Dimenzió #11

eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                                Bohár András

                        HATÁR - VIDÉK - FILOZÓFIA [*]

----------------------------------------------------------------------------
[*]  Mészáros  András:  A  filozófia határvidékén. Nap Kiadó, Dunaszerdahely
     1996.
----------------------------------------------------------------------------

                       (In: Új Forrás, 1997. 9. szám)


                                   (határ)

   A  határok  kijelölése  éppúgy izgatta a bölcselet prominens képviselőit,
mint  a  határok  mindenkori  át-hágásának  kísértése.  A  mitikus világrend
megjelenését   a   physis   és   polisz  körvonalazása  követte,  hogy  majd
átminősülhessen   mindez   valóságon   túli   valósággá,   univerzalisztikus
világszemléletté,   szubjektum-  és  egzisztenciálfilozófiai  alapozássá.  A
határokat felállítók idegensége pontosan annyira nyilvánvaló, mint amennyire
a  kinnrekedtek  vagy  bennszorultak  hiányérzete.  Mindenki számára kínos a
helyzet.  Akik  a  problémát  előidézték  saját pszeudo-azonosságukat tennék
kockára,  ha  módosítanának.  Az  elszenvedők  pedig,  ha tudatosult bennünk
mindez, akkor magukba rejtik, vagy...

   Ennek  a  vagy-nak  a  különböző természetét szedi lajstromba a filozófus
(Mészáros    András).    Nem    feledkezve    meg    a    léthelyzet   alap-
meghatározottságairól,     a     "mintha-lét"     kiinduló     feltételeinek
számbavételéről.  "A vélekedés tehát olyan irányban deformálja a kérdések és
az   ismeretek  viszonyát,  hogy  a  dilemmák  -  amelyek  létünk  alapjaiba
ágyazottak  -  elve  kizárják  a  nemtudás  beismerését vagy egy másik tudat
beismerését." Filozófusunk végig arról az erőszakmentes, értelmet feltáró és
arra  hatás  gyakorló kényszerről beszél, hogy a "nemtudás kizárása" még nem
jelenti   a  kisebbségi  "mintha-lét"  ontológiai,  kognitív  és  gyakorlati
kérdéseinek eltűnését.

   Hogy  a  határok  megismerése  és  tudatosítása  a  filozofálás  alapvető
feladatai   között   tartható   számon,   arra   szerzőnk   az  agonális-elv
újraértelmezése  kapcsán  hívja  föl figyelmünket. Az agóra és a filozofálás
egybekapcsolásának  felidéződése (1989) jelzi a bölcselet megszüntethetetlen
dialogikus  jellegét,  a  lét alapjaira rákérdező természetét és a kimunkált
igazság érvek általi elfogadtatását.

   Mészáros  András  pontosan azoknak a neuralgikus pontoknak határpontjaira
kérdez rá, amelyeknek kibeszélése nem éppen gyakori. A modern és posztmodern
viszonyának  regionális létfeltételekhez kötött értelmezése olyan filozófiai
természetű  hívószavakat  tölt  meg  friss  tartalommal mint például az idő.
Ennek  kontextusában  kérdésessé tehető a "radikális konstruktivizmus", ahol
az   ismeretek   az   objektivizmussal   szemben   a  szubjetumon  keresztül
reprodukálódnak,   valamint   a   "játékos  elképzelések  kreativizmusa".  A
premodern  társadalmak  individuális,  sajátos  mozgástempójával  szemben  a
modern  társadalmak  absztrakt  időfogalma  a  semlegességet, a szinkronitás
kényszerét  és  az  állandó  időhiányt  demonstrálja  mindennapjainkban és a
társadalom   éppígylétével   összefüggésben.   Rutincselekvéseink  határidők
szorításában  vergődnek,  s tevékenységeink időszükségletének ismeretlensége
eltakarja előlünk a valós időkalkuláció lehetőségét. Mindehhez hozzáadódik a
társadalmi  szinten jelentkező lemaradás időzavara, megtetézve azzal, hogy a
lemaradás  behozására  egyre  csökkenő  idő  adatik  meg a külső lehetőségek
behatároltságának   következtében.   Így   csak   pillanatnyi  lehet  az  az
időintervallum  is,  amikor  elgondolkodhatunk,  hogy  milyen feszültségeket
hordoznak azok a társadalmak, amelyeknek nincs elég idejük, hogy rászokjanak
a  közös mindennapi élet normáira, s hogy milyen következményekkel járhat az
intolerancia zsigereinkig hatoló méregkoncentrátuma.

   De  az  individuumok  önértelmezésének határait is érzékelteti Mészáros a
68-as nemzedék lehetséges tipologizációjának felvillantásával, ahol a Saulus
és   Paulus   nem   tradicionális  értelemben  szerepel,  a  jogosultság  és
illetékesség  nézőpontjai sokfélék, s tragédia és katarzis lehetősége éppúgy
fönnáll,  ám  mégis  az  utolsó  esély  panorámája  nyújt  némi  reményt: "A
kitagadottaknak   elégtételt,   a   megtűrteknek   létük   ambivalenciájának
feloldását,  a  kiválasztottaknak  a  szakmai  hatalomról  való lemondást és
főként   a   múlt   bevallását,  az  ironikusoknak  a  kiindulóponthoz  való
visszatérést  és  a  szereplőtársaktól való távolságtartást, a névteleneknek
magukratalálást,  a szereplőtársaknak (ha képesek rá) morális depressziót, a
kezdőknek kitakarított színpadot."


                                   (vidék)

   Hogy milyen játéklehetőségek adottak, s hogy milyenek adódhatnának, arról
nem  pusztán  a filozófiai reflexió megnyilatkozásaiból tudhatunk, s mégcsak
nem  is ennek saját műfajához kötött felbomlása kapcsán. Mivel ezek a formák
akkor  is  megtartják  a  metafizikai  jellegzetességüket,  ha  azt teljesen
tagadják.  Másképpen  fogalmazva  a vidék természetrajzáról és antropológiai
állapotáról  a  poétikus  beszédformák  sok  esetben  többet mondanak mint a
határokon  belülre terelt fogalomvezérelt textusok. Nem véletlen, hogy ezt a
játéklehetőséget   sem   szalasztja   el   Mészáros   András,  amelynek  két
alapaxiómája a következőképpen hangzik:

"1. A válaszok mögött kérdések vannak.
 2. Ostoba,  aki  azt  hiszi,  hogy  a  válaszok  egyértelműen  a kérdésekre
    vonatkoznak.!"

   Fernbauer  Gábor  két  könyve  kapcsán  megfogalmazódnak  azok  a  játék-
kombinációk,  amelyek az idő önértelmezésének keretében tágítják a "Provinz"
látó-határát,  s  rákérdeznek  a személyes megnyilvánulásokban tetten érhető
kimondhatatlan  téma-keresésekre. A különböző textusok révén megszólíttatott
olvasó önként lemondhat az értelemegész kutatásáról. Ám az aforizmák puzzle-
játéka   újfajta   létértelmezést   kínál:  bele-gondolást,  mellégondolást,
hozzágondolást,  vele-  és  együttgondolkodást. Ezekben a formavariációkban,
amelyek  recenzióként, töredékhalmazként, feljegyzésként sorolhatnánk műfaji
kategóriákba   (ha   szükség   lenne   effélére)   olyan  "meta-metafizikai"
töprengéseknek,  gondolat-gördülések  találnak  helyet,  amelyek  visszájára
fordítják  a  nyugati posztmodern puzzle-játék lényegiségét. Mert itt nem az
egyedi   különös   kontextualizációja   jelzi   a   "Provinz"  át-értékelési
kísérletét,  hanem  az  általános  formatartalmat  hordozó  gondolatmonászok
érzékeltetik  az  illatokat,  gesztusokat  a  kiindulópontok egyidejűségének
egymásrakövetkezéseit, átfedéseit.

   Ám   a  tőzséri  magánvaló  kapcsán  a  tragikus  létértelmezés  poétikai
játékának   műhelytitkaira   is   rávilágít   szerzőnk.  A  hagyomány  intim
önértékeinek    kitörölhetetlensége    és   az   univerzalizmus   lehetőség-
feltételeiből   kinövő   remény   feszültségzónái   láthatóvá,  érezhető  és
képzelhetővé  teszik  annak a magánvalónak a természetét, amely csak az ezen
tájékon  termő gombák, és egyéb furcsaságok adhatnak tudtunkra "Közép-Kelet-
Európában  a  "mintha-lét"  "n"  dimenziójú.  Az "n" dimenziót nem extenzív,
hanem  intenzív  értelemben  végtelennek  tekintve,  hiszen a koordináták és
kiterjedések egymásba is fonódnak, máskor pedig egymást semlegesítik. A Múlt
az  enyém  is,  meg  nem  az enyém, hiszen a Történelem vállán cipelő néphez
hozzá  is  tartozom (egy dimenzióban), meg nem is (egy másik dimenzióban). A
szubjektum  így  nem  válhat  ironikussá,  mert ahhoz kívüle és felette kéne
állnia  a  "mintha"  létnek."  Ezzel  ismét  visszahozza Mészáros a poétikus
játéktérbe,  a határprobléma kapcsán már jelzett "mintha-lét", szubjektumhoz
kötödő,  ám  mégis  ontológiai és történetfilozófiai reflexiókhoz kapcsolódó
odafordulását.  Azaz azt tudatosítja ismételten, hogy a poétikus beszédforma
mélyrétegeiben felfedhetőek azok a vonatkozási problémák, amelyek nemcsak az
általános  különös  megjeleníthetőségében tehetik érzékelhetővé a szubjektum
ironikus   intencióinak   lehetőségét   és  hiábavalóságát,  de  a  történet
visszajátszása   is  tanulságos  lehet:  a  különösben  meglátott  magánvaló
hozzáférhetetlenségével    együttgondolt    "mintha-lét"    peremhelyzetének
bemérése.

   S    még    egy-kettő-három-négy   "konkrét-n"   dimenzióval   rendelkező
pillantfelvételt   szemlélhetünk   a   "tizenkilencedik  századi  ismeretlen
eperjesi  filozófus  hagyatékának"  közzétételekor, a hrabali "unio-mystica"
mindennapi    átlényegítései    kapcsán   vagy   Kundera   és   Wittgenstein
újraértelmezése    kapcsán    keletkezett    töredékeket    olvasva.   Olyan
szemléletbővítő  és  tradícióértést elősegítő/módosító szándékokat fedhetünk
fel  ezekben  az  írásokban,  amelyek  mind  az idődimenziók, mind a nyelvi-
játékok  radikális  posztmodern  eklektikájával  szemben vagy mellette, ám a
mindenkori  morális elkötelezettség igényével: a ténylegesen létező környező
világ  át-élhetőségeit  veszik célba. A "múlt századi eperjesi bölcselő" így
fogalmaz:  "Az alázat itt is, akárcsak a sejtés esetében a köztem és a másik
ember   (sajátságos   realitás)   közti   határ   átjárhatóságán  (sőt,  meg
megszüntetésén)  alapszik.  Nem  leszek  talán  messze az igazságtól, ha azt
állítom,  hogy  ez  a  "köztesség" - amelyet sem a hit, sem az ész nem képes
felderíteni  - önmagát mutatja meg ebben az alázatban. Ami azt is jelentené,
hogy  az  alázat  révén feloldódik a határ az érzéki-konkrét és az absztrakt
általános  között,  valamint  hogy  az érzékiben megtestesülnek az általános
bizonyos jegyei és az érzéki az absztrakt hozzáférhető formájává válik."


                                 (filozófia)

   S  hogy  mennyire jellemző gondolkodás- és beszédforma Mészáros Andrásnál
is  az a bizonyos "köztesség", azt kiválóan érzékeltetik azok az elemzései,
amelyek egy-egy filozófiai textus vagy problémahalmaz nyomán öltenek látható
alakot.  Mindjárt  itt  van  Eugen  Fink  A  boldogság  oázisa könyvének át-
tekintése.  Ahol  két  játékfelfogás  kapcsán  számtalan  olyan  problémával
szembesít  bennünket,  amelyek  eminens filozófiai kérdésfeltevésükön túl is
figyelmet  érdemlőek.  A létezés alapjellegzetességeként értett játékfogalom
érzékelteti  a  husserli  transzcendentális  ego szubjektivizmusára irányuló
meghaladási   kísérletet,   azaz   egy   olyan   fenomenológiai  beállítódás
körvonalazását,  ahol az egyes egzisztenciálék, a halál, a munka, a hatalom,
a szeretet és a játék egyaránt a véges emberi élet teljességéről tudósítanak
a pillanat intenzitására építve.

   A  nyugvó jelen középpontjából leírható egzisztenciálék és kapcsolódásaik
rekontrukciói ideális esetben eljuttathatnak az emberi létezés megértéséhez.
A  játék zsenialitása a szabályok kihasználásával individualizálódik, míg az
ellenpóluson   a   szerelem   "csak"   a  másik  individualizálódásába  való
beleélésként  mutatkozik  meg:  így szerelem és halál egybetartozóak, egymás
nélkül    elképzelhetetlenek,    a    káosszal,   elrendezetlenséggel   való
szembenézésre utalnak; mindezen élet-összefüggések másik vetületében a munka
alapvető  konstiúciói,  a  hatalom  egyénen túlmutató "itt és most"-jai és a
játék  szubjektív  feltételének hangsúlyozása az autonóm világ tételezésének
zálogaként jelenik meg érzékeltetve az emberi életet keretező, megszilárdító
rendszer   elemeinek   relációit.  S  fontos  annak  kiemelése,  hogy  ez  a
fenomenológiai  beállítódás  lehetőséget  kínál a valóság racionális vázának
leírására  is,  míg  a  tisztán  metafizikai játékfogalmat és a lét értelmét
egybekapcsoló kísérletek esztétikai világszemlélete az áhítat, lelkesültség,
szeretet,  hódolat  előtérbe  helyezésével  háttérbe  szoríthatja  a kétely,
kiszámíthatóság és racionalitás jelentőségét.

   Azonban a jelzett metafizikai játékelmélet esélyei is megsokszorozódnak -
mondja Mészáros András -, mert mikor a világ játékszerré válik, s a játéktér
egyre  inkább  elhomályosul,  s váratlanul bukkannak fel rajta az ismeretlen
cél  felé  vezető utat nehezítő csúcsok és szakadékok, akkor az egyénnek nem
marad  más  választása,  mint  elfogulatlan  biztonsággal  közeledni az élet
kiszámíthatatlan  kanyarulatai  felé,  mintha  azokat  ismerné.  De  azt  is
hozzáteszi  szerzőnk  az  Újszövetség  és Fink szellemében: csak játékosként
juthatunk be az Úr országába.

   S   ezzel  ismét  egy  újabb  nézőpontot  kínál  szerzőnk.  Mert  nemcsak
társadalomelméleti  (ontológiai)  szempontból  kísérelhető  meg a társadalom
illetve  az egyén rendelkezésére álló időmennyiség kritikai felülvizsgálata,
hogy  hogyan,  mikor  és mennyi modernitás és posztmodernitás kellene nekünk
valójában,   de   jelzi  a  Rortyval  "szembeni"  észrevételének  egy  másik
továbbgondolási  lehetőségét  is.  Mert  nem  véletlen,  hogy a műalkotások,
nyelvjátékok   és   kulturális   szituációértelmezések  különössége  kapcsán
("Provinz")  jelezhető a játék megmutatkozási lehetősége, egyéni, közösségi,
valamint időben és térben is különbözőképpen változó teljesítményei, s az is
magától  értetődő,  hogy  az  egzisztenciálék  fenomenológiai és metafizikai
jellegzetességeinek  egyaránt  lehetőséget  kínál  a filozófiai értelmezések
körében.  Ám  az  is  szükségképpeni  kritikaként  jelenik  meg,  amit saját
létértelmezési  kísérletei  nyomán  rögzít:  "A rendszerfilozófiával Richard
Rorty   az  ún.  épületes  filozófiát  állítja  szembe.  A  rendszeralkotók,
szerinte,  konstruktívak és érvekkel jönnek, az épületes gondolkodók viszont
reaktívak  és  szatírákat, paródiákat, aforizmákat írnak. A szervesen működő
társadalmakban ez a filozofálási mód csak a filozófia művelésének elfogadott
paradigmája  és  metanormái szerint "abnormális". A liberális demokráciáknak
ugyanis  nincs  szükségük bölcseleti alapvetésre vagy igazolásra, mert ennek
az  emberi  tevékenységnek  az  univerzalisztikus módszerei nem hoznak semmi
hasznot.  Ott azonban, ahol még folyik a harc az "univerzáliákért", ott ahol
új értékeket keresnek, a filozófia nem lehet fennkölt játék. Pontosabban nem
lehet  csak fennkölt játék." S éppen a határok metafizikai kijelölése, amely
a  különböző  filozófiai  irányzatok  által  is elfogadott szabadság elvének
transzcendálásában  érhető  tetten,  valamint a játékkombinációk és taktikai
variánsok  posztmodern  szellemiséget  idéző  sokféleségének  együttlétezése
jellemzi leginkább jelenünket. Ám régiónkban még nem teljesen tisztázottak a
játéktér  kijelölésének  feltételei,  hogy  a csapatok felállításáról vagy a
játékszabályok  nyilvánossá  tételéről,  együttes  elfogadásáról  már  ne is
beszéljünk.  Éppen  ezért  van  szükség olyan "határ-vidék-filozófiákra" is,
amelyek  előmozdíthatják, hogy minél előbb elkezdődhessen a tényleges játék,
igazi játékosokkal: "A sorsát vállaló ember a játékos. Tudja, hogy veszíthet
is. Mégpedig nem akármit: akár a saját életét is. De ő azt is tudja, hogy az
élete  nem a teljes léte. A játszma ugyanis éppen a létre megy ki. És az már
megéri a kockázatot."
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező