Dimenzió #11

eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia)

                               Bagyura István

                                   SÁRKÁNY

                                  Párviadal

   Mertin  végre  ott  állt  a  szörnyeteg  barlangja  előtt. Nem volt nehéz
megtalálnia,  mert  egy  koponyákból  álló  kis  halomba tűzött tábla fennen
hirdette,  hogy  e  barlang  lakója  maga  a  Sárkány. A bejárat mint valami
hatalmas  száj,  amely  elnyelni  készül őt, magasodott föléje. Amorf alakja
sötét  tócsaként  terpeszkedett a hegyoldalon. Őt azonban nem riasztotta el,
mély levegőt vett, és a nyílás elnyelte.

   A  hőst  nem  fogta  el  félelem,  és  pallosát  tartó keze sem remegett,
miközben  a  sziklába vájt, kacskaringós járatok egyikén oldalazott lefelé a
hegy  gyomrába.  Minden fordulóba odaképzelte ősi ellenfelét, a szörnyet, de
mindig  csak  ugyanaz az üres, semmitmondó kacagás fogadta, melyet a járatok
néha  csak  egész  halkan suttogtak néha pedig százszorosára erősítve verték
vissza.  Több órája haladt már így egyre lejjebb és lejjebb; miközben idegei
pattanásig  feszültek  a  harcban  érzett  extázis utáni vágytól, és ereiben
szinte  fájdalmasan  lüktetett  a  vér.  Amikor  már az őrületbe kergették a
kacajok,  melyek  kigúnyolták és vérig sértették, az illúzió széthullott, és
őt elnyelte a sötétség hogy előtűnjön a valóság.

   Egy  terembe  zuhant  -  gondolta -, mert dermesztő, hideg sötétség vette
körül   amitől   nem   látott   mást  csak  testének  körvonalait,  melyeket
megvilágított  egy  halvány  fénysugár.  A  padlón, feküdt és az orrából vér
szivárgott.  Érezte, hogy nincs egyedül. Kitörölte szeméből a vért - így már
látott -, és az előtte álló trónon ülő alakra nézett.

   Világtalan, tejfehér szemekbe bámult, az ősöreg Sárkánykirály, az utolsó,
még  élő  sárkány  szemeibe, aki úgy nézett vissza rá, mintha látná. A hüllő
azonban  nem  mozdult,  csak  bámult rá, miközben a tüskés-pikkelyes farka a
trónszék  lábai  körül  tekergett.  Milyen  védtelen - gondolta -, és milyen
emberfelettien  gonosz,  de  nem  volt  benne  annyi  erő  hogy  felkeljen a
vériszamos   márványról,  és  megtegye,  amiért  idejött.  A  sárkány  látva
erőlködését elmosolyodott.

   - Isten  hozott  Lord Mertin - szólította meg ellenfelét.  Hangja egészen
emberien csengett. - Miben segíthetek?

   A  hős  káromkodva  lábra  tántorgott  de  mozdulni  többet  nem tudott a
világtalan szemek szorításában.

   - Hagyd békében, csöndben eltávozni e világról a haldoklót! - szólt hozzá
újra a szörny.

   - Én  akarlak  megölni  -  mondta  erre  a harcos remegő  hangon -, nekem
jósolták meg. Én leszek a Sárkányölő.

   - Én  nem  magamra  gondoltam  -  felelte  a  Sárkány  -,  és  hogy  lásd
hatalmamat, most teljesítem egy haldokló vagyis a te utolsó kívánságodat.

   Gondolatban  pedig remélte, hogy most megalázhatja a hőst, és láthatja őt
az életéért könyörögni. De csalódnia kellett.

   - DÖGÖLJ  MEG!  PUSZTULJ!  -  ordította Mertin, és a Sárkány  megremegett
saját ellenefordított varázslatától, de semmi más nem történt vele.

   - Cseles - sziszegte  a sárkány -, de jól tudod, hogy én voltam a legelső
és  én  leszek  a  legutolsó.  És a király a leghatalmasabb mind közül. Most
pedig  megosztok  veled  egy  titkot,  mert  bölcs  vagyok és előrelátó. Nem
ölhetsz meg engem, mert a hősök sorsa hozzám van kötve.

   Mertin  remegett  az  erőlködéstől, hogy kardját felemelje, de tettét nem
koronázta siker, így nem tehetett mást, mint hogy lihegve hallgassa a király
lázálmait az igazságról.

   - Ha  meghal  az  utolsó is a népemből, nem lesz szükség tovább a hősökre
sem.  Őseid szelleme pedig elenyészik, mintha sohasem létezett volna, akkor,
amikor  a  vérük  majd  megfertőződik.  De rajtad már az sem segít, hogy ezt
megtudtad.  Ma  megöllek,  és  megeszem szívedet közös vacsoránkon. És ezzel
végzek az emberek álmaival az erőről és a hatalomról; egyszer és mindenkorra
véget  vetek a Csipkerózsika-meséknek a jóról és a gonoszról, hogy éjsötétbe
öltöztessem  a  Világot,  és megteremtsem saját birodalmamat, amitől eddig a
jóslat  visszatartott...  De  én  tudtam  várni,  te  pedig végre itt vagy a
karmaim között.

   - Miért   is  jöttél  ide?  -  kérdezte  sajnálkozva   miközben   hosszú,
borotvaéles, de már töredezett karmait vizsgálta.

   - Mert  ez a Sors akarata, ami meg is van írva A  Könyvben Amely Mindenki
Számára  Nyitva  Áll,  és  amelyet  mindketten olvastunk. A haláloddal pedig
meggyógyulnak  a  világ  sebei és az én kis beteg Charlotte-om is - mondta a
hős zihálva. Erei már fájtak vérének lüktetésétől.

   A Sárkány felkacagott.

   - Elárulok   neked   még   egy  titkot.  Charlotte  azért   beteg,   mert
elszakítottad tőlem. Nem téged szeret, hanem engem.

   - HAZUDSZ!  -  ordította Mertin, és a Sárkányra támadt, de a szíve mélyén
érezte,  hogy  ellenfele  az  igazságot  mondta. Az hatalmasat bömbölt, és a
harcosra vetette magát. Hosszú csontú, karmos ujjait belevájta annak testébe
miközben Kirhloke csengve pattant le pikkelyes bőréről, mintha az alatt acél
izmok  rejteznének. Vér spriccelt a sebeiből, és a Sárkány megremegett. Ahol
a  hős  vére  ráfröccsent  a  szörny  testére, onnan maró füst szállt fel. A
királyhüllő  hátratántorodott,  Mertinről  pedig  végleg lehullott a varázs.
Vörös-ezüst  pikkelyes  ellenfele  kitátotta agyarakkal teli száját, és mély
levegőt  vett.  Ő pedig a szívébe vágta kardját. A szobát elárasztotta a tűz
és  egy  halálsikoly, mely agyának legrejtettebb zugát is átjárva megsebezte
azt.


                                   Sárkány

   A  barlangot  fekete  sárkányvér borította amikor távozott kormos, fekete
falai  közül.  Egyik  kezében  véres  kardját tartotta, a másikban a sárkány
levágott fejét, szarvánál fogva húzva maga után.

   Az  idő  lassan,  higanyként  folyt  ki  ujjai közül, miközben szobájának
legsötétebb  sarkába  húzódva  várta  a  csodát,  amely nem jött el, ebben a
sárkányok  és hősök nélküli letűnt világban. Semmit sem várt már az élettől;
mert ahogy eltűntek a sárkányok, úgy tűntek el a csodák és a hősi tettek. És
lassan  a  nevével  együtt feledésbe merült ő maga is; lelkét ezzel is egyre
mélyebbre  taszítva  a  Semmibe.  És miközben a kezéhez tapadt vért próbálta
letörölni  hasztalan, a híres Kirhloke rongyokba csavarva hevert a sarokban,
szívében a lassan kihunyó tűzzel.

   Amikor  már  csak  ő  emlékezett  az  igaz  nevére,  és az egy volt a sok
közönséges  név  közül,  pusztán betűk halmaza minden hatalom és erő nélkül,
már beletörődött a megváltoztathatatlanba.

   Amikor pedig Kirhloke nem volt több egy darab vasnál, munkát keresett.

   Minden  nappal,  amikor  a vágóhídon dolgozott kezében a hússzeletelővel,
rezzenéstelen  szemekkel meredt munkájára, miközben a fellegekben járt, és a
leölt  állatok  húsának bűze fertőzte meg érzékeit, átitatva bőre legmélyebb
pórusait  is.  Éjszakánként  pedig újra a vágóhídon járt, ám ezúttal ő lovag
volt,  a  bajnok,  aki megküzdött a Sárkánnyal, s aki újabban az Embar nevet
viselte;  a  királyságért. És minden reggel, az álom végén verejtékben úszva
ébredt,  de  nem  tudta  a  magyarázatát  furcsa álmainak, amelyeknek minden
részletére  pontosan  emlékezett: a szörny agyaras pofájára, a fejből kiálló
tüskékre,  a háton végighúzódó és abból kiálló csontkinövésekre, és azokra a
rettenthetetlen   hüllőszemekre,   melyektől  egy  királyság  összes  lakója
megremeg, és amelyek annyira hasonlítanak az ő szemeire.

   Szüleit  nem  ismerte;  rokonai  nem  voltak.  A dokik azt mondták hogy a
balesete  miatt  -  ahol teste összeégett - emlékezet-kiesése volt, de ő nem
emlékezett  semmilyen balesetre. Mindenesetre ő nem ismert senkit, és őt sem
kereste senki.

   Munkáját  munkaközvetítőnél  kereste  és találta meg. Egy vágóhídon adtak
neki   munkát.   Olyan  jól  értette  a  dolgát,  hogy  próbaidő  sem  volt.
Veleszületett tehetsége volt a bárddal való vagdalkozáshoz.

   Idővel  pedig  barátai is akadtak, amolyan nyomorult, lesüllyedt emberek,
mint ő. Ő azonban rosszul érezte magát közöttük mert önmagára emlékeztették.
Lassan azonban megszokta őket.

   Barátnője  nem  volt,  csak  egy  utcalányt  ismert  a  környékről.  Vele
szeretett  beszélgetni  és  szeretkezni.  Ő  mondta  neki, hogy vágassa le a
haját, és ő megtette.

   - Szia, kedves - mondta neki aznap is, és megcsókolta a lány száját.

   - Szia - mondta ő is, mihelyst alkalma nyílt rá, majd elhallgatott.

   Kézenfogva  sétáltak a macskaköves utcán, és közben mosolyogtak egymásra.
Amikor  feltűnt  a  végcéljuk,  a lány kedvesen fülébe súgta az aznapi árat,
majd elnevette magát.

   Az ágyban feküdtek, de nem történt semmi. Nem volt kedvük hozzá. Talán ez
így volt a legjobb. Mindenesetre a lány testének illata, érintése nagyon jól
esett neki. Ez bizalmat adott neki, és egy álmot juttatott eszébe.

   Egy  fogadóban  történt.  Ott álmodta valamikor réges-régen. Emlékezett a
borra,  amelyet  ott  ivott,  a  barátságra amely a helybéliekhez kötötte, a
melegre, melyet a tűz adott, és egy lányra aki mellette feküdt.

   Messze  szálló,  magas,  angyali  dal  hívta a szürke árnyakon át kedvese
hangján,  melyet  ő  követett börtönébe. Mire átlátta az ámítást, már elérte
végzete,  arctalan  árnyak  vették  körül,  hatalmasak és könyörtelenek. Egy
pillanat   alatt   agyarak   tépték,  karmok  marcangolták  meztelen  testét
kétségbeesett  sikolya  közepette,  miközben  csuklóinál fogva egy sziklához
láncolták.  Majd  valahonnan  a  háttérből  Charlotte lépett elő megindítóan
kecses  mozdulattal  és  szépséggel. Mézszínű haja árnyékba takarta tejfehér
arcát.  Olyan  közel  lépett  hozzá, hogy az arcán érezte negédes leheletét.
Ajkai  majdnem  érintették  az  ajkait,  megérinteni  azonban mégsem tudta a
Csábító gyönyörű testét. Ez számára nagyobb fájdalmat okozott, mint a kezébe
maró  láncok,  melyek  nyomán vére serkent. Arcán könnyek csorogtak végig, a
vágyakozás  könnyei.  Charlotte  ajkai  megrándultak,  miközben fülébe súgta
szavait melyek a következők voltak:

   - Te  voltál a végzetem, mert megölted szerelmemet a Kirhloke-kal, és  én
belehaltam  a  fájdalomba,  melyet  az elvesztése miatt éreztem a szívemben.
Ezért  visszatértem hozzád, hogy magammal rántsalak a múlt árnyai közé, ahol
örök szenvedés lesz a sorsod. Ne feledd, mi várunk rád!

   Az árnyak pedig vele nevettek, ő pedig tudta, hogy rajta nevetnek.

   És  ekkor  már  látta  foglyul  ejtői  arcát: a testvérei voltak, a többi
kermalini  hős.  Ott  volt  köztük Byronsuth, a Fekete Kéz és a Testvériség.
Majd  a  lány  korbácsa  lecsapott  testére,  újra és újra megsebezve őt. És
miközben  a  testén  nyíló  sebhelyekből  ömlöttek életnedvei, ő fájdalmában
vonaglott,  akarata  pedig  a  groteszk  vigyor-vicsorban  rángó  száján  át
egyetlen hatalmas segélykiáltásban összpontosult. De segítség nem jött, és a
korbácsok  újra  és  újra lecsaptak rá. Nem tehetett mást: sikoltott egészen
addig, míg a véget nem érő fájdalomtól elájult.

   Remegve  ébredt,  valami furcsát álmodott. Eloször örült, hogy egyáltalán
felébredt,  majd  lassan  megvilágosodtak  gondolatai.  Már  tudta, mit kell
tennie.  Felöltözött,  és  bárdját  magához véve elindult, hogy elintézze az
aznapi   munkáját.   A   lányt  nem  keltette  fel,  hagyta,  hadd  aludjon.
Búcsúzásképpen csak megcsókolta az arcát.

   A  vágóhídon  csönd  fogadta.  Minden  terem kihalt volt, magán kívül egy
teremtett  lelket  sem talált. De mintha mégis hallana valami hangot a hátsó
termek  egyikéből. Fegyverét megpörgetve indult a hangfoszlányok felé. Ahogy
közeledett,  egyre  hangosabban hallotta a hangokat és sikolyokat, melyek őt
hívták  segítségül,  a  megmentésükre.  Útja  egy ajtónál ért véget. Az ajtó
mellett egy tábla hevert, egy figyelmeztető tábla sok-sok koponya tetején. Ő
azonban nem olvasta el, már tudta, hogy mi áll rajta, és a terembe mindenkép
bejut. Rettenthetetlen erő szállta meg, és öklének egyetlen ütésével bezúzta
az ajtót. Fegyverét két kézre fogva lépett a terembe. Ott szörnyű látvány és
hangzavar  fogadta. A terem a végtelenbe nyúlt, és ő egy pillanatra mégis az
egészet   tisztán   látta.   A   plafonból   kinyúló   hatalmas  húskampókon
megszámlálhatatlanul  sok  mesebeli lény: tündérek, dryádok, manók és még ki
tudja,  milyen  lények  csüngtek felakasztva. Mindnek a hátából kiálló kampó
okozta vesztét. Vérük nagy csöppekben hullott a földre vonaglásuk közepette;
miközben  kétségbeesett, síró hangon sikoltottak segítségért. Ő azonban csak
egyetlen  hangra  figyelt, egy magas, angyali hangra melynek nyomán elindult
végzete  felé,  hogy csatlakozzon testvéreihez, mert egy kampó még üres, ezt
tudta   jól,   és   a  Király  már  várja  őt  talpig  vörösben,  fején  egy
hóhércsuklyával. Ő pedig nem okozhat csalódást.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.