Dimenzió #11

eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                                Bohár András

                      "...A MASZK MÖGÖTT OTT AZ ÚJABB"

   - Géczi János: Versek. Orpheusz Kiadó. 1996. Válogatta Tandori Dezső. -


                                  (versek)

   Géczi  János életműsorozatának [1] harmadik darabjaként látott napvilágot
a  VERSEK  gyűjteménye,  amely  többféle  módon  kapcsolódik  az  ESSZÉK  és
KÉPVERSEK  könyveihez.  Elsősorban  a tematizációs horizont állandósága és a
megformáltság  és  nyelvi  kivetülés  köti  egymáshoz  a  szövegeket  s képi
világukat.  Természetszerűleg,  mint  minden  gyűjteménynek,  előzményei  is
voltak:  a már megjelent verseskötetek. S ha az ember egy válogatást, kezébe
vesz, ráadásul amit egy másik poéta cselekményéhez köthető, akkor izgatja az
is,  hogy vajon ő maga - mármint a recenzens, befogadó stb. - miképpen vitte
volna véghez ugyanezen aktust.

   Figyeljünk elsőként az előzményekre, majd így a tanulságok birtokában már
többet mondhatunk a válogatás koncepciójáról.

   Itt   van   mindjárt   az   első   Vadnarancsok   (Veszprém   FMS  1982.)
"verseskötete", amelyre csak emlékezhetek 1983-ból (akkor kaptam kölcsön egy
időre).  Az  1400 verssort tartalmazó plakát sorszámozott versei, képversei,
amelyet  a szerző Hegyeshalmi László grafikussal közösen készített, egyfajta
túlfütött  hangulatról, életérzésről adtak számot, ezek szöveges változatban
is megjelentek az Elemek első könyveként, s a 800. vers így "szólt":

                   Önkéntes Ég. Önkényes Föld.
                   Csatornák a plusz/mínusz mentén.
                   A megközelítés - érzéki megjelenítés és
                   érvelés - egyes szám első személy
                                         !SZEMÉLY A MÉLYBEN!

   S   folytatódik  a  személyes  azonosságkeresés  a  Léghajó  és  nehezéke
kötetében is, mivel az én csak mint a fosztóképzők hordaléka sodródik: "Mert
ha a szó szétfoszlott zászló / maguk a versek vesztőhelyek" és az egyértelmű
helyzetek  negatív  lenyomataként  jelenhetnek  csak  meg a közösségi lét és
céltételezés emlékképei: "...És sem 48 sem Világos". Már ez a kis könyv is a
többfelől  érkező  világértelmezések  dokumentumaként  kívánt  jelen lenni a
szótárcikk    értelmező   formalitásától   (léghajó,   nehezék)   a   pontos
valóságleírások   és   fikciók   keverékén   át  (Leírás  az  önképzőkörről,
megjegyzésekkel)  a  sajátos  logomandaláigt,  konkrét  képversig  ívelnek a
műfaji határok.

   A  könyvben  megjelenő  mű-egész első variánsa után következett az Elemek
valóban  kor-szerű  összegzése.  Nemcsak formátumával érzékeltette össze nem
téveszthetőségét  a  hasonló  kísérletek  között (Zalán Tibor: Opus N3: Koga
1984  Magvető Könyvkiadó 1984, Petőcz András: Önéletrajzi kísérletek Magvető
Könyvkiadó  1984.),  de  radikális  eklekticizmusával  is.  Nem  pusztán azt
említhetjük,  hogy  a  tipográfiai törekvések és a könyv megjelenési formája
elütött  az  előzőektől,  hanem  a  műfajok  váltakozása  és az asszociációk
lehetséges  megsokszorozódása  ma  is  azt  mutatja, hogy ennek a munkának a
kitüntetett helye van a nyolcvanas évek avantgárd törekvései között. [2]

   "És  jól  tudom  a  papírig  elértem."  -  olvashatjuk  az Elemek második
könyvének  kezdősorát.  S  ez  valóban igaz, mert a papírra vetülés többféle
fortélyát    próbálja    az   elkövetkező   időkben   Géczi   János   makacs
következetességgel.  A  Gyónás  könyvében az élettörténet mondás hagyományos
textusai  (ki  ez  aki  ott áll / s néha a versből kihajol / csöndet szív az
itatósba  /  és  néha  részegen  meghajol)  és  a konkrét betűapplikációkból
kibontakozó  megmutatások  ("A  titkos  értelmű  rózsa")  azt  a  két pólust
jelenítik  meg  markáns  formában,  amely  Géczi János későbbi könyveiben is
minduntalan  felbukkan.  A  mindent  rögzíteni  akaró  kényszer  és a halott
metaforák   helyébe  álló  képi-nyelvi  szimbolikák,  ebben  a  könyvben  az
élettörténet rekonstrukciótól eloldó absztrakció gesztusaiként vannak jelen.
Az  Elemek  radikális  eklekticizmusához  tér "vissza" a Látkép a valóságról
gepárddal  könyve.  Azzal  az  eltéréssel,  hogy  a  kötet  1400. kezdősora,
"visszaszámláló szonettje" a félúton eljut a 0. sorhoz, majd növekedésbe fog
és  a  végén  az  1115.  sornál  félbeszakad  a  panoráma  bemutatása,  amit
felfoghatunk  akképpen  is,  hogy annak a bizonyos szonettnek a lebontása, a
kulturális  rekonstrukció megtörténhet, de az újraépítés már nem folytatható
végig, hisz "csonka marad" a második "szonett".

   A   concrete   (Magyar   Műhely,  Párizs-Bécs-Budapest,  1991.)  kötet  a
műhelyesek   70-es  80-as  évek  vizuális  hagyományaihoz  kötődő  munka.  A
fénymásológép  bemozdításai,  a  kollázsképek  érzéki  topográfia  idézetei,
valamint   a   számítógépes   konkrét   költemények   azt  a  vizuálisan  is
megjeleníthető  jelhalmaz értékelést teszik láthatóvá, amely a mozgóképek, s
a  mi  mozgásunk  visszájához  közelíthető meditációs igényeinket nyithatják
meg. [3]

   A Magánkönyv jelen válogatásból kimaradt (38 fekete oszloptuja) ciklusa a
különböző  személyiségek  (Szabados  György,  Zsolnai  László,  Géczi János)
azonossági  pontjait,  alkotói beállítódásait illesztik egymás mellé. S ezek
az egymásrahangolódások az azonosság tematizációs problémáit is egyedi módon
emelik  ki, mivel itt konkretizált formában láttatja Géczi, hogy melyek azok
a lehetséges impulzusok, amelyből startolnak gördülő szövegei (6.):

                         kifényesednek
                         a kések a halak a szemek
                         (EGYET JOBBRA EGYET BALRA)
                         mint az alfa
                         mondd melyik évszázad
                         táncrendjében élünk

   Alapvető    jellegzetessége   Géczi   írásmódjának,   akárcsak   Szabados
grafikáinak, hogy leheletfinom tollrajzai, a könnyű felületekre rótt figurák
és  egymásba fonódásaik halálpontosan érzékeltetik azt a bizonyos végességet
és  ennek  reflexivitásaként  megnyilvánuló  tragikumot. Miként azt is, hogy
korszituációnkkal  történő  szembesülés,  pontosabban ennek tudatosítása nem
lehet egyetlenegy tudományos diszcipilina előjoga, feladata, kötelezettsége.
Jól  példázza  ezt Zsolnai László közgazdász könyveinek filozófiai-ökológiai
megalapozottságra  épülő  problémafelvetései,  amelyek találkoznak azokkal a
poétikai szándékokkal, amelyet Géczi is magáénak vall (38.):

                            akkor kezdődött
                            a temető-történet
                            mikor csókát lőttem
                            s a templom tornyáról
                            angyal esett le

   A  Balaton,  Tihany  és  mediterránum  motívumait  egybefogó  Mágnesmezők
könyvéből  csak  azt  utóbbit  érzékeltető (selyemhernyó-sziget) került be a
válogatásba,  ezzel  is  mintegy  erősítve a 21 rovinj túlfűtött logikájának
meghatározó  szerepét,  de  ennek lehetséges ellenpontjairól a későbbiek meg
szólok.

   A   Fonalvers,   figurával   radikális   ekleticizmusa   a   szöveg  közé
megszakításként  beékelődő  képi-grafikai világ figyelemfelhívásai a mindent
magába szívó és azt azonnal kilökő poétikai vállalkozás dokumentuma, Azonban
az  egyes  szekvenciák  elválasztásaként  is föl-fölbukkanó verbális és képi
attraktívumok,   a  szerzőtől  és  barátaitól,  inkább  egyfajta  halmozó  s
örömünnepen  megmutatkozó,  a költő szerkesztettség funkcionalitását sokszor
nélkülöző "vágatlan dokumentum-anyaghoz hasonlítható, s nem jellemző a Géczi
talán   egyik   fő  jellegzetességeként  számba  vehető  tudatos  és  szoros
komponáltságot.  Ebben  az esetben a Versek gyűjteménye, amely az 1-49-tartó
számozott verseket tartalmazza a képi-nyelviapplikációk nélkül sokkal inkább
textusorientálttá teszi a szöveget és az olvasat magára a műre irányulhat. A
"fonal"  végül  is  a  mediterránum  pillanatrekonstrukciói  felé vezették a
válogatót.  A  21  Rovinj  könyvegésze is "áldozatul esik", hiszen az Esszék
kötetbe  került  át  Napló  a  21 Rovinjhoz és a Prózák kötetébe a rovinj 21
novellarovinjai.  S  még  egy összekötő kapcsolatot kiemelhetünk a Képversek
kötet   kapcsán.   Ez   a  Róma  mediterránumának  képi-nyelvi  ábrázolására
koncentráló   képvers   ciklussor,   s   a  Tiltott  ábrázolások  könyve  2.
naplóregénye,  azt  a kontextust érzékelteti, abba a környezetbe tanulhatunk
bele   történetekről,  dolgokról,  jelenségekről  elő  relációkról  olvasva,
amelyek elvezethetnek a 21 rovinj műfajt is megjelenítő poétikai fikciójáig.

   S  még  mielőtt  belefognánk  a részletes elemzésbe, tekintsük át, hogy a
sorjázó  verseskönyvekből mi szerepel a reprezentatív válogatásban. A Versek
gyűjteménye  nem  szerepeltet  az első három könyvből semmilyen textust vagy
képet,  ennek  valószínűsíthető  oka  lehet,  hogy  azok  a  könyvek valóban
egészként  jelentik  poétikai  értéküket  a  válogató számára is. A Concrete
kötetet ha a nyelviség át-tételes vizuális megjelenési módjaként fogjuk fel,
akkor az is elkülönül a textusok hordozta kivetülésektől.

   De  most már tényleg tegyük ki azt a bizonyos fenomenológiai zárójelet, s
figyeljünk  a  versek  textusaira és környezetére, hogy majd ezt követően az
írás  végén  megnyissuk ugyanezt a zárójelet, átadva helyét ismét maguknak a
szövegeknek vagy újabb olvasatoknak.


                          (asszociációs horizontok)

   Már  az  első  zárójelezett vers címe is a test és forma-meghatározottság
szerves egybetartozását dokumentálja (a mellkasból a hosszú éles jelző). Ezt
felfoghatjuk   a  mindenkori  részlegesség  és  töredékesség  egyre  erősödő
jelzéseként;  hogy  egy  élettani-mentális  hasonlattal  éljünk, olyan ez az
egész    folyamat,    mint    amikor   az   embernek   korával   s   fizikai
teljesítőképességének   csökkenésével  (tüdőtérfogat  változás,  szívdobogás
stb.)  együtt járnak a különböző zajok, de mégis egyre nagyobb intenzitással
lát  neki  feladatainak  teljesítéséhez: szerencsés esetben a zajok, zörejek
mögül  kihallható  és megjelenik az eredeti mozdulat és kiérlelt mű. Erről a
rejtetten  végighúzódó,  de  sokszor  tematizációs  motívumként is jelenlévő
beállítódásról  a  hó  a  mandulaágon  (1987-1991) és a részkarc (1985-1990)
ciklusok értelmezésekor írok.

   Fontos    betétképsora   a   könyvnek   a   madárház   (1985).   Ahol   a
fotódokumentációk   nemcsak   azt  érzékelteti,  hogy  a  képi  és  verbális
instrumentumok   szervesen   egymáshoz   kötődnek,   de   funkcionálisan  is
megszakíthatják  a  textusok áramló sorait, mozgásba hozva elmúló jelenlétek
és tradíciók emlékképeit, (az elszabadult karton) foszlányfeliratait:

                      a homokzengésű tengerparton
                      szárnyak csapódnak  hollószárnyak
                      jeleket metsz mind az égre
                      felvázolódik a porcelánmázba
                      mártott mediterrán tájra
                      a régi költő sóvár messzesége

   S  a  részlegesség attraktívumainak folyamatos feltárásai mozgásba hozzák
az   ontológiai   illetve   egzisztenciális   ihletettségű   magánmitológiák
kritikáját is, amelyet a mágnesmezők (1988-1991) és a magánkönyv (1991-1992)
elemzései  nyomán láthatunk. Az előképre itt is találunk példát - mint ahogy
a  már jelzett Vadnarancsok (1982) és a Léghajó nehezékei könyvekben -, s ez
azt  is jelzi, hogy a részlegesség megszüntetésére tett állandó kísérletezés
különféle formákban, de mindig jelen van szerzőnknél. A (kontinentális kedd)
355-361   sorra   következőképpen   szól   a   poétikai-   objektiváció   és
céltételezések mikéntjéről:

                      ! gondold meg
                      mi lesz ha beköltözöl egy tárgyba
                      (előbb-utóbb ez lesz
                      így gyanítom)

                      ? ki lesz a dolgok lázadása
                      amelyben magadra rálátsz
                      mint egy tervben

   Az   ontológiai   és   egzisztenciális   verstematizációt  a  fák  könyve
(1991-1992)  és  a  fonalvers, figurával (1992-1993) ciklusok rekonstrukciói
kapcsán  bontjuk ki, mintegy jelezve a lét teljességére törekvő reflexivitás
eredményeit,  valamint  annak  a  bomlási  folyamatnak  a mindig kitüremkedő
jellegzetességeit, amely a (tök ász megközelítése) is érzékeltet. A végtelen
és  az  évszakok  váltakozásának kártya-piktogramjai valamint a megszokás és
kizökkenés  szövegkonstrukcióinak  fölbukkanásai mintegy előkészítik annak a
jövőben is létező azonosságigénynek a megmutatását (? de leszek aki vagyok /
és  a  fontos  geoid  másik), amelyet koncentráltan pontosít a lefelé mutató
fekete nyíl, s a hozzá kapcsolódó prófécia (a mindenség színén és fonákján a
dupla  sors  /  az  látszik).  S  végül az antropomorfizációt is magába fogó
fekete    négyzetben    közölt    "beléndek-prófécia"   zárja   a   reflexív
visszaemlékező-megidézés első hullámát:

                 majd
              beléndek te álmos beléndek
              téged emésztenek el titkon a kertek ölében
              - így szól ki míg rádobozolódnak az érvek
              a kertnélküli ének
              abból aki nem személyes névmás
              de bölcsőringású egy  jelentés elhagyott szegén
              és harsog
              és gajdol a beléndek főterén

   Mert  a  második hullám már a tényleges önreflexivitás és irónia tárházát
bontja ki (majd megszokod te is... / lehetsz ha más nem / forró transzparens
üzenete  a  megszállt  hónapokban),  hogy  végül  ismét  nyitottá  tegye  az
egzisztencia bomlási folyamatát és költői lehetőségszféra sokféleségét:

                    ? megnézted arcát egyszer is tombolón
                    mikor ha vállon megragad és mikor
                    a görcsbe két-három-öt kézfej
                    volt anapesztusig összekötve

                    ? s tudod-e mi történik ott
                    hol üresen marad a papír

   A kérdezés gesztusaival kezdődő versmondatok s az írásjelek elhagyása azt
is  ismételten aláhúzza, hogy a végletes folyamatszerűség grammatikai formái
is  mindig  hangsúlyos  szerepbe  kerülnek Géczinél. Miként azt is mutatja a
(látkép  a  valóságról  gepárddal) kompozíciója, hogy a valóságleírások csak
egyfajta  nyitott  viszonyrendszerbe  ágyazva  tölthetik  be funkciójukat (a
gepárd  aki  néz  a rácson át / látja bennem rácson túli önmagát / megszólít
mert úgy néz / akárha szólna / világít a ketrecben valamennyi foltja). Ezt a
tulajdonképpen   fenomenológiai   ihletettségű   tudatállapotleírás   azt  a
mindenkori  feszültséget  is érzékelteti, amely történetek, a látás leírásai
és  értelmezés  pillanatonként  változó  mozzanatai  között fel-felvillannak
(gepárdszavak  gepárdszavak / bennetek a kihalt kontinens szunnyad / a tenni
és  nem  tenni  kócsagjai  /  mint  ólomüvegben a ropogós hajnalok / fehéren
kigyúlnak  / és a szemhéj alatt fehér lángban áll / a ketrec és szemhatár)..
Ám   a   leírás  vég-pontjaként  itt  is  megjelenik  annak  a  nyelvben  és
történetiségben gyökeredző látásmódnak a programatikus modellje, ami másfelé
nyitja lehetőségszféráink továbbgondolását:

                         de azért mindenki megtanul
                         forradalmul és magyarul

   Az hogy a könyv első ciklusának struktúrája ekképpen is olvasható, az azt
is  jelezheti, hogy a 21 rovinj utolsó ciklusa, a mediterrán kapcsolódásokra
irányított  olvasói figyelem, saját különös biológiai-történeti helyzetünket
is centrumba állíthatja.


                            (részleges-töredékes)

   Már  a hó a mandulaágon ciklus első darabjának címe is jelzi (igen) azt a
bizonytalansági   kódot,   amely   hozzásegíthet   a  szövegek  egzisztencia
meghatározotságainak   kibontásához.   Ez  a  bizonytalansági  kód  egyfelől
érzékelteti  az önazonossági igény igenjének jelenlétét, másrészt a másik, a
nem mindenkori meglétének és a kettő egybeolvadásának megjeleníthetőségét. A
"hát   megjöttél   kedves"   dialógusteremtő  visszatérő  motívuma,  majd  a
"szólítalak  oly  áttetsző  vagy  / én édes uram / és hála nehéz / fehéredik
hozzám  arcomban  az  eldöntetlen  /  a  mész"  sorai  nemcsak  a mindenkori
viszonynak,  a  másikhoz való kapcsolódásnak a jellegzetességeit tárják fel,
de    a    meghatározhatatlanságot,    valamint    a   személyes   viszonyok
hiánytermészetét,  transzcendens létezési módokra való orientáltságát is. És
ennek  fényében  az olyan sorok is más megvilágításba kerülhetnek, amelyek a
részlegesség-töredékesség kérdését, mindig az egó fókuszából szemlélik:

                         a maszk mögött ott az újabb
                         s mögötte a másik arc
                         ha érted jön az árulás
                         mássá válik az életed
                         zárkózás lesz és társulás
                                      (érted jönnek a lépcsőházban)

   Az  én-keresés  motívumaihoz szorosan kapcsolódik a másik megszólításának
esélye  (a  történet-éghajlat), ahol a történetmondás és hallgatás közössége
is  megkérdőjeleződik  (de  az  istenbe! ismét ülünk a történet / mellett és
kapkodjuk  egymás  lélegzetét  /  felcsap  karmol a láng a nyurga igekötők /
összefossák  a  városragyogását),  azonban jelezve a közvetlenség mindenkori
igényét  történeti,  szociális és egzisztenciális horizontokat megjelenítve,
mintegy  előkészítve  annak a bizonyos között-iségnek a megfogalmazását. "Az
ember  találkozás.  -  írja  Lévinas Bubert értelmező tanulmányában. Az, aki
távolságot  teremt  -  és már a világ és a dolgok névtelen létezése, túlélve
azt,  hogy  felhasználjuk,  ebben  a  távolságteremtésben nyer megerősítést.
Ugyanakkor  az ember viszonyteremtés e más és távoli világgal." [4] Végül is
ennek   a   viszonynak,  a  közöttiségnek  sokfelé  mutató  tematizáltságára
figyelmeztetnek  az  olyan  sorok,  mint  a  "nos  a közöttből kihüppögg / a
fatermelő erdők félelmetes lénye" (hó a mandulaágon) vagy az olyan prófécia-
előérzetek mint azt az (a szemtanú) soraiból kiolvashatjuk:

                  lehet valami dolga a rendnek vagy éppen
                  mindez a rend dolga
                  kölcsönsorokban tollászkodik ceruzásodik
                  megrajzolja a szépség szívét (annyi
                  a szív hogy nehányat maga is elfecseghet
                  az egyik eltanulja az aviatikát
                  a másik tolulásos cserszömörcének készül

   Ha   arra  figyelünk,  hogy  ezek  a  mindenkori  személyes  viszonyokhoz
kapcsolódó  találkozások  magukra a dolgokra is kiterjeszthetőek, miként azt
Buber  perszonálfilozófiája  is  sugallja,  akkor  a japán metszet fikcióján
életre   keltése  s  a  tárgyakhoz  kötődő  reflexív  és  interaktív  költői
textusszövedék  a személyesség és töredékesség újabb értékmozzanataira hívja
föl   figyelmünket.   S  ez  nem  más  mint  a  mindenkori  etikai  mozzanat
hangsúlyossá   tételének  szükségessége,  amely  nemcsak  a  saját  végesség
horizontjába  illeszti  a  másikkal  vagy a transzcendenssel való találkozás
szükségességét,   de   az   elő   és  "holt"  tárgyak  fiktív  dialógusainak
életrehívásával meg is formálja azokat.

   A  madárház  fotódokumentációja  vizuálisan  is  emlékeinkbe  idézheti az
előzőekben  érintett  fikcionális játék mulandóságát, egy-szeri könnyűségét.
Hisz    a    képversekből    hajtogatott   madár-lények,   vers-repülők,   s
rácsodálkozásaik   a   falakon   található  vizuális  költeményekre,  azt  a
játéklehetőséget  is  asszociációink  tárgyává  tehetik:  hogy mi lenne ha a
versek  gyűjteményének  lapjai  papírmadarakként,  kéz-hajtásos  repülőkként
száguldanának egy különleges poétikai performansz ünnepén.

   S ezt a játékos, múlékonyságra figyelmeztető aktussort a részkarc ciklusa
is  továbbértelmezi, mivel itt kiemelt helyzetbe kerülnek azok a metonimikus
megszólítási  formák,  amelyek  konkrét  nyelvi  játék  lehetőségeit tágíják
(szedermondat   néz   bokortáviratból,   gyümölcsmeleg),   s   a  természeti
szükségszerűséggel   szembesített   saját   végességet  megidéző  vallomások
(rizlingdémon):

                    ! csattognak a hátamon a mondatok
                    rizlingdémon ring a zafírnyi könnyben
                    a könnykopogásban bármit mondhatok
                       hallhatok vallhatok
                       halhatok és vallathatok
                    csattogjatok mondatok csattogjatok

   Az  egész  ciklus  romantikára  és  látomásos szürrealizmusra emlékeztető
gondolatfutamai  (akárjáték, részkarc, versszag) azt is érzékeltetik, hogy a
Bakony  és  Balaton  organikus  metaforáinak  életre  keltése  és az európai
modernizmus   tradícióira  való  rájátszások  mindenkor  kiváló  alakalommal
szolgálnak    Géczi   számára,   hogy   szembesítse   saját   művészet   -és
világértelmezését  a  táj  és kultúra diktálta kényszerek természetével. Így
nem  véletlen,  hogy ez az erős tájék-ozódási radikalaizmus nemcsak a pontos
poétikai  és  fikcionális  odafordulásokat  metszi  ki,  de  a  szándéktalan
részlegesség és töredékesség motívumait is felszínre hozza.


                      (a középpontban: mitológiák után)

   Bár a mágnesmezők és a magánkönyv szövegei is megközelíthetőek lehetnének
az  asszociációs  lehetőségek  egyre  fokozódó kiteljesíthetőségi kísérletei
vagy  a  részleges egzisztencalitás motívumai felől, mégis sokkal jellemzőbb
nyitódási pontokat kínálhatunk, ha azt a kettős pozíciót jelezzük, amelyek a
"hosszú  versek"  és  "versszilánkok"  között  húzódik.  A  világ  tervszerű
megélésére tett kísérlet és a pillanatok változékonyságára való rámutatás, a
racionalitás  és  az  érzelmi elemek egymásra vonatkoztatása adja a mű-egész
kimunkálhatóságához köthető megmutatkozás lényegét.

   A mágnesmezők darabjai a lét jelentésperspektíváit hozzák látóterünkbe. A
nyelv   ősi  funkciói,  a  tanúsítás,  a  közlés  és  a  tudtuladás  egymást
kiegészítve,   feltételezve   tűnnek   föl.   A   "befúródott  repeszek",  a
szemgolyóból kiálló szilánkok egy hajdani ősrobbanás képeit is idézhetik. De
mindezt   olyan   különös   formában,   archaikus   és   utópikus  dimenziók
felelevenítésével,  hogy  nem tudhatjuk, az Isten előtti világ semmit magába
fogó  idejében  vagyunk-e,  avagy  már  túl  Isten  létezésébe vetett hitünk
megtalálásának lehetőségén, a káosz utáni felismerhetetlenségben.

   Ezt  a  feloldhatatlan  és  értelmezhetetlen  paradoxitást  azonban mégis
mondani, közölni kell: szavak alkotásával új tradíciók alkotásába kezdeni. A
nyelv  kiüresedett  jelentéstartományainak  feltöltése,  érzékivé  tétele az
egyetlen   poétikai  esély,  amely  Géczi  számára  mindig  újraértelmezendő
problémaként   formálódik.  A  szavak  egymásra  vonatkoztatása,  eddig  nem
használt   szóösszetételek   kimunkálása   az   egyik  út  -  postásgyorsak,
körtelevélpöttyös  lúgkő és kékkő között -, hogy csak néhány példát említsek
az igen gazdag tárházból.

   Ennek   hozadéka   lehet  az  aforisztikus  hitvallás  kinyilatkoztatása:
"adassék  egy  verstelen  túlvilág".  Lehet  ez a mondat kulcs is a "bosszú-
vers"-ek műfaji megjelölésének megoldásához. A kilátástalanság, a lehetetlen
mindinkább  elhatalmasodó  érzése,  az  apokaliptikus-melankolikus  hangütés
azonban nem a beletörődés sorstalanságát jelzi Géczinél. Sokkal inkább annak
a  szisztematikus  léttematizációnak  a megélését kényszeríti ki, ahol ugyan
"ez a föveny is csal / csupán saját létében változatlan... "de "nyitja magát
és  bezárja  a viaszrózsa / tempó és hullám zöldül a vas / közétek lép holmi
összefüggés / árválkodik kicsit majd megnöveszt" (a jázminillatdoboz)

   S végül mindez játékká válik, felszabadult boldog érzéssé. "megnevezhető-
e  vagy feledhető az utazás / az égtájak peremvidékein / szappanillatú hibás
vagy  hibátlan / a kérdés lelke tudtán kívül / szét- és visszatrancsírozható
cselekmény    vagy    nem    tud   több   lenni   a   kivilágított   vannál"
(selyemhernyósziget)

   Az ezt követő magánkönyv az öntematizáció lehetőségeit bontja ki. Itt is,
akár   a  Mágnesmezők  könyvciklusában,  az  állandóan  ismétlődő  dinamikus
reflexiók   adják   az   összetartó   erőt   a  szisztematikus  létérzékelés
tragikumától  a  játékos feloldás derűjéig. De míg a mágnesmezők szövegei az
egyetemes  léttörténeti  horizont  összefüggésrendszerébe  ágyazódnak, ennek
függvényében  értelmezik  a  az  emberi  kiszolgáltatottságot,  a lehetséges
boldogság forrásvidékét, addig a magánkönyv, mintegy fordított pozícióból: a
személyes rezdülések rögzítéséből bontja ki a továbbértelmezést.

   (Az  encián előszobája) ciklus a poézisben megfogalmazható töredékességet
vonja ismét fókuszába. Csak ebben az esetben nem az élettörténetekhez kötődő
narrativitás  pillanatai  kerülnek  előtérbe,  mint  a hó a mandulaágon és a
részkarc  textusaiban,  sokkal  inkább  a nagy mitológiák utáni (ideológiai,
társadalmi-politikai,  transzcendens),  kicsit  a romatika felhangjait idéző
rész-legességben   megsejthető   egészre   függesztett   létérzékelés  válik
hangsúlyossá:

                         törik a járdát
                         nagy lapokra
                         mint a síküveget

                         egymásra fekszenek a léptek

                         ki sétál helyben járva
                         jut mégis feljebb

                         aszfaltcafatokat
                         aszfaltcafatokat
                         távcső nélkül látok
                         a púdres égig
                         (ezt most beírom
                         a bitumen könyvébe)

   Azzal, hogy a mindennapi jelenséget vízióvá növeszti nemcsak a rész-egész
mindenkori  megidézhetőségét  veszi  célba,  de  a  zárójeles  kitekintéssel
(bitumen  könyv)  az alkotás folyamatára és a távolságtartás mitológia-utáni
magától  értetődőségére  is  fel  hívja a figyelmet. Amely ugyan közelít egy
kicsit   a   magánmitológiák  magánszótárait  előtérbe  helyező  késő-modern
perspektívához,   azonban   itt  inkább  műfaji-poétikai  megjelöléssel  van
dolgunk, mint a világtematizáció egyedi érzékelésének manifesztumáról. Ezzel
a problémával majd a fonalvers, figurával szövegei nyomán még lesz alkalmunk
szembesülni.

   S  hogy  mennyire  nyitott  és dinamikus az a perspektíva, amit megrajzol
Géczi azt jól példázza a ciklus utolsó 63. darabja:

                  újra kell kezdeni
                  ezt a trópustalanított egészet
                  mintha nem történt volna semmi
                  mintha minden megtörtént volna
                  elegáncs
                  és képtelen trappolnak a  bakkancsos igék
                  kis kék hátizsák mindegyiken
                  (téglával tele)
                  trappolnak libasorban a papír karsztján

   A (szabad kis zsandárversek) az előző identitáskeresés és nyelvi-poétikai
hitvalláshoz  kötődően  vetnek  számot  a  reflexivitás szükségességével: "a
legrosszabb  versekben találom újabban / azt amit a vers lényegének mondanak
/  a  vadállati  üvöltést  /  az  ablakokra  nyíló  ablakokat / a mindenféle
magánszentháromságokat".   S   ehhez  kötődik  az  a  szüntelen  ám  sohasem
beteljesíthető törekvés:

                    átolvasom  az éntelenített könyvet
                    a lapjai között homoki ágaslilomok
                    mindig szerettem a ritka élőlényeket
                    a kertem tele is ágaslilomokkal
                    július közepén holdtöltekor
                    ennyire egyszerű minden
                    áttetsző vízjelek mögé nyúlok
                    minden lapozáskor

   Az  is  a  lehetséges  olvasatok köz tartozhat, hogy az a bizonyos vízjel
megpillantása,  amelyre  az  "éntelenített  könyv"  sorai  íródtak  felidézi
magánbeszédeink útvesztőit, s az "ösvények" megtalálásának reményét, annak a
bizonyos  ideális  kommunikációs  közösségnek  a  megalkotási  igényét.  Ezt
példázza  metonímiává stilizálva a 95. vers is: "gézirat". Ezzel nemcsak azt
a  versalkotási,  poétikai szándékát deklarálja Géczi, amely a gyűjteményben
egyre  erősebben érvényt szerez magának, hogy a metaforikus szerkezeteknek a
hiányát  láthatóan  demonstrálni szükséges "halott metaforák" elfelejtésével
vagy  új  dinamikus  jeltéstelítettség  felszínre  hozásával  (Ricoeur)  [5]
Szembetűnő  példája  a Ricoeur által "ontológiai vehemenciának" aposztrofált
kifejezésmódnak a "gézirat szókapcsolata. Mivel itt is a szemantikai szándék
eloldja  az  eredeti  ontológiai  jelentéstartalmat a géz és az irat eredeti
kontextusától.  EZ az eloldás rendkívül tág aszociációs bázist mozgósíthat a
tragikus   létszemlélet   pidesztálra  emelésétől  a  betegség  melankolikus
világértelemezés  rejtő  fenoménjéig.  (Hogy  mennyire telitalálat a gézirat
szókapcsolata  azt  érzékelteti  az  a rokon poétikai forma is, amely Slavko
Matkovics szerb költő valósított meg egy 1991-es performansz produkciójában.
Gézzel  bekötözött  csuklóján  csak  egy kék sáv húzodott, majd a lassan egy
másik helyen átvérzett a kötés: így jelezve az akkori Jugoszlávia tragikumát
egy önmagát megmutató akció formájában )

   Géczi  ezzel  a  két  ciklussal  végérvényesen  elkötelezte  magát, a már
jelzett mitológia-utániság perspektivikus igényének. Ennek tovább ontológiai
hozadékait a fák könyve és a fonalvers, figurával szövegei kapcsán elemzzük,
mintegy  tovább ledítve rekonstrukciónkat, azt a kérdést megfogalmazva, hogy
mi  és  miként  festi  át  azt a bizonyos gézt, azaz a létet magát, s hogyan
mutatkozik  meg  az  irat,  azaz  jelenik  meg az egyes létezőt repreznátló,
különös létmódban közvetítő poéma.


               (ontológiai kivetülés: a visszairányok esélyei)

   A  fák könyve a történeti és természeti ontologikum leágazásait fogja át:
"ezt a fát meg kell írnom - dadogta / hogy nem érjük át hárman a törzsét / a
hajdani apátság kertjében...". A jelenlét pragmatikus-tipográfiai kiemelései
(akkor,  éppen,  mintha)  előhívják  az egyidejűség fenomenológikumának elő-
képeit, s azt a személyes életvilág centrumába építve hozzák mozgásba:

           fölrobban egy gyöngytyúk szétesik a lóca
           a horizont vonata lazúros csíkká szublimál
           mondom úgy élek ezzel a tölggyel
           hogy egyidőben látom a rügybontást a
           levélhullással kóbor farontó pillangókat a
           svájci sipkás makkok kopogásával (amikor
           kihull a kupacsból a termés megfigyelted-e fasz-szagát)
           szóval négy évszak torlódott egybe (duplikát)

   De  csak az egyik jellegzetesség az előbb jelzett történeti-természeti és
egzisztenciális  mozzanatok egybejátszása, mivel a fák könyve tovább építi a
mágnesmezőkben  már  megkezdett  műfajtipológiát.  A bosszú-verseket most az
organikus   természetjellegzetsségeket  körbejáró  poéma-tipusok  (kocsányos
tölgyvers;  vadkörtevers,  tölgyben;  romkertvers;  szomorú selyemfenyővers;
fosszíliavers;  mimózavers)  és a személyes hagulati beállítódás érzékiesítő
szövegek  követik  (költővers,  vesztesvers, aritmiavers, rimonnal, töredék,
ányosvers;).  Azt  is  mondhatnánk,  hogy a két tulajdonképpeni beállítódás-
forma  csak  a  nézőpontok lehetséges és jellegzetes természetére utal. Mert
láthatunk  a  természetes-természeti  attitűdből  át-tünő érzékiesítésere is
példát  (a  kert / a kert hagyott el lassúan engem / növényként szökött át a
domb  másik  oldalára / a kannás asszony után / nincs tavasz hogy virágba ne
boruljon  -  (sóvár));  mint  ahogy azt is általunk is megfigyelhetővé teszi
Géczi,  hogy  a  növényi  lét  fikció-perspektívája  miként  vonatkoztatható
sajátmagunkra  (évente  arasszal / éppen egy arasszal jutok közelebb / itt a
napzúgban  /  az esőcsatorna és a fal résében / a törnycsúcs gömbjéig / és a
leveleim áttelelnek - (trombitafolyondár)).

   S  a  fonalvers, figurával ismét kitapinthatóvá, feltéreképezhetővé teszi
az ellenpontot. Ebben a 45. szövegegységre tagolt poémában is találkozhatunk
verstipológiai beszúrásokkal (vesztesvers, dologvers), ám itt mégsem annak a
pontos    és    asszocioatív    fenomenológiai-ontológiai    látásmódnak   a
jellegzetességével   szembesülhetünk.   A   redukció   itt   ismételten   az
egzisztenciális és poétikai mozzanatok elő-térbe helyezését szorgalmazza.

                      teljes súlyával
                      a vers peremére állt
                      mintha valakit elveszített volna

                      ki az aki fél
                      s ki akit féltenek

   S  hogy  mennyire  az  egésztenciális  végesség  kikérdezése  jelenti  az
alaphangsúlyt ebben a ciklusba, azt az 5. szöveg is kiválóan érzékeltet.

                                kiszakad
                                szürkületkor
                                akár a páva

                                nem marad
                                több belőle
                                belül üres
                                négy betűnél

   Ez  a belül üres négy betű lehet a vége szójel is. S hogy ez a talány még
további értelmezési esélyeket is kínál, azt olyan enigmatikus meghatározások
is  érzékeltetik,  mint  "az ajtó megnyílik / bár a kilincshez senki nem ér"
(10.) vagy az olyan gramatikai lelemények mint a következő (34):

                        benéz a lézerzöld fénybe
                        ami a fenyőfák résén átzuhog
                        kettéhasítja a szurdokot
                        - vár harmincnyolc éve
                        így lát harmincnyolc éve
                        így emeli ki belőle
                        így helyezi vissza bele
                        tárgyat a gyermek
                        ha eljátszott vele
                        így így

   S ez azt az értelmezést is megengedi, amelyet Barthes fogalmazott Jacques
Lacan  nyomán,  hogy a "létmód összeomlásáról" kell beszélnünk, ami a beszéd
alanyát  és  valóságvonatkozását  érinti  a szöveg szimbolikus rendjébe való
beilleszkedésének  pillanatában.  [6]  Mert a fonalvers, figurával egymáshoz
kapcsolódó  szövegeiben  az  újabb  és  újabb  egymásra következő "én-fonal"
meghatározások  nemcsak a vég-pont felőli tájékozódásunkat érintik, hanem az
előzőekben  jelzett szimbolikus rendhez való viszonyunkat is. És ha ebben az
összefüggsében  figyelünk  a  létmód összeomlására, akkor két perspektivikus
igénnyel  is szükséges szembesülnünk. Az első történeti-egzisztencialitásunk
felől értelmezhető (36.):

                            a megváltás sikerült
                            az üdvtörténet nem

   Ez  nemcsak  azt a sokak által jelzett történetfilozófiai meglátást emeli
ki,   hogy   a  tapasztalati  tények  és  az  eszkatológiai  elváráshorizont
láthatólag  nem  esnek  egybe,  de  ha a szövegösszefüggés egészébe nézzük a
kimetszett  meghatározást,  akkor a töredékesség és folyamatszerűség másfelé
is  irányíthatja  figyelmünket.  Egyrészt  az az elsődleges evidenciaként is
felfogható  megállapítás  juthat eszünkbe, hogy ez pusztán az "én-fonal" egy
pontja. Másrészt a 45. vers-szöveg után következő kézzel elhúzott fénymásolt
vers, ami a 49., azt is megerősítheti, hogy az értelmezés végtelen folyamata
hozzákapcsolódik  az  értelemkeresés  és  értelemadás  gesztusának, amelynek
horizontja csak érzékeltethető, fogalmi megragadása nem lehetséges.


                        (az új művészetfogalom felé)

   Közvetett   úton   annak   a   kérdésfeltevésnek   a   körüljárásához  is
hozzásegíthet Géczi János gyűjteményes verseskötete, amelynek értékelése már
a  romantika  óta  napirenden  van  mind  az  esztétikai  művészetfilozófiai
reflexiók,   mind   a  művészetpszichológiai  megközelítések  kapcsán.  Hogy
mennyire  adekvát  és lehetőségekkel telített a két megközelítésmód egymásra
vonatkoztatása,  azt  jól  példázza Odo Marguard történeti és szisztematikus
elemzése.    [7]    Ahol   a   hegeli   filozófia,   illetve   a   romantika
művészetfilozófiájának  és a freudi tudattalan elméletének összekapcsolására
tett  kísérletében  kibontja  azokat  az  értelmezési lehetőségeket, amelyek
adaptációival   rámutathatunk   az   egzisztenciális  mozzanatok  művésszeti
szublimációjára,   valamint   tudatosíthatjuk   a  "többé-nem-szép-művészet"
mindennapi  funkcionalitását  egy  ön-beteljesítő  terápikus művészetfogalom
vonatkozásában.

   Idézzük  fel  Marquard  alaptézisét.  A  kiindulópont  a hegeli esztétika
jóslata,  hogy a legmagasabb értelemben vett művészet immáron a múltté, s az
egészséges  világnak  a  művészetre  éppenhogy  nincs  szüksége, ellenben ha
beteg,  akkor  gyógyítása  a művészet segítségével hiábavaló fáradozás. Ez a
pradox megfogalmazás kétségkívül magában hordja a modern kor alaptendenciáit
érintő   igazságot,  azonban  a  gyakorlat,  a  művészeti  kísérletek  egyre
gyarapodó  és  torlódó  halmaza mégis másféle értelmezést is megenged. Annyi
bizonyos,  hogy  az  ideológiai  értelemben  vett  művészetfogalom vallások,
politkai   dogmák  által  megtámogatott  lehetőségei  majdhogynem  kimerülni
látszanak.  Azonban,  ha  ennek  a  folyamatnak  visszáját  teintjük,  akkor
jelentőségteljes  mozzanatokat fedezhetünk fel az egyéni szabadság különböző
változatainak  megfogalmazása  és a művészeti teljesítmények között. Az első
ilyen szabadságmotívum: a megélt élmények rögzítéséhez, az esendőség írásban
testet  öltött  kinyilvánításához  kötődik.  A  történeteket csak úgy teheti
Géczi belsővé, ha szisztematikusan rögzíti azokat. Huszonegy nap önmagát író
narrációját követhetjük nyomon, s belépünk abba világba, ahol "bekapcsolod a
magnetofont  /  hallgatni  kezded  az összjózsefattilát", utazhatunk "584 km
(mínusz tizenkettő)"-t és megérkezhetünk.

   A  romantikusokra  olyannyira  jellemző  melankolikus  világértelmezés, a
világtól  való  eltávolodás örökös kényszere és a belső emlékezés mindenkori
szükségessége  azt  a  kettősséget  nyitja  ki, amelynek keretében az egyéni
perspektíva  fókuszális világ- és művészetértelmezése, valamint a folyamatos
emlékidézés  különössége  szembesül  egymással.  Ez  a szembesítési folyamat
azonban  egyfajta bomlási folyamtot is reprezentál, aminek egyik szimbolikus
aktusaként  is  felfogható  a mindenkori utazás: a cél elérésének pillanatok
alatt  szertefoszló  semmiségével  és  a  visszaút célt megsemmisítő negatív
valóságával.  S hogy Géczi mennyire felerősíti ezt a bomlási folyamatot, azt
érzékletesen  mutatja  a ciklus két egymásnak fordított, kinyitott zárójele:
)(.   Ezt   értelmezhetjük   akképpen,   hogy   a  tiszta  tudati  tartalmak
fenomenológiai  zárójelei,  s  az  a tiszta tudomány, technika és modernitás
eszményei, amivel egykoron még (futurizmus, konstruktivizmus, op art stb.) a
művészet  is  kokettált,  végképp  a  múltté.  De azt is reprezentálhatják a
zárójelek,   amelyek   inkább   nyitójelekként  funkcionálnak,  hogy  minden
lehetséges  külső  és  belső formatartalmat szükséges újragondolnunk, s csak
magára  erre  a  különleges aktusra érdemes koncentrálnunk. Már semmi nincs,
amit  érdemes  lenne  zárójelezni, megóvni, rögzíteni, mert ennek lehetősége
megszűnt,  senkinek  nem áll hatalmában ez, mert minden lényegiséget, titkot
és  felfedettséget  éppen  a  két egymással majdnem érintkező zárójel között
találunk.  S  ezt  köthetjük  a  romantika  által megfogalmazott "tudattalan
elméletéhez",  ami azt a kérdésfeltevést hozza mozgásba, hogy miképpen képes
a  természet  jelen lenni, ha a történelmi ember egyszer már azt maga mögött
tudja?  Jellegzetes az a motívumtöredék, ami a természet és ember jelenlétét
egybekapcsolja Géczinél:

                  júliusi holdtöltekor igazgyöngy
                  a horizont fölött is kétujjnyi gyöngyház
                  együtt ragyognak ahogy visszafogad
                  megnyílik s csukódik neked a kapu
                  tudják jöttödet

   A természeti különössel szembehelyezkedő egyén titkos megszólíttatottsága
a  természet  tudattalan  jelenlétét  bontja  ki, azaz azt foglalja szövegbe
Géczi,  amely  már nem adatott. A természeti, természetes létezés már eredet
formájában  nem  létezik,  csakis  tudattalanul a beleérzés jelenvalóságában
ölthet  testet. Ám a schellingi művészetfilozófiai tézisek és a zsenielmélet
összekapcsolódása  a jelen textusszövedékben már másképp ölt alakot. Mivel a
műalkotás  megjelenítése nem pusztán a meglévő visszaadásához kötődik, hanem
az  organikus formák életre hívásában, a dolgok belsejében, alakjában működő
forma  felszínre  hozásában  realizálódik, így kapcsolódási pontokat kínál a
természeti  valóságot megjelenítő én külső és belső világa, valamint a másik
titokvilága  között.  A saját önreflexió első negatív pontja a mindennapokat
átfutó végességgel való szembesülés:

                     kétségtelen környezetem
                     megkíván néhanap kis szívvariációt
                     szikla adriakék sótégely bicikli
                     keskeny hasáb toronyból

   Annak  a  modulációnak  lehetünk tanui, ami egyaránt feltételezi az ember
pusztulását,  s  a vele szembehelyezkedő félig-meddig játékos iróniát. Ennek
továbbnyúló  értelmezését  adhatja  a másik végességével való számvetés és a
káosz szembesítése saját véges logikánkkal:

                  nézd mellőlem bárki kihull
                  mozaikját vissza nem rakhatjuk többé
                  ne félj nehezebb nem lesz
                  csak több a gyertyaláng s a szárazvillám
                  tudjuk. feleslegesen

   Így  a freudi értelemben elgondolt elfojtás asszociációs jellegzetességei
is  megidéződhetnek,  ahol az elfojtás rendszerint valamilyen pótképződményt
teremt,  s  az  elfojtott  visszatérésének  lehetünk  tanui. Csak miként azt
Marquard  is  érzékeltette  nagyon plasztikus fogalommeghatározásával: ez az
elfojtott  lehet  jó és rossz is, s mindezek mellett lehetőséget kínál, hogy
elviseljük az elviselhetetlent. [8]

   Azt  is  megfogalmazhatjuk,  hogy  a 21 rovinj formát keresett és talált,
arra  a  törrténés  folyamra, amely az utzás valóságos és szimbolikus aktusa
kínált.  A  napokhoz  kapcsolódó  pontos  dokumentáció  (megtett  kilóméter,
helyszínek,  a  leírt  sorok  száma),  azt  teszi  érzékelhetővé  és az első
pillanatra   még   feltétel   nélkül   hihetővé.   Rögzíthetővé  tehető,  és
formalizáltan  tematizálhatóak  élményeink.  A 2. nap tengerig futó teraszát
megidéző   vers   a  nap  pontos  kelésének  tudásáról  tudósít,  ám  mindez
fokozatosan  át-értékelődik, belovad abba a másik idődimenzőba. Amlyre talán
nem  is elsődlegesen a mediterránum forró, átfűtött érzékiessége a jellemző,
hanem az önreflexivitás megkerülhetetlensége, és ismételt formába öntése

                          nem nézek bele
                          többé a messzeségebe
                          az afféle rossz álommunka
                          emlékeztető eltolás

   Pedig a reflexiók, a folyamatos rögzítéskényszer mindinkább azt az érzést
erősítheti az olvasóban, hogy az a félelem, az elmúlás elfojtás napról-napra
hatalmába  keríti  a  szerzőt.  A technikai rögzítéskényszer kapcsán vonható
párhuzam  jelen esetben arra utalhatna, hogy a poézis megmutathatóság, s nem
pedig  az élmények át-élése az elsődleges szándék, azaz a műalkotás mindenek
felett.  De ha jobban belássuk magunkat a szövegek belső tagoltságába, akkor
mindennek   a   viszája   is  kitűnhet.  Mégpedig  a  megidézhetőség  és  az
összehasonlítás mindenkori esélyének hangsúlyozásával:

                     megadja a hangot az időszámításhoz
                     egy kabóca
                     - szabó lőrinc mediterrán tücske -
                     majd beleolvad
                     a spanyolgitár  a harangzúgásba

   Géczi "alkalmazott költészetének" olyan sorai is felbukkannak a kényszer-
kísérletek  naponta  sorjázó dokumentumai közül, amelyek méltán jelezhetik a
múlékonyság legyőzésére tett poétikai erőfeszítéseit:

                    delfinuszony hasítja fel a horizontot
                    nem látom
                    delfin az vagy üres forma
                    vagy egyik sem
                    és akkor mik ezek
                    a keményszilánkos fényrétegek
                    az élő és élettelen dolgok
                    áttetsző bőre alatt

   S  hogy  mennyire át-érzi Géczi a poétikai ismétlés lehetőségeit, azt jól
érzékeltetik az olyan dramaturgiai jelentőségei megnyilatkozásai mint a "nem
nézek  bele / többé a messzeségbe az rossz álommunka / emlékeztető eltolás /
minden  másképpen  is van / mindez másképp is mondható" (16. nap). Mivel itt
már nem azok a az átfogó poétikai koncepciók kimunkálása a cél mint az előző
könyvekben, pusztána a használhatóság megmutatása (egy madár magánragyogása,
gondolatok munkapadja).

   A  sorok  között  megbúvó  önirónikus  megnyilatkozási mód sem hiányozik,
amely mind az előzőekben jelzett művészeti-tematizicációs horizontokat, mind
a  poéta  ön-  és  természetvizsgálódási  vizsgálódási  mániáját  kiteszi az
újraolvasások mindenkori átértékelésének (21. nap):

                   az ember néha rászorul
                   új bőrt vegyen vagy újszerűt
                   olcsón gyorsan s lehetőleg kíméletesen

   S  végül  a  két egymással érintkező zárójel nyitódása érzékelteti azt az
egyszrre  vizuális  és  verbális  gesztust,  amelynek  érzékelése után ismét
belefoghatunk az olvasásba, szemlélődő meditációba.


                                  Jegyzetek

[1]  Esszék  1995. Képversek 1996.  Ezekről lásd jelen sorok szerzőjének át-
     tekintéseit.  A  színéről a visszájára 1996. Forrás 7. szám, valamint A
     mű-egész alakváltozásai In. Képversek 1996. 21-23. o.

[2]  Erről  a problémáról, valamint a külhoni összehasonlítás lehetőségeiről
     részletesen  szóltam  Az  avantgárd költészet lehetőségei az elmúlt két
     évtizedben címmű dolgozatomban Életünk 1993. 6. szám

[3]  Bohár András: Cocrete-Konkrét. Életünk 1993. 8. szám

[4]  Emmanuel  Lévinas:  Nyelv  és közelség. Tanulmány, Jelenkor Kiadó, Pécs
     1997. 101. o.

[5]  Paul   Ricoeur:   Metafora  és  filozófiai  diskurzus   In:  Szöveg  és
     interpretáció Cserépfalvi Kiadó é. n. 81. o.

[6]  Rolland Barthes: Introduction á l analyse structurale des récits. 1966.
     Paris  lásd  még  Manfred  Frank  értelmezését Mit jelent "egy szöveget
     megérteni"? In: Az esztétika vége? 1995. Bp. Ikon Kiadó 65-67. o.

[7]  Odo  Marquard:  A tudattalan elmélete és a többé nem szép művészet. In:
     Az esztétika vége. Ikon Kiadó 1995. Bp., 88-114. o.

[8]  Marquard i. m. 111-112. o.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező