Bajzafi Ferenc
UMAT GYÉMÁNTJAI
Már az odavezető út is szolgált némi izgalommal, de most, így
visszatekintve úgy tűnik, ez csak arra érdemes, hogy egy-egy tekila mellett
jókat röhögjünk rajta.
Az az út az Io-ra vezetett.
Tarahai Uma Tarahalaolu Uma Talahao. Ha mond nektek valamit a szó: régi,
öreg cimbora, nos, az volt ő. S hogy még ma is az, abban van némi szerepe
egy örökre szóló gesztusnak. Csak én szólíthatom így: Umat. Helyzetem
kiváltságos voltára furcsa módon különféle sebek döbbentettek rá. Sebek
arcokon, csápokon és potrohos hasakon attól függően, akkor épp hol jártunk.
Eme igen egyoldalú küzdelemben szerzett sebek, Umat hullámos élű késének
nyomai értetlen szánakozást keltettek bennem a meggondolatlanul haverkodók
iránt, így aztán kerültem a megszólítást nyilvános helyeken. Ezzel elértem,
hogy Umat már csak a szájhagyomány késői ápolóit szeletelgeti.
A hajó az enyém. Természetesen Umaté is, de ő felesküdött, hogy a felét
kifizeti abban a pillanatban, ahogy beüt a nagy üzlet, azaz, bizonyos
összeggel többet kapok az engem megillető ötven százaléknál. Ismeretségünk
tíz évéből kilencet hajtottunk az ő szerencséje után, egy évet kitesz a
javítódokkokban való veszteglés. Mellesleg fekete, mint az ördög, egy földi
éjszakán a saját édesanyja sem találna rá és ember. Talpig az.
- A szerencse sötétben jár - ugrattam gyakran, mire felemelt ujjal
figyelmeztetett:
- A szerencse vak!
Amire természetesen az én jelszavammal válaszoltam:
- Egy frászt!
Szóval, az Io. Ha tudtok még bolygót, azaz holdat, mely az űrnek hasonló
söpredékét hordja a hátán, szóljatok s én azon leszek, hogy Umat sohase
tudjon róla. Úgy vonzzák az ilyen helyek, mint a mágnes a vasat. Nem láttam
még embert, magamat is beleértve, aki ilyen természetes, cinkos
otthonossággal mozog koldusok, csempészek, üzletelők, bűnözők, egyszerű
utazók és kiéhezett szerencsevadászok között, mint ő. Árnyék voltam a háta
mögött, valahányszor sikerült egy-egy ilyen istentelen helyre elcsalnia,
mint az Io. De Ferner az Io-n van s ha Umat most sem kapja el, lőttek
húszezernek, ami marsi márkában is kitesz két ilyen hajót, mint a miénk.
Persze, vadonatújat.
- Kiszorítom belőle a pénzemet! - vicsorgott.
A vámtiszt egy ideig kísérletezett, hogy beférjen az ajtónyílást betöltő,
hatalmas test mellett, aztán feladta. Hosszú gurgulázásban tört ki, ezt
megkeverte némi csipogással. Umat végre félrehúzódott az útból.
- Neki szorítsak helyet, azt mondja.
Miután a vámos négy szőrös mancsával feltúrta a kabinomat, gyanakodva
megkérdeztem:
- Ez tud földi nyelven?
- Büszke - morogta Umat s számomra ez mindent megmagyarázott.
Aztán átzsilipeltünk, előttünk a vámosok (kereken tízen voltak) és végre
lezárhattam a hajót. Az egyik vámos színes dobozt cipelt, Umat mellette
termett s hosszadalmas füttyögetések közepette "elkobozta" tőle a csomagot.
- Jövetben még nem volt nála. Azt mondtam neki.
Értetlenül néztem a csomagot.
- Nem emlékszem erre. Az övé lehet.
- Nem tudja bizonyítani.
Umat, te drága marha! A vámosok megszeppenve álltak körülöttünk és én
kezében nyomtam a károsultnak a pakkját. Azt látni kellett, milyen boldogan
eliszkolt a cuccával!
Ferner. Valami mindig is bűzlött körülötte. Széltében beszélték hírhedt
dolgait, de ezek úgy szálltak el a fülem mellett, mint a légy. Egyikünk sem
tartozott ama puhányok közé, akiket tétlenné tett a tartós biztonságérzet s
emellett hatalmas pénzeket zsebeltek be azon egyszerű oknál fogva, hogy a
világon vannak. Ferner ezek közül való, egyetlenegy dolog mégis
áthághatatlan akadályt képez közöttük: rühelli az izgalommentes életet. Így
aztán nekünk szinte törvényszerűen beütött a krach.
Egy Tarahai Uma Tarahalaolu Uma Talahao nevű ember üzletet kötött vele.
- Természetesen átvert. - Társam ezt már egy igazi, földi származású
tekila mellett vallotta be, amint beestünk a legközelebbi bárba.
- Átvert, mint egy nyálas, viyaha ifjoncot. - Hosszú kezével félrecsapott
egy vékony ormányt, mely a feje fölött kígyózott át a pohara felé. Az
ormányos méltatlankodva odébbállt.
A negyedik tekila után kissé akadozó nyelvvel kezdte részletezni a
Fernerrel való dolgát, de az én figyelmemet akkor már más kötötte le. Ritkán
utazunk földközelben, de sosem hittem volna, hogy az "élet bölcsője", ahogy
én hittem eddig, íly tarka közönséget fogad egykoron Jupiterjének sziklás
holdján. És egy óriásbogár közeledett felénk, a ráaggatott szerkentyűk
eleinte csak sejttették mivoltát, már csak amikor ott állt, láttam, hogy
bogár. Felegyenesedett teste három méternyi.
Umat felemelte kába fejét.
- Oombra! - Elvigyorodott és a szörnyeteg végre levette rólam hipnotizáló
pillantását, majd hosszú eszmecserébe bonyolódott fekete barátommal. Umat
"szavaiból" egy idő után kihámozni véltem a "Ferner" szót. Lúdbőrös lett a
hátam a gondolatra, hogy ennyire közel vagyunk az áhított célhoz. Persze,
igyekszem kívül maradni kettejük dolgán, mégsem kerüli el a figyelmemet:
Umat e g y e g é s z m a r s i m á r k á t rejtene el az Oombra-bogár
kezében. Kiáltanék, de megkönnyebbülök, mert az óriás elhárítja barátom
kezét. Umat udvariasan felkelt hát.
- Ne mozdulj innét! - figyelmeztetett.
Néztem, amint a bárpult felé veszi az irányt. A bogár-Oombra állhatatosan
szobrozott mellettem, kemény kitincsíkjaira erősített ventillátorai meg-
megemelték potrohának fényes szeleteit. Ötvenvalahány egymáshoz kötözött
helikopter, melynek mindegyike más-más irányba húzna s közben ellátnak
levegővel egy tüdő nélküli testet. Okos. A tor alatti első gyűrűn
kézifegyver lóg, kisebb erőműnek látszik, tehát mosolyogva, némán szemezek
vele. Umat visszajön, a háta mögött takargatva valamit, amit aztán átad a
bogárnak. Hatalmas pohárban bíborvörösen tekergőző férgek, egymásba
gabalyodva az átlátszó folyadék alján.
- Nem muszáj nézned.
Nem is néztem, ahogy a kitines elszopogatja a koktélt.
- A jó öreg hákettőó a lényeg - célzott Umat a pohárban lévő folyadékra
és a távozó bogár után nézett. Csak szeme fehérje villogott a félhomályban,
amint elsuttogta az újonnan szerzett információkat s bennem meghűlt a vér.
Lefogták Fernert! Azonkívűl, hogy adós marad, a hajónkban a nafta a
Földig sem elég. Umatnak megmaradt egy marsi márkája, nekem még ennyi sincs.
Ha ezt összeadjuk...
- Tudod ugye, mi az a Ceres? - súgta halkan. Kínomban röhögtem egy
hangosat.
- Tudom.
A rendszertérkép egy karnyújtásnyira díszelgett a falon, lassan cirkáltak
rajta a lényegesebb objektumok szikrázó pontjai egészen a Plútóig. Napról
napra változó kép. Alatta a rendszeróra. Umat kicsit gondolkodott, aztán
súgott.
- Tudod-e, mije van a Ceresnek?
- Pályája - röhögtem még az előbbinél is hangosabbat.
Lehajtotta a hatodik tekilát és intett a robotnak, hogy nem kell több.
Épp ideje volt, összeütődött a fejünk, amikor végre kibökte a titkot.
- Gyémántjai vannak!
Megsűrűsödött a levegő körülöttünk, egyszerre mintha túl sokan lennénk.
- Hogyan? - kaptam fel a fejem. S bár a szájról olvasás művészetében igen
kezdő vagyok, a következő percekben kénytelen voltam önmagamat is
túlszárnyalni e téren.
- Ferner hatalmas szajréval jött meg a Saturnus-gyűrűkből. Nyomában az
őrjárattal átpréselte magát az F-gyűrű mellett. Mindent egy lapra tett fel,
még az életét is, ami az ő esetében nem kevés. Egy zsák gyémánt! Mint az
öklöm.
Mutatta.
- Megszorította az őrjárat a Jupanya és az Övezet között, de nem állt
meg. Erre vette az irányt - kopogtatta az asztalt ujjával - de belesúrolt
egy kilométeres kőbe. Csaknem megrepedt a főbordája s ahogy kétségbeesetten
kapkodott, kinézett s alatta ott volt - a Ceres!
Társam még közelebb húzódott, ha lehet. Próbáltam belefojtani a szót,
egyre többen nyüzsögtek körülöttünk, de mindenki úgy tett, mintha a saját
dolgával törődne.
- Lepottyantotta rá az egész zsákmányt és a komputerben rögzítette a
Ceres szuperpontos helyzetét. Zseniális, nem?
Valamit kezdtem érteni. Feszülő izmokat, ugrásra kész testeket éreztem
magam körül. Még nem járt át az Io szaga s hogy pillanatnyilag lerázzam
magamról a rossz előérzetet, Umatra hagyatkoztam. Egy évvel több, vagy
kevesebb, hát nem mindegy?
Hagytam beszélni.
- Leszállt az utolsó liter naftával itt és hagyta magát elfogni. -
Hátravetette magát és hangosan nyerített.
- Tele van a tankunk, öreg cimbora! Mire várunk?
És idegesített, ahogy kacarászik, a fejem egy üres tank, a zsebemben egy
fillér sincs s valahol a Jupanya és a Mars között kering egy
kétszáznegyvenmillió köbkilométeres sziklatömb és ha minden négyzetméterét
átvizslatod, egy zsák gyémántod lehet. Egyszerű, nem?
De legbelül, egészen mélyről egy hang sugdosott: a Ceres körül egy
kilométeres kő... Hm!
Ez volt az a pillanat, amit tömören így jellemezhetnék: maga a káosz.
Másodpercek alatt ürült ki a helyiség s mire az utolsók között kiverekedtük
magunkat az ajtón, már csak csukott liftajtókat láttunk, a teremnyi fülkék
degeszre tömve száguldottak rég a reptér felé. Magánsiklók erőltették a
sebességet, néha össze-összeütődtek az alagút boltozata alatt a nagy
sietségben. Taxis ennyit sohasem keresett egy bár-reptér útvonalon, mint
most. Akinek nem volt hajója, mert ilyenek is százszám akadtak és semmilyen
trükkel nem tudtak szerezni egy helyet, most leírhatatlan izgalommal
tülekedtek. Megszédített a csápok hadonászása, a pikkelyek súrlódása és a
bábeli hangzavar. Néhány ember is feltűnt, ártatlan bámészkodóknak
látszottak, persze, aki menni akart, már a reptéren van. Nem éppen
élhetetlen fajta. Umat moccanatlanul, karjait összefonva szemlélte a lassan
fogyó tömeget, én felöltöttem a jól megszokott árnyék-szerepemet. A két
cibatot figyeltem, amint egyenesen felénk tartottak. Egyikük kötegnyi marsi
márkát lobogtatott, csipás szemükből úgy csapott ki a könnyű szerzés vágya,
mint a láng. Legyökereztek elöttünk, de Umat elővette a jól bevált trükköt:
hatalmasat trombitált koszos zsebkendőjébe. Vigyorogtunk, ahogy a cibatok
undorral fordulnak el és békalábaikon elcsattognak, szalonképesebb
hajótulajdonost keresve a forgatagban.
Végre megelégeltem az egészet s megjegyeztem, hogy mintha valamiért
kijöttünk volna a bárból. A kezdeti fellobbanás után túl sok dolog volt, ami
szöget ütött a fejembe s mivel kezdtem nem érteni semmit, végképp Umat
dolgának tekintettem a továbbiakat. Mintha mindegy lett volna!...
- Jön már - integetett egy siklónak, mely a csúcsforgalmat lebonyolítva
visszafelé tartott. - A térre!
A pilóta történetesen egy cibat volt, mindkettőnk nagy örömére.
Szenvtelenül közölte, hogy ott már senki sincs, egyébként bőségesen nedvező
szemével volt elfoglalva. - Hajó sincs.
Ez nem lát a csipától, hiszen a miénk még ott van!
- Csak egy. - Mázsányi súlytól szabadult a lelkem. - Egy lefogott emberé,
- folytatta vigyorogva, - valami Fendir... Findir.
Kiszálltunk s valóban, a hajónknak (hajómnak!) se híre, se hamva. Csak a
Ferneré kushadt laposan a tükörré olvadt, sós betonon, az előzsilip
páncélüvege megkétszerezte körvonalait.
- Mi is ezt tettük volna, - szögezte le Umat és nyugodt maradt. Én is.
Az "üres tank" azt jelenti ugyanis, hogy beállítástól függően iksz időre
mindig tartalékol naftát a hajó. Ha belátható időn belül "térre" teheted,
nyugodtan felhasználhatod az utolsó cseppig. Ha mégsem, egyszerűen
reteszeled a hajtómű fúvókáit s minimálisra állított, "óvatos" kapacitással
töltöd az akkumulátorokat, közben szakadatlanul rádiózol. Ha szerencséd van,
néhány hét alatt rádtalálnak. Ha nincs, gatyára vetkőzöl (a reteszek által
visszavert hő kellemesen fűti a hajót) és még körülbelül ugyanennyi időd van
arra, hogy elbúcsúzz mindentől, ami kedves és megszabadulj mindattól, ami
kellemetlen.
Beöltöztünk és becsaptuk a szekrények ajtaját. Úgy kerülgetett Umat
"vakszerencséjének" közeli bizonyossága, hogy elsőnek léptem ki a zsilipből
és egyenesen Ferner hajója felé vettem az irányt. Egy lefogott pilóta
hajóját bárhol elkötni ugyanis annyi, mint pucéran beleülni egy
darázsfészekbe. Ellenben egy öklömnyi gyémánt, melynek hiánya fel sem tűnik,
ha zsáknyi van belőle, olyan kapukat tár ki, melyeket még messziről is csak
kevesen pillanthatnak meg.
A tank természetesen több, mint a feléig volt és Umat otthonosan
elhelyezkedett a vezérpultnál. A Ceres felszíne nemigen látott még ennyi
hajót egyszerre, amennyi hamarosan nyomni fogja, de Umat pontosabb
információkkal rendelkezik, látom rajta. Felrémlik előttem gondolatban a
Jupiter és a Föld között félúton keringő planetoid, mely váratlan találkozót
rendezett száz faj képviselőinek, akik - úgy sejtem - a legkevésbé egymással
foglalkoznak, sőt!
Umat indított s ahogy felvágtunk a sötétségbe, "hanyatt" fordította a
gépet és a Jupiter hatalmas, izzó teste a fejem fölül került a látóterembe,
hogy szinte szédültem. Kivárás nélkül dobálta a gépbe a fokozatokat egészen
nyolcig, aztán egy darabig tartotta. Megláttam a Napot, iszonyú messzeségben
egy parányi fénykorongot. A Cerest valahol balra, az Övezet közelítő ágában
kell elérnünk, de Umat kivág jobbra, a tüdőm csaknem kiszakad.
- Hadd keresgéljenek! - nyerített egy vidámat. - Hátha találnak valamit.
- Felszabadultan rikkantott:
- A szerencse vak!
- Egy frászt! - kiáltottam vissza és ettől megkönnyebbültem
Tehát mégsem a Ceres!
Ferner hajója engedelmes. Néhány óra múlva behatoltunk az Övezetbe.
Térkép szerint, persze, már az Övezet, de semmit nem látni. Egy kezdő
formalhauti sem értené meg, hogy a földiek valaha zsúfoltnak hitték a Mars
és Jupiter közötti térséget. Épp kiszíjaznám magam, amikor Umat bekapcsolja
az orr rakétáit, az övek a bőrömbe vágnak.
- Mögöttünk van!
Belebújtunk a térképekbe. Mögöttünk valóban a Pallas közeledik
kétszázezer kilométernyire, szabad szemnek még láthatatlanul. Körülötte két
apró kísérője, ezek közül a nagyobb a mi "drágánk".
És elérkezett az a pillanat is.
Ferner hajója másodszor is "belesúrolt" a Pallas kicsiny testvérébe, ez
százméteres távolságot jelentett ez esetben s alattunk ott volt - a Ceres
helyett - a planetoid nagyobb holdja. Umat fékezett.
A leszállás egy csaknem száznyolcvan kilométer átmérőjű szikladarabra a
következőképpen történik. Kieresztett talpakkal, enyhén ütközöl a "talajra",
aztán Umat fúrógépet pakol a zsilipbe, hosszú vezetéket és néhány
acélcsavart. Aztán öltözik és bezsilipel. Odabent magához veszi a
felszerelést és kizsilipel. A hajó támasztólábain kapaszkodva igyekszik
elérni a felszínt, miközben én óvatos, apró lökésekkel talajon tartom a
hajót. A nagy kődarab (innen nem annak látszik) ugyanis forog s egy hajónyi
tömeg egyetlen perc alatt elszabadulna róla. Társam eléri a felszínt. A
támasztótalp réseibe illeszti a fúrót és gyors egymásutánban három lyukat
fúr a sziklába. Beleveri az acélcsavarokat. Ugyanezt ismétli az átellenes
hátsó lábnál és kész. A hajó a kapcsok kioldásáig hívatlan vendége a Pallas
holdjának.
Aztán én következem. Felszerelést rakok a zsilipbe, beöltözöm s már
nyitom a külső ajtót, ahol Umat vár a küszöbön kapaszkodva. Átveszi az
övemre csatolt rövid kötél másik végét és hozzákapcsolja magát. Én
visszanyúlok még az ajtón és felnyalábolom az odakészített hosszú
csipeszeket és rögzítő botokat. A támasztólábakon kapaszkodva újra elérjük a
felszínt. Megteszünk vagy húsz métert.
Egészen eddig nem gondoltam a gyémántokra. Lelkem megtelt az idáig vezető
út történéseivel s a karnyújtásnyira lebegő cél elhalványodott az átéltek
fényében. És akkor megpillantottam az elsőt!
Elakadt a lélegzetem. Három-négy méternyire lebegett fölöttünk a
bársonyfekete űr hátterében, nagyobb volt, mint egy tojás. A Pallas most
kúszott a horizont fölé, a talajból kiemelkedő óriási púp fénye ráesett s a
felszikrázó gyémánt emelkedni látszott, mint egy hívogató kis isten és én
szédülten utánakaptam!
Felrepültem, mint a léggömb. Kemény rántást éreztem egy tizedmásodperccel
azután, hogy megmarkoltam a gyémántot és arccal zuhantam Umat mellé. Az
utolsó pillanatban akasztotta a rögzítőbot horgát a talajba. Heves
mozdulatommal őt is felrántottam, időbe telt, míg újra egymás mellett
álltunk. A színes ólomüveg ablak mögött nem látni fekete képét, de talán
jobb is. Magammal vagyok elfoglalva egy végtelennek tűnő percig.
A vakszerencse, mely hihetetlen közelségével szinte hipnotizált
bennünket, százméternyire hevert tőlünk egy nagyszemű, acélhálóból készült
zsák képében, hatalmas mágneslapra rögzítve. Az aszteroida szokatlanul magas
vastartalmát tekintve már ez is bizonyította, hogy Ferner nem véletlenül az,
aki. És a zsákban a lyukakon kiszabadult, kisebb daraboktól körülvéve
szikrázott egy egész halom kis isten, fiaik nyugtalanító gyorsasággal
emelkedni látszottak már, amikor módszeresen nekilódultunk.
A rögzítőbot egyik végén gyémánthegyű fúró, ez lyukat készít a talajba,
másik végén kampó, ezt belefeszíted a furatba. Ez megtart. A másik bottal új
lyukat fúrsz a haladás irányában, akasztasz és kezded előlről. Párban
könnyebb. Umat fúr, én akasztok, aztán továbblibeg és fúr, közben belém
kapaszkodik. Megint akasztok. Egy olyan égitesten, ahol a gravitáció
aggasztóan közel van a nullához, ez az egyetlen közlekedési mód, ha nincs
rakétapisztolyod. Száz méterre mindenesetre megteszi.
Életem legszebb száz métere volt.
Hogy a hosszú csipeszek mire valók, megtudod, ha szkafanderben, nulla
gravitáción hozzávetőlegesen háromszázszor kell lehajolnod, hátadon az
életfenntartó készülékkel, köldökzsinórodon egy öreg cimborával.
Hajlongtunk, mint két vén szerzetes mise idején. A köldökzsinórra
erősített zsákba úsztattuk a tompán ragyogó istenkéket, lebegő fiaikat
csipesszel szedtük le az égből és a súlytalan mámor úgy vitt visszafelé
lecsavarozott vaskalitkánkhoz, hogy úgy tűnt: maga a hajó jön elénk.
Bezsilipeltünk s amint az előteret sziszegve kezdte megtölteni a benti
levegő, csak akkor jött rám a remegés. Remgett kezünk-lábunk, a hangunk is
és ahogy a csavarokat feltépve elrugaszkodtunk a drága kőkolosszusról, úgy
éreztem, hogy az is remeg.
A visszaútról semmi sem maradt meg bennem. Egy idő után már csak ültünk
egymás mellett, mint két megszeppent kabóca. Umat fejében hideg gondolatok
jártak s bennem egy kimondatlan kérdés kezdett motoszkálni: valóban túl
vagyunk a nehezén? Umat "ráborított" az Io-ra, a Jupiter teste most balról
kúszott be, hatalmas Vörös Foltját más szemmel néztem most és kúszott
befelé, egyre befelé, mintha sehol nem akarna vége szakadni és rádöbbentem,
hogy milyen iszonyú.
Egy óra múlva átvettem a kormányt és hamarosan letettem a hajót az
eredeti helyére. Beakasztottam a rögzítőhorgokat a taljban kiképzett
lyukakba és Umat lázas tevékenykedésbe kezdett. Szinte sütötte a bőrömet a
belőle áradó, hűvös feszültség. Szerettem volna már a város falai között
lenni, hogy - ha meglehetősen sajátos körülmények között is, de - érezzem
"annak" a súlyát. De Umat mással volt elfoglalva. Lecsavarozta Ferner egyik
javítórobotjának a hátlemezét és egyetlen perc alatt kiszedett belőle minden
alkatrészt. A gyémánthalmot egy szentségtelen mozdulattal belódította a
géptestbe, majd a robot alkatrészeit lezúdította a szemétaknába. Mire a
vámosok csapata kilépett odaát a zsilipből, már lefelé másztunk a létrán.
A téren volt még két idegen hajó, forrón reméltem, hogy egyik sem a
Ceresről. Amint megláttam, hogy egy fiatal viyaha vezeti a vámosokat,
megkönnyebbült sóhaj hagyta el a tüdőmet. Némi "logikai" eszmefuttatással -
ha az kellően lassú - úgy meg lehet keverni őket, mint egy földi pocsolyát.
Ez most függ attól, hogy mennyit tudnak és hogy Umat mennyire készült fel.
- Egy javítórobotunk van fent. Magunkkal visszük.
Félúton megakadt a mozdulat, amint az ellenőrzőpanelt átadtam a
viyahának. Így a közepébe vágni valaminek!... De a mozdulat folytatódott, a
vámos bólintott. Oké. A személyzet felmászott és lehozták... Atyaisten! Az
Io egyetlen kikötőjét megvehetném rajta, amikor zsúfolásig van a legszebb
hajókkal!
A viyaha betolta a kártyát a hasán lógó dobozba és szenvtelenül sorolni
kezdte, ami úgyis nyilvánvaló.
- A hajó nem a két ember tulajdona. Néma rádióval közelített és szállt
le... - A társam közbevágott.
- Rádióval közelítek, ha segítséget, vagy leszállóhelyet kérek. - Sajátos
értelmezése a Szabályzat 86. pontjának, de a viyahának logikusnak tűnt. -
Miért rádiózzak, ha egyedül is boldogulok és leszállóhely is van?
Engem iszonyúan nyomott már a szkafanderem és a lelkemet is nyomta egy
édes, ragyogó súly. A vámos visszatért az első témára.
- A hajó egy lefogott fajtárs tulajdona - replikázott a társam. - Emberek
egymás között intézik, mint a viyahák a momsell-szertartást.
A vámos meglepődött Umat tájékozottságán és félrefordulva összesúgott a
többiekkel. Egy újabb kártyát csúsztatott a dobozába és egy perc múlva
felénk fordult. A képe, mint a smirgli. Fénytelen vonásai eltorzultak, a
viyaháknál ez a sátáni vigyor igen gyakori megfelelője. Háromujjú kezét
feltartva idézte az idevágó passzust:
- A Sol-rendszerben lefogott pilóta hajója azon objektum tulajdona,
melyen a lefogást foganatosították. Jelen esetben az Io tulajdona, még
jelenebb esetben most én képviselem az Io-t. Az Io-val beszél most az ember!
Még a szkafanderem is remegett. Honnan kaparták ezt elő?
A városfal zsilipjén újabb csoport lépett ki, messzire világít
szafanderük, alakjuk viszont még kivehetetlen. Legyen már vége, akárhogyan,
de legyen már vége!
- A hajó természetesen az Io tulajdona - recsegte Umat. - A hajó az Io-n
áll, megszabott helyén és sértetlenül. Nincs benne illetéktelen lény. Nem
látok törvénytelen körülményt.
És igaza volt! A vámosok csoportja megfordult s viyahástul, robotostul
elindult a város felé. Éreztem, hogy öreg cimborámban ugyanúgy lobban lángra
az a gyémántfényű szikra, mely bennem csak egy perce született meg igazán.
Felém fordult s szaggatott mozdulatokkal, melyet csak mi értettünk,
belehadonászta ebbe a gazdag világba a jelszót:
A szerencse vak!
Folytak a könnyeim a sisakban, de könyököm hajlatába csaptam és mutattam
a választ.
Egy frászt!
Elöl a túristacsoport most ért a vámosokhoz, megálltak, váltottak néhány
szót. Még emberi szkafandert is láttunk, boldog emberét, hisz boldog most ez
az egész világ, ameddig befutja a gondolat, még azon túl is. A boldog
viyaha, mert hiszen boldog ő is, bevár bennünket és barátságosan integet...
Megállj!
- A robot az elbocsátott emberé, azt mondja.
Nálam semmi sincs, csak mélységes szakadékba zuhanó boldogságom, Umat
kése is a szkafander alatt és Ferner széttárt karokkal, szinte
bocsánatkérően áll elöttünk. Kicsi, de hatásos fegyvere a combján lóg,
csatlósainak nemkülönben és mindannyian pontosan tudják, miről van szó. Az
önkívület határán vagyok, amikor gépiesen meghajtom magam, szemem sarkából
látom, hogy Umat ismétli a kába mozdulatot. Folytatjuk utunkat ellenkező
irányba, Fernerék a robotjukkal, mi a viyahánkkal. Boldog, hogy összehozott
bennünket.
- Io megértette az embert, aztán az ember is az embert. Törvény és
méltóság!
Át kell, hogy segítsenek a zsilipen, félig öntudatlanul vetkőzünk, nincs
semmi más, csak a boldogságom agytépő csattanása a sötét szakadék fenekén. S
ebben az egészben mégsincs annyi erő, hogy szétrepessze az arasznyi
üvegfalat.
Ott, túl emelkedik Ferner hajója, begyújtja-kioltja a rakétákat s a
gúnyos villanások a tehetetlenség könnyeit csalják a szemembe. Karom
hajlatába csapok egy fájdalmasat és többször is felordítok:
- Egy frászt!
Umat épp leemeli a sisakját. Fekete képén apró gyémántok folynak az
álláig és megrökönyödve kérdezi:
- Szóltam én egy szót is?