Dimenzió #12

Mozaikok a nevelés történetéből

(Neveléstörténet)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                              Dr. Kéri Katalin:

                 (A szocializációs zavarok korai megelőzése,
                Kisgyermeknevelési Konferencia, Pécs, 1992.,
              JPTE-BTK - Neveléstudományi Tanszék, 270-284. o.)


               A KISGYERMEKNEVELÉS TÖRTÉNETE NYUGAT-EURÓPÁBAN
                 (Adalékok a középkortól a XIX. sz. végéig)



                                 "A gyermek szeme a jövő  tükre.
                                 Jaj annak, aki elhomályosítja."

                                        (Juhász Gyula: Holmi
                                        In: Bölcsességek könyve, 2. 466. o.)


                  "Íme az  ártatlanság kora,
                   Ahová vissza kell térnünk,
                   Hogy élvezhessük az eljövendő jókat,
                   Ami egyetlen reménységünk,
                   A kor, melyben minden megbocsáttatik,
                   A kor, mely nem ismeri a gyűlöletet,
                   Melyben nem  érhet bennünket bánat,
                   Az emberi  élet aranykora,
                   A kor, mely legyőzi a poklokat,
                   A kor, melyben az élet nem szenvedés,
                   A kor, melyben a halál nem riaszt,
                   Mert nyitva áll az ég
                   Az Egyház e zsenge hajtásai előtt,
                   Kiket gyengéd és kedves figyelem övez,
                   S az ég haragja sújtja azt,
                   Ki őket megbotránkoztatja."

           F. Guèrard egyik, gyemekjátékokat  árázoló metszetének
                         felirata a XVII. századból.

  (In: Ph. Aries: Gyermek, csalad, halál - Gondolat, Bp., 1987. - 144. o.)


   Dolgozatunk  fő  kérdése,  hogyan  nevelték  a  kicsi gyermekeket a korai
Nyugat-Európában,  hogyan  gondoskodtak  róluk szüleik vagy az állam. Erre a
kérdésre  nagyon nehéz még megközelítőleg is választ adni, hiszen az egykori
életviszonyok vázolása komoly akadályokba ütközik. A legfontosabb probléma a
források  hiánya.  A  kutatást nehezíti tovább az, hogy a meglevő források -
naplók,  festmények,  orvosi szakkönyvek - gyakran nem a lényeget emelik ki,
szubjektívek,   esetenként   csak   szimbólumai   a  vizsgált  kérdéskörnek.
Gyermekekről  olvasni  leginkább  a  nőkről, anyákról írott munkákban lehet,
mintegy ömellékesenö.

   Témánkra  vonatkozóan  korszakot választani s behatárolni is meglehetősen
nehéz, mégis úgy gondoljuk, a középkori Európa bemutatásával kell kezdenünk,
annak   hangsúlyozásával,   hogy   az  ókor  maradandó  nyomokat  hagyott  a
kisgyermekek középkori nevelésével kapcsolatosan. [1]

   A XII-XIII. századtól nyomon követve a változásokat, a XIX. század végére
bontakozik  ki előttünk a gyermekség valódi megbecsülése, a csecsemőgondozás
szakszerű, máig ható alapszabályainak alkalmazása.

   Rendkívül  fontos  a gyermeknevelés történetével foglalkoznunk, ha korunk
gyermekeinek használni szeretnénk, hiszen az évszázados tapasztalatok számos
vonatkozásban  ma  is  példa  értékűek,  olykor  követendő, máskor elvetendő
példák.

   Valamennyi  direkt  vagy  közvetett  forrás  bizonyságul  szolgál  arra a
tényre,  hogy  a kisgyermek nem volt mindig boldogan várt teremtmény a világ
ezen  európai  részén  sem. Közhely ma már, hogy a középkor "kis felnőttnek"
tekintette  a  gyermeket,  számos  festményről  (pl. Velazquez) felnőttruhás
apróságok  néznek  ránk.  A  gyermek,  akiben egy rosszul sikerült felnőttet
látunk,  nem  ért  sokat,  élete  nem  volt  nagy  érték,  hiszen  a legtöbb
kisgyermek  a  pár  hónapos  kort  sem  érte  meg,  emiatt az újszüülötteket
igyekeztek  mielőbb  megkeresztelni;  IV.  Benedek  pápa  még a méhen belüli
keresztelést  is  elrendelte,  hogy  a hüvelybe fecskendezett keresztvíz még
megszületése előtt megvédhesse a kisdedet az elkárhozástól. [2]

   A  születés  után aztán már az egyház sem védte a csecsemőket, hacsak nem
számítjuk ide a szülés közben és után mondott imádságokat. Ha a gyermekekkel
való  mostoha  bánásmód  gyökereit keressük, véleményünk szerint feltétlenül
időznünk  kell  pár  pillanatot  a  szülésnél.  A terhesség és maga a szülés
óriási  teher,  valóságos  kínszenvedés  volt  a korabeli asszonyok számára,
amelyet  nemcsak a maihoz hasonló fájdalmak, de a középkori orvosi módszerek
is okoztak. A várandós nőket a 7. hónaptól szigrú bőjtre fogták. [3]

   A  szülésnél  segédkező bábák - bár az ókorban oktatásban részesültek - a
középkorban  általában  írástudatlan  asszonyok  voltak, akik a latin nyelvű
orvosi könyveket nem érthették meg; a szülés közben misztikus szertartásokat
végeztek. [4]

   Évszázados változások eredményeztek csak bizonyos javulást e tekintetben,
amiről Zumthor is írt, Hollandia történetét tanulmányozva. [5]

   Az  orvosok vagy bábák "műszerei" is megtették hatásukat: a nők rettegtek
a  szüléstől,  a  férfiak  pedig  emiatt  valami "sátáni" dolognak tartották
évszázadokon   át   ezt  a  csodálatos,  mégis  a  világ  rendjéhez  tartozó
természetes eseményt.

   A  tévhitek,  a  fájdalmak  azt  eredményezték,  hogy  mindezért a szülők
gyakran  mintegy  a  kisgyermeket  hibáztatták, önálló egyénisége és igényei
elismerése helyett szörnyűségekkel tele gyermekkorral jutalmazták.

   (Az eddig elmondottakból a napjainkra levonható legfőbb következtetés az,
hogy  a  gyermek  születését  elő  kell  készíteni;  nemcsak  biológiai,  de
pszichológiai  értelemben  is  felkészült, érett szülőkre van szükség boldog
kisgyermekek neveléséhez.)

   A  csecsemők, ha koraszülöttek voltak, semmi jóra nem számíthattak; még a
XVIII. századi nagy szülészmesternek, John Hunternek is az volt a véleménye,
hogy  sorsukra  kell  bízni őket. Ugyanakkor néhány feljegyzés szerint már a
középkorban  is  akadt  rá  példa,  hogy  a  piciket  frissen  leölt állatok
belsőségei közé helyezték, hogy a hidegtől óvják őket. [6]

   Ha a kisgyermek túl élte a szülést, s megkezdték táplálását, a szoptatást
általában  nem  az  anya  végezte.  A  jómódúaknál  azért  volt ez így, mert
féltették  saját testüket, és a tej mint titokzatos testnedv (a vér mellett)
évszázados iszony s viszolygás tárgya volt. [7]

   A  szegény  nők  viszont  azért nem szívesen szoptattak, mert számukra ez
óriási kiesést jelentett a munkából.

   Több  nyugat-európai  kutató megállapítása szerint a szoptatást egészen a
XIX. sz. végéig dadák vagy dajkák végezték. [8]

   A  dajkát  a gazdagabbak a házhoz fogadták, különben pedig átalános volt,
hogy  a gyermeket adták a dajkának, sokszor vidékre, falura, ahol a bérdadák
- hogy több pénzhez jussanak - gyakran egyszerre több babát is tápláltak. Az
így  nevelt  csöppségek  közül  számos korán meghalt, hiszen nem jutott elég
tej, és nem is törődtek velük. [9]

   Az   óriási   elhalálozás   ellenére  a  szülők  gyakran  választották  a
gyermeknevelés  eme  "kényelmes"  módját,  és  hibáztatták  is nyakra-főre a
gonosz,  mocskos,  erkölcstelen dadákat, holott pusztán arról volt szó, hogy
mindezzel  a  saját  lelkiismeretüket  próbálták lecsillapítani. Amint Kaari
Utrio  írta: "A szoptatós dajkák bűnbakok voltak: a szülők ismerték azokat a
körülményeket,  amelyekbe  gyermeküket  taszították,  s  tisztában  voltak a
valószínű végkimenettel is, gyermekük halálával." [10]

   Az  édesanyáknak  amiatt is dajkát kellet csecsemőjük mellé választaniuk,
mert  a  közvélemény  élesen  ellenük  fordult.  Ha  szoptattak, "disznónak"
tartották őket, és a közvélemény befolyásolta az európai férjeket is, akik a
szoptatást  "szexuális  stopnak"  tekintették  - mindent megtettek hát, hogy
saját  gyermekeikkel  vetélkedjenek  feleségük  kegyeiért. A legjobb módszer
volt  tehát  az  apák  és  anyák számára a gyermek eltávolítása a háztól - a
szoptatás idejére.

   (Napjaink  vonatkozásában  is  mintha  nem  lenne  minden  rendben  még a
szoptatás  körül.  Vitathatatlan tény, hogy az anyatej a legjobb, legfőbb és
legelső   táplálék   a  csecsemők  számára,  mégis,  a  modern  kereskedelem
pótszerekkel  igyekszik  ezt,  az  élet  fő  forrását, helyettesíteni. A kor
divatjáról  nemcsak a középkorban, de később is, ma is beszélheténk, és kell
róla  beszélnünk.  Elsősorban azért, hogy felülkerekedjünk rajta. Az anyaság
érzését,  a  szoptatás  fontosságát  hangsúlyozni  kell, és ideje tanulni az
évszázadok negatív tapasztalataiból.)

   Amikor  a  szoptatás  ideje  befejeződött,  a  -  még  életben  maradt  -
kisgyermekeket  újra  a  szülői  házba  vitték,  ahol  többnyire az édesanya
nevelte, bár a jobb módú európai családok dadát fogadtak.

   Több  szerző tollából olvasható, hogy a kisgyermeket mai nevelési-ápolási
eszményeinkhez   képest  meglehetősen  furcsán  gondozták.  Nagyon  szorosan
pólyázták  be,  hogy  kezeit-lábait  ne  mozgathassa  [11];  mivel gyakran a
tüdejét  is elszorították, a csöppség szinte félájult állapotban vészelte át
napjait. [12]

   Gyakran  a  szülők  még altató orvosságokat is adtak csecsemőjüknek, mert
így   az   nem   zavarta   őket  sem  napi  munkálkodásukban,  sem  éjszakai
pihenésükben. Mindezek a módszerek évszázadokon át tartották magukat. A múlt
század  végén  éppúgy  széles  szalagokkal  tekergették  be a kicsiket, mint
például  a  reneszánsz  idején. B„der Andor szerint ez amiatt volt, mert azt
hitték,  a  csecsemő  tagjai  így  formázhatóak,  és  a  szoros betekeréssel
próbálták kezüket-lábukat egyenesíteni. [13]

   Csak  a XVI. századtól lett lazább a babák pólyája. Kb. 9 hónapos korukig
tartották   pólyában  a  piciket,  uténa  pedig  megpróbálták  erővel  járni
tanítani,  hiszen  a gyermekek mozgásigénye eddigre megnövekedett, lekötözni
már  nem  lehetett  őket;  a  csetlő-botló  kicsik pedig zavarták szüleiket.
Valóságos kínzóeszközként tűnnek fel mai szemmel a járás tanítására szolgáló
egykori  szerkezetek.  Olyan  járószékeket  alkalmaztak  például, amelyekben
belül hegyes fatüske volt, és amikor a kisgyermek elfáradt és összeroskadt a
székben, a tüske újra járásra ösztökélte.

   Zumthor  is  arról  számol  be, hogy a gyermeket járásra tanítás közben a
korabeli  Hollandiában  is  "Barbár  felszerelés  óvja  az  ütésektől  és  a
csonttorzulásoktól:  bőrsapka,  vas-  és  ólomdarabokkal  merevített, szűkre
varrt  halcsontos  fűző  a  ruha  alatt. 1620 óta egyre többen tiltakoztak e
szokás ellen." [14]

   A  kisleányokat mindenképpen már a pólya után azonnal fűzőbe szorították,
ami bőrből, csontból, fából vagy vasból készült. [15] Ez nemcsak kellemetlen
érzést  okozott  a  gyermekeknek, de gyakran a növekedésüket is akadályozta,
sőt  a  2  éves  Elizabeth  Evelyn  belehalt,  mert  a tüdejét összenyomta a
mellcsontja. [16]

   A   gyermekek   mosdatása   is   meglehetősen   furcsa  a  XX.  századból
visszatekintve.  A  csecsemőket ugyanis nem vízben fürdették jó ideig, hanem
"a jómódúak rózsaolajjal, a szegényebbek borral és vajjal kenegették." [17]

   A gyermekeket csak akkor verték meg, ha szüleik ágyába piszkítottak. [18]

   Ezt  próbálták  is  a  felnőttek mindenféle módszerrel megakadályozni - a
gyermekek  már első életévükben több ezer beöntést kaptak. A bili használata
csak  a  XVIII.  század  végétől  kezdve  terjedt el Európában, és szigorúan
büntették azt a kisgyermeket, aki nem akart egyszeriben rászokni. [19]

   Nem kell azonban csodálkoznunk a korai higiéné állapotain, hiszen maguk a
felnőttek  sem  törődtek  testük  tisztántartásával.  Ápolták  ugyan arcukat
különböző krémekkel és festékekkel, házaikban azonban piszok és szenny volt.
Elég  emlékeztetnünk  a  versailles-i  kastély rizsporos arcú, fehér parókás
lakóira,  akiknek  hajában  (a paróka alatt) tetvek tanyáztak, és szobáikban
máig is érezhető az emberi ürülék és vizelet bűze.

   Ennél a ténynél a tisztálkodással kapcsolatosan is megállapítható, hogy a
felnőttek  saját  korukon  és  saját  szokásaikon  nem tudnak felülkerekedni
gyermekük  nevelésekor  sem.  Ha  önmagukra  nem igényesek, ha saját testük,
ruházatuk  tisztántartására  nem  fordítanak gondot, gyermekeik esetében sem
teszik ezt meg.

   Évszázadok  orvosi  tapasztalatai  és eredményei kellettek ahhoz, hogy az
emberek tisztaságot teremtsenek maguk és kisgyermekeik környezetében.

   (Sok esetben ez ma is csak a közvetlen környezetre, a lakásra vonatkozik,
másutt sokan joguknak érzik a "piszkítást".)

   A  tisztaság, a gyermekápolás természetesen az emberek anyagi állapotától
is  függ,  hiszen  lehetetlenség  volt  rendet tartani például egy középkori
francia  jobbágykunyhóban,  ahol  nemzedékek  éltek  együtt  a  földbe ásott
egyetlen  helyiségben,  ahol  a füst az ajtón át távozott. Ilyen körülmények
között a tisztaságnak még a látszatát sem lehetett megteremteni.

   Csak  a XVI. sz. végétől kezdett elterjedni a mindennapos fürdetés is, de
igazán  csak  a XVIII-XIX. századi szakkönyvek tűzték ezt célul az édesanyák
elé.

   A  kicsik nevelése az iskoláskor eléréséig meglehetős teher volt a szülők
számára.  A  néhány  éves  gyermekeket,  attól kezdve hogy járni és beszélni
megtanultak,  felnőttként  próbálták  kezelni,  ám  ez többnyire nem ment. A
szigorú  - a mainál sokkal vérmesebb - fegyelmezési módszerek és a felnőttes
öltözékek  ellenére  a gyermekek akkor is játszani akartak és játszottak is.
Játékaikban éppúgy a felnőttek tetteit és tulajdonságait próbálták utánozni,
mint  manapság.  Első  játékaik  közé  tartozott  a  falovacska, a karika, a
csontok, a kövek és minden egyéb, játékszerré álmodható eszköz. A játékokról
a  korabeli  festmények  némelyike  és  néhány  irodalmi  mű ad eligazítást.
Cornelis  Dusart  "Kintornás  táncoló  kutyával"  című  XVII.  századi képén
például   a   mutatvány   megszemlélésére  összeszaladt  kis  utcagyerekeket
láthatunk.   Feltűnő,   hogy   ruhájuk   éppen  olyan,  mint  a  felnőtteké,
arckifejezésük sem gyermeki, csupán ábrázolt testméretük. [20]

   Zumthor  jegyezte  meg,  hogy  a  XVII.  századi Hollandiában az utcai, a
"szabadtéri"  nevelés  egyedülálló  jelenség  volt  az  akkori  Európában; a
gyermekek  (a 3-6 éves korúak) naphosszat az utcán játszottak, és olyannyira
pimaszok voltak, hogy még közbotrányt is okoztak. [21]

   Gyermekekről  szólva  nem  feledkezhetünk  meg  Bruegel  "Gyermekjátékok"
(1560)  c. festményéről, amelyet sokan, sokféleképpen értelmeztek, elemeztek
már.  A  képen  sok  gyermek  játszik karikával, búgócsigával, kézimalommal,
spárgával,  gólyalábakkal,  és  rúdon lovacskáznak is. Bruegel kis alakjai -
hasonlóan  a  kor  más  mestereinek  műveihez  -  felnőttes  arcúak,  szinte
majomszerűen  csúnyák.  A  híres  francia  történész,  Delumeau  feltette  a
kérdést:  bizonyos-e,  hogy  valóban  gyermekek  láthatók  a képen, és nem a
felnőtt élet szimbolizálása mindez? [22]

   Az  irodalmi  források közül felidézhetjük például Heroard XIII. Lajosról
írott életrajzát, amelyből kiderül, hogy a kisfiú alig múlt egy éves, amikor
már   csörgőkkel,   falovacskákkal,  kereplővel  játszott  és  "pörgettyűjét
rázogatta". [23]

   Két  éves  és 7 hónapos korában, Sullytól egy babákkal tele hintót kapott
("Szép tö-tö baba").

   Hat   évesen   még  mindig  babázott.  Egészen  kicsi  korától  zenélésre
tanították,  és  már  4  évesen írt és olvasott. Egyik kedvenc játéka volt a
papírkivágás. [24]

   Természetesen a leendő király nevelése és játékai nagy mértékben eltértek
más  társadalmi  rétegek gyermekeinek foglalatosságaitól. Rá nevelők, dadák,
szolgák egész hada figyelt, kicsi korától tanítók vették körül.

   Az  alacsonyabb  társadalmi  származású  kicsikre  legfeljebb  a  szüleik
figyeltek,  ez azonban nem jelentett magasröptű, pedagógiai célzatú, tudatos
nevelést,  inkább  kemény  fegyelmezést,  sokszor  testi  fenyítést. Mivel a
gyermek  születésétől  fogva  tökéletlen  lény  volt a felnőttek szemében, a
középkor  általános  felfogása  szerint  veréssel kellett hibáit korrigálni.
Utrio idéz egy esetet, amely szerint egy angol előkelő hölgy megölte hétéves
lányát.  "Már  egy  ideje  verte  őt  szíjjal,  amikor férje, megelégelvén a
gyermek  szörnyűséges  üvöltését,  odament, hogy lecsendesítse feleségét. Az
anya  oly  erővel  vágta le a földre a gyermeket, hogy betört a koponyája, a
kislány csak négy órával élte túl az eseményeket." [25]

   Delumeau  felidézi  Thomas Platter vlsszaemlékezését saját gyermekkorára,
aki  anyja  keze  alatt  nevelkedett,  és  elég keményen fogták. Platter egy
alkalommal  szüretelni segített - még kisgyermekként; túl sok jégvert szőlőt
evett,  borzalmas  gyomorrontást  kapott;  anyja  mindössze  ezt mondta neki
nevetve: "... ha tetszik hát robbanj szét! Minek ettél... ?" [26]

   A  gyermek  idegeit  rémtörténetekkel  "edzették",  szellemek,  szörnyek,
halottak   felemlegetésével   altatták  őket,  rossz  kinézetű  babákkal  és
álarcokkal ijesztgették. Kényszerítették őket arra, hogy halottat, kivégzést
nézzenek  meg  [27]  - erre alkalom ugyan bőségesen nyílott a középkorban és
később is.

   (A   kisgyermeknevelés  mai  alapelveit  megteremteni  nem  volt  könnyű.
Elsőként  vegyük  például  a  játékszereket.  Közülük számos egészen ősi, és
kiegészül mostanában újakkal - vagy újnak kikiáltottal. Helyes megválasztása
(legyen  kreatív,  egészségre  ártalmatlan,  színes  stb.) nagyon jelentős a
gyermek  jellemének,  ügyességének  fejlődése  szempontjából.  Utána  nézzük
rögtön  a fegyelmezés kérdését. Történészek és neveléstörténeti kutatók sora
idézi  fel viszolyogva a korabeli nevelés "kínzó" eszközeit és módszereit. A
korbács,  a  bot,  a  pálcsa, a vizes rongy nem is olyan régen merültek csak
feledésbe,  és számos családban ma sem "csak emlék" az effajta rendreutasító
eszköz.  Az  iskolákban  már  csak  extrém esetekben találkozhatunk brutális
tettlegességgel,  a szülők részéről azonban ez még gyakori nevelési módszer.
A  kisgyermekekkel  foglalkozó  valamennyi  személynek,  csecsemőgondozónak,
óvónőnek,  védőnőnek  és gyermekorvosnak alaposan oda kell figyelnie, hogy a
"szárnyai   alá"   tartozó  kisgyermekkel  ne  történhessen  semmi  ilyesmi,
különösen   a   veszélyeztetett,   alkoholizáló  szülő(ke)t  magába  foglaló
családokra kell figyelmet fordítaniuk.)

   Számos    kutató,    nemcsak   történészek,   de   szociálpszichológusok,
szociológusok is töprengenek azon, hogy mi volt a legfőbb oka a középkorban,
de  az  újkorba  átvezető  reneszánsz  idejében  is,  a gyermekekkel szemben
tanúsított  magatartásnak,  az  elterjedt  nevelési  formáknak. Valószínűnek
látszik,  ezt  többen  elfogadják,  hogy  maga  az  élet - különösen a kicsi
gyermekeké,  csecsemőké  -  nem  volt túlzottan nagy érték, legalábbis a mai
értelmezésünk  szerint.  Nyugat-Európában a gyermekeknek kb. 1/4-e meghalt 1
éves  kora  előtt,  további  25%-a  pedig még 14 éves kora előtt. [28] Utrio
Európa  északi vidékeire vonatkoztatva még rémisztőbb adatokat közölt. Ott a
gyermekeknek 30-40%-a nem érte meg az 1 éves kort sem. [29]

   Fennmaradt  írásos  dokumentumok  bizonyítják,  hogy  nem  ritkán egy-egy
családban  két  gyermeknek  is  ugyanazt  a nevet adták, mert úgy gondolták,
egyikük úgyis meghal flatalon.

   A   XV-XVIII.   századból  egyaránt  elképesztő  halálozási  statisztikák
maradtak  ránk;  a  pusztító  járványok  a  nemesi és királyi családokat sem
kímélték.   [30]  Amint  azt  Braudel  írta,  csak  a  XVIlI.  századi  nagy
fellendülések  után kezdte Európa kiheverni a járványokat, éhínségeket. [31]
Ettől  a  századtól kezdve az érdeklődés a születés, az élet, a gyermek felé
fordult.  Természetesen  ez  nem egy pillanat alatt lejátszódó esemény volt,
hanem  hosszas  folyamat,  amelynek  gyökerei a középkorig nyúltak vissza. A
gyermek,  a  család  tisztelete  már  a XV-XVI. századi ábrázolásokon tetten
érhető. [32]

   Az  anyaság  és  a  gyermekség  elfogadása  és  nagyra értékelése nem azt
jelentette, hogy az addig mogorva, érzéketlen, nemtörődöm szülők egycsapásra
családcentrikussá  és gondos ápolókká, nevelőkké váltak, inkább beszélhetünk
az  életkörülmények átalakulásáról, az orvostudomány fejlődéséről, mindennek
köszönhetően   a   gondolkodás   átalakulásáról.  A  századok  múlásával  az
embereknek több idejük, energiájuk és igényük lett gyermekeik nevelésére.

   A  XVI.  századtól  már  eltűnt az a nyugalom, amely addig a kisgyermekek
halálakor  uralkodott.  A  XVII.  századtól  kezdve ennek kézzelfogható jele
lett,  hogy  az  előkelő származású halott gyermeket önálló sírban helyezték
nyugalomba. [33]

   (Korábban  édesanyja  vagy  más  felnőtt  lábaihoz  tették,  a szegényebb
kisgyermekeket  pedig  a  -  városokban  -  szüleik el sem temették, csak az
utcára tették.)

   Aries  úgy vélte, hogy az a folyamat, amely valahol már a XIII. században
elindult.  (l.  festmények,  Jézus  és  a Szűzanya mint gyermek és édesanyja
szimbóluma) és a XVIII. századra tetőződött, és a gyermek tiszteletét hozta,
nem  volt  más,  mint "a gyermeki személyiség iránti megnövekedett figyelem,
(amely) az erkölcsök mélyebb krisztianizálódásához kapcsolható." [34]

   Mme  de  Sévigné  leveleiben, 1672-ben kedvesen, szeretettel írt csöppnyi
leányunokájáról, és ettől az időszaktól kezdve gyakoriak a hasonló leírások.
"Mindenestől  szeretem.  ...Arcszíne,  nyaka, egész kicsi alakja csodálatos.
Százféle  dolgot  tud,  simogat,  üt,  keresztet vet, bocsánatot kér, bókol,
kezet   csókol,   vállat  von,  táncol,  hízeleg,  megcsipkedi  az  állát  -
mindenestül nagyon bájos. Órákig elnézem." [35]

   Számos  más  mű  is  ugyanígy,  odaadóan  írt  a kisgyermekekről, a XVII.
században.  1666-ban  Varet  "A  gyermekek  keresztényi nevelése" c. művében
megállapította,  hogy  a  "gyermekek nevelése egyike a legnagyobb fontosságú
dolgoknak a világon." [36]

   1687-ben  Coustel  leírta  a  gyermekek  nevelésének  szabályait, amelyek
szerint  "szeretni kell a gyerekeket, legyőzve azt az ellenszenvet, melyet a
gondolkodó  főkben  ébresztenek.  Tekintetbe  véve  a gyermek külsejét, mely
tökéletlenségről  és  gyengeségről tanúskodik mind testben, mind szellemben,
bizonyos, hogy sokra nem becsülhetjük őt. Megváltoznak azonban érzéseink, ha
a jövőre nézünk, s ha egy kicsit a Hit jegyében cselekszünk." [37]

   Hosszan  idézhetnénk  még  a  XVIII. századi példákat, hosszú sora van az
akkor  született  nevelési  célzatú műveknek, de amint látható, elsősorban a
felnőtteket "győzködik" ezek az írók, a szülőket akarják elmagyarázni, miért
és mennyire fontos a kisgyermekekről való gondoskodás. A nőknek írott orvosi
szakkönyvek,  ill.  ezek  népszerűsítő  változatai  hoznak majd átalakulást,
hiszen  ezekben  megtalálhatóak  már  a  csecsemő  és  a kisgyermek testének
ápolására  vonatkozó  útmutatások,  jótanácsok, és az is hangsúlyossá vált a
XIX.  századra,  hogy  mindez,  azaz  a  testi egészség, a lelki egyensúly a
boldog gyermekkor (és felnőttkor) alapja. Spanyol földön például 1801-02-ben
jelent  meg  Manuel  Fodere  könyve,  8 kötetben, amelyben már olvashatunk a
terhes  nők  gondozásáról,  és  arról,  hogy ez mennyire fontos a születendő
gyermek  szempontjából. Tiszta levegőt, napfényt, tisztaságot és testápolást
ajánlott  a várandós nőknek, valamint vidámságot és nyugalmat, azért hogy jó
érzelmi   állapotban   legyen  a  magzat  is,  kellemesen  érezze  magát  az
anyaméhben. [38]

   Könyvek  sora született a gyermekgondozás megkönyítésére, pl: a "Jóbarát"
vagy a "Gyakorlati higiénia családi használatra" (Barcelona, 1873.) [39]

   Ugyanakkor  Spanyolországban  még a XIX. századra sem csitultak el azok a
viharok,   amelyek   a  dajkák  alkalmazását  már  a  középkortól  kísérték.
Asztúriából,  Galiciából, a Santanderi-hegyekből származtak általában azok a
szegény nők, akik dajkaságot vállaltak. 1888-ban Barcelonában ülésezett az a
2.  Orvostudományi  Kongresszus, amelyen az áldatlan állapotok megszüntetése
érdekében  bemutatták  az  "Alapelvek  a  barcelonai  dajkák  alkalmazásának
szabályozásához" c. dokumentumot. [40]

   Szintén  a  kisgyermekek érdekeit szolgálta az az 1883-as madridi kiadású
újság,  amelyet Tolosa Latour szerkesztett "Az anya és a gyermek" címmel, és
a kicsik gondozásával foglalkozott. [41]

   Más  országokban is természetesen fellendült a hasonló témával foglalkozó
könyvek  kiadása,  ez  jelzi  a  nagyobb  odafigyelést a kicsikre. Az angol,
francia  és német nyelven írt munkákat azonban hamar - szinte 1 éven belül -
lefordították  magyarra,  így  ma is tanulmányozhatóak - a spanyol munkáktól
eltérően. A század végén jelent meg például Braidwood Murray P. könyve [42],
amelyben  a  bőrről,  testtartásról,  szopásról,  fogzásról,  etetésről stb.
értekezik.  Ebben  a  könyvben  leírta,  hogy  minden  anyának  magának kell
gyermekét  gondoznia, köteles gyermeke érdekében saját egészségére vigyázni,
őt  "tejjel  és  meleggel"  ellátni, kicsinye egészségére is éberen ügyelni.
Máig  megszívlelendően  foglalata  össze legfőbb mondandóját az angol orvos:
"Az  újszülött  csecsemőt  olybá tekinthetni, mint egy tömb élő földanyagot,
mely   különféle   alkatrészekből  (sejtszövetekből)  áll  s  melyet  helyes
gondozással,  egészséges  lénnyé lehet fejleszteni, de viszont igen egyszerű
eszközökkel fokozatosan vagy hirtelen is meg lehet semmisíteni." [43]

   "Dr.  Combe  A. helyesen jegyzi meg "A csecsemő táplásáról" cimű művében:
"Sok  anya  kevesebb készültséggel fog hozzá gyermeke táplásának igen fontos
feladatához,  mint  valamely  növényéhez vagy virágéhoz, melynek gondozására
vállalkozott,  pedig  a  gyermek  életéhez  és boldogságához van egész lelke
hozzákötve.  Férjhez  megy  és  anyává  lesz  anélkül, hogy csak sejtené is,
mennyire  járatlan a legelemibb ismeretekben annak a gyermeknek a mivoltáról
és  életműködéséről,  akit táplálni és fölnevelni van hivatva. Mikor aztán a
gyermek  szenvedéseinek  láttára  szíve összefacsarodik és nem tudja, mitévő
legyen,  hogy kisdedét megmentse a fenyegető veszedelemtől, akkor keservesen
fájlalja tudatlanságát és tehetetlenségét." [44]

   A  francia  Ernest  Legouvé  művét  is  lefordították magyarra. Ő hozzánk
hasonló   feladatra   vállalkozott,   megpróbálta  összefoglalni  a  gyermek
történetét, bemutatva így korának állapotait, amikoron a gyermek "nem csupán
csak tagja a családnak, ... hanem valaki, önálló egész!" [45]

   Amint  röviden  áttekintettük, láthatjuk, hogy nem könnyű és nem rövid út
vezetett  a  gyermek  efféle értékeléséhez. Hosszú évszázadok átalakulása, a
gondolkodás számos ok miatti megváltozása kellett a XIX. századi értékelések
megszületéséhez, és ma is ezekből a változásokból merítünk a kisgyermekekkel
kapcsolatosan.  A  csecsemő  és  kisgyermekkor  ma már - nálunk éppúgy, mint
Európa  más  részein - nagy tiszteletnek és odaflgyelésnek örvend; nemcsak a
szakemberek,  de  az  egyszerű  szülők  is  jól ismerik és tudják az ápolás,
gondoskodás,  nevelés  fontosságát.  Munkájukat ma fejlett intézményhálózat,
lelkes  szakembergárda segíti - ez a rendszer nem is hasonlítható a korabeli
dajkákhoz, menhelyekhez. A kép szinte rózsásnak látszik, de mintha kísértene
a   múlt.   Boldogan  szoptat-e  ma  minden  anya?  Valamennyi  kisgyermeket
szeretettel  várják-e  a  világra? Eltünt-e a hanyagság, a szidás, az ütleg?
Nagyot  fejlődött  vagy csak gyerekcipőben jár még az orvosi felvilágosítás?
Van-e    értelme    1992-ben   a   középkor   kisgyermekeinek   szenvedéseit
felemlegetnünk?

   Legyen  tanítómesterünk ezután is a történelem, a csecsemők történetét ne
tekintsük színes, hátborzongató, mégis szórakoztató eseménysorozatnak.

   Minden kisgyermek felénk kiált, akit valaha nem szerettek, nem kívántak a
világra,  és  legyen  ez  flgyelmeztetés:  Maxima  debetur  puer reverentia,
(Juvenalis) azaz: Meg kell adni a gyermeknek a legnagyobb tiszteletet! [46]

   Ha mindössze ezt a mondatot őrizzük meg fülünkben és szívünkben, biztosan
sokat fogunk tenni a mai és a még meg sem született kisgyermekekért.


                                  JEGYZETEK

 [1]  Gondoljunk  csak  az  egyházatyákra  vagy  akár a humanista pedagógiai
      írásokra  (pl.  J.  L.  Vives  vagy  Erasmus művei), ahol folyamatosan
      hivatkoznak a szerzők az ókori "pogány" gondolkodók műveire.

 [2]  B„der  Andor:  A  nő  biológiai  szerepe a társadalomban az őskortól a
      reneszánszig. (Medicina, Bp., 1964.) 215. o.

 [3]  Zumthor:  Hollandia  hétköznapjai  Rembrandt  korában. (Gondolat, Bp.,
      1985.)

 [4]  B„der Andor: i. m. 216. o.

 [5]  Zumthor: i. m. 112. o.

 [6]  B„der Andor: i. m. II. 298. o.

 [7]  Lásd J. Delumeau "La peur en Occident" c. művében.

 [8]  - Kaari Utrio: Éva lányai. (Corvina, Bp., 1989.) 233. o.
      - Evelyne-Sullerot: A női nem - Tények és kérdőjelek.  (Gondolat, Bp.,
        1983.)
      - B„der Andor: i. m.
      - La femme italienne ... (Rodochani, Paris, 1907,.)
      - Ph. Aries: Gyermek, család, halál. (Gondolat, Bp., 1987.)
      - Zumthor: i. m.

 [9]  Kaari Utrio: Éva lányai. i. m. 234. o.
      Egy  1780-as  párizsi  becslés  szerint  a  városban  21  ezer gyermek
      született,  ebből  17  ezret  küldtek  vidékre szoptatós dajkához, 2-3
      ezret  lelencházba  adtak,  kb.  700-nak  otthon volt dajkája, és csak
      mintegy 700-at szoptatott az édesanyja.

[10]  Uott. 235. o.

[11]  Zumthor: i. m. 114. o.

[12]  Kaari Utrio: i. m.

[13]  B„der A.: i. m. II. 297. o.

[14]  Zumthor: i. m. 114. o.

[15]  Kaari Utrio: i. m. 241. o.

[16]  Uott.

[17]  B„der A.: i. m. II. 297. o.

[18]  Kaari Utrio: i. m. 242. o.

[19]  Uott.

[20]  Idézi Zumthor, i. m. 115. o.

[21]  Uott.

[22]  J. Delumeau: La civilisation renaissance 432. o.

[23]  Idézi Ph. Aries, i. m. 74. o.

[24]  Uott. 76. o.

[25]  Kaari Utrio: i. m. 243. o.

[26]  J. Delumeau: i. m. 431. o.

[27]  Kaari Utrio: i. m. 243. o.

[28]  E. Sullerot (Szerk.): i. m. 457. o.

[29]  Kaari Utrio: i. m. 230. o.

[30]  F.  Braudel:   Anyagi  kultúra,  gazdaság  és  kapitalizmus  XV-XVIII.
      század.  (Gondolat,  Bp., 1985.) 87. o. Lásd még Wrigley: Népesedés és
      történelem (Kossuth, Bp., 1983.)

[31]  Uott.

[32]  J. Delumeau: i. m. 433. o.

[33]  Uott. 434. o.

[34]  Ph. Aries: i. m. 49. o.

[35]  Mme  de Sévigné:  Letters  (1672.  jan.  8.)  Idézi  Ph. Aries,  i. m.
      57-58. o.

[36]  Uott. 149. o.

[37]  Uott.

[38]  Fodere  M. F.: Las leyes ilustradas por las ciencias fisicas o Tratado
      de  medicina  legal  y  de higiene publica... Madrid, 1801-02. 8. tom.
      Idézi maria del Carmen Simon Palmer Silva: La higiene y la medicina de
      la mujer espa¤ola a traves de los libros (siglo XVI a XIX.) 81. o.

[39]  El  buen  amigo  o  Higiene  práctica  para uso de las familias (1873.
      Barcelona) Idézi Silva, i. m. 76.

[40]  Uott. 83. o.

[41]  Uott.

[42]  Baidwood   Murray  P.:   Anyák  tanácsadója  és  útmutatója  gyerekeik
      ápolásánál (Bp., 1897.)

[43]  Uott. 26. o.

[44]  Uott. 27. o.

[45]  Legouvé  Ernest:  Atya  és  fiú  a  tizenkilencedik  században  I.  k.
      (Franklin, Bp., 1878.)

[46]  Uott. 6. o.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2017
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező