Dimenzió #11

eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                                Bohár András

                            SOLUS IPSE: KÖZÉPRŐL?

              - Tőzsér Árpád: Mittelszolipszizmus (1994-1972) -

                        (In: Jelenkor, 1997. 3. szám)


                            (viszonyítási pontok)

   Sajátosan  rendhagyó,  rendet  hagyó  Tőzsér Árpád legutóbbi gyűjteményes
könyve.  Nem  pusztán abból adódóan, hogy az egybeszerkesztés, az elmúlt két
évtized  terméséből  s  néhány  újabb  darabból,  nem  a  szokásos  időrendi
stratégiát  követi,  közreadva  a  legjobbnak  ítélt  munkákat  keletkezésük
sorrendje  szerint.  Hanem  azérti  is  mert,  visszaszámlálásként  tekint a
jelenből  a  múltba.  Így  különös  jelentőségű  az  át-tekintő, ön-értékelő
tőzséri  újraolvasás,  mert  nemcsak  a  formálisnak  is tekinthető minőségi
motívumok  érvényesítésére  koncentrál,  s  mégcsak  nem  is  egyszerűen  új
tematizációs  rendbe szervezi szövegeit. Ha így volna, akkor egy volna jelen
könyv  is, az egyre gyakrabban közzétett válogatások közül, s akinek eleddig
nem  lettek  volna  birtokában  a  szerző  ezt  megelőző  kötetei,  az  most
megnyugtatólag  konstatálhatná: megvannak a fontos versek, ráadásul a szerző
válogatásában.

   Tőzsér  saját  költői  szövegeinek mindenkor megváltoztathatatlannak hitt
valóságát,  az aktualizált determináltságot kérdőjelezi meg azzal, hogy újra
és  újra  a  virtualizálás  megjelenítésével  mutatja  meg  az  aktualizálás
lehetőségeinek   egyfajta   játékterét   (Gadamer).   S  ez  rokon  azzal  a
szemlélettel is, amelyet Cselényi László újraolvasásai, újraírásai vetítenek
elénk.  Azzal  a  különbséggel,  hogy  míg  Tőzsérnél az elsődleges poétikai
jelentéstulajdonítási   szándékok   mindenkor  nyilvánvalóvá  válnak,  addig
Cselényi aleatórikus versépítkezése a mélyrétegek önműködő strukturáltságára
éppúgy  hagyatkozik,  mint a szándékolt megfeleltetésekre. Azonban mindkettő
esetében  azzal  szembesülhetünk,  hogy  a költői beszéd zárójelbe tételével
együttesen jelenik meg a poézis általi interpretációk végtelen lehetőségének
feltárása.

   Ennek   szellemében   Tőzsér   "visszaszámláló  mittelszolipszizmusa"  is
többféle  viszonyítási  pont  kijelölését  hozza látóterünkbe. Az értelmezés
kezdőakkordjaként   csendül   fel   a  Jalousionisták  nyitó  szövege,  alíg
félreérthető  ajánlással:  Nemzedéktársainak  egy  outsider. Ezt önreflexiós
megnyilatkozásként   is   számba  vehetjük,  hisz  egybevetései,  példázatai
világosan láttatják a hatvanas évek költészeti újításainak minőséghez kötődő
vonzódásait (Cselényi László, Orbán, Tolnai, Tandori, Szilágy Domokos), majd
végül  a  hetvenes  évek  nyitányát  jelképező  Oravecz megidézését, aki:...
"szemem   láttára   éppen/garantáltan   urbánus   verset   csinál   abból  a
nehéz/szalmaszagból,  amelyből  én  csak valami suta/népi avantgárdot tudtam
kevercelni,...  "Ez  több szempontból is fontos. Mivel azt a hangot, amelyet
az  első  két  könyv  reprezentált (Mogorva csillag 1963. Kettős űrben 1967)
ezzel  a gesztussal maga mögött is hagyja, s már csak emlék a mindent magába
fogó   expresszív   szemlélet  (Férfikor),  s  az  erkölcsi  intencionáltság
közvetlen  megjelenítése  (A  költő  kérdez,  A  költő  nem  felel). A saját
élményvilág már nem közvetlen módon aktivizálja a szöveget, pusztán rákérdez
az   emlékek   természetére  és  beavat  a  folyamatos  meditáció  különböző
impulzusaiba:  "...a  vers  tárgya nem azzal hívja életre a verset ami hanem
azzal  ami  nem  a  vers / a tárgyak bűntudata a hiány az emlékezet befelé /
táguló  fekete  üregének  roppant  szívása  csakhogy  a versben a költő arra
emlékezik   amit   azelőtt  sohasem  tudott  csak  azt  tudja  hogy  valamit
elfelejtett  s  minden  erejét megfeszítve megpróbál emlékezni..."(Tanulmány
egy    kucsma   /   és   a   költészet   /   természetéről)   Ennek   szinte
kinyilatkoztatásértékű  példája  a  "vers  nélküli  vers"  Mittel  úr általi
feltalálása,  ahol  immáron  nemcsak  a  költészet  tárgyától,  hanem  saját
személyétől  is eltávolodik Tőzsér. Ismerünk hasonló költői szerepjátékokat,
pszeudo-akciókat  (elég, ha csak Kálnoky figuráira gondolunk), azonban itt a
kontextus  árnyalatai, és jelentésszórásai sajátos tágulási dimenziót hoznak
mozgásba.  Azt  a  kettősséget,  hogy  az  egyén ugyan már csak észleleteire
érzületeire,   álmaira  hagyatkozhat,  ez  jelentheti  számára  az  egyetlen
bizonyosságot,  s  ez mint tudjuk a szolipszizmus logikájából, csak érvelési
techhnikájával   igazolja   a   külvilág  zárójelbe  tételének  lehetőségét.
Ugyanakkor   a  privát  világ  senki  máséval  nem  egyeztethető  észleletei
szüntelenül ütköznek a külvilág által közvetített tényekkel, érzetadatokkal,
mások észleleteivel. Így a költészet ennek a viszonynak a megszólalási módja
lehet:  az  elképzelt  világ  és  valóságos világ szembesítése, a lehetséges
világok  egymás  mellett létezésének folyamatos újraértelmezése. S ezt hozza
közelbe  az a töréspont is, amelyet a Mittelszolipsziszmus (Bevezetés Mittel
úr emlékeibe) "emléktelen boldogságként" tesz szemléletessé, s kapcsol egybe
a költői világértelmezés érvényességével:

        Mint hogyha mindig teljes
        fényben jártam volna:
        nem volt árnyékom,
        a halhatatlanság belülről világított meg.
        Számomora bizonyosság volt
           a költő véleménye. Élni egyetlen út, s a
           bizonyosság nyeléből akkor még nem pattant ki a penge:
           s egyetlen menedék.

        Nem tudtam menedékekről,
           nem tudtam, hogy van,
           amitől menekülni kell.

   Tőzsér   azonban   rögtön   ellenpontozza  is  a  költői  világértelmezés
önérvényességébe  vetett  hitet,  a  saját  poétikai  fölfogás hetvenes évek
elején  bekövetkezett  változását  megidézve:  "El kell mondanom, hogy nem /
most  emlékszem  így  ezekre  a  dolgokra.  A  megfogható  képekben, / kerek
történetekben  való  emlékezés életemnek egy korábbi szakaszára jellemző. Ma
már  megint emléktelenségben élek. Nem a dolgokra, csak a dolgok jelentésére
emlékszem.  Az  előbbi  képek  akár  egy  /  idegen látomásai - emlékei is -
lehetnének."  Így  Mittel  úr  emléktárában egymás után sorjáznak a hatvanas
évek  önmagát  megmutató  költői  önérvényesség-prezentációi  az  arra  való
emlékezés  és  az  elmúlt  két  évtized  tárgy  nélküli  emlékezete, azaz az
emléktelenség:  amely  lehetővé  teszi  a saját történettől való távolodást,
újabb és újabb "mittel-relációk" kivetítését.


                      (az a bizonyos elvesztett közép)

   A    mittelszolipszizmus,    az    emlékek    újrarendeződése,    sajátos
narrativitással   párosul  Tőzsér  kötetcímadó  versében.  Jelzi  az  egyéni
történet újraidézésének mindenkor változó jelentéstartományait a születéstől
napjainkig,  s  értelmezi  a  közös  közép-európai  sors állandóan jelenlévő
feszültségzónáit.    A    születés   napjának   újsághírapplikációi   éppúgy
reprezentálják  a  korhangulat  jellegzetsségeit, mintahogy a család őseiről
valló történet. Itt valahogy minden egybecseng.

   Véletlenszerű  a  születés,  a  halál,  mivel  az  ősök  éppen másfelé is
fordulhattak  volna  néhány  évszázaddal ezelőtt, s akkor nem magyar nyelven
szólna  a  történet.  Az  azonban szükségszerű, hogy éppen ez a kívülről sok
esetleges   és   eklektikus  elemet  magában  hordó  sors  hívja  életre  az
identitáskresének  nem  külsődleges  formáját, hanem a belső nyelvi egységre
koncentrálót.  S  ennek  önironikus  elemei  éppúgy  szívszorítóan igazak az
idegen  sokféleségben  nyelvi  azonoságot kereső-találó tarka sorsról, amely
csak  "albérlet  a  nemzet  szemgödreiben,  a haza szájában / s Közép-Európa
véredényeiben.", mintahogy az ebből következő poétikai -bölcseleti reflexiók
is  önmagukon  túlmutatóak: "Azt mondom: "harang ", s jelentése az az idő, /
amelyben  a nyolc évvel ezelőtt írt vers harangja zúg. Azt mondom: / "falvak
feszengenek",  s a fehér tornyokban a történelem ráng, a szavak / határokat,
határőröket,  torkomba  vágó éles levegőt: a második születésemet idézik. "S
nem   véletlen,   hogy   a  tényleges  biológiai  születést  követő  második
újjászületés is a régió történetéhez kapcsolódik, de már nem a család egyedi
ámbár  sajátos  sorsfonalán  keresztül,  hanem  a  szlovákiai magyar létezés
körének   rajzolatával,   Közép-Európa   körével,   s   avval   a  mélységes
szolipszizmussal,  amely  csak  ezen  a  tájékon  verhet  gyökeret.  Arról a
bizonyos  körről:  "Még  nem tudjuk, hogy lefelé vagy felfelé, a pokol kútja
vagy  a  mennyei rózsa felé / koncentrálódik-e, csak azt tudjuk, hogy iránya
iránytalanság,     mert    történelemtelenség."    Az    elvesztett    közép
szolipszisztikus  látomásának  negatívja a közös történeti dimenziót sejtető
kör, amely csak sejthető, ám megismerése nem lehetséges:

                    Az ismert formákon túl van e kör,
                    túl és innen: örökké úton.
                    Az itt honos lélek az égre tör,
                       s nem jut túl a purgatóriumon.
                       Nem veszi be ég, kilöki pokol,
                          pantha rhei: sorsa partközök.
                          Egyik parttól a másikig botol,
                          s érzi: ő a körök közt a Között.

   A  közöttiséget  megtestesítő  költő ön-megsemmisítő szimbolikus aktusa a
mittelszolipszizmus  kezdő  -és  végpontja is egyben. Hiába veti le ruháját,
testét,  s  hiába  már  a  lebegő  érzékenység  s a pöre tudat által jelzett
létezés emlékké stilizálása, csak az értelmezés fókusza változtatható meg: a
valóság  marad  ott  ahol  van,  középen.  S ezt akként is rekonstruálhatjuk
Tőzsért  újraolvasva,  hogy  egyre  inkább a kör kerületének végigpásztázása
válik   fontossá,   s   talán   ez   esélyt  jelenthet  az  elveszett  közép
megtalálására.  Az  már  a  történet  folytatásához tartozik, hogy befelé, a
centrum  felé figyelünk avagy kifelé kutatunk a határtalant keresve. Mindkét
lehetőség végtelen feladatot ró ránk.

   Nézzük  sorjában  a  történeti,  egzisztenciális  és  pszeudo-metafizikai
példázatok poétikai vetületeit. Nem véletlen, hogy Tőzsér költői intenciói a
közép  keresésése során lépten nyomon bölcseleti problémákkal érintkezik. Az
Adalékok  a  nyolcadik  színhez  "Madách-recepciója"  azt  példázza, hogy az
univerzalitás  helyhezkötödő  változatának  milyen  létkérdésekkel szükséges
szembenéznie. S itt az alig titkolt hegeli dialektika és történelemszemlélet
szép  poétikai  adaptációjával  találkozhatunk.  Az  eszme  egyetemességéhez
azonban  mindíg hozzákapcsolódik az élmények ittlétére történő reflexivitás,
s  ennyiben  túl  is mutat az egyszerű hegelizáló bálllítódáson, mert azt is
megfogalmazza,  hogy ugyan a tudás és eszme határnélkülisége mindenek fölött
álló,  ám  keveseknek  adatik  meg az szerencse, hogy szülőföld és tudás két
pátriája  egybeessék.  Így  csak  az  óhaj marad meg, hogy a létből kiinduló
aktivitás  megújítsa  az eszmét s más alakban visszajusson és megváltozzassa
önnönmagát. A történetileg belátható hiábavalóság, ami a cselekedetek nyomán
osztályrészünk  volt,  s  amit  Bocskai  szimbolizál  a  versben,  s a minek
ellenpontja  lehet  Szenci  Molnár egyetemes tudásba vetett hite, küldetése,
azonban  nem  a  beletörődés példázataként fogalamzódik meg, sokkal inkább a
józan diagnózis és jövőbre irányuló célok igézetében:

                    Száz éve nincs másunk, csak tudatunk:
                    Az egykori lét emlékezete.
                    S férfinak s nemzetnek ez gyötrelem.

   S  ennek  a középnek, amely anyag-eszme-anyag mozgásában érhető tetten, s
amelynek   fényében   újraértelmezhetővé   tehetőek  történeteink:  van  egy
egzisztenciális + nyelvi vonzata is. Az "egykori lét emlékezetét" dinamizáló
"...értelem  szikrája  nem a szavakból, hanem az összekoccantott / dolgokból
pattant  elő. Nyelvünk nem a töprengés, hanem a / cselekvés nyelve / volt, s
mi  nem  a  szavakban,  hanem  a  dolgok  mozdulásában  / találkoztunk." Ezt
fogalmazza  újra  Tőzsér  Duba  Gyuláról  írt  "poétikai  recenziójában"  is
(Történet  egy kripita lakóiról és a mítoszról), amelynek alapdilemája, hogy
nem a nyelvvel van a baj, hanem az élményekkel, hogy azok már pusztán privát
ügyeket,  világokat  reprezentálnak:  "Eddig  csak saját percepcióink voltak
ugyanazokról  a  magánvalókról,  /  most  a  saját  percepciókhoz  már saját
magánvalóink  is  vannak.  "A mitoszteremtés lehetőségének útja azonban csak
olyan  skanzen  térfoglalta  között teljesíthető ki, ahol a tárgyak, dolgok,
emberek,  történetek nem a "fogalmak szögén, / hanem - mintegy saját magukra
akasztva függnek."

   S  hogy  mennyire  élőek Tőzsér nyelvi egyensúlyt, komplex formatartalmat
kereső  törekvései  azt  eminensen bizonyítják életleírásai, helyzetképei. A
bazini  elmegyógyintézet  Kapitánya  tudja,  hogy miről kellene beszélnie, s
ettől  a  lehetőségtől  fosztják  meg.  Mittel úr "Úgy vélte ő is a Kapitány
sorsára  jutott  /  valamiről  neki is hallgatnia kell. / A különbség köztük
csak  az  volt hogy neki sejtelme sem volt miről kell hallgatnia. / E talány
sok  gondot  okozott neki / Kínjában mindennap írt hát egy verset / s erősen
remélte  hogy minden versében / van legalább egy parányi abból a valamiből /
amiről a fehér falak közt s a zöld platánok alatt / hallgatnia rendeltetett"
(A  Kapitány).  S  ennek  költői  attitüdnek  két leágazása is tetten érhető
Tőzsér  poézisében.  Az  egyik  beállítódást  közelíthetjük egyfajta koncept
redukció felől, amelynek minimál gesztusát megkapóan érzékelteti a Mittel úr
feltalálja  vers  nélküli  verset.  A  poémáknak  csak  a  címe készül el, a
kinyomtatás  pedíg  éppoly rejtélyes, mivel irodalomtörténészek tudnak róla:
csak  maga a könyv nem látott soha napvilágot. S ez a szimbolikus cselekedet
a  lét  nélküli tudat állapotának megtestesülése, amely történeti párhuzamok
kapcsán,  s  személyes  nyelvi és egzisztenciális motívumok közvetítésvel is
jelen  van  Tőzsér  szövegeiben, most azt az utat jelzi, amelyre ha rálépünk
talán kérdéseket tehetünk fel a költészet természetéről és tárgyáról.

   Erre  az  alapvető  problémára  már  utaltam A tanulmány egy kucsma (és a
költészet)   természetéről   ,  az  Adalékok  a  nyolcadik  színhez  vagy  a
Mittelszolipszizmus  szövegei  kapcsán  csak  akkor  a  viszonyítási  pontok
feltárására, illetve a közép keresésének lehetőségeire koncentráltunk. De ha
jobban  megvizsgálijuk  azt  a  gondolatsort,  amelyet az előzőekben jelzett
szövegek  mozgásba  hoztak,  akkor  azt is láthatjuk, hogy ezek pusztán elő-
készítő,  útba-indító  impulzusok.  Életre  hívják  azt  a  kívánságot, hogy
megtörténjen  a nyelv dialogikus jellegének tisztázása, maga mögött hagyva a
szubjektum  szubjektivitásában  lévő  kiindulópontot, az értelem-intencióval
rendelkező   beszélő   kiindulópontját.  S  ha  továbbgondoljuk  a  gadameri
meglátások  jellegzetességeit, hogy amit a beszéd eredményez - jelen esetben
a  költői  szöveg - az nem pusztán egy intencionált értelem rögzítése, hanem
egy   állandóan  változó  kísérlet,  pontosabban:  egy  állandóan  ismétlődő
kísértés,  hogy  "ráálljunk  valamire"  és hogy "leálljunk valakivel"; akkor
közelíthetünk    a   tözséri-magánvaló   és   mittelszolipszizmus   pszeudo-
metafizikájának  szándékoltságaihoz.  Mert úgy is értelmezhetjük a magánvaló
tárgyak  általi keresését, közvetítését, mint a folytonos készenléti állapot
megnyilvánulását.   S   ez   a   szövegvilág-építés   az  a  tulajdonképpeni
fenomenológiai  gesztus,  amellyel zárójelbe teszi költőnk a világot, s csak
egy félpár síléc vagy egy gomba utal az emlékek valamikor természetére. Ez a
jelentéssor   azt   a   felismerésünket  is  dinamizálhatja,  hogy  teljesen
lényegtelen  a tárgyaköltészet tárgymivolta, csupán a reflexióssor önmagában
nyugvó   jelentősége   a   fontos.  Ezt  formai  és  ehhez  kötődő  tartalmi
gesztusokkal   is   érzékelteti  Tőzsér  a  SZOLITER  avagy  a  síléc  elsül
szövegében. A cipőtalp előre és hátra mutató formáiba írt nyitó -és zárókép,
s  a  közbeékelt  majdnem hihetetlen történet azonkívül, hogy egy szokványos
esetet  -  névtáblacsere  és  egy elveszettnek hitt tárgy megpillantása - és
annak abszurditásba hajló megmutatkozását villantja fel: érzékelteti a közös
közép-európai  sors hétköznapiságát, s azon összefüggések tudásának hiányát,
amelyek    elegendhetetlenek    lennének    folyamatos   normálcselekvéseink
véghezviteléhez.

   S  hogy  mennyire  jövőbe  látó, jövőt láttató Tőzsér magánvaló metafora-
komplexumai  azt  ékesen  bizonyítják  évtizedünk  történései is. Nem tudjuk
milyen   lényegiségek,   s   milyen  lényegtelen  dolgok  a  mozgatórugói  a
körülöttünk  zajló  történéseknek.  Egy  azonban bizonyos, hogy a magánvaló,
amely  megismerhetetlen,  tapasztalaton túli - így ismeretünk nem lehet róla
csak  elgondolhatóvá  tehetjük  - jellegzetes állapotleírások kibontására ad
alkalmat:  "Mittel úr ugyanis nem tudta használni egyik kezét sem, / s így -
akár  a  középkor  realista  bölcselői  a reáliákat - / nem közelíthette meg
kutatásának  tárgyát, a gombát. / A név (mit fejében hordott) s a tárgy (mit
kosarában)  /  nem  talákozott  a  jótékony megismerésben." A "zsebből ehető
szilva",  ami  egyaránt  közös  jellemzője lehet az elmegyógyintézetbeli pán
Vojteknek  és  Veres Péternek, s jelezheti a "szilva stigmmájú Közép-Európát
mint  hazát."  azt  az  utalásort  is  jelentőséggteljessé  avatja, amelynek
folyománya,  hogy  "már / semmi sem volt azonos önönmagával, / minden valami
másra  utalt,  volt  és  leendő  létezésekre.  "A jelenből történő kényszerű
önkiiktatás,  az  emlékezés  oda-vissza  játéka  azzal  a poétikai élménnyel
ajándékozta  Mittel  úrat,  hogy  "a  gombák  üveges belső csarnokaiban, / a
nekünk   valóban  meglátta  a  magánvalót.  "S  a  nem  érthető  leírása  és
azonosítása   a   magánvalóval,   az   egzisztencialitás  sérülékenységének,
múlékonyságának  érzékeltetése  és a közép-európai történet sorsszerűségének
jellegzetességei így egy pontba sűrítve jelenhetnek meg:

              Megint nem értette azt, hogy mi az a furcsa erő,
              amely a magánvalót
              az érzékek csápjai nélkül is
              a megismerés kosarába teheti.
              Rilke a halálról mit sem tudó állat arcában
              látta meg a kintlevőt,
              Mittel úr a gomba s Vojtek arcában
              vélte fellelni ugyanazt,
              s ott, az erdőben egy pillanatra megint
              könnyünek érezte magát -
              Mint  a homokóra felső edénye.
              melyből a felelősség éppen átomlik
              az alsó edénybe!

                       (Történet Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról)


                          (a kör határpontjain túl)

   Eddíg a szövegek viszonyítási pontjait illetve a jelenségvilágon túl lévő
megsejthető  magánvaló  koordinátáit  vettük  szemügyre.  Amely  az  önmagát
zárójelbe  tevő  költői én dinamikáját hozta látóterünkbe, valamint azokat a
meghatározottságokat,  amelyek  érzékeltetni  tudták  a magánvaló történeti,
nyelvi-egizisztenciális  és  pszeudo-metafizikai  jellegzetességeit. Azonban
Tőzsér "mittelszolipszismusa" nem pusztán a magánvaló megmutatkozási formáit
járja  körbe,  hanem  a jelenségvilág konkrét képi és nyelvi lehetőségeit is
mozgósítja.  Tulajdonképpen  ezzel  a gesztussorral teszi teljessé a lényegi
világ  és a jelenségvilág közötti kölcsönös és párhuzamos megfeleléseket. Az
érzéki intenció jelenlétét jól tükrözik azok a szövegegységek, ahol a poézis
kiterjeszthetősége  a  tulajdonképpeni  cél. A Tanulmányok egy Bosch-képehez
következőképpen indul:

   "Műfaja:  életkép. / Anyaga: diófa, olajfesték, fény / s a dolgok hiányzó
árnya. / Tárgya: a középkor egyetlen pillanata. / Az idő: körülbelül délután
3."  Ez  a  pontos  leírás  akár  egy konkrét költészeti munka bevezetése is
lehetne.  Azonban  a  túlfütőtt és pervezitásba hajló szexualitás leírásának
mégsem  csupán  a  jelenségek bemutatása a célja. Sokkal inkább a jelenségek
ön-értelmének  megmutatása. Itt már nem kereshető a magánvaló értelem, s nem
is  szimboliziálnak  a  tárgyak,  jelenségek különös és érthetetlen/értelmen
túli  összefüggéseket,  itt minden egyszerűen és önmagát megmutatva létezik:
Johannes Kleeberg (a bruggei vásárra igyekvő házaló) így azzal "a gyönyörű /
ambvivalens  mozdulattal  lép  /  a  kapu felé, amelyre a festő tanította. /
Húzza maga után a láábára festett fekélyt."

   A  konkrét  képi  jelenvalóság  láttatása  mellett megfigyelhetők azok az
abztrakciós  formák  is,  amelyek századunk művészetére olyannire jellemzőek
voltak.  ezt  pontosan  közvetíti a Címek helyett festmények alá ciklusa: "a
hal  nem látható csak zártsága / azzal adott hogy nem mozdul éppen / s azzal
hogy bármikor megmozdulhat / e táj bent van egy élő mélyében". S hogy a képi
jeleségvilágnak  milyen  erkölcsi  intencionáltsága lehet azt jól mutatják a
következő sorok:

                     aki optimista
                     az buta
                     mondta a nyúlszájú francia lány
                     két kézzel fogta a kávéscsészét
                     s boldogan majszolni kezdte

                     a kávéházi asztalmárványóceánjába
                     belerajzoltam hetedik kontinensnek
                     egy szomorú
                     buta embert

   S  hogy a kör kerületén túlra pillantó poétikus megnyilvánulások mennyire
hozzátartoznak  a  lényegvilág  megformáltságához  azt jól mutatják a ciklus
befejező sorai:

                      a szürke város egében forgó
                      vadlúd leáll egy tolla lezizzen
                      már csak az irány számít: a sugár
                      a vászon örökre innen

   A  jelenségvilág  történeti  emlékezést  mozgósító  képisége is szervesen
hozzátartozik   Tőzsér  versformáláshoz.  Egy-egy  régmúlt  életkép,  szobor
megidézése  (Augustus  császár  a  polai amfiteátrumban, Nagy Károly párizsi
lovas  szobrára)  a jelenségek véletlenszerű egymásrakövetkezését, logikáját
hozza  közelbe.  Felcserélhetetlenek  az  egyes  történetek,  mi  csupán azt
tehetjük  hogy magunk számára feltárjuk a lehetséges értelmek egyikét, s ezt
közvetítjük:  "Károlyból  nem  lett Augustus Caesar, / Frankorumból meg Róma
nem  lett, / a hatalom szorító tégelyében / más anyag izzott fel: a nemzet."
De  Tőzsér  újraolvasásai  a  képek  és  történetek fenoménjein túl, a saját
vízióit   és   narrációit  is  elénk  hozzák.  Ezek  a  kép  -  emlékezések,
tradicionális  versbeszédet  újramozgósító leírások a visszaszámlálás utolsó
mozzanataihoz  közelítenek.  A  hetvenes évek első felének lírai applikációi
(Téli   levél  a  kedveshez,  Leltár)  nyilvánvalóvá  teszik  a  megtett  út
viszonylagosságát,    és    a    jelenségek   rögzítésének,   újramondásának
szükségességét. "Már nem program az ősz, nem pezsgés. / Elzakatol az idő, el
a  lázak.  /  Régi  versekben hagyományos képek, félretolt csillékben a múlt
nyár  lombja.  / Ím, ez az ősz már józan leltár, józan és keserű töprengés."
(Leltár)  S  így  a  kör  be  is zárul, mert a kerületéről távolra pillantó,
jelenségvilágot  megrajzoló versorok önmagukhoz érnek vissza, s jelzik azt a
meditációs  helyzetet, amely olyannyira jellemzi a tözséri versvilágot: "Nem
tudom  mikor  szólok  én  / s mikor sípol a vízcsap tödeje / pedig egyébként
szobám   tárgyai   /  nem  illenek  atavisztikus  alakú  szerveimhez".  S  a
Meditaciones  del Quijote befejező ciklusa is - miként az előző kezdősorok -
csak  megerősítik  a  kötet  elsődleges  poétikai  szándékoltságát:  a  vers
kísérlet   és   állandó  késztetés,  hogy  önmagunk  helyét  újra  meg  újra
megrajzoljuk,  s  hogy  mindeközben  bemérjük a művészeti kérdésfeltevéseken
túlnyúló  létkérdéseinket.  De  mindezt  úgy, hogy állandó kétkedés tárgyává
tesszik legsérülékenyebbvalónkat:

                       A sírás fehér fogakkal
                       visszafordul a számba
                       Egyedül maradok minden oldalról
                       Rembrandt képéről
                       zsidók vonulnak üres folyómba
                       Bordáik közt a lenyelt ékszerek
                       sugárzanak mint Jézus szíve
                       Mögöttük hosszú száron
                       leng kerek arcom
                       ha felszedném gyökereimet
                       az iszapban lábnyom maradna
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező