Dimenzió #11

eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                                Bohár András

                       SZABADSÁG, TERMÉSZET, MŰVÉSZET

  - interpretáció töredékek a romantika művészetfilozófiájától napjainkig -

                    (In: Ex Symposion 1996. 15-16. szám)


   A nép-szerűtlenség terminusával is megfogalmazhatnánk a művészetről szóló
filozófiai beszéd jellegzetességét. S ez igaz ha a műalkotások és befogadóik
között   távolság  bemérésével  kísérletezünk,  de  éppúgy  igaz  lehet,  ha
korszakunk globális kérdésfeltevéseit vagy az információs társadalmak okozta
tehertételekre   gondolunk.   S   ha   ehhez  még  hozzáillesztjük  mindezek
megértésére   tett   folyamatos   próbálkozásaink  kudarcait  a  mindennapok
abszurditásától  a  világ  tuományos megismerésébe vetett hit összeomlásáig,
akkor   lehetséges  kiútként  mutatkozhat  a  művészetről  szóló  filozófiai
diskurzus  poblémalistájának  újbóli  áttekintése.  A  szabadság és művészet
határterületeit,  átjárhatóságuk  lehetőségeit  követjük  nyomon a romantika
művészetfilozófiájának  alapkérdéseitől  napjaink  történéseit is szem előtt
tartva.

   "A szabad lény legyen!" - mondhatjuk mi is Fichtével. Ez az aktív igenlés
ugyanis  pontosan  a  szabadság  meghatározottságának  kifejeződése, annak a
törvénynek  a  kimondása,  amely  az  abszolút  önállóság fogalmát jelöli, s
minden szabad lény eredeti meghatározottságát magába foglalja.

   A  világ  megváltoztatása az én megváltozásom. Szabadságom kimunkálásának
folyamatos  gyakorlása belőlem indul ki, majd érintkezik a másik emberrel, s
a  körülöttünk  lévő világgal, természettel. Határt csak a másik szabad lény
ugyanilyen törekvése állíthat, illetve a természet méltóságának tiszteletben
tartása korlátozhatja a tevékenységünket.

   A  természet  az  ésszerű előformáját éppúgy magába rejti, mint a káoszt,
idézhetjük    fel   a   schellingi   természet   -   és   szabadságfilozófia
alapgondolatát. Így a világ ésszerűtlensége saját történeteink visszfénye is
egyben.  A  homályostól  a világoshoz vezető út elképzelt fejlődése azonban,
egyre  inkább  úgy tetszik, nem találkozik történeti tapasztalásunkkal, mint
azt nem csekély melankóliával megállapítja Schelling egy kései írásában.

   Azonban   a   világfejlődés   lehetséges   érzékelésére,   az  abszolútum
megragadására  mégis lehetőségek kínálkoznak. Schelling a művészet esélyeibe
belelátja  az  öntudatlan  formálás  és  tudatos előállítás együttlétezését.
Eképpen  a  művészi  alkotás  a  világintelligencia szimbóluma és a lényeges
elemek  érthetővé  tétele,  az  abszolút alkotás érzékeltetése: "...az igazi
műalkotásban nem létezik egyedi szépség - olvashatjuk Schelingnél A művészet
filozófiájában (Akadémiai Kiadó, Bp., 1991. 66. ) -, csak az egész szép. Aki
tehát  nem  emelkedik  fel az egésznek az ideájáig, az teljességgel képtelen
megítélni  bármilyen  alkotást." Így a művészet tapasztalásával lehetőségünk
nyílhat az akarat anyag-teremtő lét okának, az értelem szabályozó-elhatároló
mértékének  és a szellem harmóniát kimunkáló erejének kiteljesítésére. S bár
Schelling  pozitív  szabadság  -és  művészetfilozófiája  is  hangsúlyozza  a
szeretet  és  a műalkotás érzékiségének szerepét az egész ideáinak láthatóvá
tétele kapcsán, azonban a műérzék konkretizációjával sokkal plasztikusabban,
magától értetődőbben találkozunk Hölderlinnél.

   S  nemcsak  Hölderlin  költői  érzékenységből  aódóan, de az erre történő
reflexivitás   igényességének  okán  is,  a  művészet  olyan  lényegiségével
szembesülhetünk,   amely   egyszerre   érzékelteti   a  szellemiség  emberi,
teremészeti és szabadságbeli összetevőit és dinamikáját: "A szellemi energia
mértékrendjére,  melynek  minden  egyes ember birtokában van, az a jellemző,
hogy némelyek erősebb, mások gyengébb izgalomban őrzik meg szükséges mértékű
eszméleti egyensúlyukat. A szellemi rend határa ott van, ahol cserben hagyja
az  embert  a  józanság.  A  nagy  költő  - emelkedjék önmaga fölé bármilyen
önkényes  magasra  -  soha nem hagyja cserben önmagát. Az ember lezuhanhat a
magasba  is,  nemcsak  a mélybe. Utóbbit a rugalmas szellem akadályozza meg,
előbbit  a  nehézkedési erő, mely a józan eszméletben gyökerezik. Az érzelem
azonban,  úgy  tűnik, a költő legtisztább eszmélet és józansága: csak legyen
helyes,  világos,  eleven  és  fáradhatatlan."(Enigma 1995/4 - 1996/1) Ehhez
kötődik   Hölderlin   művészetet   és   természtet   egybekapcsoló  tragikus
létértelmezése  is  az  Empedoklész  kapcsán.  A viszály végletében egyesülő
természet   és   művészet   a  "túlságban  objektiválódik  és  az  elveszett
szubjektivitást az objektum mély rálátása helyettesíti".

   Bár   a   romantika   jellegzetességei  a  következőkben  is  megmaradtak
nyomokban,   azonban   az  elmozdulások  mégis  jelentékenyek.  Schopenhauer
művészetfilozófiája   már  az  ember  önfelejtéséről  szól,  csak  a  tiszta
szemlélődés  vég-pontja  előlegezhető.  Csak  az aszkézis adhat magyarázatot
sorsunk  végső  kérdéseire;  tartózkodjunk a világban való tevés-vevéstől, s
értelmünket   rendeljük   alá   mindenkor  annak  az  akaratnak,  amely  ezt
véghezviszi.   S   talán  szimbolikusnak  tekinthető  az  is,  hogy  a  zene
fogalomnélkülisége,  érzékisége  kerül  a művészetek piedesztáljára, mintegy
előkészítve az utat a végső semmiség felé.

   Nietzsche  is  igent  mond  az  akarat elsőbbségére. De ez nála a hatalom
akarásában  teljesedik ki, amely az alkotást és pusztítást egyaránt lehetővé
teszi.  A  művészet  új  jelentőséggel ruházódik fel Nietzschénél, radikális
másságával   mintegy   előrevetíti   századunk  törekvéseinek  legjavát.  "A
természet,  művészi szempontból nem modell - írja a "kalapácsos filozófus" a
Bálványok alkonyában (Ex Symposion 1994. különszám). Túloz, torzít, hézagos.
A  természet a véletlen. A "természet utáni" tanulmány az én szememben rossz
jelnek  tűnik  fel: alávetettségről árulkodik, gyengeségről, fatalizmusról -
ez  a  porba  hullás  a  petit fatis előtt merőben méltatlan egy teljességes
művészethez.  Nézni,  mi  van  -  másféle  szellemek  sajátja az ilyesmi, az
antiművészeké, a ténylegesekre értem. Tudni kell, kik vagyunk mi magunk..."

   S a nietzschei pozíció ebből következően kétféle irányt is jelölhet. Mert
az   antiművészeti,   azaz   a  tényleges  művészek  meghatározó  programját
megfogalmazó  prófécia  mellett  mindíg  ott  kísért  a görögség "physis"-el
egybekapcsolódó  művészeti  alapállás,  az  eredet  keresése,  ami ugyan nem
meghatározható, ám megtalálása, folytonos keresése mégis elengedhetetlen. De
már    nem    a   schellingi   abszolutumfilózófia   fogalomkészletének   és
szemléletmódjának  keretében,  hanem  a  lét  egészére  vonatkozó filozófiai
kérdések igézetében."Az ember nem a létező ura . Az ember a lét pásztora." -
olvashatjuk   Heidegger   híres   tanulmányában.  (Levél  a  "humanizmusról"
(In:"...költőien  lakozik az ember..." Bp., Szeged 1994.) Az ember létezése,
ek-szisztenciája eképpen azon áll vagy bukik, hogy a lét igazságát fel tudja
e   mutatni   művészete  segítségével.  Vagy  ahogy  a  tanítvány,  Gadamer,
megfogalmazza:  a  műalkotás  a lét gyarapodását jelenti. S fontos mozzanat,
hogy  a görögség mimézisfogalma újra az értelmezés horizontjába kerül, ezzel
jelezve  annak  a  tendenciának  a  kritikáját is, amelyet Nietzsche kapcsán
idéztünk  a  "természet utánzásáról", amely inkáb a kiüresedett naturalizmus
bírálatéként   fogalmazódott  meg.  Gadamer  a  szép  aktuális  jelentésével
összefüggésben   az   ábrázolást  az  érzéki  teljesség  megnyilatkozásaként
értelmezi,  s  így:  "Célvonatkozás  nélkül,  minden  várható haszon nélkül,
egyfajta önrendelkezést élvezve teljesül be a szép, és a megmutatkozás öröme
árad  belőle."(Gadamer:  A szép aktualitása. Bp., 1994. 26. o.). S ezzel, ha
más  oldalról is megközelítve, mint Heidegger A műalkotás eredetében, ahol a
mű  világot állít fel, s felfénylik általa az igazásg, de Gadamer is ahhoz a
tradícióhoz  kapcsolódik,  amelyben  a  szépség  önmagában  vett létezéséhez
köthető   a   műalkotás.   Eképpen   a   szép-művészet  visszatalál  eredeti
jelentésébe,  amely  az  igazságot  is  magába  fogja, zárójelbe téve minden
szubjektivitást, önérdeket.

   Nem   véletlen,   hogy   jeleztük   ezt   a   lét   egészét   visszaperlő
művészetkoncepciót,   mert   ebben   az   összefüggésben   a  művész  szabad
tevékenysége"  cél  nélküli  célszerűsége"  (Kant)  ugyan nem konkrét, hanem
abszolút  formában,  de  meghatározható.  De  a  krtikai  összefüggésekre is
érdemes  figyelnünk, amelyet nagyon pregnánsan megfogalmazott Odo Marquard a
romantika    és   a   tudattalan   elméletéhez   kötődő   világértelmezéssel
kapcsolatban.  (Odo  Marquard:  A  tudattalan és a nem-szép művészet. In: Az
esztétika  vége  - vagy se vége se hossza? Bp., 1995.) A világ és a művészet
problémáját a következőképpen összegzi: "Vagy egészséges a világ, s ebben az
esetben  a  művészetre  nincs  igazán  szükség;  vagy  beteg,  akkor pedíg a
művészet   túlságosan   gyenge:   vagy   felesleges,  vagy  semmit  sem  tud
elrendezni." (89. o.)

   Ebből  az  is  adódik,  hogy a művészetet - s ez különösen igaz századunk
meghatározó  trendjeire - egyre kevésbé köti meg az, hogy mit szabad tennie.
Ám  ez  a  szabadság  egyben a kitüntetett lehetőség elvesztésével is együtt
jár, mint ahogy egyre inkább magától értetődővé válik az újkorban a művészet
szerepvesztése   a   tudomány,  a  technika  és  a  pragmatikus  cselekvések
alakulását  figyelve.  Marquard  a  kritikai  oldalról  közelíti meg a görög
teljességigényhez   kötődő  physisbe  ágyazódó  művészet  -és  emeberfogalom
egybetartozását.  A  radikális  lehetőségek beteljesítése a "többé-nem-szép-
művészet"  fogalomkörébe  utalja  a  művészeti  gyakorlat jelentékeny részét
(lásd  az  avantgárd  alakulását).  A  görögség  valóságos  teljesítményének
zsinormértékét  megidéző,  s  a  romantika  óta  egyre  halmozódó,  burjánzó
szabadságproblémák,  s  jelenünkbe  nyúló  vetületeinek  egybevetése kapcsán
fontos kérdések mutatkozhatnak meg.

   Az  újkor  tudatos  "én"-jének  szabadságtörekvései  felszínre  hozták  a
tudattalant,  amely  kettős  következménnyel  járt.  A  természet  organikus
formáinak,   illetve   az   ember   lényegi  öszetevőinek  ráció  által  nem
megjeleníthető    erői   a   művészet   által   testet   ölthettek,   s   ez
legplasztikusabban  a  romantika  zsenielméletében  nyilatkozott  meg. Így a
művészet  már  nem  leképzés, utánzás, s valójában nem is kíván közelíteni a
görögség  mimézisfogalmához:  hanem  csak  formaadás,  rámutatás,  szabad és
teremtő  aktusok  kifejeződése.  Így lényegesen eltér a schellingi szabadság
-és  művészetfilozófia  már  jelzett  lényegi  vonásaitól vagy a hölderlini-
heideggeri   művészetfelfogás   paradigmatikus   változatától.   Tudatos  és
tudattalan    konfliktusának    megmutatkozása   így   felfogható   egyfajta
fenomenológiai  redukció termékeként is: világ, természet és ember zárójelbe
tételeként.  Természetesen  ennek  a  létértelmezésnek  is  feltétlenül  van
létjogosultsága,  hisz  mivel  megváltozott  a világ, s nincs benne szépség,
ezért  csak  a  zseni  képes  bevinni  a  valóságba a szépséget, ami által a
művészet  túlszárnyalja  a világot. Azonban a művészi zsenialitásnak azzal a
paradoxitással is szükségszerűen szembe kell néznni, hogy a történelem során
az  organikus  természeti formák is részben művivé, nem-természetivé váltak.
Így  a  természet tudattalan megélése, azaz a zsenialitás formaadása csak az
emlékképek  pillanatnyi és veszélyes felidézésével jelenítheti meg a szépet:
a  többi  kudarc.  S  mivel  mind  a  tudatos,  mind  a tudattalan művészeti
tevékenységek  során  felhalmozott  produktumok  a  pusztulást,  a leépülést
deklarálják,   ezért   szükségszeűen  jelenik  meg,  mintegy  védekezésként,
feloldásként: a többé-nem-szép-művészet".

   A  gyógyító,  terápikus  művészet  fogalma természetszerűleg reflektál az
egyén  és  világ  valamennyi  konfliktusára.  Eképpen az újkor tudományos és
pragmatikus  trendjei  is  a  kritika  nagyítóüvegei  alá  kerülhetnek, s az
elfojtás   által  termelt  pótképződmények  visszatérésének  lehetünk  tanui
(Freud). S mindez nemcsak a tematizációk bővülésében látható, azaz, hogy már
többé  nem  kérdéses: mi lehet a művészet tárgya. De a funkció szempontjából
is  döntő  változásokra  hívja  föl  figyelmünket  mindezzel  összefüggésben
Marquard: a művészet valami olyasminek a funkciója, ami maga nem művészet.

   A  léttel  és  a  létezőkkel  való  érintkezés szubjektumra és interaktív
viszonyaira  jellemző  tünetek  tereápiái  lehet  a művészet. S folyamatában
lényeges   módon   befolyásolhatja   mindannyiunk  szabadságának  hatókörét,
minőségét,  s  azt  a viszonyt, amelynek során újra megkisérelhetjük lényegi
meghatározottságaink természeti alapjainak megőrzését.

   Azonban bármiképpen is tekintünk az előzőekben jelzett értékmozzanatokra,
az  ember  szabad  aktivitására  (Fichte), idea és művészet egybelátására, a
szeretetnek  mint  alapnak  a  folyamatos  keresésére  (Schelling), a költői
világprezentáció    újraélesztésére    (Hölderlin),   akarat   és   művészet
egybekapcsolására   pozitív  és  negatív  irányban  egyaránt  (Schopenhauer,
Nietzsche),   a   lét   felfénylésének   igazságára  és  a  szép  mindenkori
aktualitására (Heidegger, Gadamer), vagy a tudattalan és terapikus művészet-
és  világértelmezés  jelenségére  (Freud,  Marquard),  egy  dolog bizonyossá
válhat   előttünk:   szabadsága  folytán  az  ember  kiesett,  megfosztatott
természetes létalapjától, s a művészet eleddíg csak ennek megmutatására volt
képes.  A  lét  működésbe  hozása,  otthonossá  tétele  a létező műalkotások
segítségével: alapfeladat. S ezt aképpen is értelmezhetjük a modern művészet
produktumaira figyelve, hogy a kérdések megfogalmazása már megtörtént: miért
áll  magában, otthontalanul és költészet nélkül az ember, mi az oka végzetes
magára hagyatottságának, s folytathatnánk a sort. Most már arra van szükség,
hogy   a  mindíg  is  jelenlévő  kérdésességünk,  hiányvoltunk,  végességünk
megmutatásán  túl  a válaszok is megjelenjenek, de ez úgy tűnik önerőből nem
lehetséges,   s   talán  mi  is  végiggondolhatjuk  mindazt  amit  Hölderlin
Empedoklésze az Etna kráterének peremén:

                    Ismered e kör csendet? sosem alvó
                    Isten-némaságot? Itt várj reá! Itt!
                    Éjfél körül műve  kész lesz velünk.
                    És ha mint mondod, a Mennydörgetőnek
                    Bizalmasa vagy, egy-értő vele,
                    Szellemed, ösvényt tudva, így halad.
                    No tarts velem akkor: magányosan bár.
                    Most jajong a Föld szíve, nem feledve
                    Régi egységet, sötét Földanyánk
                    Tűz-karokat tár az éter felé.
                    Ám ha az Úr  majd eljő sugarával
                    Követjük, jeléül, rokonai
                    Vagyunk, le le a szent lángok közé.
        
                          (Hölderlin: Empedoklész halála - harmadik változat
                          In: Enigma 1995/4 - 1996/1)

   Annak  a pillanatnak a várása és meggondolása, amely mindannyiunk számára
eljön, talán segít abban, hogy felfigyeljünk arra a bizonyos sugárra.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező