni; nemcsak biológiai, de
pszichológiai értelemben is felkészült, érett szülőkre van szükség boldog
kisgyermekek neveléséhez.)
A csecsemők, ha koraszülöttek voltak, semmi jóra nem számíthattak; még a
XVIII. századi nagy szülészmesternek, John Hunternek is az volt a véleménye,
hogy sorsukra kell bízni őket. Ugyanakkor néhány feljegyzés szerint már a
középkorban is akadt rá példa, hogy a piciket frissen leölt állatok
belsőségei közé helyezték, hogy a hidegtől óvják őket. [6]
Ha a kisgyermek túl élte a szülést, s megkezdték táplálását, a szoptatást
általában nem az anya végezte. A jómódúaknál azért volt ez így, mert
féltették saját testüket, és a tej mint titokzatos testnedv (a vér mellett)
évszázados iszony s viszolygás tárgya volt. [7]
A szegény nők viszont azért nem szívesen szoptattak, mert számukra ez
óriási kiesést jelentett a munkából.
Több nyugat-európai kutató megállapítása szerint a szoptatást egészen a
XIX. sz. végéig dadák vagy dajkák végezték. [8]
A dajkát a gazdagabbak a házhoz fogadták, különben pedig átalános volt,
hogy a gyermeket adták a dajkának, sokszor vidékre, falura, ahol a bérdadák
- hogy több pénzhez jussanak - gyakran egyszerre több babát is tápláltak. Az
így nevelt csöppségek közül számos korán meghalt, hiszen nem jutott elég
tej, és nem is törődtek velük. [9]
Az óriási elhalálozás ellenére a szülők gyakran választották a
gyermeknevelés eme "kényelmes" módját, és hibáztatták is nyakra-főre a
gonosz, mocskos, erkölcstelen dadákat, holott pusztán arról volt szó, hogy
mindezzel a saját lelkiismeretüket próbálták lecsillapítani. Amint Kaari
Utrio írta: "A szoptatós dajkák bűnbakok voltak: a szülők ismerték azokat a
körülményeket, amelyekbe gyermeküket taszították, s tisztában voltak a
valószínű végkimenettel is, gyermekük halálával." [10]
Az édesanyáknak amiatt is dajkát kellet csecsemőjük mellé választaniuk,
mert a közvélemény élesen ellenük fordult. Ha szoptattak, "disznónak"
tartották őket, és a közvélemény befolyásolta az európai férjeket is, akik a
szoptatást "szexuális stopnak" tekintették - mindent megtettek hát, hogy
saját gyermekeikkel vetélkedjenek feleségük kegyeiért. A legjobb módszer
volt tehát az apák és anyák számára a gyermek eltávolítása a háztól - a
szoptatás idejére.
(Napjaink vonatkozásában is mintha nem lenne minden rendben még a
szoptatás körül. Vitathatatlan tény, hogy az anyatej a legjobb, legfőbb és
legelső táplálék a csecsemők számára, mégis, a modern kereskedelem
pótszerekkel igyekszik ezt, az élet fő forrását, helyettesíteni. A kor
divatjáról nemcsak a középkorban, de később is, ma is beszélheténk, és kell
róla beszélnünk. Elsősorban azért, hogy felülkerekedjünk rajta. Az anyaság
érzését, a szoptatás fontosságát hangsúlyozni kell, és ideje tanulni az
évszázadok negatív tapasztalataiból.)
Amikor a szoptatás ideje befejeződött, a - még életben maradt -
kisgyermekeket újra a szülői házba vitték, ahol többnyire az édesanya
nevelte, bár a jobb módú európai családok dadát fogadtak.
Több szerző tollából olvasható, hogy a kisgyermeket mai nevelési-ápolási
eszményeinkhez képest meglehetősen furcsán gondozták. Nagyon szorosan
pólyázták be, hogy kezeit-lábait ne mozgathassa [11]; mivel gyakran a
tüdejét is elszorították, a csöppség szinte félájult állapotban vészelte át
napjait. [12]
Gyakran a szülők még altató orvosságokat is adtak csecsemőjüknek, mert
így az nem zavarta őket sem napi munkálkodásukban, sem éjszakai
pihenésükben. Mindezek a módszerek évszázadokon át tartották magukat. A múlt
század végén éppúgy széles szalagokkal tekergették be a kicsiket, mint
például a reneszánsz idején. B„der Andor szerint ez amiatt volt, mert azt
hitték, a csecsemő tagjai így formázhatóak, és a szoros betekeréssel
próbálták kezüket-lábukat egyenesíteni. [13]
Csak a XVI. századtól lett lazább a babák pólyája. Kb. 9 hónapos korukig
tartották pólyában a piciket, uténa pedig megpróbálták erővel járni
tanítani, hiszen a gyermekek mozgásigénye eddigre megnövekedett, lekötözni
már nem lehetett őket; a csetlő-botló kicsik pedig zavarták szüleiket.
Valóságos kínzóeszközként tűnnek fel mai szemmel a járás tanítására szolgáló
egykori szerkezetek. Olyan járószékeket alkalmaztak például, amelyekben
belül hegyes fatüske volt, és amikor a kisgyermek elfáradt és összeroskadt a
székben, a tüske újra járásra ösztökélte.
Zumthor is arról számol be, hogy a gyermeket járásra tanítás közben a
korabeli Hollandiában is "Barbár felszerelés óvja az ütésektől és a
csonttorzulásoktól: bőrsapka, vas- és ólomdarabokkal merevített, szűkre
varrt halcsontos fűző a ruha alatt. 1620 óta egyre többen tiltakoztak e
szokás ellen." [14]
A kisleányokat mindenképpen már a pólya után azonnal fűzőbe szorították,
ami bőrből, csontból, fából vagy vasból készült. [15] Ez nemcsak kellemetlen
érzést okozott a gyermekeknek, de gyakran a növekedésüket is akadályozta,
sőt a 2 éves Elizabeth Evelyn belehalt, mert a tüdejét összenyomta a
mellcsontja. [16]
A gyermekek mosdatása is meglehetősen furcsa a XX. századból
visszatekintve. A csecsemőket ugyanis nem vízben fürdették jó ideig, hanem
"a jómódúak rózsaolajjal, a szegényebbek borral és vajjal kenegették." [17]
A gyermekeket csak akkor verték meg, ha szüleik ágyába piszkítottak. [18]
Ezt próbálták is a felnőttek mindenféle módszerrel megakadályozni - a
gyermekek már első életévükben több ezer beöntést kaptak. A bili használata
csak a XVIII. század végétől kezdve terjedt el Európában, és szigorúan
büntették azt a kisgyermeket, aki nem akart egyszeriben rászokni. [19]
Nem kell azonban csodálkoznunk a korai higiéné állapotain, hiszen maguk a
felnőttek sem törődtek testük tisztántartásával. Ápolták ugyan arcukat
különböző krémekkel és festékekkel, házaikban azonban piszok és szenny volt.
Elég emlékeztetnünk a versailles-i kastély rizsporos arcú, fehér parókás
lakóira, akiknek hajában (a paróka alatt) tetvek tanyáztak, és szobáikban
máig is érezhető az emberi ürülék és vizelet bűze.
Ennél a ténynél a tisztálkodással kapcsolatosan is megállapítható, hogy a
felnőttek saját korukon és saját szokásaikon nem tudnak felülkerekedni
gyermekük nevelésekor sem. Ha önmagukra nem igényesek, ha saját testük,
ruházatuk tisztántartására nem fordítanak gondot, gyermekeik esetében sem
teszik ezt meg.
Évszázadok orvosi tapasztalatai és eredményei kellettek ahhoz, hogy az
emberek tisztaságot teremtsenek maguk és kisgyermekeik környezetében.
(Sok esetben ez ma is csak a közvetlen környezetre, a lakásra vonatkozik,
másutt sokan joguknak érzik a "piszkítást".)
A tisztaság, a gyermekápolás természetesen az emberek anyagi állapotától
is függ, hiszen lehetetlenség volt rendet tartani például egy középkori
francia jobbágykunyhóban, ahol nemzedékek éltek együtt a földbe ásott
egyetlen helyiségben, ahol a füst az ajtón át távozott. Ilyen körülmények
között a tisztaságnak még a látszatát sem lehetett megteremteni.
Csak a XVI. sz. végétől kezdett elterjedni a mindennapos fürdetés is, de
igazán csak a XVIII-XIX. századi szakkönyvek tűzték ezt célul az édesanyák
elé.
A kicsik nevelése az iskoláskor eléréséig meglehetős teher volt a szülők
számára. A néhány éves gyermekeket, attól kezdve hogy járni és beszélni
megtanultak, felnőttként próbálták kezelni, ám ez többnyire nem ment. A
szigorú - a mainál sokkal vérmesebb - fegyelmezési módszerek és a felnőttes
öltözékek ellenére a gyermekek akkor is játszani akartak és játszottak is.
Játékaikban éppúgy a felnőttek tetteit és tulajdonságait próbálták utánozni,
mint manapság. Első játékaik közé tartozott a falovacska, a karika, a
csontok, a kövek és minden egyéb, játékszerré álmodható eszköz. A játékokról
a korabeli festmények némelyike és néhány irodalmi mű ad eligazítást.
Cornelis Dusart "Kintornás táncoló kutyával" című XVII. századi képén
például a mutatvány megszemlélésére összeszaladt kis utcagyerekeket
láthatunk. Feltűnő, hogy ruhájuk éppen olyan, mint a felnőtteké,
arckifejezésük sem gyermeki, csupán ábrázolt testméretük. [20]
Zumthor jegyezte meg, hogy a XVII. századi Hollandiában az utcai, a
"szabadtéri" nevelés egyedülálló jelenség volt az akkori Európában; a
gyermekek (a 3-6 éves korúak) naphosszat az utcán játszottak, és olyannyira
pimaszok voltak, hogy még közbotrányt is okoztak. [21]
Gyermekekről szólva nem feledkezhetünk meg Bruegel "Gyermekjátékok"
(1560) c. festményéről, amelyet sokan, sokféleképpen értelmeztek, elemeztek
már. A képen sok gyermek játszik karikával, búgócsigával, kézimalommal,
spárgával, gólyalábakkal, és rúdon lovacskáznak is. Bruegel kis alakjai -
hasonlóan a kor más mestereinek műveihez - felnőttes arcúak, szinte
majomszerűen csúnyák. A híres francia történész, Delumeau feltette a
kérdést: bizonyos-e, hogy valóban gyermekek láthatók a képen, és nem a
felnőtt élet szimbolizálása mindez? [22]
Az irodalmi források közül felidézhetjük például Heroard XIII. Lajosról
írott életrajzát, amelyből kiderül, hogy a kisfiú alig múlt egy éves, amikor
már csörgőkkel, falovacskákkal, kereplővel játszott és "pörgettyűjét
rázogatta". [23]
Két éves és 7 hónapos korában, Sullytól egy babákkal tele hintót kapott
("Szép tö-tö baba").
Hat évesen még mindig babázott. Egészen kicsi korától zenélésre
tanították, és már 4 évesen írt és olvasott. Egyik kedvenc játéka volt a
papírkivágás. [24]
Természetesen a leendő király nevelése és játékai nagy mértékben eltértek
más társadalmi rétegek gyermekeinek foglalatosságaitól. Rá nevelők, dadák,
szolgák egész hada figyelt, kicsi korától tanítók vették körül.
Az alacsonyabb társadalmi származású kicsikre legfeljebb a szüleik
figyeltek, ez azonban nem jelentett magasröptű, pedagógiai célzatú, tudatos
nevelést, inkább kemény fegyelmezést, sokszor testi fenyítést. Mivel a
gyermek születésétől fogva tökéletlen lény volt a felnőttek szemében, a
középkor általános felfogása szerint veréssel kellett hibáit korrigálni.
Utrio idéz egy esetet, amely szerint egy angol előkelő hölgy megölte hétéves
lányát. "Már egy ideje verte őt szíjjal, amikor férje, megelégelvén a
gyermek szörnyűséges üvöltését, odament, hogy lecsendesítse feleségét. Az
anya oly erővel vágta le a földre a gyermeket, hogy betört a koponyája, a
kislány csak négy órával élte túl az eseményeket." [25]
Delumeau felidézi Thomas Platter vlsszaemlékezését saját gyermekkorára,
aki anyja keze alatt nevelkedett, és elég keményen fogták. Platter egy
alkalommal szüretelni segített - még kisgyermekként; túl sok jégvert szőlőt
evett, borzalmas gyomorrontást kapott; anyja mindössze ezt mondta neki
nevetve: "... ha tetszik hát robbanj szét! Minek ettél... ?" [26]
A gyermek idegeit rémtörténetekkel "edzették", szellemek, szörnyek,
halottak felemlegetésével altatták őket, rossz kinézetű babákkal és
álarcokkal ijesztgették. Kényszerítették őket arra, hogy halottat, kivégzést
nézzenek meg [27] - erre alkalom ugyan bőségesen nyílott a középkorban és
később is.
(A kisgyermeknevelés mai alapelveit megteremteni nem volt könnyű.
Elsőként vegyük például a játékszereket. Közülük számos egészen ősi, és
kiegészül mostanában újakkal - vagy újnak kikiáltottal. Helyes megválasztása
(legyen kreatív, egészségre ártalmatlan, színes stb.) nagyon jelentős a
gyermek jellemének, ügyességének fejlődése szempontjából. Utána nézzük
rögtön a fegyelmezés kérdését. Történészek és neveléstörténeti kutatók sora
idézi fel viszolyogva a korabeli nevelés "kínzó" eszközeit és módszereit. A
korbács, a bot, a pálcsa, a vizes rongy nem is olyan régen merültek csak
feledésbe, és számos családban ma sem "csak emlék" az effajta rendreutasító
eszköz. Az iskolákban már csak extrém esetekben találkozhatunk brutális
tettlegességgel, a szülők részéről azonban ez még gyakori nevelési módszer.
A kisgyermekekkel foglalkozó valamennyi személynek, csecsemőgondozónak,
óvónőnek, védőnőnek és gyermekorvosnak alaposan oda kell figyelnie, hogy a
"szárnyai alá" tartozó kisgyermekkel ne történhessen semmi ilyesmi,
különösen a veszélyeztetett, alkoholizáló szülő(ke)t magába foglaló
családokra kell figyelmet fordítaniuk.)
Számos kutató, nemcsak történészek, de szociálpszichológusok,
szociológusok is töprengenek azon, hogy mi volt a legfőbb oka a középkorban,
de az újkorba átvezető reneszánsz idejében is, a gyermekekkel szemben
tanúsított magatartásnak, az elterjedt nevelési formáknak. Valószínűnek
látszik, ezt többen elfogadják, hogy maga az élet - különösen a kicsi
gyermekeké, csecsemőké - nem volt túlzottan nagy érték, legalábbis a mai
értelmezésünk szerint. Nyugat-Európában a gyermekeknek kb. 1/4-e meghalt 1
éves kora előtt, további 25%-a pedig még 14 éves kora előtt. [28] Utrio
Európa északi vidékeire vonatkoztatva még rémisztőbb adatokat közölt. Ott a
gyermekeknek 30-40%-a nem érte meg az 1 éves kort sem. [29]
Fennmaradt írásos dokumentumok bizonyítják, hogy nem ritkán egy-egy
családban két gyermeknek is ugyanazt a nevet adták, mert úgy gondolták,
egyikük úgyis meghal flatalon.
A XV-XVIII. századból egyaránt elképesztő halálozási statisztikák
maradtak ránk; a pusztító járványok a nemesi és királyi családokat sem
kímélték. [30] Amint azt Braudel írta, csak a XVIlI. századi nagy
fellendülések után kezdte Európa kiheverni a járványokat, éhínségeket. [31]
Ettől a századtól kezdve az érdeklődés a születés, az élet, a gyermek felé
fordult. Természetesen ez nem egy pillanat alatt lejátszódó esemény volt,
hanem hosszas folyamat, amelynek gyökerei a középkorig nyúltak vissza. A
gyermek, a család tisztelete már a XV-XVI. századi ábrázolásokon tetten
érhető. [32]
Az anyaság és a gyermekség elfogadása és nagyra értékelése nem azt
jelentette, hogy az addig mogorva, érzéketlen, nemtörődöm szülők egycsapásra
családcentrikussá és gondos ápolókká, nevelőkké váltak, inkább beszélhetünk
az életkörülmények átalakulásáról, az orvostudomány fejlődéséről, mindennek
köszönhetően a gondolkodás átalakulásáról. A századok múlásával az
embereknek több idejük, energiájuk és igényük lett gyermekeik nevelésére.
A XVI. századtól már eltűnt az a nyugalom, amely addig a kisgyermekek
halálakor uralkodott. A XVII. századtól kezdve ennek kézzelfogható jele
lett, hogy az előkelő származású halott gyermeket önálló sírban helyezték
nyugalomba. [33]
(Korábban édesanyja vagy más felnőtt lábaihoz tették, a szegényebb
kisgyermekeket pedig a - városokban - szüleik el sem temették, csak az
utcára tették.)
Aries úgy vélte, hogy az a folyamat, amely valahol már a XIII. században
elindult. (l. festmények, Jézus és a Szűzanya mint gyermek és édesanyja
szimbóluma) és a XVIII. századra tetőződött, és a gyermek tiszteletét hozta,
nem volt más, mint "a gyermeki személyiség iránti megnövekedett figyelem,
(amely) az erkölcsök mélyebb krisztianizálódásához kapcsolható." [34]
Mme de Sévigné leveleiben, 1672-ben kedvesen, szeretettel írt csöppnyi
leányunokájáról, és ettől az időszaktól kezdve gyakoriak a hasonló leírások.
"Mindenestől szeretem. ...Arcszíne, nyaka, egész kicsi alakja csodálatos.
Százféle dolgot tud, simogat, üt, keresztet vet, bocsánatot kér, bókol,
kezet csókol, vállat von, táncol, hízeleg, megcsipkedi az állát -
mindenestül nagyon bájos. Órákig elnézem." [35]
Számos más mű is ugyanígy, odaadóan írt a kisgyermekekről, a XVII.
században. 1666-ban Varet "A gyermekek keresztényi nevelése" c. művében
megállapította, hogy a "gyermekek nevelése egyike a legnagyobb fontosságú
dolgoknak a világon." [36]
1687-ben Coustel leírta a gyermekek nevelésének szabályait, amelyek
szerint "szeretni kell a gyerekeket, legyőzve azt az ellenszenvet, melyet a
gondolkodó főkben ébresztenek. Tekintetbe véve a gyermek külsejét, mely
tökéletlenségről és gyengeségről tanúskodik mind testben, mind szellemben,
bizonyos, hogy sokra nem becsülhetjük őt. Megváltoznak azonban érzéseink, ha
a jövőre nézünk, s ha egy kicsit a Hit jegyében cselekszünk." [37]
Hosszan idézhetnénk még a XVIII. századi példákat, hosszú sora van az
akkor született nevelési célzatú műveknek, de amint látható, elsősorban a
felnőtteket "győzködik" ezek az írók, a szülőket akarják elmagyarázni, miért
és mennyire fontos a kisgyermekekről való gondoskodás. A nőknek írott orvosi
szakkönyvek, ill. ezek népszerűsítő változatai hoznak majd átalakulást,
hiszen ezekben megtalálhatóak már a csecsemő és a kisgyermek testének
ápolására vonatkozó útmutatások, jótanácsok, és az is hangsúlyossá vált a
XIX. századra, hogy mindez, azaz a testi egészség, a lelki egyensúly a
boldog gyermekkor (és felnőttkor) alapja. Spanyol földön például 1801-02-ben
jelent meg Manuel Fodere könyve, 8 kötetben, amelyben már olvashatunk a
terhes nők gondozásáról, és arról, hogy ez mennyire fontos a születendő
gyermek szempontjából. Tiszta levegőt, napfényt, tisztaságot és testápolást
ajánlott a várandós nőknek, valamint vidámságot és nyugalmat, azért hogy jó
érzelmi állapotban legyen a magzat is, kellemesen érezze magát az
anyaméhben. [38]
Könyvek sora született a gyermekgondozás megkönyítésére, pl: a "Jóbarát"
vagy a "Gyakorlati higiénia családi használatra" (Barcelona, 1873.) [39]
Ugyanakkor Spanyolországban még a XIX. századra sem csitultak el azok a
viharok, amelyek a dajkák alkalmazását már a középkortól kísérték.
Asztúriából, Galiciából, a Santanderi-hegyekből származtak általában azok a
szegény nők, akik dajkaságot vállaltak. 1888-ban Barcelonában ülésezett az a
2. Orvostudományi Kongresszus, amelyen az áldatlan állapotok megszüntetése
érdekében bemutatták az "Alapelvek a barcelonai dajkák alkalmazásának
szabályozásához" c. dokumentumot. [40]
Szintén a kisgyermekek érdekeit szolgálta az az 1883-as madridi kiadású
újság, amelyet Tolosa Latour szerkesztett "Az anya és a gyermek" címmel, és
a kicsik gondozásával foglalkozott. [41]
Más országokban is természetesen fellendült a hasonló témával foglalkozó
könyvek kiadása, ez jelzi a nagyobb odafigyelést a kicsikre. Az angol,
francia és német nyelven írt munkákat azonban hamar - szinte 1 éven belül -
lefordították magyarra, így ma is tanulmányozhatóak - a spanyol munkáktól
eltérően. A század végén jelent meg például Braidwood Murray P. könyve [42],
amelyben a bőrről, testtartásról, szopásról, fogzásról, etetésről stb.
értekezik. Ebben a könyvben leírta, hogy minden anyának magának kell
gyermekét gondoznia, köteles gyermeke érdekében saját egészségére vigyázni,
őt "tejjel és meleggel" ellátni, kicsinye egészségére is éberen ügyelni.
Máig megszívlelendően foglalata össze legfőbb mondandóját az angol orvos:
"Az újszülött csecsemőt olybá tekinthetni, mint egy tömb élő földanyagot,
mely különféle alkatrészekből (sejtszövetekből) áll s melyet helyes
gondozással, egészséges lénnyé lehet fejleszteni, de viszont igen egyszerű
eszközökkel fokozatosan vagy hirtelen is meg lehet semmisíteni." [43]
"Dr. Combe A. helyesen jegyzi meg "A csecsemő táplásáról" cimű művében:
"Sok anya kevesebb készültséggel fog hozzá gyermeke táplásának igen fontos
feladatához, mint valamely növényéhez vagy virágéhoz, melynek gondozására
vállalkozott, pedig a gyermek életéhez és boldogságához van egész lelke
hozzákötve. Férjhez megy és anyává lesz anélkül, hogy csak sejtené is,
mennyire járatlan a legelemibb ismeretekben annak a gyermeknek a mivoltáról
és életműködéséről, akit táplálni és fölnevelni van hivatva. Mikor aztán a
gyermek szenvedéseinek láttára szíve összefacsarodik és nem tudja, mitévő
legyen, hogy kisdedét megmentse a fenyegető veszedelemtől, akkor keservesen
fájlalja tudatlanságát és tehetetlenségét." [44]
A francia Ernest Legouvé művét is lefordították magyarra. Ő hozzánk
hasonló feladatra vállalkozott, megpróbálta összefoglalni a gyermek
történetét, bemutatva így korának állapotait, amikoron a gyermek "nem csupán
csak tagja a családnak, ... hanem valaki, önálló egész!" [45]
Amint röviden áttekintettük, láthatjuk, hogy nem könnyű és nem rövid út
vezetett a gyermek efféle értékeléséhez. Hosszú évszázadok átalakulása, a
gondolkodás számos ok miatti megváltozása kellett a XIX. századi értékelések
megszületéséhez, és ma is ezekből a változásokból merítünk a kisgyermekekkel
kapcsolatosan. A csecsemő és kisgyermekkor ma már - nálunk éppúgy, mint
Európa más részein - nagy tiszteletnek és odaflgyelésnek örvend; nemcsak a
szakemberek, de az egyszerű szülők is jól ismerik és tudják az ápolás,
gondoskodás, nevelés fontosságát. Munkájukat ma fejlett intézményhálózat,
lelkes szakembergárda segíti - ez a rendszer nem is hasonlítható a korabeli
dajkákhoz, menhelyekhez. A kép szinte rózsásnak látszik, de mintha kísértene
a múlt. Boldogan szoptat-e ma minden anya? Valamennyi kisgyermeket
szeretettel várják-e a világra? Eltünt-e a hanyagság, a szidás, az ütleg?
Nagyot fejlődött vagy csak gyerekcipőben jár még az orvosi felvilágosítás?
Van-e értelme 1992-ben a középkor kisgyermekeinek szenvedéseit
felemlegetnünk?
Legyen tanítómesterünk ezután is a történelem, a csecsemők történetét ne
tekintsük színes, hátborzongató, mégis szórakoztató eseménysorozatnak.
Minden kisgyermek felénk kiált, akit valaha nem szerettek, nem kívántak a
világra, és legyen ez flgyelmeztetés: Maxima debetur puer reverentia,
(Juvenalis) azaz: Meg kell adni a gyermeknek a legnagyobb tiszteletet! [46]
Ha mindössze ezt a mondatot őrizzük meg fülünkben és szívünkben, biztosan
sokat fogunk tenni a mai és a még meg sem született kisgyermekekért.
JEGYZETEK
[1] Gondoljunk csak az egyházatyákra vagy akár a humanista pedagógiai
írásokra (pl. J. L. Vives vagy Erasmus művei), ahol folyamatosan
hivatkoznak a szerzők az ókori "pogány" gondolkodók műveire.
[2] B„der Andor: A nő biológiai szerepe a társadalomban az őskortól a
reneszánszig. (Medicina, Bp., 1964.) 215. o.
[3] Zumthor: Hollandia hétköznapjai Rembrandt korában. (Gondolat, Bp.,
1985.)
[4] B„der Andor: i. m. 216. o.
[5] Zumthor: i. m. 112. o.
[6] B„der Andor: i. m. II. 298. o.
[7] Lásd J. Delumeau "La peur en Occident" c. művében.
[8] - Kaari Utrio: Éva lányai. (Corvina, Bp., 1989.) 233. o.
- Evelyne-Sullerot: A női nem - Tények és kérdőjelek. (Gondolat, Bp.,
1983.)
- B„der Andor: i. m.
- La femme italienne ... (Rodochani, Paris, 1907,.)
- Ph. Aries: Gyermek, család, halál. (Gondolat, Bp., 1987.)
- Zumthor: i. m.
[9] Kaari Utrio: Éva lányai. i. m. 234. o.
Egy 1780-as párizsi becslés szerint a városban 21 ezer gyermek
született, ebből 17 ezret küldtek vidékre szoptatós dajkához, 2-3
ezret lelencházba adtak, kb. 700-nak otthon volt dajkája, és csak
mintegy 700-at szoptatott az édesanyja.
[10] Uott. 235. o.
[11] Zumthor: i. m. 114. o.
[12] Kaari Utrio: i. m.
[13] B„der A.: i. m. II. 297. o.
[14] Zumthor: i. m. 114. o.
[15] Kaari Utrio: i. m. 241. o.
[16] Uott.
[17] B„der A.: i. m. II. 297. o.
[18] Kaari Utrio: i. m. 242. o.
[19] Uott.
[20] Idézi Zumthor, i. m. 115. o.
[21] Uott.
[22] J. Delumeau: La civilisation renaissance 432. o.
[23] Idézi Ph. Aries, i. m. 74. o.
[24] Uott. 76. o.
[25] Kaari Utrio: i. m. 243. o.
[26] J. Delumeau: i. m. 431. o.
[27] Kaari Utrio: i. m. 243. o.
[28] E. Sullerot (Szerk.): i. m. 457. o.
[29] Kaari Utrio: i. m. 230. o.
[30] F. Braudel: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus XV-XVIII.
század. (Gondolat, Bp., 1985.) 87. o. Lásd még Wrigley: Népesedés és
történelem (Kossuth, Bp., 1983.)
[31] Uott.
[32] J. Delumeau: i. m. 433. o.
[33] Uott. 434. o.
[34] Ph. Aries: i. m. 49. o.
[35] Mme de Sévigné: Letters (1672. jan. 8.) Idézi Ph. Aries, i. m.
57-58. o.
[36] Uott. 149. o.
[37] Uott.
[38] Fodere M. F.: Las leyes ilustradas por las ciencias fisicas o Tratado
de medicina legal y de higiene publica... Madrid, 1801-02. 8. tom.
Idézi maria del Carmen Simon Palmer Silva: La higiene y la medicina de
la mujer espa¤ola a traves de los libros (siglo XVI a XIX.) 81. o.
[39] El buen amigo o Higiene práctica para uso de las familias (1873.
Barcelona) Idézi Silva, i. m. 76.
[40] Uott. 83. o.
[41] Uott.
[42] Baidwood Murray P.: Anyák tanácsadója és útmutatója gyerekeik
ápolásánál (Bp., 1897.)
[43] Uott. 26. o.
[44] Uott. 27. o.
[45] Legouvé Ernest: Atya és fiú a tizenkilencedik században I. k.
(Franklin, Bp., 1878.)
[46] Uott. 6. o.