Bohár András
"ELRÁGJÁK A GALAMBOK A NAPOT..."
(Bakucz József és Kemenczky Judit költészetéről)
(In: Kortás 1997. 7. szám)
A véletlenek és szükségszerű realitások többféle érintkezési pontot
kínálnak, ha a két alkotó párhuzamos és egymást metsző szövegösszefüggéseit
figyeljük. Bakucz a Nyugat "kosztolányis" örökségét, az Újhold körének, s
később a nyugati literatura haladó modernizmusának törekvéseit formálta
saját létkérdéseinek tükrében (Magyar Műhely, Arkánum). Kemenczky Judit a
hetvenes évek honi és külhoni avantgárd progressziójához kötődve
(Fölöspéldány Csoport, Magyar Műhely) indította útjára azt a többféle
forrásból táplákozó beállítódását, amely ma is jellemzi munkásságát. Jelen
tanulmány keretében azoknak a szövegösszefüggéseknek a folyamatos
jelenlétére szeretném felhívni a figyelmet, amelyeknek dinamikus átalakulása
magával hozta az egymásra felelő, egymást kiegészítő költői dialógust.
Bakucz a hatvanas években - a párizsi Magyar Műhely alkotó közösségéhez
kapcsolódva - már érzékeltetni tudta tulajdonképpeni költőiségét. Túllépett
a szimbolikus-melankolikus világértelmezés literaturánkban is jelenlévő
tradícióján, és az abszurd létbevetettség egzisztencia-dokumentumaként
jelentkezett az első két könyv (Napfogyatkozás. 1968. Párizs, Magyar Műhely,
Kövesedő ég. 1973. Párizs, Magyar Műhely). Annak a személyes és egyetemes
szorongásnak adott lüktető-lélekző megjelenést, amely olyan önmagán
túlmutató univerzalitást reprezentált, ami összekötheti az individuálist és
egészt magába fogó jövőorientációt:
Számolni kezded a napot
az éjszakák felét már ismered
kilóg belőled itt meg ott
a kóc a drót a liszt pereg
s míg egyfelől a kompozíciót
ki honnan jön és hová megy
látod látod már mint a boldogok
a láthatatlan mérleget
s mint újszülött vakítja szemed
mert végetért a hűvös alagút
a fény hol csupa csont bőr alakok
hordják a Lényeget
(Csupa csont bőr)
A történet újramondása maga a történet. A semmisség bemérése (Számolni
kezded a napot) és a romlás profán jelenvalóságának egymásravetülése (kilóg
belőled itt meg ott / a kóc a drót a liszt pereg) egyneműsíti a kompozíciót,
a biztos pont keresésének kísértését, annak a bizonyos hűvös alagútnak a
végén megjelenő fényt (hol csupa csont bőr alakok / hordják a lényeget). S
ezt a tág asszociációs udvart bevilágító szövegeződést egyaránt
értelmezhetjük századunk kataklizmáira történő költői reflexiósorként,
miként a mindenkori szellemi kiszolgáltatottság és a lényegi valóság
keresésének hiábavalósága is felsejlhet előttünk. Ebben a kontextusban
azonban nemcsak az érhető tetten, hogy a versírás, mint számvetés,
lényegkeresés súlyos kétségekkel terhes, de a könyv rákövetkező ciklusainak
variációit is értelmezhetjük ezek tükrében. "A semmi énekének", "emlékekkel
perzselt filmszalagjának" újrajátszásai, átdolgozásai, eddíg kivehetetlen
részelemek jelentőségére hívják föl figyelemünket. A "világidő" múlásától
(Órák) a géniuszok modern korban megtestesülő jelenlétéig (Freud, Eliot,
Braque) ívelnek a távolódó és közeledő kompozíciók, hogy majdan a "Vissza
Európához" ciklusban ismét megszólalhasson a szonett szimbolikájához köthető
áttekintő panorámakép, immáron nem földközelből, hanem a felhők közül:
És most először látjuk az alattunk
zöld és arany kockákkal rajzolt táblát:
emberek élnek ott és áll a dámajáték;
hol rég hódított, szelidítve dobban
a néhány lábnyi föld alól ma is
Róma szíve.
Mögöttük lassan zárul
két méltóságos szárny, sápad az éjszaka:
ezer hurkot vető, fortyogó, zavaros
folyam.
Sötétség, démon-körmeid
közül a sorsunk madara kiröppent.
(Vissza Európához XIV.)
A tematizációs és poétikai formatartalmakat újragondoló világértelmezés
tovább tágul a Kövesedő ég 1973-ban közzétett könyvében. Azonban míg az
előző összegzés az európai kultúra szonett-szimbolikájába foglalta bele
sajátos rekonstrukcióját, addíg ez a munka már a kezdőpontok kijelölésével
is a távolodás félreérthetetlen gesztusát mutatja fel:
készülődik az arcom tenyeremben
kavicsok erezetét
forró kövek repedéseiben a szőrös
tengeri élet
csodáit tartom őrzöm a riadozó halak hűs
szíve dobbanását
talpam érzi a hitetlenek hideglelős tapasztalatait a Föld forgását
álmoban a tenger folyékony szerkezetét híg évmillióknak
sós-keserűségét az egeknek
epesárga bánatait
madarak
bukását
bordáim közt tengerszem tisztaságát
öblök lezárt békéjét
őrzöm
a lemondást
(A színek halála III.)
Érdemes figyelnünk arra, hogy a "Színek halála" ciklus négy szabad-
szövege mind a négy évszak válttozó körforgását, mind az egzisztenciális
reflexiók és létértelmezések párhuzamos változatait szemléletessé teszi.
Ezzel mintegy beindítja azt dimenziósort (Orfeusz-sorozat, Halotti beszéd),
amely egyértelműen jelzi a distinkció egyetemes kulturális
visszaemlékezésekhez kapcsolódó lehetőségeit, valamint a sajátos költöi
világformálás szövegi megtestesüléseit:
egy este megrepednek a kirakatok
és az egész természet természetesen a város utcáira ömlik
kifeszített hang
töri meg a tenger
üvegtábláját
születtem halnak
madár madaraknak
én éneknek
hal születik
(sketch)
Már ez a vers is érzékelteti, hogy a ciklus elején megjelenő "Ikon"
poémája egy elképzelt és egyre gyorsuló jövő leírhatóságát veszi célba (a
dal törik ezer darabban hull a kőre / csillagok csörömpölve kacagnak) /
alkony sekély vizében őrjöngve zongorázik / sápadt medúza / / óriás zsebóra
jár a levegőben / utcák zegzugából kihámozzák a sorsot / türelmetlen mozdony
ketyeg a folyosón kint / készülj az útra / / a szív folyton törik ezer
darbra hullva"). S mindez két irányban is kiteljesedik.A mitikus egész
megkísértésének formájában, valamint a dinamikus jelenvaló lét pillanatainak
egymásravonatkoztatásában.
De itt lapozzunk bele Kemenczky Judit Sorsminta (1982. Magvető
Könyvkiadó, Bp.) kötetébe, ahol az előzőekhez hasonlatos létértelmezések
kerülnek a verssorozat középpontjába. A visszaszámlálás pillanataival
indítja a versfolyamot a költőnő (9. NYITÓJÁTÉK vagy AZ ISTENEK ÉS KÖLTŐK
NÓ-ja:
Csodálva
nem szakítottam
félbe játékukat
nem avattam be őket
felismeréseimbe
Az aki én voltam
Elhagyott
üres csónakként
sodródott
a torkolat felé
ahol az események
komor láncszemei
finom ezüstté porlanak
és visszatérnek
ősforrásukba
A nyílt tengerbe
(9. vers I. részlet)
A semmibe, az ősforáshoz, a tengerhez érő kiüresedett-én metaforikája
(üres csónakként) pontosan jelzi azt a készültségi állapotot, amely a
feltöltödés és kirepülés elötti rezonancia lenyomata. Mert ezt követően a
különböző időutazások a nomád világ sátortetőitől párttitkárok és
televiziótornyok, Buddha szobrok útjelzői által vezetve eljutatják
költőnőnket visszatérő óriáskerekéhez, sorsmintájához, s megpillanthatja a
feliratot: "nincs semmi ISTEN házán és az ÉG kapuján"
S hogy mennyire egymásra következőek, egymást értelmezőek a
visszaszámlálás poémái, azt jól érzékleteti az Újjászületés (5. vers), ahol
a mindennapiság visszaemlékező víziója az éteri szakralitással kapcsolódik
egybe, hogy újabb idő -és történeti utazás válhasson valóra (4. vers Három
történet). Azonban a A vátozások könyvét újraértelmező versfolyam nem azt
kívánja érzékeltetni, hogy egyszer és mindenkorra megtörténhet jelen
világunkból való kilépésünk, pusztán azt kívánja nyomatékosítani, hogy az
elmozdulás rögzítése, a distancia leírása mindenkor alapfeladat. Nem
véletlen, hogy így indul vers: "A villanymelegítőn hús sül / egy doboz sört
/ veszek ki a jégszekrényből / elhelyezkedem a kád fehér peremén", majd ezt
követően Hodegus Igazságra vezérlő kalauza, Pázmány Péter Szent Pálról írott
magyarázata s végül a Változások könyvének harmadik szent jele vetül ki a
papírra az örök egyesülés és válás egybetartozását megjelenítve. S az is
érzéki fenoménként - sokszor vizuális költemények geometrikus kaligramma
formájában - kerül elénk, hogy a meditáció csak pillanatny intenzív állapot,
s hogy a jelenből startoló visszaszámlás bármikor megállítható, újrakezdhető
(0. vers):
A völgyből
szagtalan könnyű
pára száll
Kalózhajót röpít a magasba
Személyzete nincs
kötelet
Alkimisták rózsalánca
a kifeszített vásznakon
az ősök szellemarca
világít
Földi
természetük kettősségét
vonzalmaik hiábavalóságát
balsorsuk könnyeit
Elnyeli
visszaszívja
a lángoló fehér ég
S a könyv lezárásaként értelmezhető Kereszt-tény levelek mintegy összegzi
azoknak a szellemi-poétikai tartományoknak a jelentőségét (No, keresztény
misztika - Hildegard von Bingen, Jacob Böhme, Jin-Jang tanok, Fölöspéldány
Csoport - underground-avantgárd), amelyek az elkövetkezőkben más és más
mértékben meghatározóvá váltak a költői világ kiépítésében, azonban mindíg
intenzív viszonyban álltak a keresztény vallási-erkölcsi kultúra
alapjellegzetességeivel.
Ennek tükrében azt is megfogalmazhatjuk, hogy a táguló, ám mégis
visszafordíthatatlan egyedi megsemmisülés költészete (Bakucz), valamint a
lét -és időhierarchiák közötti átjárhatóság és a mindíg azonos viszonyítási
pont (Kemenczky) feszültségzónái egymáshoz kötődhetnek. Jól érzékeltetik a
két költő virtuális-tematizációs közeledéseit Bakucz hetvenes években
közzétett versei a "Mindennel rokon" sioux indiánok megidézésétől (Magyar
Műhely 1976. 49. szám) a "Vénusz születésének" afrikai mitikus orientációján
át (Magyar Mühely 1977. 51. szám) egészen már a Kövesedő ég könyvében
megjelenő Manhattan ciklus óta folyamatosan épülő "amerikai-magyar"
szabadversekig (Útilapu opusz, Kanada, Százhuszonnyolcadik mantra).
S ha jeleztük az azonos tematizációs pontokat Bakucz és Kemenczky
szövegeire figyelve, akkor arra is szükséges összpontosítanunk, hogy milyen
eredendő költői prezentációs különbségek mutathatók ki. Az 1978-ban Marlyban
megrendezett Magyar Műhely találkozón hangzott el Bakucz József Játékkocka
avagy a játék kockázata címmel megtartott előadása, amelyben a
következőképpen fogalmazott: "A szavakat tehát úgy kell használnom, hogy
elevenek maradjanak - vagyis, az általuk hordozott közlés elevenen hasson
arra, akivel közölni óhajtok valamit. Ennek egyik módja a játék a szavakkal;
vagyis, az a belátás, hogy az elevenség komolyabb követelmény ebben a
dologban, mint a komolyság - amely utóbbinál nincs unalmasabb dolog a
világon - s ha valami unalmas, akkor életét veszíti, a felvevő állomás
számára nem jelez és nem jelent semmit." (Magyar Műhely 1978. 56-57. szám).
Természetszerűleg ez valóban csak egyik eredője Bakucz költészti
beállítódásának, de azt mindenképp aláhúzza, hogy esetében létfontosságú
volt a mindíg megújuló mozgó perspetívaképzés, a meglévők újraformálása,
újraértelmezése. Mindez párosult azzal a költői világszemlélettel, amely az
önmagát megsemmisítő azonosságtudattal jellemzhető. S ha ehhez viszonyítjuk
Kemenczky Judit ars poetica-ként is értelmezhető vallomását, amit a Nó-
drámák szellemisége kapcsán fejtett ki, akkor ennek a tevékeny jelenlétnek a
visszáját pillanthajuk meg: "A nó-drámák egy olyan világban játszódnak, ahol
a dolgok mélyén a mindenséggel való azonosság és egység elve működik; a
világ csak látszólag dirib-darabokból álló, felfoghatatlan és
összefüggéstelen események és jelenségek kusza hálózata. Valójában szakrális
egység: irgalom és szeretet járja és hatja át a szenvedélyek, bűnök,
hatalom, bosszú és őrület világát... Itt nincs, nem lehet jelentősége az
általunk értéknek tartott konvenciórendszernek. Itt nem lehet hazudni,
csalni, tévedni. Minden önmaga átszellemítő lényegével azonos, és ennek
következményei kikerülhetetlenek." (In: Nó-drámák 181. o. 1994. Orpheusz
Kiadó Bp.) Mert míg Bakucz a mindent megismerni akaró, örökkön tétek után
kutató játék-költészete a mindenkor egymáshoz viszonyító értelmzéseket hozta
mozgásba (s ez jól megfigyelhető vizuális költeményeinek vagy a szótörések
kapcsán kialakított jelenésszóródásai kapcsán is - erről Nagy Pál, Papp
Tibor és Vitéz György tanulmányai szólnak), addíg Kemenczky a bepillantás és
követés próbatételeire irányította figyelmét. Utóbbi számára nem az volt
kérdéses, hogy milyen filozófiai, mitikus-metafizikai összefüggések
konstituálják a tényeket, a dolgok leírásának lehetőségét. pusztán a
folyamat emotív, majd én- és világazonnáságot kiteljesítő jellegzetességeire
koncentrált.
A következőkben Bakucz utolsó könyvének (Megalit 1994. Magyar Műhely-
Orpheusz) és Kemenczky Judit párhuzamos kötetének (Amerikai versek
1985-1991. 1992. Széphalom Könyvműhely Bp.) egymásmellett haladó
jellegzetességeit vesszük sorra.
Bakucz a hét kötetet magába fogó Megalit Illuminációk könyvében (1985.) így
jelzi a metafizikai kapcsoládás jellegzetességét:
Milyen messzire látok hirtelen!
Milyen ijesztő ez a megnövekedett, hirtelen megnyúlt sugarú látás! A
Változó vagyok az Állandóban - ezt most azonnali módon, minden spekuláció
nélkül tudom..
És azt is: Te vagy a Világegyetemben az egyetlen lény aki itt nekem
rendeltett - és hogy nincs ezidőszerint egy másik Te - és egy másik én.
Teljesen és tökéletesen, csakis az egymás-é vagyunk. És ez evidens is:
hiszen nincs is olyan még egy, mint Te és én. E percben legalábbis
nincsen...
(Mount Mansfield tetején, farkasálarcban - részlet)
S ez a pillanatnyi erotikus önazonosságot kozmikus egészbe helyező
gondolatiság méginább zenévé. énekké szerveződik az Acid Rock rákövetkező
darabjaiban, ahol mind a tipográfiai kiemelések (Rock ballada), mind a jelen
habzsoló fogyasztásainak gyorslenyomatai (Embólia Háromfelvonásban, Edgar
Allan Polaroid) együttesen jelzik azt az örömöt, amely az élet rejtett
erőforrásának megtalálása jelentett Bakucz számára.
S a válasz intenzívitása is mély rétegeket bont fel: "a beszélt nyelv
mely fölsebzi a szádat". Kemenczky Amerikai versei az "ÉNEKLŐ EMBER
szögletes k ö n n y e i t" itatja le, s érzékelteti annak a "konkrét élesen
megvilágított térnek" a matematikai-geometriai szerkezeten túlnyúló
valóságát. Ami már túllép a Bakucznál mindíg tetten érhető tulajdonképpeni
költőiség önalakító azonosságán és a másikért való létezés terhes és
örömteli perceit építi. Fontos ezt jeleznünk, mert nemcsak akként
olvashatjuk a párhuzamosan futó Bakucz és Kemenczky verseket, hogy azok
milyen tematikai, világértelmezési összefüggések igézetében vonzzák avagy
taszítják egymást, de a kommentárokra jellemző követés megfigyelési
szempontjait is rekonstruálhatjuk.
Az 1987-es keltezésű Judit könyvében ezt olvashatjuk Bakucz tollából:
Bedobom a tűzbe amit eddig írtam és végiginézem
amíg elég és majd utána kimegyek a mélyvízre
ahol az indigó kezdődik ahol a kontinens
függőlegesen zuhan a többezer méteres fenékig
ahol minden mozog ahol vulkántűz ég a víz alatt
ahol elképesztő hegylánc vonul a Fokföldtől
Izlandig ahol vajúdik és mangánt fortyogó
rezet szül álmában a Planéta
(Az idő halál 4. részlet)
S ezt természetes sodródással követi a gondolkodás elfelelejtésének
óhaja, az életutak metszéspontjainak értelmezése, a mindennapi gasztronómia
gyönyöreinek pontos rögzítése (egy báránycomb elékészítésének leírása) vagy
a Bostontól délre fekvő "heliotikus múlt" megidézése. Ezzel mintegy kihúzva
a versszalag végtelenbe érő fonalrendszerét, hogy utat találjon a "másik"
is: a nemcsak-képzeletebeli labirintusban.
Kemenczky Judit Amerikai verseinek első öt darabja kíséri a valóságos
labirintus útjait járó költőt. A különböző hangulati ihletettségeket és
létállapotbeli változásokat érzékletesen jelzik a címkiemlések: a
kísérteties mézeshetek, most megigérem nem sírok sorkezdései együttesen
indítják útjára azokat a hangolódási hullámzásokat, amelyek kísérik avagy
zárójelbe teszik a görög egyház, a modern hittudomány, a komputerbank és
Buddha acélkék hasítottbőr melkasának nevében kimonóba öltöztett férj
önazonosságát.
A "MEDITÁLÓ ISTEN IGENT MOND" (Kemenczky) a mindent egybelátni,
együttérezni akaró életdialógusra. S ennek szép könyve az 1988-as Párbeszéd
(Bakucz). A buberi perszonálfilozófiai problémája kerül előtérbe itt, amely
a tradíciók újraértelemzését hívja segítségül, hogy ismét Én és Te viszonya
uralkodjék dialógusainkban, hogy egyáltalán legyenek párbeszédeink, ne csak
Én és Ő, Én és Az lecsupaszított instrumentális viszonyai uralkodjanak
felettünk és helyettünk. Azonban Bakucz tudatos és önreflexív versépítkezése
mintegy kiszélesíti a lehetséges dialógusok határait. Mert nem pusztán a
másikkal és mindenkivel létrehozandó kapcsolatok lehetőségi feltételeit
veszi számba, hanem ehhez mindíg hozzágondolja saját létállapotváltozásának
múltbéli és jelenből jövőbe satrtoló dimenzióit. A baloldalon megjelenő itt-
lét prezentációk, kép és érzéstöredékek látomásos foszlányai (textuálisan és
vizuálisan egyaránt) bemozdítják a jobboldalon megjelenő narratív szövegek
jelentésességeit. Hogy majd ezt követően a Fantom Pacific Végtag
1987-1988-as munka kultúr -és egzisztenciálkritikai fogantású végletesen és
drasztikusan oddobott kollázsai lezárjanak egy alkotói periódust (Kol Láz,
Satrafa avagy Spontán Gyulladás) Ez a poémasor azt az improvizatív és free
dzseszre olyannyira jellemző szabadságot is megmutatja (erről Deák László
belérző írása szól), amely már elszakad a meditációs gesztusok törvényeitől
és nem apellál a megértésbeli kódok jelenlétére avagy hiányára: egyszeri
módon és egyszerűen csak mondja, fújja, énekli: "Hát így szerelmem az
általános globális topi / kellős közepében vagyunk/ de a leki a szellemi
lerobbanás a / legrosszabb ebben... kihullik a hajunk és / nem lesz / többé
/ civilizáció / Kereszténység / kreténség / hónapokig ég majd budapest Páris
/ Moszkva Wasinghton / satöbbi" (Globális Topi)
S minderre az önfeledt, ám mégis halálosan pontos apokaliptikus
viziósorra ráfelelnek Kemenczky Judit Bakucz Józsefnek (1929-1990) és Muso
Soseki japán költőnek (1275-1351) írott 11+0 versei. Ebben a folyamatsorban
is, akárcsak a Sosrsminta kötet "visszaszámlálás" verseiben, a 0 pontra
érkezik el szerzőnőnk. Csak ebben az esetben egy növekvő számsorhoz
kapcsolódik a pozitív és negatív számokat elkülönítő nulla szimbolikája. A
növekedés periódusa után lezáruló folyamat tisztaságát, a maga
paradoxitásában jelenlévő neutrális telítettséget érzékeltetik a versek.
Azzal, hogy az ajánlásban megjeleníti, hogy kiknek szólnak a versek, az
olvasót is mintegy arra készteti alkotónk, hogy az örök emlékezés áramába
kapcsolódjon bele, s minden sort, betű- és gondolattörést egy szükségszerű
és valóságon túli valóság fényében értelmezzen. Egy fizikai rekvizítum
jelképpé növelése (ja! most bekapcsolom a powert), a személyes jelenlét
előérzetszerű képe (gyötör a kettétört ecset / amivel a kettétört képet)
vagy a mindennapi valóságra emlékeztető emlék (HAGYD A KERTI LÁMPÁT)
egyaránt előlegezik az "ÜRES ÉS TISZTA VILÁG EGÉSZEN" tíz világtájban sem
megeleveníthető vízióját. Ezt követően már minden a maga természetességével
történik, s a papírlapra kerülnek végérvényesen Kemenczky Judit "ön-gyógyító
talizmánjai".
Az hogy mennyire reflexív-követő költői párbeszéd részesei lehetünk, ha a
Megalit és Az amerikai versek szerkezetére figyelünk, arra az is bizonyságul
szolgál, hogy Kemenczky Judit a ön-magát "gyógyító talizmánjainak"
odahagyása után már egy újfajta mitológikus univerzum felrajzolását kísérti
meg. Ahol szerepel Bakucz József poétikai-potréja, kollázs és
asszociációtáredékeinek lenyomata, de Avillai Szent Teréz és Szent László
éppúgy felsorakozik a kubista portréként jellemzett
szövegegymásratolódásokban, mintahogy Krisztus urunk szenvedéseit is
átjárják a "naív rajzkép" illusztrációk. S az is beszédes, hogy az utolsó
ciklus "Kadmiumsötét brilliánsvörös életvonala", mintegy értelmezi és
előrevetíti - Szabados Györgynek ajánlva - a legutóbbi Napfutók könyv (1996.
Íves Könyvek 10.) párhuzamos poétikai meditációit Bakaucz József költöről,
Rektenwald Zsóka festőnőről és Szabados György zenészről. Ezt megidézve jól
jellemezhetjük Kemenczky Judit közvetítésével annak költői univerzumnak a
határpontjait, amelyet Bakucz József márcsak mint "napfutó" késért meg újra
és újra: "A napfutó futása, természetéből következően, díjazhatatlan. Ő maga
a nap. A spirituális világossággal folytat extatikus, szerelmi viszonyt,
mely viszony azonban nincs ellentétben a vallásos ihletettséggel.
Szenvedélyes hit nélkül a futó zártkörű sportesemény arénájában találja
magát, villanykörték műfényében, a meszelt rajtvonal előtt térdrebukva, majd
egy dörrenéssel hallójárataiban igyekezve-futva megindul a sóderrel
felhintett, műgyeppel burkolt, masszívan egyenletes terepen: lihegve,
zihálva a kifeszített célszalag neonrózsaszín-neurózis masnijáig... kezeivel
lelkesen integet a lelkesen ünneplő, integető nézőközönségnek, végül az
ünnep záróakkordjaként: bankszámlájára a komputer rágépeli a sikernek
megfelelő siker-honoráriumot."
Hogy díjazhatatlan, díjazásra nem szoruló az igazi költészet, azt Bakucz
József versei, életműve példásan igazolja, mert az igazi napfutót a Napot
félti, azért énekel, nem másért:
Elrágják a galambok a Napot
és a vörösbegyben vörösbegy lesz a mag
ami tele van Nappal
a világegyetem
egyetlen napján itt vagyok
nem vagyok itt
és a Nap szól bennem
a mag
ami a vörösbegy
(69 lap gépírópapír - kiadatlan versek 1989. részlet
In: Arkánum 12. szám)