Dr. Kéri Katalin
ALAPFOKÚ OKTATÁS AZ ISZLÁM VILÁGBAN
A Korán nyelve
A Koránt Allah "világos arab nyelven" küldte el teremtményeinek, ám ezzel
kapcsolatosan igencsak megoszlanak a tudósok véleményei. A Szent Könyv
versei klasszikus arab nyelven szólalnak meg, helyesebben szólva annak egyik
alapja, a beduin költészetben használt költői koiné került felhasználásra az
isteni kinyilatkoztatás lejegyzésénél. Ez a nyelv, melyet valamennyi arab
törzs megértett, ám egyik sem beszélt, mesterséges nyelvnek tekinthető, mely
hosszabb folyamat során alakult ki. [1]
Az arabok a Korán nyelvéről azt tartották, hogy a legszebb nyelv a
világon, hiszen Allah e nyelven szólt az emberiséghez. E vélekedés arra
ösztönözte az arab tudósokat, hogy folytonosan bizonygassák nyelvük
nyelvészeti és stilisztikai fölényét más nyelvekkel szemben, amely egyben
vallásuk felsőbbrendűségét is jelentette számukra. [2] Ez több zsidó és
keresztény szerzőt arra ösztönzött, hogy saját nyelvének szépségét méltassa.
A zsidó Mosé ben Ezrá például a Biblia héber nyelvű szövegeinek esztétikai
értékét emelte ki, a katalán nyelv nagyszerűségét bizonyítandó pedig a
mallorcai tudós, Ramon Llull írt imádságoskönyvet. [3]
Az alapfokú muzulmán iskolákban a tanítás a Korán nyelvén nyugodott,
jóllehet, a tanárok és tanítványaik megértették és magyarázni is tudták az
egyes helyi dialektusban írott szöveget. A szövegek szóbeli átadásához, a
szép és helyes felolvasásukhoz már a Próféta kortársai elkészítették a
"ductus"-nak nevezett segédleteket, és megszületett egy ma is létező
muzulmán tudomány, az olvasmányok tudománya. [4]
Az arab írás
A Koránt eleinte szóban adták tovább, mert a 18 mássalhangzóból álló,
rövid magánhangzók és olvasáskönnyítő jelek nélkül használt írás nem volt
alkalmas a szúrákban lévő nyelvi finomságok visszaadására.
A 6. század elején Arábiában egy olyan írást használtak, amely a 300
évvel korábban Petrában élő nabateusok írása volt. Ezen írásrendszernek
folyóírásos formája nem maradt fenn, csak hieratikus aspektusai, melyeknek
Umm al-Djimalban fellelt kőfeliratos példánya nagyon hasonlatos a
későbbiekben Irakban virágzott kúfi íráshoz. [5] Ez az írásrendszer volt
használatos Mekkában is akkor, amikor Mohamed élt, de elemi szintje miatt
főként gyakorlati célokra használták (szerződések, levelek megszövegezése).
A tudás átadásának tehát egyetlen megbízható formája az orális tanítás volt
az iszlám első időszakában.
A 8. század végétől azonban mind többen kezdtek másolatokat készíteni a
Hagyományokról, a Koránhoz írott kommentárokról és jogi szövegekről, az írás
fokozatosan fejlődött és dicsőített művészetté vált. [6] Elkezdték gyűjteni
és másolni a tudományos szövegeken kívül a költészet alkotásait is, a
preiszlamikus idők gazdag anyagából is merítve. E folyamat hátterében az a
tudásvágy állott, mely Mohamed szavain alapult, aki társait tudásra
ösztönözte. A fellendülő iskoláztatást segítette a papírhasználat
elterjedése, a kínaiaktól tanult papírgyártás bevezetése. Míg korábban az
arabok csontokra, pálmalevelekre írtak - mely íráshordozó eszközök teljesen
alkalmatlanok voltak hosszabb szövegek lejegyzésére - a papír olcsósága és
szinte korlátlan mennyisége teljes mértékben kitágította az íráshasználat
lehetőségeit. A kéziratok a birodalom széltében-hosszában elterjedtek, a
másolói foglalkozás tízezreknek biztosított megélhetést, és a boltokban,
könyvtárakban bárki hozzáférhetett az iszlám kultúra alapműveihez. Keleten
és Nyugaton egész városnegyedeket tettek ki a másolóműhelyek, valamennyi
uralkodó kalligráfusok hadát foglalkoztatta, és a mecsetek mellett a
könyvárusok házai lettek a kulturális élet, az eszmecserék színterei.
Koranikus oktatás
Már a korai iszlám időszakában is a tanulmányok alapját a Korán
megismerése jelentette, kiegészítve a Hagyományokkal. Ez nem csupán vallásos
nevelést takart - mely kétségkívül a muzulmán oktatás lényege -, de a
politika, a társadalmi berendezkedés, a jog, a költészet, a nyelvtan, az
etika, a számolás főbb elemeinek megismerését is biztosította. Az iszlám
családtörténetről szóló művek egyértelműen leszögezik, hogy a kisgyerekek
koranikus tudományokra való rávezetése már a családon (háremen) belül
megkezdődött, ahol anyjuk és más nőrokonaik szóbeli tanításai alapján
alkothattak képet az iszlám hitről és a főbb viselkedési és rituális
szabályokról. [7]
Az első időkben főként a gazdagabb családok gyermekeit oktatták magasabb
szinten mind a keleti, mind pedig a nyugati területeken, főleg magántanítók.
A 9-10. századtól kezdve azonban jelentősen megszaporodott az alapfokú
iskolák száma, ahol bárki tanulhatott, aki a tanítónak járó - általában
csekély - járandóságot meg tudta fizetni. Mindez összefüggött annak
felismerésével, hogy a muzulmán társadalomban a tanulás felemelkedési
lehetőséget jelentett. A gyerekek 5-6 éves koruktól kezdték meg
tanulmányaikat magántanító vezetésével, otthon, vagy a köznapi szóval
kuttab-nak vagy maktáb-nak hívott nyilvános iskolában. (Az arabok körében
kötelező körülmetélés általában közvetlenül megelőzte a fiúk iskolába
kerülését, így az azzal kapcsolatos örömünnep egyben gyermekkoruk lezárását
és tanulmányaik kezdetét is jelentette.) [8]
Az alapiskolákban - az iszlám világban mindenütt - a Koránolvasást, írást
és a szövegek memorizálását tanították elsősorban, nagy volt azonban az
eltérés országonként (régiónként) abban a tekintetben, hogy hogyan
következtek egymás után a tananyagok. A keleti területeken általában úgy
kezdték a tanítást, hogy Korán-részleteket olvastattak és memorizáltattak a
diákokkal. A kicsiknek először is azt kellett fújniuk, hogy
"Vallom, hogy nincs több Isten, csak Allah, és Mohamed az Ő
Prófétája".
A szövegolvasás (felidézés) után nyelvtanilag elemezték az egészet, és a
tanító próbálta minél világosabbá tenni a szöveg értelmét. Ibn Djubair,
spanyolországi szerző "Utazás" című művében azt írta, hogy Damaszkuszban -
csakúgy, mint más keleti városokban - a fiatalok tanítása a zsoltározás
művészetére korlátozódik. Megtanítják nekik a lehető legtökéletesebben a
Szent Könyvet, és különös gondot fordítanak a szövegek leírására. Az
írástanítás Keleten általában külön, arra specializálódott tanár vezetésével
folyt. [9] Minden egyes betűt külön, nagy gonddal tanultak. Így az ottani
területeken kiváló kalligráfusok nevelődtek.
Ezzel szemben az al-Andalúszban működő alapiskolákban és a tunéziai
intézményekben, ahol sok spanyolországi tanító helyezkedett el, a legtöbb
esetben nem a Koránolvasással kezdték tanulmányaikat a gyerekek. A legtöbben
úgy vélekedtek, hogy először meg kell tanulni helyesen használni az arab
nyelvet, hiszen csakis így lehet megérteni és magyarázni a Koránt. Abu
Bequer ibn Arabi például azt írta, hogy meggondolatlan lépés a gyerekeket
arra kötelezni, hogy Allah könyvével kezdjék tanulmányaikat, és azt
olvassák, amit nem is értenek. [10] Szerinte az arab nyelvvel és
költészettel kell kezdeni az alapoktatást, azután pedig számolással kell
foglalkozni, mert csak az effajta előképzettség teszi képessé a diákokat a
Korán tanulására és felsőbb tudományok megismerésére. [11] Sokan osztották e
nézeteket. [12] A spanyolországi iskolákban az írástanításra kevesebb időt
és gondot fordítottak. Általában egész szavak, mondatok másolásával vezették
be a gyerekeket az írás gyakorlatába, így az egyes betűk szép megformálására
kevésbé fordítottak gondot. Bár kevesebb volt al-Andalúszban a kiemelkedő
írásművész, mint Keleten, többen voltak azok, akik jobban tudtak írni,
hiszen a nyelvtani szabályokat is tanulták az írás-gyakorlással
párhuzamosan. [13] A tanulás legfőbb módszere a memorizálás volt.
Az oktatás módszerei, eszközei
A Korán-tanítás legfőbb módszere a memorizálás volt. A tanár előolvasta a
szöveget, a gyerekek utánamondták kórusban, azután pedig egyenként. Az
tanulótermek hangosak voltak a szövegek kántálásától, a diákok kissé előre
hajolva ismételgették a sorokat. Az olvasás is kórusban folyt, amíg az egyes
tanulók biztonságot nem szereztek a betűk felismerését és összekapcsolását
illetően. (L.: Az indusdió magja című cikket!)
Az íráshoz a gyerekek fényes, erős fából való táblákat használtak,
amelyeket törökülésben ülve a térdükön tartottak. Ezekre a táblákra írtak
krétával vagy tintába mártott tollal, és vízzel lemosták a szavakat, ha már
nem volt szükség rájuk vagy javítani akartak. [14] A kicsiknek nem voltak
könyveik, hanem a tanító által előre leírt szövegeket olvasták és másolták.
Az oktatás helyszíne és időtartama
Az oktatás helyszíne és időtartama koronként és földrajzi területenként
változott. Az első időkben, amikor az oktatás ingyenes volt, a tanítók ott
tanítottak, ahol éppen adódott. Saját házuk udvarán, a műhelyben vagy
boltban, ahol dolgoztak, vagy a mecsetek udvarában. (A mecsetek falai között
eleinte, amikor még alacsony volt a diákok száma, nem igen folyt koranikus
oktatás, hiszen a kisgyerekek hangos kántálása zavarta a nagyobbak
tanulását, beszélgetését, ájtatosságát. [15] A mai értelemben vett tantermek
leggyakrabban a tanító házában voltak; szőnyegekkel, falikárpitokkal
berendezett szoba várta a nebulókat. A tanulók számának emelkedésével pedig
a mecsetekben is megjelentek a Koránt memorizáló tanuló-csoportok, de
egymástól gondosan elválasztva. A tanár általában állt vagy zsámolyon ült
diákjai előtt, akik kör vagy félkör alakban ültek lábainál a földön, vagy
szalmafonatokon. [16] A tanulók száma teljesen eltérő volt; egytől akár
ezerig is terjedhetett az egy tanár által tanított gyerekek létszáma, de az
átlagos csoport 80-100 főből állt. A termekben aszerint alakult ki az
ülésrend, hogy ki mikor érkezett: a fürgébbek foglalhatták el a tanárhoz
legközelebb eső helyeket.
Az oktatás mindig úgy kezdődött, hogy a diákok imát mondtak. Egy 9.
századból fennmaradt, tanároknak készült szabálygyűjtemény szerint az
alapiskolákban a diákoknak a délelőtt első részében olvasniuk kellett,
azután ebédig az írástanulással foglalkoztak. Délután a tanultak ismétlésére
fordították idejüket, csütörtökön pedig áttekintették a hét során
tanultakat. Az iskolai munkát óra- és hétközi szünetekkel szakították meg: a
péntek mindig pihenőnap volt, és Ramadamkor illetve más vallásos ünnepeken
is 3-5 nap vakációt kaptak a gyerekek. Hiányoztak azonban a ma ismeretes
több hétig tartó szünidők. [17]
Az alapszintű oktatás 4-5 évig tartott, de a 12. századi al-Andalúszban
például 13 éves korukig is részt vehettek az alapképzésben azok, akik nem
kívántak 10 éves koruk után tudományokkal foglalkozni. [18]
JEGYZETEK
[1] Simon Róbert: Korán - A Korán világa. Helikon, Bp., 1994., 492-493. o.
[2] Vernet, Juan: El islam en Espa¤a. Mapfre, Madrid, 1993., 31. o.
[3] Delgado, Buenaventura (ed.): Historia de la educación en Espa¤a y
América I. - La educación en la Hispania antigua y medieval. Fundación
Santa María, Morata, Madrid, 1992., 181. o.
[4] Vernet, Juan... i. m., 32. o.
[5] Elisséeff, Vadime és mtsai (ed.): Historia de la Humanidad III. - Las
grandes civilizaciones medievales I. Planeta, Barcelona, 1977.,
483. o.
[6] Uott., 485. o.
[7] Barcilo, Carmen: Mujeres, campesinas, mudéjares. In: Viguera, María
José (ed.): La mujer en al-Andalus. Madrid-Sevilla, 1989., 216. o. és
Marín-Guzmán, Roberto: La familia en el islam. In: Estudios de Asia y
Africa. N 99., 1996/1., XXXI. évf., 128. o.
[8] Galino, María Angeles: Historia de la educación I. Gredos S. A.,
Madrid, 1968., 455. o.
[9] Elisséeff, Vadime és mtsai (ed.)... i. m., 489. o.
[10] Ribera y Tarrago, Julian: La ense¤anza entre los musulmanes espa¤oles.
In: Disertaciones y opusculos I. Madrid, 1928., 264. o.
[11] Uott., 264. o.
[12] Galino, María Angeles... i. m., 457. o.
[13] Ribera y Tarrago, Julian... i. m., 265. o.
[14] Uott., 265. o.
[15] Elisséeff, Vadime és mtsai (ed.)... i. m., 487. o.
[16] Ribera y Tarrago, Julian... i. m., 326. o.
[17] Elisséeff, Vadime és mtsai (ed.)... i. m., 487. o.
[18] Díaz, Alfonso Capitán: Historia del pensamiento pedagogico en Europa.
Dykinson, Madrid, 1991., 195. o.