Kurír, 1992. 12. 01.
A politikusok hallgatnak Z.-ről
Kárpáti Tamással beszélget Pogány Ira
- Mikor döntött úgy, hogy megírja a Zemplényi-ügyet?
- Nem most. A Gesztus dolga című fejezetből kiderül, hogy Zemplényit
felületesen ősidőktől fogva ismerem, de csak 1990-ben kerültem vele
közelebbi kapcsolatba, amikor részt vettem egy, az Idea Tours által
szervezett velencei úton. Pocsék volt, semmi sem a szervezők ígéretei
szerint történt, ezért hazatérve rögtön panaszt tettem Zemplényinél, ő meg
egy riói utat ajánlott fel kárpótlásként. Őszintén irigylem azok erkölcsi
nagyságát, akik képesek lettek volna erre nemet mondani. Én kapva kaptam az
alkalmon. Zemplényi fantasztikus szervezőnek bizonyult, káprázatos tíz nap
volt.
- Háromszázezer forintért, amelyet maga helyett Zemplényi György fizetett
- vagy nem fizetett - be. Vagyis maga is egyike a kedvezményezettjeinek, így
jobban meg tudja érteni azokat, akik szintén nem tudtak ellenállni a Z.
kínálta csábításnak.
- Zemplényivel mindenképpen kvittek vagyunk, szerveztem a cégének néhány
sajtótájékoztatót, úgy érzem, kiegyenlítettem a számlát. De visszatérve a
könyv ötletéhez: akkor pattant ki, amikor a riói repülőtér parancsnoka
szalutált Zemplényinek, hat perc alatt jutottunk túl az útlevél-ellenőrzésen
és a vámon, majd kinyittatta nekünk a riói labdarúgó-szentélyt, a Maracanát.
Még ott, Rióban megpróbáltam rávenni, hogy üljünk le beszélgetni, aztán
meglátjuk, hosszú cikk vagy rövid könyv lesz-e belőle. Nehezen adta be a
derekát. Végül mesélt a gyerekkoráról, egyebekről. Akkor még úgy festett,
hogy ebből egy sikeres menedzser portréja lesz. Abban maradtunk, hogy majd
Pesten folytatjuk, ott meg abban, hogy majd Barcelona után.
- Később is sikeres menedzsernek látta, vagy voltak már olyan
információi, amelyek ezt a képet átrajzolták?
- Nem. Egyfajta jelzések persze eljutottak hozzám, nem is annyira
pletyka, inkább vállvonogatások, szájbiggyesztések, formájában. Csakhogy
ilyesmi minden magyar menedzsert körülvesz. Azt hiszem, Zemplényi sikeres
volt, jól mentek a dolgai egészen addig, amíg Széchy Tamással össze nem
került. Azután kezdett túlköltekezni.
- Ha tárgykeresősdit játszanánk, azt mondanám, hogy "meleg".
Beszélgetésünkben közeledünk azokhoz, akik véleményem szerint könyvének
főszereplői - miniszterekhez, államtitkárokhoz, magas rangú
rendőrtisztviselőkhöz. De előbb, a fejezetek sorrendiségét megbontva, jöjjön
az úszópápa. Az a benyomásom, hogy ennél a pontnál elhagyja magát a
dokumentarista kötelező tárgyilagossága. Maga ezt az embert nem szereti.
Idézem a "Széchy-keringő" című fejezetéből: "Elöljáróban el kell mondanom,
hogy nem szeretem a bálványokat. Azt is le kell szögeznem, Széchy Tamás
eredményeinek - és nem a módszereinek - elismerésére kevés a jelző a pozitív
tartományban. A Mesterben egyébként nem is bálványsága a bántó számomra
elsősorban, hanem az, hogy nem mond igazat." Nos, az én olvasatomban maga
nem csak hazugságában marasztalja el Széchyt - szexuális eltévelyedésekkel,
szadista módszerkkel, BM-es kapcsolatainak felhasználásával anyagi
visszaélésekkel vádolja. Nem fél attól, hogy Széchy beperli?
- Nézze, én Széchyvel most, szeptember 23-án, a Médiahajón találkoztam
először. Írom is, hogy elbűvölő, charme-os, roppant intelligens embert
ismertem meg benne. Én semmivel sem vádolom. A tanítványait, a környezetét,
egymásnak homlokegyenest ellentmondó állításait idéztem. Most, a Médiahajón
azt mesélte a tavalyi mauritiusi edzőtáborról, hogy kopár, rémes helyen,
bogarakkal teli bungalókban lakott az úszóválogatott. Zemplényi
"jóvoltából." Nem voltam lusta, kikerestem az MTI archívumából az egy évvel
ezelőtti nyilatkozatát: "...csodálatos kis sziget", "Zemplényi György
menedzserünk saját pénzén vitte eszményi környezetbe a csapatot. Nagyszerű
körülmények között edzhettünk...". Erre szokás azt mondani, hogy no comment.
Egyáltalán nem félek attól, hogy beperel, sőt: inkább remélem, mert akkor
megszólalnának azok a tanúk, akik eddig nem akartak megszólalni.
- Megszólal a könyvében Zemplényi jó néhány kedvezményezettje és
károsultja. Ez utóbbiak is, kevés kivétellel különös módon, szánalommal
vegyes szeretettel beszélnek erről az emberről. Nem szólal meg viszont
néhány politikus.
- Pedig ők is szerették.
- Megint idézem a könyvéből: "Ha engem kérdeznek, ez az egész Zemplényi-
ügy pitiáner tyúklopás, no persze csak ahhoz képest, amekkora botrány lesz,
ha egyszer hazahozzák, és elkezd beszélni... Nem hinném, hogy Zemplényinek
valaha is megadatik ez a lehetőség."
- Nem is hiszem. Volt időm alaposabban utánajárni a dolgoknak. Nagyon
szerettem volna Boross Péter belügyminiszterrel és Morvay István
belügyminisztériumi államtitkárral is beszélgetni az ügyről, ők azonban nem
álltak kötélnek. Ami Morvay urat illeti: bárkivel is beszéltem, mindenkinek
az volt az első kérdése, mikor megyek Morvayhoz, vagy jártam-e már nála.
Általános vélemény szerint Morvay úr az ügy kulcsfigurája. Ő az, aki ott ült
az utolsó előadáson a Béke Orfeumban, Zemplényi emlékezetes búcsúján. Nagyon
sokan megerősítették, hogy sülve-főve együtt voltak, Zemplényi minden
problémájával hozzá szaladt. Azt is hallottam - de mivel ez csak hallomás,
ha úgy tetszik pletyka, a könyvben nem is írom le -, hogy ő vitte át
Zemplényi táskáját a repülőtéri vámon, ezzel megkímélve Zemplényit az
esetleges kellemetlenségektől. Ezek után nekem furcsa volt, hogy Morvay úr -
telefonon - csak ennyit volt hajlandó mondani: levonta a konzekvenciát.
Holott ő az, akinek legalább arról lehetne véleménye, miként utazhatott
Zemplényi Barcelonába, amikor más magyar állampolgárok ennyi feljelentéssel
a "fülük mögött" rég előzetes letartóztatásban ülnek. Nem állítok semmit,
csak feltételezem, hogy Morvay úrnak, Boross úrnak - aki telefonon sem volt
hajlandó szóba állni velem, a titkárával üzente meg, hogy "a miniszter úr
nem tudja fölvállalni..." - bőségesen volna mondanivalója.
- "... gálánsabbnál gálánsabb ajándékokat adott selyemfiúknak és
politikusoknak" - ezt maga írja. "őszintén szólva, én jobban hibáztatom a
körülötte élősködő potentátokat, akik hathatós segítséget nyújtottak a
Zemplényi-image kialakításához, s akik persze most megtagadják, miközben jó
néhány embernek nemcsak a pénze, az egzisztenciája is odalett." Ez Polgár
László véleménye. "Tegyük fel - a jelek is pontosan erre vallanak -,
Zemplényi nemzetközi szélhámos. Engem mégis a tünetcsoport érdekel. Hogy
létezik az, hogy egyetlenegy ember felelős azért, ami történt ebben a
sportágban (az úszásban)? Hogy létezik az, hogy egyszeriben nincs másik
ember, aki vállalja? Nincs ember, aki azt mondja...: hibáztam. Sőt! Pont
ellenkezőleg. Egyszer csak kiderül, hogy itt mindenki áldozatul esett. Nem
volt egyetlen kedvezményezett sem. Hát ha nem, akkor minek tűrték meg ezt az
embert, akiből semmi hasznuk nem volt" - mondja Vitray Tamás. Maga egy
társadalmi-gazdasági-politikai botránykönyvet írt Zemplényi György, egy
ellentmondásos, sokszínű, nagyon bonyolult figura ürügyén.
- Egyáltalán nem ez volt a szándékom. Így alakult, mondhatnám, a téma
írta magát, akárcsak a Polgárékról szóló könyvem esetében, amikor végül is
kénytelen voltam eljutni Kádár Jánosig. Az is botránykönyvvé sikeredett, egy
csomó sajtóperrel, amelyeket sorra megnyertem. Talán azért is vagyok olyan
nyugodt most, ami a várható pereket illeti.
- Horváth Balázs szóba állt magával, válaszolt a kérdéseire.
- Sajátságos válaszokat adott. Ő azt mondja, hogy Zemplényi csak egy piti
bűnöző. No most: két eset van. Vagy Horváth Balázs enyhén szólva
alulinformált, vagy Zemplényi valóban egy piti bűnöző azokhoz az ügyekhez
képest, amelyekről Horváth Balázsnak tudomása van, de ezekről nem óhajtott
velem társalogni. Említette ugyanis, hogy van hasonló nagyságrendű ügy
például a művészvilágban, de senkit sem akart megnevezni. Mindenesetre
kíváncsi lennék hasonlóra, amelyben a legenyhébb becslések szerint is
legalább félmilliárddal sáros valaki.
- Térjünk vissza Boross úrhoz. Egy egészen másik történettel, nevezetesen
az október 23-i eseményekkel kapcsolatban maga hivatkozik egy szemész
barátjára, aki Boross-féle specifikus csőlátásról beszél. Kiterjeszthető-e
ez a diagnózis a Zemplényi-ügyben tanúsított magatartására is?
- Legalábbis bizonyos értékzavarról lehet szó, amelynek következménye
Zemplényi tündöklése is, meg a tulajdonképpeni meg nem bukása. Mert
Zemplényi nem úgy bukik meg, ahogy a bűnözők meg szoktak, ő egy ilyenkor
szokásos, elvárható rendőrségi eljárás meg nem történte után köddé foszlik.
Azért gondolja el: Barcelona után a repülőtéren Zemplényit várja a
rendőrség, várják, talán egy kicsit lelkesebben a hitelezői, és ugyanakkor
várja őt egy meghívó a parlamentbe. Aláírói: Göncz Árpád, Antall József,
Szabad György.
- Akik nyilván teljesen tudatlanok az egész ügyet illetően.
- De akik felterjesztették Zemplényit, nem azok. Boross úr ugyan azt
üzente nekem, hogy "nem tudja felvállalni" - ma sem tudom mit, engem, a
beszélgetést, Zemplényit? -, de tavaly januárban Ezüstkorona kitüntetést
adott Zemplényi Györgynek. Nem tudom, hogyan nézhet ki ez a kitüntetés,
lelki szemeim előtt egy valódi ezüstkorona jelenik meg, amely nagyon jópofán
festene Zemplényin. (Bár az aranyat jobban szerette.) De a legfontosabb
kérdés: hogyan juthatott ki Z. az országból, ki emelte fel azt a bizonyos
telefont?
- Van-e a tarsolyában olyan fontos, ellenőrzött információ, amely nem
került be a könyvbe?
- Most azt kellene mondanom, hogy van, mert így izgalmasabb színben
tűnnék fel. Tehát: vannak félinformációim, amelyeknek idő hiánya miatt nem
tudtam kellőképpen utánajárni, ezért nem szerepelnek a könyben. Másrészt
vannak olyan, alaposan ellenőrzött információim a könyv egyes szereplőiről,
amelyeket azért nem közlök, mert nem akarom túllépni a jó izlés határait,
annyira a magánélet szférájába tartoznak. Az pedig már a könyv elején
kiderül, nincs tudomásom arról, hol lehet ma Zemplényi.
- Mégis mit gondol, hogyan, hová tűnt el, mi lehet vele?
- Nem került a könyvbe az az érdekes felvetés, amelyet Széchy Tamástól
hallottam. Eszerint Zemplényinek Barcelonából nem kellett volna annyira
sürgősen eltűnnie, hogy még az imádott édesanyját se tudja felhívni
telefonon. Széchy úgy tudja, hogy eltűnése előtt Zemplényi pénzért ment a
bankba. Ő többször is tanúja volt Zemplényi pénzfelvételeinek: Z. mindenki
szeme láttára zsebébe, táskába gyömöszölte a bankókat. Minthogy Barcelonában
nemcsak a világ legjobb sportolói, hanem a bűnözők krémje is ott volt,
elképzelhető, hogy Zemplényi egy közönséges bűncselekmény áldozatává esett,
amely teljesen független ettől a történettől. Én ezt a változatot teljesen
hihetőnek tartom, akárcsak azt is, hogy Zemplényit valamelyik hazai vagy
külföldi hitelezője érte utol. Z. ugyan szívesen hangoztatta, hogy adóst nem
tesznek el láb alól, de mi van akkor, ha egyik-másik ügyfele nem ismerte ezt
a mondást? Azt semmiképpen sem tudom elképzelni, hogy mondjuk a bolíviai
hegyen rejtőzködik ma is, kecskepásztornak álcázva. A kecskéket ugyanis nem
szerette. A csendes öngyilkosságot is kizártnak tartom, nem az a fajta
ember, aki látványos abgang nélkül távozik. Ha bizonyos érdekeket és a
valószínűségszámítást veszem figyelembe, több az esélye annak, hogy nem él.
- Mondja, maga nem fél? Magára ki vigyáz?
- Azt szoktam mondani, hogy kíváncsiságom legyőzi a félelmet. Mondhatnám
azt is, hogy ugyan kitől félnék, ami nem hangzana túl meggyőzően most, hogy
a minap rálőttek egy kollégámra. Erről jut eszembe, a mi lépcsőházunkban sem
ég a villany. Talán így előnyösebb, nehezebb egy embert a sötétben
eltalálni.
- Tegyük fel, Z. mégis bujkál valahol, értesül a könyvéről, elolvassa, és
kapcsolatba lép magával. Mihez kezd?
- Megírom a második kötetet. De viccen kívül: kérdezték már, miért nem
keresem meg? Isten őrizz, mert ha megtalálom, hatan csöngetnek rám töltött
pisztollyal, vigyem őket hozzá. Itt nem akármilyen pénzekről és nem
akármilyen szereplőkről van szó. Az indítékaimhoz visszatérve: zavart, hogy
amióta ez az ügy kipattant, mennyire egysíkúan kezeli mindenki, mintha
egyedül Zemplényi György volna a hunyó. Ezért is, ha könyvem műfaját kellene
meghatároznom, azt mondanám: vád- és védőbeszéd - Zemplényi ellen és
Zemplényi mellett.