Dimenzió #12

Mozaikok a nevelés történetéből

(Neveléstörténet)

                              Dr. Kéri Katalin:

                     TANÁROK A KÖZÉPKORI ISZLÁM VILÁGBAN


                           1. Az iszlám és a tudás

   Nehezen  lehet  megérteni  az  iszlám  vallás gyors terjedését, az iszlám
kultúra  felfutását  úgy, hogy nem vizsgáljuk a korabeli nevelés történetét,
az  arabok  tudáshoz,  tudományokhoz  való viszonyát. A 7. században, amikor
Mohamed  próféta  fellépett,  a mindössze néhány jelentősebb városközponttal
rendelkező,  elsősorban  sivatagi  nomád  törzsekből  álló arabságot kellett
egységbe  kovácsolnia. Bár az egység megvalósítása politikai értelemben véve
sohasem  sikerült  maradéktalanul,  a Korán és a prófétai hagyományok nyomán
meginduló  iszlám  hódítások  magas  szintre  emelték  a harcra szövetkezett
törzsek  kultúráját. Alig 200 évnyi időre volt szükség ahhoz, hogy a perzsa,
szír,  görög,  indiai  és  egyéb  népek  jelentős  tudósainak  műveit arabra
fordítsák,  a  keleti  bölcsesség cseppjeit felszívják és - számos esetben -
továbbfejlesszék a muzulmánok.

   A   kitartó   tanulás,   az   állandó  ismeretszerzés  a  vallásos  érzés
kialakításának   alapfeltétele  (volt)  az  iszlám  világban:  minden  hithű
muzulmánnak  Mohamed  útmutatásai alapján tanulnia kellett, hiszen a próféta
szavaival  maga  Allah  nyilvánította  ki akaratát. A Koránban számos helyen
olvasható  a  tudás,  a  tanulás,  a  tanítás  méltatása.  Például az alábbi
gondolatok:

        "Allah  annak  adja  a bölcsességet, akinek akarja. Akinek pedig
     bölcsesség adatik, annak nagy jó adatott." (Korán 2, 296) és

              "Hirdess Urad nevében, aki teremtett,
               vérrögből teremtette az embert.
               Hirdess! A te Urad a legnagylelkűbb,
               aki írótollal tanított,
               megtanította az embert arra, amit nem tudott."
                                                (Korán 96, 1-5.)

Minden  igazhitűnek  tanulnia  kellett  az  olvasást  és betűvetést. A Korán
szavai összecsengtek a hadith részleteivel is, amelyek arról szóltak, hogyan
gondoskodott   Mohamed   arról,  hogy  követői  megtanuljanak  írni-olvasni.
(Vernet,  1993.)  Ibn  Jayr,  aki  Fahrasah  című  művében a tudásról, annak
kereséséről  és  terjesztéséről értekezett, szintén a hagyományokra alapozta
meglátásait.  Úgy vélte, Allahnak semmi sem fontosabb, mint egy olyan ember,
aki  megtanult  egy  tudományt  (ta  `allama  `ilman),  és  azt megtanította
másoknak  is. Egy muzulmán szerinte semmivel sem tudja jobban megajándékozni
testvérét,  mint a bölcsesség szavával. A tudás hordozói (hamlah) a próféták
utódai  ezen  a  földön,  és  megdicsőülnek  a  földi  élet  után.  Ezért az
andalúziai  szerző  szerint  nincs  jobb  ember  a  tudósoknál, akik másokat
tanítanak. (Chejne, 1993.)


                             2. Az első tanárok

   Míg több nép és történeti korszak esetében a neveléstörténet forrásai azt
mutatják,  hogy  a  tanárokat nem becsülték sokra, az iszlám kultúra kezdeti
időszaka  ezzel ellentétes képet mutat. A legelső századokban a legkiválóbb,
legerkölcsösebb  és  szavahihető  emberek  voltak  a tudás átadói, hiszen az
arabság  szempontjából létfontosságú volt "Allah üzenetének" minél pontosabb
és  hatékony  átadása.  Az  iszlám első tanítói ezért azok a férfiak voltak,
akiket maga Mohamed bízott meg. Ibn Khaldún szerint később, amikor az iszlám
több nép körében is elterjedt, a nagy törzsek vezetői a birodalom hatalmának
biztosításával  és  fenntartásával  foglalkoztak,  és  így  másokra bízták a
tanítást. (Ibn Khaldún, 1994; Ribera y Tarragó, 1928.)

   A legelső tanítómesterek életrajzi adatairól és tevékenységéről egy olyan
forrástípus bőséges bejegyzései tudósítanak, amely egyedülállónak mondható a
maga  nemében,  és  fényt  vet  nem  csupán  a  korabeli  tudományos,  de  a
demográfiai   viszonyokra  is.  A  középkori  iszlám  világban  rendszeresen
vezették  azokat  az  életrajzi  lexikonokat,  amelyek  lapjain több tízezer
személy életéről olvashatunk ma is. E művek keletkezésének magyarázata abban
áll,  hogy  az iszlám kialakulásának kezdeti időszakában szóban, nemzedékről
nemzedékre  adták  tovább  a  prófétai  hagyományokat,  és elengedhetetlenül
fontos  volt,  hogy  azok  valódiságához  kétség  se  férjen.  Az autentikus
hagyományok  megőrzése  érdekében nem mutatkozott más megfelelő eszköz, csak
az, hogy Mohamedig és segítőtársaiig visszavezetve feljegyezték minden ember
adatait, aki a hagyományőrzésben és a szövegek átörökítésében közreműködött.
Pontosan  leírták,  ki, mikor, kitől tanult, és mikor, kiket, mire tanított.
(Delgado,  1992.  és  Vernet,  1993.)  Ez a lánc-módszer már a preiszlamikus
időkben  is  ismeretes  volt,  a  költők  így  adták  tovább költeményeiket,
szájról-szájra.  Az  életrajzi  lexikonokban  az  egyes személyek neve mellé
leírták,  hogy mely tudományban járatos, hogy a Korán, a hadith, az irodalom
vagy  a  nyelvészet  volt-e  a  szakterülete.  "Nagytudású"-nak, a "tudomány
tengeré"-nek nevezték a kiemelkedő mestereket. (Delgado, 1992. 188.o.)

   Ezen  lexikonokból kitűnik, hogy már az iszlám első időszakában is számos
ember  foglalkozott  társai tanításával, a 10. századra pedig mind a keleti,
mind  a  nyugati  (al-andalúsziai)  területeken csúcspontjára ért az oktatás
kiterjesztése. Bagdadtól Cordobáig virágzott az ókori tudományok eredményeit
átadó és továbbfejlesztő muzulmán kultúra.


                       3. Tanári "képesítés": az iyaza

   Tanár   tulajdonképpen   bárki   lehetett,   aki   elegendő  ismeretekkel
rendelkezett a tanításhoz; a polgári hatóságok sem Keleten, sem Nyugaton nem
írtak    elő   semmiféle   követelményeket.  (León, Martin, 1994.) A tanítás
kiszélesedésével   azonban  együtt  járt  egy  bizonyos  fokozat,  az  iyaza
adományozása, amelyet nyugat-európai neveléstörténészek az európai egyetemek
licentiatusi  fokozatához  hasonlítanak,  ám a két fogalom nem teljesen fedi
egymást.   Az   iyaza   adományozásával  egy-egy  tanár  elismerte,  hogy  a
dokumentumot  elnyerő  diákja  teljesen  elsajátította  az  általa  tanított
könyvet  (tananyagot),  és  képessé  vált  annak  tanítására.  Ezen iratokon
feltüntették  a diák és tanár pontos nevét, a helyszínt és időpontot, amikor
a  diák  tudásáról  számot  adott, az eredményével, szorgalmával kapcsolatos
megjegyzéseket,  a  megtanult könyv szerzőjét, címét, fontosabb adatait (pl.
azt, hogy másolat-e vagy eredeti kézirata alkotójának), végezetül pedig azt,
hogy  kik  voltak  a  bizonyítvány tulajdonosának diáktársai. (Vajda, 1983.)
Cordobában már a 9. századtól általánossá vált ezen dokumentum adományozása.
Az iyaza kialakulása és elterjedése a bizonyítéka annak, hogy a tanári pálya
kezdett  kiszélesedni - és valószínűleg felhígulni -, ezért szükségessé vált
ez  a fajta biztosíték arra vonatkozóan, hogy valaki helyesen, megbízhatóan,
tanára nevében adja tovább a tudást.

   Ezt  alátámasztja az a tény is, hogy az egyre szaporodó könyvek másolását
a  tanárok  -  ha  lehetséges  volt,  akkor  maguk  a  szerzők - minduntalan
ellenőrízték,   javították,   hiszen  a  szövegrontások,  a  hanyag  szöveg-
felidézések  (szóban  és  írásban)  a prófétai hagyományok elferdítéséhez, a
Korán szúráinak megcsorbításához és félremagyarázásához vezettek volna.


                               4. Tanártípusok

   Az  oktatás  különböző  szintjein  eltérő  felkészültségű  és  műveltségű
emberek tanítottak, akik szülőföldjük tanítómesterein kívül általában keleti
tudósok iskoláit is felkeresték - ha máskor nem, mekkai zarándoklatuk során.
Az  alap-,  közép-  és  felső  szint  tanárai megnevezésükben is különböztek
egymástól. A gyerekek az alapiskolákban (vagy koranikus iskolákban - kuttab)
kezdték   meg   tanulmányaikat   a  tanár  (mu'allim)  irányítása  alatt.  A
tehetősebbek gyerekeikhez házitanítót (mu'addib) fogadtak.

   A  10.  századtól  kezdve a madraszák váltak a közép- és felsőfokú képzés
színhelyévé, amely iskolák általában a (főbb) mecsethez tartoztak. Mudarris-
nak  hívták  a  madraszákon  belül  a  jog tanárát, muqri-nak az alacsonyabb
posztot   betöltő,  Korán-olvasást  irányító  személyt.  A  hagyományokat  a
muhaddit  magyarázta,  az  arab  grammatikát  és  irodalmat pedig a nahwi. A
mufti-k  tanították  a  vallásos  tudományokat, és folyamodhattak a mudarris
címért. (Makdisi, 1977.)


                            5. A tanárok díjazása

   Azoktól  a századoktól, amikor az oktatás kiszélesedett, elterjedtek azok
a  szerződések,  amelyeket  a  tanulók szülei kötöttek a tanítóval, és abban
meghatározták azt, hogy pontosan milyen eredmény után jár fizetség. Nem volt
mérvadó  az,  hogy  mennyi időt vesz igénybe a tanítás, az számított igazán,
hogy  pontosan  mi  az, amit a gyermek megtanul. A szerződéseket 1 évre vagy
meghatározott  számú  hónapra  kötötték,  és  akkor  fizettek a szülők, ha a
gyerek   elsajátította   a  Korán  valamely  részét.  A  4.  és  5.  fejezet
elsajátítása  különösen  jelentős szakasz volt a tanulás folyamatában, ezért
ennek  végén  a  tanárok  általában nagyobb jótéteményben részesültek. Nem a
tanítási  idő  vagy  az  erőfeszítés  számított tehát a fizetségnél, hanem a
valóban  megtanult  anyag  - csakúgy, mint a preiszlamikus időkben. (Glassé,
1989.)  Elterjedt  szokás volt bizonyos ünnepeken ajándékokkal kedveskedni a
tanárnak,  ám  a  törvénytudó  férfiúk  minduntalan  kifejtették,  hogy ezen
adományok nem kötelezőek. A szerződések betartása körül természetesen számos
vita,  peres  ügy  keletkezett,  így  a  tanárok körében szokássá vált, hogy
mielőtt   elvállalták  volna  egy  gyermek  tanítását,  előtte  megpróbáltak
meggyőződni  annak  képességeiről,  nehogy becsapódjanak. (Ribera y Tarrago,
1928.)  A korabeli szerződésekből kiderül, hogy nem volt ritka eset az, hogy
egy  tanár különböző tantárgyakat oktatott, így a diákoknak nem kellett több
tanárt látogatniuk képzettségük elérése érdekében. (Galino, 1968.)

   A  neves  spanyol  történész,  Ribera y Tarrago 100 esztendővel ezelőtti,
Zaragozában tartott előadásában az al-Andalúszban élt tudós-tanárokról olyan
forrásokat  idézett,  amelyek  azt  mutatják, hogy a felsőfokúnak tekinthető
oktatás  még  kevésbé  jelentette  a  meggazdagodás útját, mint az alapfokú.
Történeteket  és  anekdotákat  idéz  arra  vonatkozóan,  hogy  a leghíresebb
spanyolországi tanárok csekély fizetségért, gyakorta ingyen tanítottak még a
10-11.  században  is.  Olyan  példákat  is  e mlít, amikor az ingyen oktató
tanárok  házukban  szállást és ételt nyújtottak - ellenszolgáltatás nélkül -
tanítványaiknak  vagy vagyonukat szétosztották a szegények között. (Ribera y
Tarrago, 1928.)


                            6. Milyen a jó tanár?

   Az iszlám világ neves tudósai számtalan alkalommal fejtették ki műveikben
azt,   hogy   milyen  a  jó  tanár.  E  témáról  való  gondolataik  vallásos
érzelmeikből  és  mindennapi  tapasztalataikból  egyaránt táplálkoztak. A jó
tanárral  szemben elsődleges kritérium volt az, hogy legyen erős a hitben és
járatos a tudományokban. Ibn Hazm, a sokat üldözött cordobai polihisztor úgy
vélekedett,   hogy   időpazarlás  és  elítélendő  vétség  az,  ha  a  tudást
tehetségtelen,   tanítói   szerepre  alkalmatlan  emberek  terjesztik.  Akik
hírnévre,   gazdagságra,  örömökre  vágynak,  nem  lehetnek  igazi  tudósok.
Szerinte  a  tudással  való  fösvénykedés  rosszabb,  mint  az  anyagi javak
kuporgatása,  az igazi tanár tehát szívesen és önzetlenül osztja meg tudását
másokkal.  (Chejne,  1993.)  Malic  ben  Anas,  akinek követőit összefoglaló
névvel  malikitáknak  nevezik,  úgy vélekedett, hogy vannak ugyan erkölcsös,
jámbor  életű  férfiak, de nem tanácsos tőlük tanulni, ha nem tudnak eleget.
(Ribera y Tarrago, 1928.) Mohamed szavait sokan idézték:

        "A tudomány olyan, mint egy vallás: nézd meg, kitől kapod!".

Azokat  a  tanárokat értékelték tehát nagyra diákjaik, kortársaik, akik nagy
tudással  rendelkeztek, és szívesen adták át ismereteiket tanítványaiknak. A
9.  században  Tha'lab, neves arab filozófus úgy emlékezett vissza Ibn Arabi
kurzusaira,   hogy  azalatt  a  mintegy  10  év  alatt,  amíg  századmagával
törökülésben kuporgott a tudós-tanár lábai előtt, az mindig, minden kérdésre
türelmesen   válaszolt,   mégpedig   anélkül,   hogy  valamilyen  könyvekben
utánanézett volna a dolgoknak. (Elisséeff és mtsai, 1977.)

   Al-Gazali  (1058-1111), hírneves bagdadi tudós "Bevezetés a tudományokba"
(Ihya') című művében nem csupán tudományos, teológiai kérdésekről írt, hanem
pedagógiai   témákat   is  érintett.  Természetesen,  hiszen  azt  vizsgálta
elsősorban,  hogy  hogyan  lehet  továbbadni a tudást. Úgy vélte, a próféták
után  második  helyen  állnak azok a tudós emberek, akik társaikat tanítják,
hiszen  ők  segítik  a többieket a tökéletesedésben, és így az Istenhez való
eljutáson  munkálkodnak. Az általa megfogalmazott gondolatok szerint a tanár
szerény  és  kedves  legyen, a diákjaival úgy bánjon, mint saját fiaival, és
tartsa  szem  előtt,  hogy velük szemben súlyosabb kötelességei vannak, mint
egy  apának,  hiszen  az  atya  fizikai  jelenléte  fontos,  a tanár viszont
szellemi,   örökkévaló   létét   nyújtja.  Az  önzetlenség  és  nagylelkűség
elengedhetetlen  tanári  tulajdonságok  al-Gazali  szerint,  csakúgy, mint a
nyájasság  és  a  türelem. Megszívlelendő és meggondolandó az a csaknem 1000
esztendőt  megélt  gondolat a Nizámijja bölcselőjének tollából, hogy a tanár
mindig tartsa távol magát attól, hogy lenézze azon tudományokat, amelyeket ő
maga   nem   művel,   és   igyekezzen   tanítványai  előtt  minél  szélesebb
tudáshorizontot   feltárni;   ügyelve   arra,   hogy   az  egyes  tudományok
tudományrendszertani helyét is megmutassa. (Galino, 1968.)

   Számos   más   forrásból  is  tükröződik,  hogy  a  tanárok  sok  esetben
meglehetősen  bensőséges kapcsolatot alakítottak ki diákjaikkal, lett légyen
tanítványuk  Harun  al-Rashid  kalifa csemetéje vagy egy "névtelen" sevillai
polgár  fia.  Vallást,  erkölcsöket,  tudományt  közvetíteni  és átplántálni
elsősorban  személyes  példamutatással, rengeteg odafigyeléssel, a tanórákon
kívül  ápolt  kapcsolatok  útján  lehet  - ezt sugallják és hirdetik az arab
források évszázadok távlatából.

   A  tanár  családi állapotára, életkorára, nemére vonatkozóan is születtek
leírások.  A  sevillai  Ibn 'Abdun szerint a tanár legyen családos ember, ne
legyen  fiatalabb, hanem inkább koros férfi. (Vernet, 1993.) Bár nem szabták
meg semilyen szabályok az iszlám világban azt, hogy milyen életkorú legyen a
tanár,  általában a tapasztaltabb, idősebb mesterek vonzottak több diákot. A
Keleten  tett utazások és a hosszas tanulmányok miatt persze általában eleve
érettebb  korúak  voltak  a tanítók, sőt, nem egy közülük egészen idős volt,
hiszen    közéleti    tevékenykedését   befejezve,   családja   eltartásának
megalapozása után kezdett az ifjúság neveléséhez. (Ribera y Tarrago, 1928.)

   Bár a tanítók túlnyomó többségükben férfiak voltak, nem zárták ki a nőket
sem  eme  hivatás gyakorlásából. A művelt muzulmán nők történetére vonatkozó
források  rendkívül  szűkösek, a fentebb már említett életrajzi lexikonokban
azonban  elvétve  róluk  is találhatunk adatokat, egyes esetekben tanítással
foglalkozó  asszonyokról  is.  (Lopez  de  la  Plaza, 1996) Főként azoknak a
nőknek  nyílott  lehetőségük  tanulásra,  akik  felsőbb  (uralkodói)  körből
származtak,   városiak   voltak   és   apjuk   (férjük)  is  foglalkozott  a
tudományokkal.  Az óvatos becslések szerint a tanult nők kb. 30%-a szentelte
magát  a tudás átadásának, főként az alapfokú oktatás szintjén. (Lopez de la
Plaza,  1996)  Elsősorban családtagjaikat vagy privilegizált helyzetben levő
családok  gyermekeit  (leányait)  tanították Korán-olvasásra ezek a hölgyek.
(Ávila,  1989.)  Al-Andalúsziában  a  fennmaradt  források  szerint  a 10.
században  élt  Ibnat  Sa'id  al-Balluti  volt  az  első  - berber családból
származott  -  tanítónő,  aki  nőket  oktatott. Cordobában élt, és ő volt az
ottani  kádi  huga  (Lopez  de  la  Plaza, 1996) A tanítással foglalkozó nők
általában  úgy  tanultak  és  tanítottak  - hacsak nem azonos neműekkel vagy
családtagjaikkal   érintkeztek   -,  hogy  függönnyel  vagy  ráccsal  voltak
elválasztva  tanáruktól  illetve  diákjaiktól. (Duby és mtsai, 1992.) Rafael
Valencia kutatásai során három neves sevillai tanítónő életrajzát tárta fel,
akik  a  9-11.  század  során tevékenykedtek, és az alábbi következtetéseket
vonta  le:  mindhárom  nő arab családból származott és szabad státuszú volt;
kettőjük  felmenői  is  tanítással foglalkoztak; ők is mindhárman ugyanolyan
tanulmányokat folytattak, mint koruk művelt férfiai. (Valencia, 1989.) A női
tanítók  tevékenykedése azonban úgy Nyugaton mint Keleten inkább ritkaságnak
számított,  és  nem  általános  jelenségnek;  a  források  szűkössége  pedig
gyakorta hipotézisek felállítására kényszeríti a kutatókat.

   Az  iszlám  történetében kiemelkedő szerep jutott a tudásgyarapításnak, a
tudás átadásának. "A tudás legyen gazdagságod, a nevelés a te díszed" - írta
Ibn  'Abd  Rabbihi,  az  al-'Iqd al-farid című művében, megfogalmazva azt az
általános  véleményt  hogy  a  tanultság és a jólneveltség hithű muzulmánhoz
méltó,  Allahnak tetsző tulajdonság. A tanítás, a tanári hivatás - különösen
az  iszlám  kialakulásának  és fénykorának idejében - nagyra becsült volt. A
muszlimok olyan elvárásokat fogalmaztak meg a tanárokkal szemben, amelyek ma
is  kiindulópontok  lehetnek ezen szakma erkölcsi, pszichológiai, tudományos
oldalainak  megvilágításához.  Az andalúziai tudós, Sa'id a népeket aszerint
ítélte  meg,  hogy  milyen  kultúráltsági  fokon  állnak.  (Sa'id, 1991.) Az
arabság  gyors  és  káprázatos középkori felemelkedésének egyik kulcsa pedig
éppen  nagyszerű  tanáraikban  rejlett.  Neves és névtelen tudósok (tanárok)
sora  kellett  ahhoz,  hogy  széles területeken elterjedjen az iszlám hit és
kultúra, hogy összegyűjtsék és továbbadják az ókori kultúrkincs színe-javát,
amelyeken szárba szökkent a középkori európai kultúra is.


                                  JEGYZETEK

Ávila,  María  Luisa: Las mujeres «sabias» en al-Andalus. In: Viguera, María
   J.  (ed.): La mujer en al-Andalus - Reflejos históricos de su actividad y
   categorías  sociales. Seminario de Estudios de la mujer - ediciones de la
   UAM, Andaluzas Unidas, Sevilla, 1989., 139-184. o.

Chejne, Anwar G.: Historia de Espa¤a musulmana. Catedra, Madrid, 1993.

Delgado, Buenaventura (ed.): Historia de la educación en Espa¤a y América I.
   La  educación  en  la Hispania antigua y medieval. Fundación Santa María,
   Morata, Madrid, 1992.

Duby,  Georges  - Perrot, M. (ed.): Historia de las mujeres en Occidente II.
   La  Edad  Media  dir.: Klapisch-Zuber, Christiane - Pastor Reyna. Taurus,
   Madrid, 1992.

Elisséeff,  Vadime  -  Naudon,  Jean - Wiet, Gaston - Wolff, Philippe (ed.):
   Historia  de  la Humanidad IV., Las grandes civilizaciones mediavales II.
   Planeta, Barcelona, 1977.

Galino,  María  Ángeles: Historia de la educación I. Edades antigua y media.
   Gredos, S. A., Madrid, 1968.

Glassé,  Cyril:  Dictionnaire  encyclopedique  de  l'Islam. Bordas, Londres,
   1989., Paris, 1991.

Ibn Khaldún: Bevezetés a világtörténelembe. Osiris-Századvég, Bp., 1994.

Korán - Ford.: Simon Róbert, Helikon, Bp. 1994.

León,  Esteban  -  Martín,  Ramón  Lopez:  Historia  de la ense¤anza y de la
   escuela. Tirant lo Blanch, Valencia, 1994.

Lopez  de la Plaza, Gloria: Mujeres educadas/ mujeres cultas - regla o libre
   elección  en el islam andalusi. In: Grai¤o, Cristina Segura (ed.): La voz
   del  silencio I. Fuentes directas para la historia de las mujeres (siglos
   VIII-XVIII). Asoci ación Cultural Al-Mudayna, Madrid, 1996.

Makdisi,  George:  Interaction  between  Islam  and  the  West. In: Medieval
   Education  in  Islam and the West, International Colloquia of la Napoule,
   Librairie Orientaliste P. Geuthner, Paris, 1977. 287-309. o.

Ribera  y  Tarrago, Julián : Discurso - leido en la Universidad de Zaragoza:
   La ense¤anza entre los musulmanes espa¤oles. Zaragoza, 1893.

Sa'id,  al-Andalusi: Science in the Medieval World - "Book of the Categories
   of Nations". Univ. of Texas Press, Austin, 1991.

Vajda,  Georges:  La  transmission du savoir en Islam (VIIe-XVIIIe siècles).
   ed.: Cottart, Nicole. Variorum Reprints, London, 1983.

Valencia,  Rafael:  Tres maestras sevillanas de la época del califato Omeya.
   In: Viguera, María J. (ed.): La mujer en al-Andalus - Reflejos históricos
   de  su actividad y categorías sociales. Seminario de Estudios de la mujer
   - ediciones de la UAM, Andaluzas Unidas, Sevilla, 1989., 185-190. o.

Vernet, Juan: El islam en Espa¤a. Mapfre, Madrid, 1993.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.