Maruzs Éva
LŐJ MÁR!
A videójáték éppen olyan volt, mint az összes többi hasonló. Színes
halacskák úszkáltak ide-oda rajta, egy szigonnyal lehetett lőni őket. A
szigonyt két gomb irányította, a két hüvelykujjaddal kellett nyomni a
gombokat. A kép felső szélén rózsaszín pontocskák jelezték, hány halat
sikerült megölnöd. Állítólag, ha összegyűlik tíz pontocska (Henrik mesélte),
a videójáték valami lelkes indulót zümmögött. Ha pedig háromszor egymás után
sikerült elérned, hogy indulót játsszon, akkor állítólag öntapadós matrica
bújt elő az oldalsó nyílásból, rajta egy zöld-fátyol-farkú aranyhal egy
apró, diadalmas emberke szigonyára tűzve. Dani ezt már végképppnem hitte el,
bár Henrik megmutatta a matricát is. Ugyan! Matricát akárhol lehet kapni!
Kipróbálni pedig nem akaródzott. Azokra a szép kis halacskákra lőni, na nem!
Tulajdonképpen Dani csak öt percig örült a videójátéknak. Igazán kellemes
volt, ahogy az igazgató úr az évzáró ünnepségen megdicsérte a közösségi
munkáért. Ez a krétarajz miatt volt, amit Dani a bejárati kapu mellé
készített. Az is jólesett, amikor a tanár úr egy kézfogással átadta az
ajándékot. Csak kicsit furcsa volt az egész. Danit nem szokták dicsérni.
Amikor nem akart a pankráció-szakkörbe járni, akkor elsőfokú szemrehányást
is kapott. Anyuka három napig borogatta akkor a kék hátát. És ez a rajz
is... Dani azt hitte, borzasztóan összeszidják, amiért összefirkálta az
iskola falát. Erre megdicsérik az életrevalóságáért. Igaz, mutatós lett a
rajz, színes karikák, meg négyszögek, meg minden, na de akkor is... Nem
értette. Már másnap megdícsérték érte. Életrevalóság! Anyuka otthon csak
annyit mondott:
- Jaj, vigyázz, kisfiam!
De ez nem oldott meg, nem magyarázott meg semmit. És most ez a
videójáték. A rosszaságért, jutalmul. Ki érti ezt?
Aztán játszani próbált a játékkal és elszállt a jókedve. Már megint
lövöldözés! Anyuka azt meséli, régen voltak olyan videójátékok is, hogy
valamilyen labdajáték volt rajtuk, te voltál az egyik játékos, meg volt
motorosverseny is, meg autós. Anyuka kedvence akkor egy olyan videójáték
volt, ahol kismadarak potyogtak le a fészekből és alul egy kalappal el
kellett kapni szegénykéket. Egy olyan játék lett volna jó Daninak is! De mit
kezdjen egy ilyen lövöldözőssel? Megpróbálta a szigonyt mindig csak a halak
között vezetni. Idővel egészen jól ment.
Amikor Anyuka meglátta a videójátékot, felsóhajtott:
- Ebből baj lesz, gyerekem!
Dani már rég megszokta, hogy mindig vigyázni kell. Először is, Anyuka
minden este mesélt neki. A mai napig. Pedig már nagy, maholnap tizenkét
éves, de a mese ma is fontos. Hát erről soha senkinek nem volt szabad
beszélni. A legjobb havertársnak sem, az óvónéninek sem, amikor még csöpp
volt, ez kettejük titka volt. Anyuka megmagyarázta a pirinyó Daninak, hogy
ha bárkinek is beszél a meséről, akkor Anyukát elviszik, Danit pedig örökre
elveszik tőle. Akkor aztán nincs több mese! Dani ezt megértette és teljes
pici szívével hallgatott. A meséből nem lett baj. Ma már azt is tudja Dani,
hogy Anyuka legalább harmadfokú szemrehányást kapott volna, ha ő megszólal.
Nagyon örül, hogy pici korában is tudott hallgatni.
Ó, pedig de szép mesék voltak azok! Dani különösen azokat kedvelte,
amelyek a Kék Hegyekről szóltak. Ott az emberek barlangokban éltek, de
családban. Daninak külön meg kellett magyarázni, mi az a család:
- De igazán velük él Apuka is? Mi az a testvérke?
- Hangosan meséltek, mindenki hallotta?
Később megtudta, ogy a Kék Hegyek valóban léteznek. És persze nem szabad
róluk beszélni.
Aztán itt voltak a kirándulások. Nem az osztálykirándulások, a focival, a
ricsajjal, a szemeteléssel, a lányok ijesztgetésével, nem. Azok a
kirándulások, amikor ők ketten mentek csak vagy ritkán hárman, Apukával.
Amikor csendben lépkedtek az erdőben, hogy őzet, vadmalacot lássanak, hogy
közelről nézhessék a lepkéket, hallgathassák a madarakat. Igaz, részben
azért lépkedtek csendben, hogy senki ne vegye őket észre. Juj, mit kaptak
volna a szülei a túl szoros családi kötelék fűzése miatt!
Anyuka így is rossz munkaerőnek számított. Szorgalmasan részt vett minden
előírt túlórázáson, ügyeleten, értekezleten, mindenen. De soha nem
jelentkezett önként. Ha volt egy-egy szabad délutánja, rohant haza Danihoz.
Olyankor együtt tanultak, játszottak vagy Anyuka varrt és közben nagyokat
beszélgettek. Apuka jobban vigyázott a látszatra, így ritkábban volt otthon,
de vele is nagyon jó volt együtt tölteni az estét. Na, még az kellett volna,
hogy férfi létére kötődjön a családjához! Meg nem állt volna a munkaadói
előtt! Hallgathatta volna a társai gonosz megjegyzéseit! Mindhárman tudták,
hogy helytelenül cselekszenek, ha együtt töltik az idejüket. Nem szabad
szorosra kötni a családi kötelékeket! A gyermek a szoros családban elpuhul.
Nem lesz életrevaló. A civilizáció alapszükségleteihez tartozik a holovízió,
az álomautó, a robotcselédség meg egy sor más dolog. Az ember áldozza magát
a munkának, különben soha nem lesz semmije! A társadalom pedig kiveti
magából a civilizálatlanokat!
Legjobban persze arról kellett hallgatni, hogy Anyuka és Apuka még mindig
szeretik egymást. Amikor eltelt az előírt öt év, akkor szépen, szabályosan
elváltak. Próbálták ugyan kérelmezni a további együttélést, de csak úgy
engedélyezték volna nekik, hogy Danit azonnal elveszik tőlük (az ő
érdekében) és nevelőotthonba dugják. Erre Anyukáék mégis inkább elváltak.
Csakhogy azóta sem kötöttek új házasságot, pedig már nyolc év telt el azóta.
Nem ám, mert együtt élnek, csak ezt senki nem tudja. Ez az igazi nagy
disznóság! Apuka a szomszéd utcában lakik, a ház háttal áll Daniék házának,
közös a hátsó faluk. Az emelet is ugyanaz. Ez bizony a törvény kijátszása,
de Apukáék lyukat vágtak arra a közös hátsó falra. Éjszakánként, apránként,
kapargatva, hogy ne hallatsszék. Dani az egészre nem emlékszik, apró volt
még, jóízűen aludt, amíg a szülei kétoldalról a lyukat bővítgették. Dani
akkoriban csak a kiszabott napokon lehetett az apjával. Nem tudta, hogy
Apuka minden éjjel megcsókolja. Azután mindkét oldalról szekrény került a
lyuk elé. Mikor Dani elég nagy lett, Apuka esténként kezdett átjönni,
Daninak pedig a lelkére kötötték a hallgatást. Hallgatott is, nagyon mélyen.
Tudta, hogy ilyesmiért legalább száműzetés jár.
Tulajdonképpen a videójátékkal kezdődött a baj. Dani vezetgette a
szigonyt, kerülgette a halakat. Nem volt lelke beléjük lőni. Szépek voltak,
állatok voltak. Az egész olyan volt, mint egy akvárium. Sajnos, Dani roppant
tisztelte és szerette természetet. Nagyon rosszul nevelték! Nem tudja,
hányadszor vehette a kezébe a játékot, hogy a halacskákban gyönyörködjék, de
most a GAME OVER felirattal egyidejűleg az oldalsó nyílásban megjelent egy
papírlap. Dani örömmel kapott oda: mégis igaz a matrica? Csakhogy ezen a
papíron csak szöveg volt. Nagyon ijesztő szöveg:
SZIGORÚ FIGYELMEZTETÉS!
Ön 10 játék során mindössze 5 halat lőtt le!
Sürgősen változtasson játékstílusán!
Dani megrettenve kucorodott az ágy sarkába. Semmit sem mert csinálni,
késő estig várta haza Anyukát. A szomszéd háztetőn vörösen villogott a
reklám: JÖVŐNK A GYERMEK! Ez volt az első, amit az olvasni tanuló Dani
annakidején elolvasott. Anyuka akkor büszke volt, Dani pedig nem értette.
Most sem értette, nem is nyugtatta meg a szöveg. Anyuka aznap későn jött
meg, de még ébren találta ijedt kisfiát. Utána sokáig tanácskoztak Apukával.
Végül abban maradtak, hogy mindenki lehet ügyetlen. Azt fogják mondani, hogy
Dani ügyetlen, botkezű. Ha valaki egyáátalán kérdez valamit.
Dani a történtek után nyugtalan maradt. Ritkán vette kezébe a
videójátékot, még ritkábban kapcsolta be. Mostanában sétálni járt, de abban
sem volt köszönet. Túl sok verekedést látott, túl sokszor kellett
elszaladnia. Még mindig utálta a pankrációt.
Egyik nap egy fiatal nőt látott, amint nem tud leszállni a buszról a
babakocsival. Odaugrott, segített a baba leemelésében. A fiatalasszony egyre
csak morgott:
- Hogy nem képesek olyan buszt gyártani, amire normálisan felfér egy
babakocsi?!
Dani nem tudta a választ. Azt tudta csak, hogy ha JÖVŐNK A GYERMEK, akkor
igazán lehetne a babakocsikra is gondolni. Mindenesetre segített a járdára
is feltenni a kocsit, mert látszott, hogy egyedül azt sem fogja tudni a
fiatalasszony. Az asszonyka megköszönte és egy ötvenest nyújtott Daninak.
Dani a háta mögé kapta a kezét:
- De én nem azért...
A fiatalasszony csodálkozott, majd gyanakodva nézte Danit:
- Hogy neveltek téged, hogy ennyire élhetetlen vagy?
Dani ijedten elrohant. Csak arra ügyelt, hogy ne hazafelé fusson.
Fokozatosan mégis kezdett megnyugodni. Újra gyönyörködni kezdett az ő
akváriumában is. Beletelt egy hónap és újból becsapott a mennykő. Egy este a
holovíziót nézték (mind a hárman), amikor a képernyő villogni kezdte a
személyes üzenetek bevezetőjét. Azt hitték, valamelyik havertárs lehet. (Nem
barát! Nem használunk illetlen szavakat!) Apuka ugrott a szekrényhez, hogy
meg ne lássák. De a képernyőn nem arc jelent meg, hanem egy felirat:
TISZTELT SZÜLŐ!
Az Ön gyermeke a videójátékban nem lő.
A helytelen nevelésért Önt tesszük felelőssé.
Amennyiben a gyermek a jövőben sem lő,
Ön szemrehányást fog kapni!
Most aztán mindhárman megrémültek. Csak nézték a képernyőt, nézték vagy
öt percig, szó nélkül. Végül Apuka felócsudott, kikapcsolta a készüléket, de
még jó darabig meg sem szólaltak. Aznap egész éjszaka suttogtak. Tehát a
videójáték árulkodik. Vajon csak arról, ami vele történik? Mert ha nem... És
most vajon mit csináljanak? Dani legszívesebben a folyóba dobta volna a
játékot. Abban maradtak, hogy ez nem jó, engedetlenségnek fogható föl, az
ellenőrzés megszüntetésére irányuló törekvésnek, ebből baj lesz. Anyuka azt
javasolta, tegyék a játékot valamelyik fiók aljába, ruhák közé, ne
kapcsolják be többet. Apuka azt javasolta, veszítse el Dani. Ez jó ötletnek
tűnt. Dani a következő napokban négyszer vagy ötször elveszítette a
videójátékot. Mindig visszahozták. Akkor Apuka próbálta meg elveszíteni. Ez
alkalommal egy rendőr hozta vissza. Dani egyedül volt otthon és a rendőr
kérdezősködött: hol hagyta el Dani a játékot és mennyi halat lőtt már. Dani
szörnyen megrettent, alig tudott valami értelmeset nyögni. A rendőr szeméből
látta, hogy az egy szavát sem hiszi. Anyuka aznap síró, remegő kisfiút
talált otthon. Hát hogyne! Dani jól tudta, milyen egy hivatalos
szemrehányás! A videójáték aznap bekerült a fiókba, ruhák közé, több réteg
alufóliába csomagolva. Csak éppen egyikük sem nyugodott meg.
Két nap múlva Apuka azt javasolta, menjenek kirándulni. Különös dolgokat
rakatott a hátizsákokba: kulacsot, kötelet, elemlámpát, gyufát, más
szokatlan dolgokat. Mikor Dani rákérdezett, azt mondta, hogy a
munkatársaival mennek, két napig maradnak kint, vagy háromig is. Messzebb
mennek, a tóhoz. Dani ennek örült volna, még a munkatársak dacára is, de
meglátta Anyuka aggodalmas szemét. Itt valaki valamit titkol. Nem kérdezett.
Ha a szülei hallgatnak, annak oka van, ezt már tudja. Apuka hozta a gombás
könyvét, meg egy másikat, nagyon öreg, megsárgult könyvet, a Kék Hegyekről.
Hohó! Ez érdekes! A tó nem a Kék Hegyek felé van, egyrészt. Másrészt... Már
nyitotta a száját... de aztán újra becsukta, mert Anyuka a szájára tette az
ujját. Ajaj! Itt hallgatni kell! Némán mentek aludni.
Hajnalban szólt az ébresztőóra és Dani félálomban kezdte felhúzni az
iskolai formaruhát. Akkor bejött Anyuka és Dani elé tett egy papírt. Dani
kiváncsian hajolt fölé. Mi lehet ez? Miért ébresztették ilyen korán? A
papíron ezt olvasta:
"Ne szólj egy szót sem! Öltözzél kiránduláshoz, ma nem mész iskolába!"
Danit őrült rettegés fogta el. Egyszerre bizonyos lett, hogy nagy baj
van, hogy veszélyben vannak mindhárman. Szó nélkül öltözött, figyelt Anyuka
jeleire, eltette, amit elé raktak s egy hirtelen gondolatra eltette
agyonolvasott, rejtegetett kedvenc mesekönyvét is. Anyuka meglátta és hang
nélkül sírni kezdett, de semmit sem tett ellene. Dani már tudta, hogy helyes
volt az a hirtelen gondolat. Nagyon szomorú lett.
Anyuka még felírta:
"Apukával kint találkozunk!"
Aztán elégette a papírokat, széttaposta a hamut, megöntözte a virágokat,
boldogtalanul téblábolt egy keveset, végre határozottan az ajtóhoz indult.
Kiléptek a hajnalba.
Hátizsákos kis menetük senkinek nem tűnt fel, mert még alig jártak az
utcán. A szomszédok amúgy is tudták, hogy kirándulni szoktak járni. Hogy
hová, kivel? Kit érdekel? Igyekeztek nyugodt képet mutatni, míg ki nem értek
a város határába. Apuka már várt rájuk, de Dani csak akkor ugrott a nyakába,
amikor már nem látszott a domb mögött a város.
Apuka elmesélte, hogy két napja szétszerelte a holovíziót. Gyanakodott,
azért. És talált benne valamit, ami... Szóval ami nem kellett volna oda. Az
az érzése támadt, hogy kémkednek utánuk. Akkor pedig mindent tudnak. Az
együttélést, a meséket, mindent. El fogják venni Danit, őket pedig... hajaj!
Anyuka ugyan nem hitt a kémkedésben, de csak tegnap délutánig. Tegnap a
csöndes lakásban meghallotta, hogy a holovízióban valami kattan, amikor
Apuka belépett. Akkor aztán rettegni kezdett. Ezért indultak el. És ezért
nem mertek otthon beszélgetni.
Dani megértette, hogy jó volt a sejtése, hogy soha többé nem térhetnek
haza. Nyeldeste a könnyeit, mégis megkönnyebbülten gyalogolt szülei mellett.
Anyuka meséi jártak az eszében a Kék Hegyek lakóiról. Ott testvérkéje is
lehet... Eddig soha nem gondolkodott rajta, miért nem akar valaki a városban
élni. Most már tudja.
Apuka sürgette a családját. Estére oda kell érniök, ha utána összeesnek
is. A fáradtságot ki lehet pihenni, de a szemrehányást... Még utólérhetik
őket. Igyekezni kell.
A városban közben zajlott az élet. A Daniék házával szomszédos moziban
például most kezdődött a délelőtti előadás. Ráérős suhancok köpködték a
napraforgó héját a padlóra, meg egymás fejére. A jobb bemondásoknál lelkesen
nyerített az egész közönség. Volt, aki pisszegett, de azt egyszerűen
fejbevágták. Vagy leköpdösték napraforgóhéjjal. A történet egyébként egy
hozzájuk hasonló ifjoncról szólt, akit megcsalt a barátnője, egy lila hajú,
rágógumis, bőrnadrágos libuska, mire az ifjú lovag (homo sapiens)
csalódottságában összetört néhány telefont, bevert pár ablakot. Ez egy ilyen
lélektani dráma. Nem is volt túl sok nézője. Ez csak nyavalygás! A horror,
az igen! A vászon hirtelen elsötétült, majd villogni kezdett a személyes
üzenetek bevezetője. A közönség végre elhallgatott. A képernyőn megjelent
Dani és családja, majd egy indulatoktól fűtött hang szólalt meg:
- Közigazgatási erőink újabb veszélyes gócot derítettek fel! Ezek az
emberek kárt okoznak társadalmunknak! Nem tűrhetjük, hogy a szülők a
hivatalos válás óta, mindannyiunkat becsapva, közel tíz éve, bűnösen együtt
élnek! Semmibe veszik az emberi civilizáció alapvető követelményeit!
Gyermeküknek meséket olvasnak! Vele rendszeresen beszélgetnek! Szülei káros
befolyására a gyermek egyre élhetetlenebb! A holovízióban sohasem nézik meg
a lelki keményedést jótékonyan segítő horror- és krimifilmeket! Az anya
munkaidő után...
A hang elveszett a felcsapó egyéb hangokban, melyekből süvöltött az
elképedés, az indulat. Hogy lehet így gyermeket nevelni? El kell venni a
gyermeket az ilyen szülőktől! Nem érdemelnek mást, csak szemrehányást, nagy
népi szemrehányást!
A felbőszült tömeg kiáradt a moziból, egyenesen Daniék lakása felé.
Betörték a bejárati ajtót, fölfelé haladtukban leszaggatták a
lépcsőkorlátokat. Egyetlen folyosói ablakban sem maradt üveg, a népharag
mégsem csillapodott. Daniék ajtaját pillanatok alatt beverték. Az üres lakás
láttán tört ki az igazi gyűlölködés! Minden bútort összetörtek, minden
függönyt leszaggattak. Az egyik szekrény roncsai mögül előtűnt az átjáró. A
gyűlölet az egekig csapott! A másik lakás berendezése öt perc alatt rom
lett, majd hirtelen fellobbant egy sárga láng. A tömeg örömujjongásban tört
ki, egymás után repült minden éghető holmi a tűzre. Amikor fölfedezték a
titkos könyvszekrényt, már senki nem fékezhette meg a nekibőszült tömeget.
Hamarosan minden lángolt, mindkét lakásban. Ahogy túl meleg kezdett lenni, a
szemrehányók elvonultak. Útközben még összetörtek ezt-azt, lámpaoszlopot,
újságosbódét, végül szerencsésen elcsitult a népharag. Csak a lakások
lángoltak még és a felső lakók sikoltoztak. Senki sem törődött velük. Majd
jönnek a tűzoltók!
Daniék most értek fel a következő dombra. Hajnal óta meneteltek,
erőltetett ütemben, s már délre járt. Dani nem sírt, de borzasztóan fáradt
volt. Anyukát támogatta. Mégis ugye egy gyenge nő, ha mi férfiak ilyen
fáradtak vagyunk... Anyuka bizony alig lézengett. Apuka leállította a
menetet. Csak öt percre, leülni sem szabad, mert nem tudnak felállni. Apuka
elővette a látcsövet. Dani némileg csodálkozott, nem is tudta, hogy a
látcsövet is hozták. Apuka a maguk mögött hagyott város felé fordult, majd
felszisszent. Dani kezébe nyomta a látcsövet. Dani a saját utcájukat
igyekezett megtalálni, de ott fekete füstfelhőt látott gomolyogni. Hirtelen
felismerte, mit lát. Ellenállhatatlan zokogásban tört ki.
Apuka átölelte a vállát, de csak annyit szólt:
- Megtudták. Gyerünk!
Dani egyre zokogott. A várost siratta, ahol nem is volt jó neki,
elveszett gyermekkorát siratta, melyben mindig hallgatni, titkolózni
kellett. Anyuka is sírt, de ő csak a fáradtságtól. Hiszen végül is együtt
vannak! A többi Anyukának nem igazán fontos. De mennünk kell!
A fenyőerdő aljában egy bunkóval felfegyverzett férfi figyelte az
érkezőket. Intelligens arca aggódó és érdeklődő volt egyszerre. Amikor lent
a völgyben az az asszony egyszerre összeesett, a férfi az erdő alján nagyot
füttyentett. Három társával indult az újak fogadására. Lőj már!