Dimenzió #11

eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia)

                            Ambrus Attila József

                          A SZÁMÍTÓGÉP IS EMBER...

   Sötét  volt...  hosszú  néma  csend...  Érezte,  hogy  viszik valahová...
félt...  nagyon  félt...  már  régóta  nem érzett ilyet. Érezte, hogy lassan
megáll  az  autó...  Még  mindig  nem  látott semmit... Félt... kemény kezek
megragadták...  kíméletlenül  kirángatták  a  sötétből...  a  csend őrjítővé
vált... mozdulni sem tudott... Aztán atyáskodó kezek végigtapogatták... majd
nyugalom  áradt  végig  rajta...  Érezte, hogy ereje nőttön nő, már nem volt
olyan  sötét,  mint azelőtt. Aztán hirtelen homályos foltokat látott... majd
egészen kitisztult a tudata. Óriási zaj és nyüzsgés vette körül...

   Mikor  már  egészen  magához  tért,  akkor körülnézett. Egy nagy teremben
volt,  sok  idegen  társaságában.  Kicsit  megrémült,  mert néhányan annyira
gyorsan   futkostak   körülötte,   hogy   attól   tartott,  még  kibillentik
egyensúlyából. Aztán meglátta ismerősét, aki közvetlenül szemben ült vele...

   - Na, picinyem, akkor lássuk a medvét! - szólalt meg az ismerős hang - és
ő már nagyon nyugodtnak érezte magát.

   Csiklandós  érzete  támadt, majd úgy érezte, hogy azonnal énekelnie kell.
Nem  uralkodott  tovább  magán,  rákezdett kedvenc nótájára. Először halkan,
aztán  egyre  hangosabban, nem szégyellte magát. Észrevette, hogy egyre több
idegen húzódik közelébe, árgus szemekkel figyelve őt és dallamait.

   Pár  perc elteltével aztán elhallgatott, erre érdeklődő közönsége lassan-
lassan elbotorkált előle. Nem várt tapsot produkciójáért, de azért jól esett
volna  neki.  Nagyot  sóhajtott,  aztán  kíváncsian  a  szomszéd asztal felé
pillantott.  Valami  iszonyatos zene-bona hangjai döngölték érzékszerveit...
Kissé  ideges  lett  tőle...  de nem tudott semmit csinálni... igazán nem is
érdekelte a dolog. Kedves ismerősét kereste a tömegben.

   Barátja  pár  lépéssel arrébb, három-négy idegennel hevesen gesztikulálva
próbált a zajos perpatvarban hangot érteni.

   Úgy  látta, róla beszélnek, s ez büszkeséggel töltötte el. Tudta, érezte,
hogy  ilyen  az  igaz  barátság. Büszke volt magára és barátjára, látta hogy
mások  milyen  fancsali  képpel  bámulnak  rá, miközben elhaladnak mellette.
Próbált  úgy tenni, mintha nem érdekelné. Néhányan még meg is tapogatták. Ez
kissé  idegesítette,  de  már ismerte ezt a korosztályt, tudta hogy az ilyen
korú fiúk ebben élik ki magukat.

   Mivel  barátja  nem  tudott  elszakadni  alkalmi  ismerőseitől,  ez kissé
bántotta,   de   nem   tulajdonított  neki  túl  nagy  jelentőséget,  hiszen
szerencsére  ez  csak ritkán fordult elő. Mivel kicsit már unatkozott, ezért
kezdetben  azzal  múlatta  az időt, hogy a nagy üvegtáblán kifelé bámult, ez
azonban  nem  volt  valami  jó  időtöltés,  ezért  ezt hamar megunta. Jobban
érdekelte,  hogy  a  szomszédai  miért üvöltöznek annyira valakivel, azonban
hiába  nyujtózkodott,  semmit  sem  látott,  csak  nagy robajokat hallott és
kisérteties zenét, néha valaki felüvöltött:

   - A fenébe... nem igaz, hogy nem tudom megcsinálni... az a rohadt rejtett
ajtó...

   Jókat kuncogott magában... "Minek keresi valaki a rejtett ajtókat, amikor
van  az  épületnek  igazi bejárata is?" - gondolta magában... aztán hirtelen
égő  fájdalmat  érzett...  "Úristen"  -  üvöltötte  magába fojtva és próbált
uralkodni magán... érezte, hogy testén végigfolyik a tűz. Ordítani szeretett
volna, de nem tudott, mert hirtelen minden elsötétült előtte.

                                   *  *  *

   Mikor  végre  magához  tért,  már  nem  érzett fájdalmat. Mikor kitiszult
előtte  minden,  akkor  barátja  izzadt  homlokát pillantotta meg, az nagyon
feldúlt állapotban törölgette őt, s közben hangosan ordított valakivel:

   - Öcsém,  normális  vagy  te...  menj  a  francba az üdítőddel együtt, te
barom... meg ne lássalak itt, mert agyonváglak!

   A   háttérben   néhányan  hangosan  helyeseltek,  mások  meg  kárörvendve
kuncogtak.  Ő  nagyot  sóhajtott,  még  mindig  remegett  az ijedtségtől, de
nyugtatóan hatott rá barátja gondoskodása.

   - Jól  van  picikém,  ugye  nagyon  megijedtél,  ne  félj nem hagylak itt
mégegyszer ilyen hosszú időre.

   Ez  a  néhány  szó  olyan  jól  esett  neki,  olyan büszke volt magára és
barátjára,  azonban már nagyon fáradtnak érezte magát szeretett volna kicsit
pihenni...

   Érezte  a  simogató kezeket, csendesen átadta magát a kényelemnek, örült,
hogy  szeretik,  aztán  hirtelen fojtogató érzése támadt... a simogató kezek
túl  tapintatlanná  váltak,  tolakodóvá,  aztán hirtelen rádöbbent, hogy egy
idegen  kéz  fogdossa.  Érzett  már  hasonlót,  de ezek a tapogató kezek túl
nyirkosak  voltak, ezek félelemmel töltötték el, ezek nem a "csodálat" kezei
voltak.  Borzalmasan  zavarta  a tolakodó ember zilált, felajzott lélegzése.
Érezte  a  támadó  izgatott testének büdös izzadtságcseppjeit. Tudta, hogy a
háta mögött ólálkodik az, aki ilyen aljas módon taperolja őt, egyre gyorsuló
ütemben.

   Mielőtt  még  "felsikolthatott"  volna, hirtelen egy denevérembert látott
meg.  Úgy  meghökkent,  hogy  szinte  észre sem vette, hogy már nem hallja a
nehéz  alkoholszagú  lélegzést  a  háta  mögül.  "Megfutamodott a támadó?" -
kérdezte  magától  - aztán eszébe jutott, hogy denevéremberek csak a mesében
vannak.  Hirtelen  összezavarodott.  "Biztosan  csak  játszanak"  - gondolta
miközben meglátta hogy Hófehérkét üldözi egy vámpír-ruhás fiú.

   Pár  óra múlva már nem csodálkozott semmin, túl fáradt volt, már nem volt
kedve  nézelődni  sem.  Csak  pihent  és  pihent.  Közben hallotta, amint az
emeleti teremből egy erős hang ismételgeti:

   - A 64k-s intró 3. versenyszáma következik.

   Aztán elaludt.

                                   *  *  *

   Nem  tudta,  hogy  meddig  szunyókált,  azonban  mikor  feleszmélt, sokan
pakolásztak körülötte. Barátja kacsintott felé, majd megszólalt:

   - Na picinyem, most már húzunk hazafelé.

   Nagyot   sóhajtott,   aztán  megadóan  várta,  hogy  minden  elsötétüljön
körülötte.

   Sötét  volt...  hosszú  néma csend... Érezte, hogy viszik valahová... nem
félt...  Tudta,  hogy  hazamennek. Érezte a hűsítő reggeli légáramlatot. Még
hallotta barátja hangját, aki búcsúzkodott a haverjaitól:

   - Szevasztok srácok, találkozunk jövőre... ugyanitt...

   Hallotta  a kocsiajtó csapódását. Amint elindult az autó érezte, hogy egy
kis  kemény  papír  egy  biztostűvel  átszúrva  lassan  lecsúszik mellette a
szatyor  aljába. Mivel mozdulni sem bírt, hiába próbálta elolvasni a papíron
lévő feliratot. Egy zökkenőnél azonban sikerült.

   "AntIQ  Party"  olvasta  össze  lassan a betűket. Nem értette, de hogy ne
unatkozzon magában dúdolni kezdett:

   - AntIQ Party tra-la-la, AntIQ Parti Tra-la-la...

   Boldog volt. Jól érezte magát hátul az autó csomagtartójában...
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.