Dimenzió #11

eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                                Bohár András

                       A TÖMEGKULTÚRA ELITESZTÉTIKÁJA

    - Király Jenő: Frivol múzsa. 1993. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest -

                     (In: Iskolakultúra, 1997. 7. szám)


   Király  Jenő  kétkötetes  munkája  az utóbbi idők egyik fontos esztétikai
összefoglalásaként  tartható számon. Az elmúlt évtizedek elméleti-esztétikai
hozadékai    és   kulturális   szituációnkhoz   kötődő   élményei   egyaránt
meghatározónak   bizonyultak:   megjelenítve   a   hivatalos  elitkultúrával
szembehelyezkedő  nézőpont  relevanciáját,  valamint  ezzel  párhuzamosan  a
tömegkultúra esztétikájának megalkotási esélyét.

   Egy  nyitott  kulturális közegben a művészet felőli világmegértés esélyei
"világban-való-létünk"   alapélményévé   válhat.   Ennek  a  lehetőségnek  a
kiteljesedését,   az   elméleti  és  gyakorlati  konzekvenciák  rétegződését
kisérhetjük nyomon e monumentális monográfia áttekintése kapcsán. Elsőként a
különböző filozófiai-esztétikai paradigmák természetére kérdezünk rá, majd a
különböző  műelemzések következményeit értékeljük. Végül pedig arra keresünk
választ,   hogy   miért  modulált  szükségszerűen  a  tömegkultúráról  szóló
filozófiai  beszéd  elitesztétikai struktúraépítésbe, hogy végső soron miért
csak  az  utóbbi  diskurzus  keretében  vázolható  az  a kívánatos és egyben
ideáltipikus kép, ami mellett szerzőnk leteszi voksát.


                (egy nem-euklidészi esztétika fogalmi hálója)

   Fontos   elemzési   szempont  a  különböző  szövegekben  és  egzisztencia
megnyilvánulásokban  tetten  érhető  valóságközeliség és lehetőségközeliség.
Valóság   és  fikció  különbözősége  és  kapcsolata  különös  érzékenységgel
mutathat  rá  az  adottól való eltávolodás esélyére. Azt érdemes tisztáznunk
elsőként,  hogy  miben  áll  a  fikció  jelentősége  a  kultúra  mozgásainak
bemérésekor.  "A  fikció  megőrzi  a  jel  jelentő (denotatív és konnotatív)
funkcióit,  de nem őrzi meg jelölő (referenciális) funkcióját, elválasztja a
jelentésfunkciót  a  jelölésfunkciótól,  a  kulturális  modellt az empírikus
realitás,  a  cselekvő környezettapasztalat egységeitől, a szematikai jegyek
kombinációjának  nem  felelteti  meg  a reális világelemek kombinációját, de
fellazítja   jelentés   és   dolog   kapcsolatát,   nem   kell  egyértelműen
identifikálható  valóságokra  vonatkoznia,  fordulatot hoz szemiózis és élet
viszonyában,  nem  az  élet eszköze itt az élmény, az élmény eszköze lett az
élet."  Ezt  a  jelontológiai  megközelítést  azért  tartjuk fontosnak, mert
rámutat  arra a mozzanatra, ami a kulturális-művészeti szféra specifikuma is
egyben,   és   különösképpen  jelentékeny  problémák  megfogalmazását  teszi
lehetővé.  A  különböző  valóságminőségek  és fikciók megmutatása, művészeti
adaptációja   elősegítette   olyan   oppozíciós   formák   kimunkálását   és
értelmezését,  amelyek  honi  tradícióink  közegében az ideológiai-politikai
meghatározottságoktól    egyre    távolabb   létesülő   alternatív   világok
kiépítésében   öltöttek   testet.   Ennek  a  jelontológiai  megközelítésnek
eredményeképpen  a világkép dimenziója két irányban tágult: a szemlélettelen
valóságok és a valótlan szemléletességek felé.

   Alapvetőek  Királynak  a  képzelet  működésére  vonatkozó tézisei, mert a
fiktívtudat  és  fiktív  tárgy  megkülönböztetésével  érzékelhetővé  válik a
"mintha valóság " státusza. A reális tárgy igazi világa mellé a fiktív tárgy
fiktív   realitása   kerül,   amely   rávilágít   a   képzelet   fukciójának
rétegzettségére,  a  jelhasználat  szimbolikájától a fantázia halasztó és új
minőséget  teremtő meghatározottságáig. "A fikció fantomközegében nemcsak az
kísérletezhető ki, mit lehet tenni, milyen lehetőségek vannak, de az is, mit
nem  tanácsos  megtenni,  mi  az,  ami  kivitelezve  nem  jól  néz  ki,  nem
integrálható  önképünkbe,  nem  viszi  előbbre  fejlődésünket."  Ám  azzal a
következtetéssel,  hogy  az  ember teljes élete jellé válik, nem a végzetes,
természetből  való  kiszakítottságunkat demonstrálja Király, sokkal inkább a
lehetőségek és fikciók kísérleti jellegű valóságorientációit szemlélteti.

   Mindez  értelmezi  is  egyben  a  "referenciális  kommunikáció" művészeti
lecsapódásainak   kritikáját   -   hogy   fogja   a   mindenkori  kulturális
realitásképnek    -,   s   ezt   egy   lépcsővel,   mintegy   meghaladja   a
"kvázireferenciális  fiktívkommunikáció",  mert  ez  a  forma  a  kulturális
realitásészlelés  szintjén  önálló  és  szabad,  ám  koncepcionális  szinten
fegyelmezett  és  aszkézis  felé  hajló.  Ebből  következik  az a nem eléggé
méltányolható  megállapítás, amely még a referenciális és kvázireferenciális
kommunikáció  sok  tekintetben jogos kritikáját is félretolja és a realisták
valóságelméletét  egy  nyelvjáték  szabályaként  definiálja:ahol  "a művészi
nyelvjáték  konform a tudományos, technikai és gyakorlati nyelvjátékok egyes
-  az  esztétikum közegében akceptálható - játékszabályaival, s rájuk alapít
egy esztétikum előtti előfeltevésekre állított, sajátos esztétikai hitelt."

   Így  nem véletlen, hogy szerzőnk "az esztétikumok sajátosságairól" beszél
(nyilvánvaló   a   kritikai  utalás  Lukács  öregkori  főművére),  ahol  két
fikciótermelő   módszer   körvonalazódik:   az  ábrázoló  eljárás  közege  a
valószínű, a mesélő eljárásé a valószínütlen. S innen továbblépve fogalmazza
meg azoknak a terminusoknak a jelentését és jelentőségét, amelyek már nem az
esztétika  euklidészi  geometriájához  hasonlatosak, hanem a szubjektív elem
emancipációja  történik meg keretei között. A valószínű így: a realitásérzék
kritériumainak adaptációja az esztétikum számára, a műfaji érzék prognózisa,
a   dologi   valószínűnek   nyilvánított   szövegi,   a  kimondhatatlanságok
újrafelismerése.  Ebbe  a  koncepcióba  a  komoly  és könnyű fenomenológiája
éppúgy  beilleszthető,  miként  kimutatható  a metonimikus és a metaforikus-
mesélő  fantázia  két  irányba  ható kötőerői. A kontextualitás, az okság, a
pszichologizmus,  szociografizmus, elemntarizmus, analicitás és mértéktartás
jelentkezik   az   egyik  oldalon,  majd  az  élményrendszer  idegensége,  a
dekorativitás  problémája  és  a  kontextus  fordított viszonya, a szenzáció
fenomenológiája,  a  kontraszt-logika  és  a  felület  esztétikája  adja  az
elemzések terének másik felét.

   S  mindez  nemcsak  azért  lényeges, mert a komoly és könnyű elsődlegesen
fenomenológikusan   ihletett   leírásai,   elemzései  magukba  foghatják  az
esztétikum   szférájának   teljességét,   de  egyben  előkészítik  a  fikció
jelentőségének   érzékletessé   tételét:  a  kor  korrekcióját  megtestesítő
ellenvilág fogalmát."A természetes szubjektum és mindennapi világa helyébe a
fikció közvetítésével alternatív, természetellenes alanyi beállítottságok és
nemmindennapi  világok  kapcsolata  lép."  Lehetőségünk  nyílik  a különböző
fikciók   keretében   élményeink   újrastrukturálására,  s  így  a  képzelet
konstruktív   impulzusai   az   alternatív   axiomatikát   ezen  lehetőségek
megragadásáért  mozgósítják.  Ennek szellemében az avantgardizmus, miként az
ősi  és  populáris kultúra, a fölszabadítás ihletettségével lép működésbe az
élet  rabszolgaságával  szemben,  a  magas  művészet,  az elit által diktált
irányok,  stílusok a kiválóságot, a mértéktartást, a visszafogottságot és az
öncélú  művelődést  megjelenítő  programok lehetséges ellenvilág fogalmaként
jelenik   meg,   s   ezeknek   különböző   kultúrkritikai  beállítódásoktól,
korszituációktól függően pozitív és negatív jelentésük egyaránt lehet.

   A   filozófiai  szintű  jelontológiai  megalapozottság,  az  esztétikumok
sajátos   fikcióformáinak   bevezetése   és  az  ellenvilág  kulcsfontosságú
teoriájának  árnyalt  megfogalmazása lehetőséget teremtett arra, hogy Király
újra  körbejárja - immár egy kidolgozandó "esztétikai elmélet" keretében - a
társadolomontológiai  és  kultúrszociológiai  problémákat.  Itt  már  számot
vethet    a   trivialitás   bölcsességének   filmesztétikai   és   populáris
mitológiákhoz  kötődő  variánsaival, s szembesítheti lehetőségesztétikájának
kérdéses   pontjait   a   történeti-elméleti   előzmények   hozadékaival.  A
lehetőséghez  kötődnek az élmények, a tudati komplexumok és az ember maga. A
"létönállótlan tárgyiasságok és a képzelőerő" (Schelling), "az előttünk álló
lezáratlan  keletkezési  tér"  (Bloch) vagy "a mesevilág határokat leromboló
lehetősége"  (Honti  János)  jelzik azt a kérdéskomplexumot, amelyre mintegy
ráfelelnek  a  különböző  korok  alternatívái.  Az arisztotelészi klasszikus
logika  adaptációjaként  jelenik  meg  a  szükségszerű és lehetetlen közötti
skála, a valószínűségeké a legvalószínűbbtől a legvalószínűtlenebbig: így az
esetleges  valószínűbb  mint  a  lehetséges, s a valószínütlen esztétikája a
lehetőségesztétika.   Ennek  tükrében  értelmezi  és  bírálja  Király  Hegel
lehetőség-gondolatát, amely elutasítja a fiktív lehetőséget, és az esetleges
valóságot   is   leértékeli  mint  pusztán  lehetségest.  Ám  az  ellenpólus
kierkegaardi  változatát integrálhatónak tartja lehetőségesztétikájába, mert
az adottságok értelmezése lehetőségekhez vezet, s mind az esztétikai, mind a
vallási  stádium  utópikus:  "az  utóbbi  meg  akarja haladni az előbbi vad,
magányos,  fragmentált,  privát  utópiáit. Ha ez az utóbbi lehetőség nem áll
több,  eleven,  konkrét  lehetőségként  az  emberek  szeme előtt, akkor csak
tömegkultúra  jön  létre  az  utópikus  impulzusból, nem vallás. A megváltás
akkor csak szerény, pillanatnyi, fiktív. Csak megkönnyebbülés."

   Ezt  a  sok  tekintetben kultúrkritikai interpretációt kiegészítik a nagy
téridő  kontinuum  esetében  megfigyelhető  lehetőség és valóság külsődleges
szembenállását    hangsúlyozó    blochi   tézisek,   a   lukácsi   ontológia
lehetőséggondolatai   és   Sartre   konkrét   egzisztenciális  lehetőségeket
középpontba  állító  programjának  elemzései.  Így  a lehetséges formatana a
legmagasabb  lehetőséglátás  horizontját, a világok világát hozza közel, nem
azt  vizsgálva  mi  következik  az adottból, hanem azt a kérdést feltéve: mi
állhatna  a  helyén.  A  lehetelen  zsugorodásáról  beszél  Király Jenő: így
nemcsak  a  világban  megváltoztatható  néhány dolog kerülhet szóba, hanem a
világ  megváltoztatása  is,  mert  ha  nem  pusztán  megvalósítható dolgokat
teremtünk,   akkor   lehetőségünk   nyílik   a   megvalósíthatatlan   dolgok
feltételeinek  megteremtésére.  Azzal, hogy a művészet valósága tanuskodik a
lehetséges  lehetőségéről,  a  transzcenedencia - a lehetséges világoké és a
lété  -  túllépése is tettenérhető a tényvilágon, ahol a szublimáló misztika
introvertáltan, a deszublimáló mese extrovertáltan keresi a lét értelmét.


                        (műfajtipológia és műelemzés)

   A  "nem-euklidészi  esztétika" fikciófogalmához szevesen kötődik a mesélő
fikció  formáinak és a fantasztikum poétikájának strukturálása. Már az előző
összefüggésekben  is  egybekapcsolódtak a filozófiai-ontológiai problémák és
az  elemzések (Kubrick: Shining), az ellenvilág mito-logikájának értelmezése
(Sirk,   Fassbinder)  vagy  az  álomidők  archeológiájának  és  a  mesevilág
lételméletének feltáró bemutatásai (Gaál: Meseautó, Kertész: Casablanca).

   Mindez  méginkább  hangsúlyos  helyzetbe  kerül  a  kaland  poétikájának,
esztétikájának  struktuálásakor  s  az  álomrealizmus,  a  csoda és a kvázi-
fantasztikum  kérdéskörénél.  Olyan  elemző-értelmezések keretében bontja ki
tömegkultúráról  szóló  téziseit  Király, ahol az érzékletes műleírások (Mad
Max  I.  II.  III.)  azt  éppúgy láttatják, hogy korunk csak természetben és
művészeti  habitusában  különbözik - mondjuk Shakespeare világától -, miként
azt  is  világossá  teszik:  milyen  motivációs szükségletek hívták életre a
horror,  szex  és  rendőrfilmek  különböző  változatait.  Azonban  nemcsak a
tömegfilm  jelenségének,  szimbolikájának alakulkását kísérhetjük nyomon, de
azt  a  történeti  szituációváltozást  is,  ahol  az  utópia antiutópiává és
populáris   műfajjá   változott,   s  hogy  ez  az  antiutópia  a  közeljövő
antiutópiája:  jelenfilm  és  jövőfilm  határai  egymásba  olvadnak, riasztó
közelségben  van  már  a  prognózis  és  diagnózis.  Azonban  a fantasztikum
kétértelmű  kerete  és a borzalom konstituáló elvének egybetartozása mást is
jelez,  mivel  a  borzalom  antiutópiáiba a populáris kultúrában alapelvként
visszaszivárog az utópia:a hős alakjában a személyiség utópiájaként.

   A  személyes pozicionáltságot, azaz ennek meghatározhatatlanságát bontják
ki  a fantasztikum poétikájának elemzései, ahol a motivációs és legitámációs
szükségletek,  teológiai  kivetítések  éppúgy  helyet kapnak, mint az idő, a
tér,  a  science  fiction, a fehér és a fekete fantasztikum kérdései. A múlt
örvényébe   visszanyúló  fantáziánk  őseredeti  utáni  vágya  a  szabad  tér
megtalálásának   esélyét   érzékelteti,   ahol   még   nem   rögzítődött   a
szükségszerűségek   rendszere.   Ezt  reprezentálhatják  egzotikus  kalandok
fantasztikus  világát megjelenítő történetek, elsüllyedt világok megidézései
és  a  jövő elképzelt formáiba való bepillantások. S a fokozás, a valóságtól
való  intezív  távolodást  csúcs  -és  végpontját is befogják az elemzések a
fekete   fantasztikum   tipologizálásával.   A   horror,   szemben  a  fehér
fantasztikum  csodavilágával,  ahol  bármi megtörténhet, a legextrémebbet, a
legrossabat  közvetíti:  feltámasztja  a  lét  szelidíthetetlen hatalmait. A
fiktív veszély maximalizálása, félelem, borzalom és öröm egysége, az élet és
halál   összekapcsoltságának   kimutatása,  valamint  a  monstrum  különböző
megjelenési  formái  (ontológiai,  szociológiai,  pszichológiai)  együttesen
jelzik a "kettősség esztétikájának" polarizációit (Fleming: dr. Jekyll és Mr
Hyde).  Így  az  individuum  szintjén  is megjelenik a tudatos és tudattalan
szinteken,  léthelyzetkben  megmutatkozó  moralizáló  elnyomás, lázadó vágy,
ideál  és  cinikus  pragmatizmus. A fantasztikum differenciált bemutatásával
zárul a fikciót körvonalazó müfajelméleti és illusztratív bemutatás.

   Mindennek   tudásszociológiai  és  kultúrkritikai  vonzatairól  majd  még
szólunk,  most  azonban  pillantsunk  bele  - még az összefoglalás előtt - a
munka  "nagyesztétikum  kis esztétikájának" problémalistájába. Itt a mesélés
esztétikájának   keretében   az   empíria,  a  dokumentaritás  és  a  fikció
problémáival  szembesülhetünk.  Így  a realizmus elmélete és esztétikája egy
lehetőségként marad meg; az avantgardizmus: a világ helyett a világ élményét
adja;  és  végül  a  populáris  esztétikum:  művészet  és  élet  törésmentes
összefüggésének  előfeltételezésén  alapul,  ami  magába  foglalja  a  forma
alárendelését a funkciónak. Mindennek függvényeként nem marad el a konklúzió
sem  a  klasszikus  és  avantgárd  szférájának  egybevetését  és értékelését
beépítve:  "A  régi  esztétikum  az  emberiséget  akarja  felszabadítani,  a
szkeptikusabb  avantgárd művész önmagát, s legfeljebb csoportját. Ez részben
visszavonulás,  részben  annak  felismerése,  hogy mindenki magát kell, hogy
felszabadítsa,  s  keresztes  hadjáratokkal  nem  terjeszthető a malaszt. Az
avantgárd  mindíg újra a gazdagok udvari bolondjává vált, de minduntalan fel
is lázadt ellene."


                        (ahová a probléma megérkezik)

   A  végső  összegzés  kérdésfeltevése  Király Jenő munkájában a populáris-
frivol  régiók  által  feltárt és feltételezett általános esztétika elveinek
bemérésén  fordul meg. Szerzőnk mégegyszer nyomatékosítja az esztétikai élet
kezdetének,   alapjának,   magvának   kutatásakor   kibomló   lehetőségeket,
amelyeknek  az  emberi érzékenység fejlődésstádiumaiból kiindulva addíg kell
bontaniuk  az  extrém (mágikus, ősi) pólust, amíg az egész lefokozó fejlődés
által  még  megkímélt,  tovább nem analizálható őséléményhez jutunk. A tétel
világos,  amit  már  csak  megerősít az esztétikum középponti kategóriájának
(szinkron  szemlélet keretében megjelenő mai művelt ébertudat normálformája)
és  az  alapkategóriának a megkülönböztetése. Ahol az utóbbi az őseredeti, a
történeti  mag,  az  első szikra, a végső minimum: nem kor- és kultúrrelatív
jelenségeket  fog  magába,  hanem  az  ember  önfelépítésének  univerzálisan
érvényes  vívmánya.  Ezzekkel  összefüggésben  az  a  posztulátum indítja az
elemzéseket, hogy a középponti kategória minden korban más, azonban mégis az
alapokon  nyugszik,  s  az  egyik  oldalon  állnak  a  korszerű énideálok és
önidentifikációk,  a  másik  oldalon az áthághatatlan közös identitásmag, az
alapvető emberi érzékenység vagy szerencsétlenség.

   Az  elemzések  így  azt  az  utat  kívánják  végigjárni, amely a borzalom
világában még megtalálható kommunikációhoz vezet, ahol a lázadó és tiltakozó
kérdéseknek  még  helyük van. Az értelmezések starthelyétől, ahol a borzalom
végső   esztétikumának   kultúrantropológiai   erőterét   találjuk   (fekete
fantasztikum)  egészen  a  fantasztikum, kaland és a próza (az önfegyelmezés
győzelme) világáig terjed a hierarchia és értéktételezés.

   Ennek  függvényében  épülnek  föl  azokkal  a  mitikus  jegyekkel sokszor
túlterhelt  kategóriák,  mint  a  "legősibb  ember",  az  "őseredeti  ember"
(szembeállítva  a  kész  kultúremberrel),  a  "mély  torok",  a "telhetetlen
gyomor"  metaforái,  amelyek  az istenek és az aranykor eredetét értelmezik.
Ehhez   kapcsolódnak   a   tudat   genézisének   állomásait  érzékeltető  új
mitoszkonstrukciók   illetve   a   különböző   változatoknak   a  beépítései
(Nietzsche,  Várkonyi  Nándor,  Hamvas  Béla  stb.).  A  szépség  fogalmának
kifejtése  is  egy tulajdonképpeni negatív kulturális evolucióhoz kötődik és
mint  a  legyőzött  borzalom  lép  elénk.  A  műalkotás  eredete  is hasonló
értéktételezések  keretében  lép  színre  a  sírás  ősi  formájától a dallam
konstrukciójáig,   a  mágia,  a  varázslat  funkcióváltozásától  a  művészet
varázslatáig   terjedő  destruktívitást  megtestesítve.  S  így  a  művészet
léttörténeti   státusza   is   csak   a   következő   reduktív  szemléletben
jelentkezhet:  "  A  művészet  végítélet elötti sátusza léttörténeti, de nem
empírikus  történelmi  kötöttség:  a  lét  kibontakozásának  logikai s nem a
világtörténelem  kibontakozásának  múló komponense. Végítélet elötti: azt is
jelenti,  hogy  a művészet maga hozza ezt a végítéletet. A szépség az ítélet
utáni   világ   visszhangja   a   jelenben,  az  idők  teljességéé  a  múlás
kifosztottságában." A műélvezet eredete így az interpretáció által kutatható
elveszett  lét  értelmét  fokuszálja,  és  mintegy  előrevetíti  az orfeuszi
szemelélet  mitikus kivánságát: a gonosz keletkezéséről és elmúlásáról szóló
nagy  elbeszéléseket  (Ricoeur).  S  azt  a kettősséget, amelyet Király Jenő
rendkívüli  érzékenységgel  rögzít:  "A művészet beismeri bűnét és tudatában
van   bűnösségének.  A  feltámmasztottnak  leglényegesebb  meghatározottsága
hiányzik.  A feltámasztó a saját valóságát is aláveti irreális tartalmaknak,
lemond  az  élet  habzsolásáról.  A  jel, a mű, a fikció lemond a lét reális
állagáról,  csak  az értelmet éri el. Kevés marad a kezünkben s az esztétika
épp ennek a a jelentőségét fejti ki. A "szellem" szó kétértelmű: kísértet is
jelent, visszajáró holtat, s a legmagasabb kultúrát is jelenti. A visszatérő
lélek  szellem  és a visszatérő szellem kultúra... Az ember sokoldalúsága és
harmóniája nem valamiféle "új ember" privilégiuma, hanem épp ellenkezőleg az
emberen  átetsző  sokféle régi ember egymással vitázó reflexeinek terméke. A
múlt  veszteségei egyben a jövő lehetöségeinek szuggesztív fordított tükrei.
A  "lehetet  volna" a legkonkrétabb utópia. A nyelv a végítélet előtti világ
megtisztult  képét  állítja  elénk. A szépség varázsában szublimáltan őrzi a
jel a mágia lényegét, az életmentő felidézés tartalmát."

   Nem  véletlenül idéztük a művészet ontológiai státuszának törését kifejtő
értelmezést,  az  esztétikai,  szellem-  és kultúrfilozófiai, antropológiai,
szemiotikai  leágazásait.  Mert ezek segítségével utalhatunk néhány kérdéses
kultúrszociológia  és  kritikai problémára, másrészt az írás címében jelzett
szókapcsolat  többfelé  ágazó  jelentését is érzékeltethetjük a tömegkultúra
elitesztétikájával kapcsolatban.

   Az   első   kérdés   tudásszociológiai   relevanciáját   a  következőkben
összegezhetjük.  Az  elmúl évtizedek hazai elitesztétikájával és a preferált
kultúra-  és művészetfogalommal joggal szembeforduló beállítódás sok esetben
figyelmen  kívül  hagyja  -  vagy  túl  sarkítottan  értelmezi - a különböző
teljesítményeket.  Mintegy  "menekülő útvonalként" tünnek föl a tömegkultúra
filmtermékei.  Amelyek  mentén  fontos  esztétikai  kérdéseket fogalmaz újra
Király,  ám  sokszor  saját, zárt kulturális szituációnkból és tradíciónkból
adódó problémákkal nem kíván szembe nézni.

   Ebből  következnek  különböző  kultúrkritikai  fogantatású, ám esztétikai
értékítéletek   formájában   megjelenő   megállapításai.   Amelyeknek  végső
eredőjeként  a  populáris  kultúra rendelkezhet azzal a lehetőséggel, hogy a
lét  végső  értelmére rákérdező borzalmat megidézze. És annak ellenére, hogy
honi művészetkritikánkban és a nagy elméletek bűvkörében bőven találkozunk -
hol   jogos,   hol  kevésbé  releváns  formában  -  a  tömegkultúra  el-  és
megítélésével,  Király  Jenő  érzékeny  és  kiváló  filmelemzései nem mindíg
redelkeznek  azzal a tulajdonított értelemmel, amelynek szándékával szerzőnk
beillesztett  őket  monográfiájába. Vagy ha még pontosabbak akarunk lenni, ő
egy jól körülhatárolható elitkultúra és elitművészet ismeretében, az azokból
adódó   kritikai   előfeltevéseivel   fog   elemzéseihez  és  koncepciójának
kialakításához.

   Hasonlóképp problémák vetődhetnek föl az esztétikai világkép alternatívák
(areflexív,   reflexív,   nemfiktív,  fiktív)  és  a  kommunikatív  spektrum
szerkezetet  és  keletkezés  viszonyát felvázoló rendszer kapcsán. Amely nem
csupán a strukturilizmusból eredő rigiditás következményeit viseli magán, de
sok  esetben  a  műalkotás keletkezésének és fennálllásának aspektusaira sem
mutat  rá  kellőképpen. S itt nemcsak a kor- és kultúrkritikai szituáltságok
különbözőségéből  fakadó esztétikai érvényességek jelentésére gondolok, de a
metafizikai   rendszer   kialakításának  szükségességére,  amelyet  ezek  az
előfeltevések  indukáltak.  S  még  ennél a kérdésnél maradva, meg kell hogy
említsük:  a  hermeneutikai  eredmények  beépítései  mind a kultúrafüggősség
jelentőségére,  az  értelmezése  változatos  mibenlétére, mind a metafizikai
rendszeralkotás  határaira,  lehetőségeire  rávilágíthattak  volna.  Itt nem
egyszerűen  egy  filozófiai-metodológiai  problémáról  van  szó, hanem annak
belátásáról,  hogy  történeti  létmódunk konstruált-mitikus változata, amely
végsősoron  a  negatív  értéktételezettségű evolucionizmusból eredeztethető,
nem ad választ létkérdéseink értelmére.

   S  ennek kapcsán elég, ha csak arra a heideggeri alternatívára gondolunk,
amelynek keretében a műalktás világot állít fel, s nem puszta fikcióként lép
működésbe.  Ennek  folyománya  az  az állandóan jelentkező kettősség, hogy a
tömegkultúra   közegében  keletkezett  alkotások  valójában  csak  a  fikcók
birodalmát  testesítik  meg,  azonban  szezőnk  igénye túlmutat ezen. A "lét
reális  állagának"  megkísértését,  a  "visszatérő  szellem  kultúráját",  a
"sokoldalú és harmonikus ember" újraformálódását és a nyelv "mágikus" erejét
kéri  számon  az  esztétikai  igények  nevében. S így végül egy eliteztétika
szivárog  át  a  populáris  kultúrába. Ami egyrészt magába foglalja a kellés
imperatívuszát  és  paradox  demokratizmusát,  a magasművészet kiváltságának
eliminálását,  másrészt  azonban  olyan  követelményként  jelenik  meg,  ami
teljesíthetetlen  mind  a  különböző kultúrákat és társadalmi épp-ígyléteket
figyelve, mind a befogadói individuumok, csoportok lehetséges beállítódásait
számba véve.

   A   nagyformátumú  kísérlet  azonban  még  akkor  is  kitüntett  eseménye
kultúránknak  és  esztétikai  irodalmunknak,  ha a vállalkozás intenciói nem
mindíg  találták  meg  azt  a  formatartalmat,  amelyben jelentőségük valódi
érvényességét megmutathatták volna.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező