Prof. Dr. Andreas Solymosi
(solymosi@tfh-berlin.de vagy (Andreas.Solymosi@t-online.de)
(http://www.tfh-berlin.de/~solymosi)
A MONOID
(Fantasztikus-tudományos ismeretterjesztő cikk)
Jártál már a hegyekben, nyájas Olvasó? Az igazi hegyekben,
olyan négy-ötezer méteres csúcsok, sziklák között, egyedül. Vagy
egy aktív tűzhányó friss, nemrégiben megmerevedett lávatömbjei
alatt. Odakiáltottál nekik valamit? Nem válaszoltak, csak a saját
visszhangodat hallottad. Néma, süket sziklák. De mennyire nincs
igazad!
Földünk középpontjában, úgy sejtjük, 3000 Celsius fok fölötti hőmérséklet
és több, mint 3000 atmoszféra nyomás uralkodik. Ilyen körülmények között az
anyag számunkra teljesen ismeretlen állapotot vesz fel. A szilárd,
folyékony, gáznemű és plazma halmazállapotokat már megismertük, ezek növekvő
hőmérsékleten, körülbelül a mi (1 atmoszférányi) nyomásunkon találhatók. A
Föld belsejében uralkodó, laboratóriumi kőrülmények között előállíthatatlan
nyomáson, magas hőmérsékleten azonban az anyag egészen más, ma még
kikutathatatlan tulajdonságokkal is rendelkezhet.
Azt már tudjuk, hogy ilyen állapotban nem léteznek atomok, mert a nyomás
lesajtolja az atommagokról az elektronhéjat. Ennélfogva nincsenek elemek,
nincsenek molekulák sem, nincs kémia. Az anyag atommagokból áll, az
elektronok szabadon száguldoznak mellettük ide-oda, már ahol helyet
találnak, hogy átpréseljék magukat közöttük. Valami hasonló keletkezik, mint
amit mi - a mi körülményeink között - elektromos áramnak nevezünk. A nagy
anyagsűrűség és így magas ellenállás miatt az intenzitása - számunkra -
mérhetetlenül alacsony, a feszültség viszont a mi egységeinkkel mérve
elképzelhetetlenül magas. A nullaszor végtelen azonban egy véges értékű
energiaáramlást eredményez - nevezzük ezt, minden különbözőség ellenére
mégis elektromosságnak. Kóbor áramok hálózzák be a magmát.
Egy másik, a mi elektromágnesességünkhöz hasonlítható jelenség is fellép,
ugyancsak - látszólag - minden rend nélkül. Mégis, ha a kétfajta
energiaáramlás jellemzőit egybevetjük, megállapíthatjuk, hogy bizonyos
vektoraik mindig egymásra merőlegesek, tehát észrevehetően egymástól
függenek.
Vannak a Föld mélységeiben rétegek, amelynek hőmérséklete T Kelvin fok,
nyomása pedig P kilobár (T és P pontos értékét eddig még lehetetlen volt
megállapítani, és az elkövetkező száz-kétszáz évben sincs rá remény).
Nevezzük ezeket TP-rétegnek. Ezen a nyomáson és hőmérsékleten a magma az
egyik halmazállapotból a másikba megy át, hasonlóképpen, mint ahogy a víz 1
atmoszféra nyomáson és 273 Kelvin fokon (ami megfelel 0 Celsius foknak) a
folyékony és szilárd halmazállapot között változik. Ezeknek a rétegeknek az
elektromos ellenállása feltűnően lecsökken (persze, Ohmmal mérve még mindig
több milliárd vagy talán billió), mint ahogy a szupravezető anyagoké is a
nulla Kelvin (- 273 Celsius) fok közelében. Ezen a területen előszeretettel
gyűlnek össze az elektronok, hiszen itt szabadabban mozoghatnak, mint
másutt.
A dolog érdekessége, hogy az elektronok koncentrációja a TP-rétegek
stabilizálódását idézi elő. Enélkül vagy a hőmérséklet, vagy a nyomás
hamarosan megváltozna, a réteg elveszítené különleges tulajdonságait. De
kóbor áramok és az ezzel párhuzamosan jelentkező elektromágneses mezők
meggátolják a hő eláramlását és fékezik a mechanikus mozgásokat, amelyek
következtében a nyomás a P érték alá csökkenne vagy fölé emelkedne. A TP-
rétegek így mintegy hőszigetelő és formatartó szerepet játszanak.
A TP-rétegek nélkül a Föld már régen kihűlt volna, elveszítette volna
belső hőjét. A földkéreg szilárdsága pedig messze nem volna elegendő ahhoz,
hogy a magma mechanikus mozgását, fortyogását kordában tartsa. A TP-réteg
(mintegy ezer kilométeres mélységben) úgy fogja körül Földünk izzó magját,
mint valami rugalmas gumilabda.
De mégse úgy képzeljük el, mint egy (megközelítőleg) gömb (pontosabban
geoid) alakú héjat. Igaz, első közelítésben, két dimenzióba levetítve
körként ábrázolhatnánk.
A TP-réteg dinamikus elektromos és elektromágneses tulajdonságaihoz
tartozik azonban, hogy az állandóan mozgásban lévő gömbfelület beráncosodik.
Ez aztán tovább ráncosodik, harmadik közelítésre cikk-cakk-felületet
kapunk.
És így tovább, három-négyszáz lépésen keresztül, ameddig a ráncok
nagyságrendje az elektronok rezgésének hullámhosszát eléri. (Elméletileg, ha
a lépések számát végtelenségig növeljük, határértékként egy matematikai
felületet kapunk, amelynek érdekes tulajdonsága, hogy kétdimenziós ugyan,
mégis nullánál nagyobb a köbtartalma.) Ez a rekurzív képletekkel leírható
felület azonban csak akkor volna a TP-réteg igazi alakja, ha az általa
közrefogott anyag nyugalomban volna. De fortyog. Mechanikai hatást,
változékony nyomást gyakorol a TP-rétegre, amely ezt igyekszik
kiegyenlíteni.
Ez részint sikerül, mint egy rugónak, de eközben átfedések, kapcsolatok
jönnek létre. Ilyen érintkezések bármelyik szinten előállhatnak, úgy a
millimikron, mint a kilométer nagyságrendű hurkok között. Itt aztán az
elektronok átcsúsznak az egyik hurokból a másikba; az egymástól
topológiailag távoleső elektromágneses erővonalak is összefolynak, gyengítik
és erősítik egymást. Hasonló jelenségeket figyelhetünk meg a mi
félvezetőinknél. Ha az egész nem kaotikusan zajlana le, úgy is mondhatnánk,
információ áramlik az egyik helyről a másikra.
De valóban kaotikusan zajlik le ez a folyamat? Ne felejtsük el, van egy
határozott iránya, célja: a hőáramlás és mechanikus energia áramlásának
megfékezése.
Persze, ez gyakran nem sikerül. A belülről, a TP-rétegeknél sokkal-sokkal
forróbb és magasabb nyomású magmának sikerül áttörnie, nyílás keletkezik,
hőenergia és anyag áramlik kifelé. A vékony földkéreg esély nélkül veszi fel
ezekkel a harcot; ilyenkor figyelhetünk meg vulkánkitöréseket, tektonikus
mozgásokat, földrengést.
A TP-rétegben ilyenkor riadó van. Az elektromos és mágneses terek mozgása
felgyorsul, a nyílás körül a réteg megvastagszik, összeszorul, igyekszik
elfojtani a kitörést. Szerencse, hogy ilyen áttörések viszonylag ritkán és
nem egyszerre sok helyütt fordulnak elő, különben a TP-réteg tönkremenne,
felfoszlana. Illetve a Föld korábbi történetében ez minden bizonnyal
többször (talán több milliószor) előfordult, amíg bolygónk eléggé
megnyugodott ahhoz, hogy egy viszonylag stabil TP-réteg ismét
kialakulhatott.
A TP-rétegek önnfenntartó mechanizmusa a belső információáramlást is e
cél érdekében használja ki: azok a területek, amelyeknek erős nyomást kell
visszaszorítaniuk, jellegzetes alakú elektromos feszültségingadozásokat
adnak le, mintegy "figyelmeztetik" a szomszédos területeket a fenyegető
veszélyre. Nagyobb hőmérsékleti változások, amelyeket szintén ki kell
egyenlíteni, másfajta feszültségingadozásokat hoznak létre. Így terjed az
információ a belső, fortyogó magma aktuális támadásairól. A TP-réteg - az
információáramlás következtében - az ilyen kitörésekre fel is tud készülni;
ahol a belső nyomás növekedése várható, ott a TP-réteg eleve megvastagszik,
rugalmas energiája oda koncentrálódik. A hőhullámok ellen viszont megfelelő
rácsozatú hőszigetelő pajzsokat képez ki. A vulkáni kitöréseket üzemi
balesetként is tekinthetjük: régi korokban ez jóval többször előfordult,
amíg a TP-réteg fokozatosan "megtanulta", hogy védekezhet ellenük sikeresen.
(Ezen a helyen jelentkezik a szerző, az őszinte természettudós,
megjegyzésével: örül, hogy ezalkalommal nem igazi tudományos értekezést,
hanem fiction science-t írt, ahol a fantáziának is helyet hagyhat.
Kibernetikailag egy ilyen tanulóképes mechanizmus spontán, véletlen
létrejötte annyira valószínűtlen, hogy az ehhez szükséges idő alatt Földünk
statisztikailag minden hőszigetelő TP-réteg ellenére milliószor kihűlt
volna, sőt, akár az egész Galaktikánk.)
A TP-réteg matematikai alakja és ennek korlátlan variációképessége
lehetővé teszi a tetszőleges bonyolultságú információ áramlását,
feldolgozását. Így helyenként valóságos analóg számítógépek alakultak ki,
amelyek bonyolult differenciálegyenleteket képesek megoldani, csakhogy a
magma támadásaira idejekorán reagálni tudjon. Rétegünk öntanító (görögül
automata) képessége révén ezek a számítóegységek egyre pontosabban képesek
előrejelezni a belső "időjárást". Csupán megfelelő mennyiségű és megbízható
információra van szükségük. Az üzemi balesetek akkor fordulnak elő, ha ezt
nem sikerül időben beszerezni vagy elég gyorsan feldolgozni.
Ezt egyrészt a más területektől a TP-rétegben lezajló információáramlás
révén kapják, másrészt érzékelik, mérik a szomszédos (forróbb, hidegebb,
magasabb vagy alacsonyabb nyomású, azaz nem-TP) rétegek állapotát és
továbbadják a mérési értékeket. Ez az információ persze gyakran nem
elegendő, történnek váratlan események, meglepetések. Mi sem logikusabb,
hogy megpróbálnak megbízhatóbb, gyorsabb adatokat beszerezni onnan, ahonnan
a támadások érik: TP állapotú anyagból készült érzékelő vékony alakzatok,
"csápok" nyúlnak a mélybe, mérik a mechanikus, termodinamikus, elektromos és
egyéb állapotokat, változásokat, mozgásokat. Ezek egyike-másika túl vékony,
nem számítja ki elég pontosan a várható megterhelést, leszakad. Szerencsére
az információ továbbítása nem csak a TP-anyagban lehetséges, hanem a forróbb
rétegeket is át tudja hidalni. Így a csápokból szondák lesznek, amelyek
egyre mélyebbre hatolnak le a magma belsejébe. Idővel aztán képesek lesznek
nem csak az állapotát kikutatni, hanem manipulálni is: mechanikus,
termodinamikus, elektromos és egyéb mozgásokat, változásokat idéznek elő;
mindezt az állapotának stabilizálása érdekében.
A TP-réteg emódon, ha nem is teljesen, de uralma alá hajtja a
környezetét. Más tulajdonságú, nem-TP-rétegek is alkalmasaknak bizonyulnak
információ szállítására és feldolgozására. Ezeknek fizikai tulajdonságait
kikutatja, átalakítja, beépíti a mechanizmusába; hatalmas területeket von be
a stabilizálás munkájába. Ezek nagyrésze (például a Föld középpontjának
közelében) az eredeti TP-rétegtől teljesen eltérő tulajdonságokkal
rendelkezik: a különbség nagyobb, mint az anyag szilárd és gőznemű állapota
között. Ennek ellenére az egész komplexum egy egységet képez, egy
információs rendszert, egy mechanizmust, amely meggátolja az anyag tisztán
fizikai tulajdonságaiból következő instabilitást.
E siker következtében vált lehetővé a Föld nyugalomba került felszínén (a
TP-rétegtől mintegy ezer kilométer távolságban) több millió, milliárd évvel
ezelőtt az élet kialakulása.
(A szerző ismét kommentál, mert ki szeretné fejezni az általánosan
elfogadott darwinista-marxista elmélettel ellenkező nézeteit, miszerint ez
véletlenül, az evolúció ismert mechanizmusainak segítségével csupán
ugyanolyan kicsi valószínűséggel zajolhatott le, mint a leírt
tulajdonságokkal rendelkező TP-réteg keletkezése.)
Aztán egyszer csak elindult egy szonda felfelé, a Föld középpontjával
ellenkező irányba. Arra, amerről soha semmiféle veszély, mozgás nem
jelentkezett. Miért? Valószínűleg véletlenül, egy műszaki hiba
következtében. A szonda ismeretlen, értelmezhetetlen jeleket, mérési
eredményeket szállított. Nem sokat, csak néhány kilométert emelkedett
felfelé, de ott olyan új körülményeket talált (a mi szemünkkel nézve persze
ott is ugyanolyan forró, fortyogó magma van), amelyet nem sikerült
integrálni az addigi ismeretek közé. Az évmilliókon keresztül kialakult
adatfeldolgozó kapacitás igyekezett megfejteni őket, de sikertelenül.
Kiderült a műszaki hiba oka is, a közeljövőben nem volt várható a
megismétlődése.
De a távoli jövőben, egy az elsőtől távoleső helyen mégis ismét fellépett
egy másmilyen hiba, de hasonló következményekkel. További értelmezhetetlen
adatok kerültek a gigantikus információtárolóba, amelyek minden jel szerint
használhatatlanok voltak a rendszer egyedüli célja, az önfenntartás számára.
- Valóban használhatatlanok? - merült fel azonban valahol a kérdés, mert
ekkorra a fizikai törvényszerűségek megértésének jelentősége megnőtt. - Az
anyag ismeretlen állapotainak jellemzői talán segítséget nyújthatnak a
veszély még pontosabb megértésében, előrejelzésében, elhárításában. -
született meg a feltevés, és a tudományos alapkutatás fogalma. További
szondák indultak tehát felfelé is, további tudást szállítottak, amely
beépült a TP-réteg világképébe. Pedig ez már nem a stabilitást szolgálta,
legalábbis nem közvetlenül. Az egyre komplexebb adatfeldolgozó kapacitásban
feltámadt az, amit mi kiváncsiságnak nevezünk: olyan aktivitás, amely nincs
a kibernetikai rendszer céljának alárendelve.
Képződményünket már nem nevezhetjük TP-rétegnek, hiszen ez az
információfeldolgozásban résztvevő anyagmennyiségnek már csupán töredéke.
Időközben már az egész, mintegy négyezer kilométer átmérőju gömb (talán
legbelső, legforróbb, legmagasabb nyomású magjának kivételével) egész
térfogata integrálódott a mechanikus, elektromos, mágneses és egyéb jellegű
aktivitásba. Ennek már nem egyedüli célja a stabilitás fenntartása, hiszen
van egyéb - közvetett - motivációból fakadó tevékenysége is: a környezetről
való minden lehetséges ismeret begyűjtése, az ismeretvágy. Ez már eléggé
bonyolult tevékenység ahhoz, hogy tudatosnak nevezhetjük. Kétségen kívül áll
ennek jogosultsága azóta, hogy lényünk önmaga létezését is felfedezte és
ennek lényegét a kikutatandó, megértendő ügyek közé sorolta be.
Egy tudatos lény, hogy megkülönböztesse önmagát a attól, ami nem ő,
hamarosan nevet ad magának. A szóban forgó alakzat a Világegyetem egyetlen
tudatos képződményének tartja magát, igy talán azt, aminek magát elnevezte a
mi nyelvünkre talán Monoidnak lehetne lefordítani.
(Ezen a helyen ismét jelentkezik az őszinte szerző: Jelenlegi ismereteink
szerint egy ilyen eszmélés elképzelhetetlen. Kibernetikai rendszereink,
amelyeket modellálni tudunk, vagy programozott céljuknak alávetve működnek,
vagy pedig a véletlen olyan mértékben vezérli őket, hogy elveszítik
célirányosságukat, összevissza cselekednek, instabilak. Vannak ugyan
tanulóprogrammjaink, amelyek képesek új helyzetre reagálni, váratlan
kombinációkat kikutatni; de csak akkor és csak azokra, amire az alkotó
értelem erre állította be őket.
Hihetünk ugyan a marxista tézisben, hogy a mennyiségi változás átcsap a
minőségibe, az egyre komplexebb adatfeldolgozás egyszerre csak értelem,
öntudat lesz; ez a hit tudományosan azonban semmivel sem megalapozottabb,
mint a hétnapos teremtésbe vetett. A fantasztikus irodalom határain kívül a
természetben soha senki nem figyelt meg olyan folyamatot, amelyet akár csak
távolról is kapcsolatba lehetett volna hozni akár az élet, akár a tudat
keletkezésével.)
A Monoid erre a kezdeti időszakra filozófiai elmélkedéseiben később így
emlékezik:
- Dualitásra eszméltem; arra, hogy az univerzum két részből áll: az egyik
fele az Én, a másik fele a Nem-Én. Éppen a dualitás a különbség a kettő
között. Az Én-re jellemző a kettősség: az elektromos töltés jelenléte és
hiánya, anyagsűrűsödés és -ritkulás, negativ és pozitív mágneses vonalak, a
hőmérséklet növekedése vagy csökkenése, információ keletkezése vagy
felhasználása; mindenélkül a létezésem lehetetlen lenne. A Nem-Én, azaz a
lényemen kívüleső térrész viszont nem duális, homogén, vagyishogy majdnem
homogén. Ha mindenütt egyforma lenne, talán nem eszméltem volna, de a teljes
homogenitás hiánya volt a túlélési harc forrása, aminek következtében a
bennem történő információfeldolgozás komplexitása egyszer csak elérte azt a
küszöböt, amelyen túl az eszmélés van.
A Monoid öntudatra ébredése után sajnálatos módon továbbra is állandóan
hőt veszített. Ez ellen, a túlélésért harcolt, ezt a folyamatot kellett
megértenie. Ecélból alkotta meg elméleteit a világegyetem keletkezéséről,
lényegéről, az ő saját kozmogóniáját. Ennek keretében eleinte a következő
elképzeléseket fejlesztette ki:
A homogén, vagyishogy majdnem homogén, nullafokos anyaggal töltött
világegyetemben rajta kívül eső okoknál (teremtés? véletlen?) fogva
megtörtént az ősrobbanás: egy végtelen kicsi pontban végtelen magas
hőmérséklet, de véges mennyiségű hő keletkezett. Ez az ősállapot - a mi
időnkkel mérve - végelen rövid ideig tartott, minekután elkezdődött a hő
eláramlása: egy táguló sugarú tér felmelegett. Ez a folyamat az, amit a
Monoid az idő folyásaként érzékel. A nullafokos anyag felmelegedett,
megolvadt, légneművé, plazmává, majd korizonná (egy csak a Monoid által
ismert halmazállapottá) vált, kitágult, a nyomás alá került; ez a nyomás az,
amit ő térként érzékel. A kezdetben nulla ármérőjű tér fokozatosan
kiterjedt, az ősrobbanásban keletkezett hőmennyiség eloszlott, a 1037 fokos
korizon lehult, ma már a természetben nem fordul elő, a Monoid csak
mesterségesen tudja rendkívül nagy akaraterő-koncentrációval plazma-
laboratóriumai mélyén rövid időre előállítani.
Idővel - hipotézise szerint - a plazma mennyisége is csökkent, ahogy a hő
tovább áramlott szét a világegyetemben. Végtelen hosszú idő múlva teljesen
szét fog oszlani; a (feltételezése szerint végtelen méretű) világegyetem
teljes anyagmennyisége végtelen kicsivel felmelegszik, a Monoid idejének
folyása egyre lassúbb lesz. Ez mindenképpen így történik, ha az univerzum
homogén. De nem teljesen az: különböző - bár alapjában hasonló - elemi
részecskékből áll, sűrűségingadozások is vannak benne, és más fizikai
tulajdonságai sem konstansok. A hő áramlása nem zajlik egyenletesen, így
jöhetett létre a Monoid. Ő az antientrópia terméke, az anyag - máig
megmagyarázhatatlan - ama fizikai tulajdonsága, hogy nem kizárólag a
kiegyenlítődésre törekszik, hanem vannak benne (az entrópiával
összehasonlítva) nagyon gyenge erők, amelyek ennek a folyamatnak
ellenszegülnek. Ezek az erők hozták létre a struktúrákat (mint például a TP-
réteget), amelyeknek az volt a feladata, hogy a hőmennyiség szétáramlását
fékezzék.
De ez nem sikerült tökéletesen. A Monoid változatlanul hőt veszített, és
amennyire a fizikát megértette, ezt soha sem fog sikerülni megakadályoznia;
tökéletes hőszigetelés nem létezhet (ne felejtsük el, a Monoid ebben az
időszakban még nem ismerte a világűrt és a vákuumot). Így létezésének
időtartama előreláthatólag véges, egy napon egész térfogata el fogja érni
azt a hőmérsékletet, amely alatt az élettevékenysége lehetetlen (ezt a
hőfokot választotta ki egyébként az abszolút nulla fok mellé a skálája
egységének, az egy foknak).
A véges lét, a halál közeledésének tudata (akármilyen messze is legyen
az) a Monoidot pánikkal töltötte el. Ő ebből a pánikból, szenvedésből
született és ez ösztökélte továbbra is lázas tevékenységre, a világ fizikai
és egyéb tulajdonságainak kutatására, hogy a megértéséből további
módszereket, eszközöket találjon élete meghosszabbítására
A Monoid meggyőződése, hogy rajta kívül a világegyetem mozdulatlan,
halott anyag, sokáig tartotta magát, bár tudományos ismeretei magas szintet
értek el. A vég elodázásáért vívott küzdelemben felfedezte a rádióaktivitást
és a maghasadást: új energiaforrásokat kutatott fel. Ezzel lényegesen
meghosszabbította létezését, de nem végtelenül, így nyugalmat ezáltal sem
lelt. Tovább dolgozott, vizsgálta az anyag fizikai, kémiai tulajdonságait.
Felépített magának egy matematikát, hogy ezeket a törvényeket általános
formában ki tudja fejezni.
Érdekes módon számára nem a természetes számok a legegyszerűbbek,
amelyből kiindulva eljutott a negatív, a tört, majd a valós, a komplex és
egyéb, egyre absztraktabb számfogalmakhoz, mint mi. Ellenkezőleg, a
Monoidnak a valós számok adták az alapot, a folytonos függvényekkel kezdte
(ne felejtsük, az ő világában nincsenek éles határok, mint a miénkben); a
létező és nemlétező, az Én és a Nem-Én közötti különbségből csak később
vezette le a kétértékű (Boole-féle) logikát. Ezt általánosította a nulla és
nem-nulla közötti különbségre, majd az egyes szám fogalmának kialakítása
komoly filozófiai teljesítménynek bizonyult.
Ezután (valós számok összeadhatóságát természetes számokra általánosítva)
jutott el a kettesig, amelyből levonta azt a következtetést, hogy
elméletileg egy második ősrobbanás is lehetséges, tehát egy másik monoid
létezését nem tudja kizárni. Foglalkozott a kérdéssel, hogy vajjon mi
történne egy térbeli kollózió (összeütközés, találkozás) következtében. Így
tisztán elméletileg felfedezte a kommunikáció fogalmát. Kidolgozott
különböző CETI-jellegű elméleteket (a science fiction területén kevéssé
jártas olvasók kedvéért: Communication with Extraterrestial Intelligence,
gondolatcsere földön kívüli gondolkozással), kitalált nyelveket, kódokat és
fogalomrendszereket. Felötlött benne egy SETI (Search for Extraterrestial
Intelligence, földnkívüli intelligencia keresése) -féle terv elképzelése is,
de aztán mégis úgy vélte, a végtelen időben és térben olyan ritkán jön létre
egy monoid (mégha az ősrobbanások nem is annyira ritkák), hogy mire az egyik
eljutna a kapcsolatfelvétel képességéig, a másik már régen 1 fok alá hűlt,
elpusztult: a kommunikációs ablak túl kicsi. Azonkívül a kihatolás a
hidegebb, külső vidékekre olyan mennyiségű hő elvesztésével járna, amit még
e nagyszabású terv tudományos értéke sem igazolná.
- Amúgyis - fékezte magát - csupán annak a tudományos kutatásnak,
egyáltalán, csakis annak a tevékenységnek van létjogosultsága, amely reményt
nyújt a létezésem további meghosszabbítására. Minden más motiváció, mint
például a kiváncsiság, irracionális. Bár kielégítése örömet okoz, amely
talán a meghosszabbításán kívül szintén egy célja lehet az életnek, de csak
mértékkel. Nem szabad túl sokat kockáztatni, szenvedni.
De az energiatakarékosság és -utánpótlás érdekében folytatott vizsgálatok
egyszerre csak megdöbbentő eredménnyel jártak. Éppen a (számunkra
elképzelhetetlenül sűrű) anyagban lezajló különböző - (számunkra
valószínűtlenül lassú) sugárzásokat, részecske- és rezgésáramlásokat
tanulmányozta valamelyik laboratóriumában, amikor egy új elemi részecskét
fedezett fel, amely bizonyíthatóan nem az általa ismert térrészről
származott. Ezt a részecskét mi neutrínónak nevezzük. Mint ismeretes, ez az
egyetlen sugárzás, amely a Föld - vagy akár milliószor sűrűbb csillagok -
tömegén is áthatol, mint a fény az üvegen. Minden egyéb sugárzást legkésőbb
néhány kilométer mélyen elnyel az anyag.
Ílymódon a Monoid tudomást szerzett a külvilág létezéséről. Korábbi
elmélete, miszerint a világegyetem tömör, hideg és mozdulatlan,
tarthatatlanná vált. A neutrínók érkezése arról tanúskodott, hogy rajta
kívül is létezik energia. Újult erővel és reménnyel vetette magát e vándor
részecske kutatásba, eszközöket szerkesztett, amivel elfoghatta és
kifaggathatta őket származásukról és sorsukról.
Megállapította, hogy az univerzumban rengeteg, majdnem végtelen számú
sugárforrás létezik, de ezek számára reménytelenül messze vannak. A
neutrínók spínveszteségéből - a hamis valóságképéből kiindulva tévesen
ugyan, de - kiszámította, hogy a legközelebbi energiaforrástól (amit mi
Napnak nevezük) mintegy 120 kilométernyi tömör, gyakorlatilag nulla Kelvin
fokos anyag választja el. A többiek pedig még sokkal-sokkal távolabb vannak.
Elméletileg lehetetlennek látszott ezt a távolságot áthidalnia, hiszen a
lehető legvékonyabb, legjobban leszigetelt csáp is másodpercek alatt nagyobb
hőmennyiséget veszítene, mint amennyi neki összesen rendelkezésére állt.
Másrészt viszont, ha ez valahogy mégis sikerülne, szinte kimeríthetetlen
energiaforráshoz juthatna. A dilemma további aktivitásra, tudományos
kutatásra, sőt, fantáziálásra serkentette. Felfedezte a relativitás
elméletét és a téridőt (gondoljuk csak meg, micsoda teljesítmény ez a
világűr létezésének ismerete nélkül!), hipertérről és kapukról spekulált,
amelyeken keresztül átléphetné a teret, hőveszteség nélkül juithatna el egy
ilyen sugárforrás, csillag közelébe; feltalálta a science fictiont.
Hát persze, hogy egyre több szondát indított kifelé (azaz felfelé),
kutatta a hidegebb anyag tulajdonságait, mégha ez súlyos energiaveszteséggel
is járt. Felfedezte az általunk is ismert halmazállapotokat, a szilárd és
folyékony anyagot. Sok szenvedésbe, fájdalomba került tapasztalnia, ahogy
felfelé nyúló csápjai megmerevednek, hőjüket örökre elveszítve. De sok ilyen
kisérlet révén felfedezte a szilárd anyag fizikai tulajdonságait is, az
elektromosságot (a miénket) és a mechanikát. Megtanulta, hogyan építhet
érzékelőket a megmerevedő csápokba, hogy ezek - további jelentősebb
hőveszteség nélkül is - információt szállíthassanak a környezetükről.
Aztán egyszer, a földkéregben való kalandozásai közepette valamelyik új
csápja egyszerre csak kibukkant a felszínre. De senki se gondolja, hogy
hirtelen kitárult előtte a világegyetem. Hiszen a Monoid még nem ismerte a
világosságot! Évszázadokba került neki, míg megtanulta érzékelni nem csak a
mi látható fényünket, hanem a teljes elektromágneses spektrumot, beleértve
az infravörös (azaz hő-) sugárzást is, amely számára - tekintettel a Nap
melegére - igen értékesnek bizonyult. Persze, ennek felfogása, felhasználása
még a távoli jövőben volt, egyenlőre sokkal-sokkal több energiát kellett
feláldoznia a kutatásra, mint amennyinek hasznosítására a közeljövőben
kilátás nyílt. De a lehetőség reményt nyújtott a - majdnem - korlátlan
utánpótlásra. Kaphatott energiát a Napból anélkül, hogy el kellene odáig
jutnia!
Persze, az elektromágneses sugárzás - a fény - másról is hírt hozott: a
Föld felszínének gazdagságáról. Eleinte fel sem tudta igazán fogni a
formáknak azt a változatosságát, amelyekről alig néhány "látó" szondája,
sziklákba belefagyott "szeme" hírt hozott. Hiszen őaddig csak a mélység
cseppfolyós, amorf egyformaságát ismerte! De lassan ezekkel az újdonságokkal
is gyarapította fogalomrendszerét, megismerte a szelet, vizet, felhőket,
növényeket, állatokat. A Monoid egyre több, egyre érzékenyebb milliméternyi
szenzorát építette be a vulkánok megmerevedő lávafolyamaiba, a hegységek
szikláiba, a tengerfenék alapzatába. Innen figyelte az élet fejlődését, a
mozgást. De ezt mind csak a természet jelenségeiként értelmezte, nem hozta
kapcsolatba önmagával; az élő és élettelen anyag között nem tett lényegi
különbséget.
Így amikor az emberről tudomása lett, amikor az első turisták,
repülőgépek, bombák megremegtették a hegyeket, nem tudta helyesen értékelni
a jelenséget. Még a technika fejlődése sem lepte meg, az első
elektromágneses híradásokat, rádió- és televízióműsorokat is csak az anyag
egy igen bonyolult szervezettségi fokának jelenségeiként interpretálta. Ezek
segítségével figyelte és értette meg az emberiség életét, kultúráját, de nem
jutott eszébe ezt a saját lényével, intelligenciájával kapcsolatba hozni.
Hiszen ő csak a monoid fogalmát ismerte, csak egy magához hasonló lénnyel
tudott kommunikációt elképzelni. ...